Kazincbarcikán is volt egy politikai fogolytábor. Az nem volt ínyemre! Én a Borsodi Vegyipari Trösztnél dolgoztam, ahhoz tartozott a Kazincbarcikai Kokszoló építése. Budapesten az Anker köz 3.-ban volt a Tröszt központi irodája. A vidéki betanulási idő után már jobbára ott dolgoztam, mi ellenőriztük a műszaki terveket. Sokszor késő estig dolgoztunk. Én soha nem mentem be reggel hét órára meg a Szabad Nép-félórára. Jött a személyzetis, hogy „tíz percet késett, Ivánfi elvtárs!” Mondom: „Akkor meg maga legyen itt este nyolc órakor, amikor én hazamegyek a munkából, és azt bélyegezze rá! Én rábélyegeztem, látja, ott van!” Aztán nem szóltak többet. Annak idején Rákosi Mátyást a műszaki szakemberek, Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke, más kommunisták figyelmeztették: „Hogyha te itt a hároméves tervet, meg az ötéves tervet végre akarod hajtani, akkor vedd el a kezed a mérnökökről!” És őszintén hozzá kell tennem: engem akkor, amikor mérnökként dolgoztam, tulajdonképpen semmi különösebb atrocitás nem ért, nem bántottak, hagytak dolgozni, és még bizonyos önállóságot is élveztem a munkahelyemen. Ez azért volt, mert rá voltak utalva, hogy műszaki eredményeket produkáljanak. Ezt meg mérnökök nélkül nem lehetett. Később, amikor a nálamnál jóval idősebb és jóval kompromittáltabb kollégáimat B-listázni akarták, én két kollégával összebeszéltem: „Gyerekek! Közös megegyezéssel mondjunk fel mi hárman, mert minket alig tűrnek itt meg, ezt látjátok! És menjünk a Nehézvegyipari Kutató Intézethez Veszprémbe, a NEVIKI-be, mert ott rengeteg mérnököt keresnek!” A NEVIKI-kollégákat én a pécsi kiküldetésem idejéből ismertem, mert betanulni a Pécsi Koksz Művekhez küldtek le korábban a tröszttől. Ezen túlmenően voltam Dorogon is, akkor Esztergomban laktam, azután voltam az Óbudai Gázgyárban is. Amikor kértük, nem akadályozták meg az áthelyezésünket. A Nehézvegyipari Kutató Intézethez ugyanis igen nagy reményeket fűztek, így felvehettek bennünket, mérnököket.
Abban az időben egy gyártól vagy cégtől elválni és távozni rettentő nehéz volt. Ha a személyzeti főosztályvezető azt mondta, „nem engedlek, és utánad nyúlok!”, akkor ez azt jelentette, hogy bárhol eléri az illetőt politikai vonalon, és meg fogja akadályozni, hogy fölvegyék. A Borsodi Vegyipari Trösztnél azonban személyzetis olyan volt, akivel lehetett beszélni. Emberséges volt, belement abba, hogy az elbocsátandó öreg szakemberek helyett engem engedjenek el. Én pedig Veszprémmel pillanatok alatt megbeszéltem, hogy a Borsodi Vegyi Kombinát közös megegyezéssel hajlandó elengedni. 1954 októberében néhány kollégámmal átmentünk Veszprémbe a NEVIKI-hez.
A vállalatnál olyan feletteseim voltak, mint Libál Elemér és Födémesi Nándor, két megrögzött kommunista, bosszúálló volt mind a kettő, az egyik a személyzeti osztály főosztályvezetője, a másik osztályvezetője volt. Előfordult például, hogy amikor külföldről megérkeztem, a személyzeti osztályvezető-helyettes Budapesten várt a Ferihegyi repülőtéren, hogy kiszállok-e a gépből. Mert volt olyan hivatalos utam, hogy Varsóba kellett utaznom egy hétre, és amikor hazaérkeztem Budapestre, nem utazhattam le a TVK-ba, mert a zürichi gépre szálltam át, és mentem Svájcba, ahol egy másik kongresszuson vettem részt. De közben is ellenőriztek. Szakmailag nem tudtak annyira elnyomni, mint amennyire akartak, mivel dr. Keresztes Mátyást, aki a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója volt, áthelyezték vezérigazgatónak a TVK-hoz, és ő rögtön fölém hajolt! Azt mondta: „Ez egy használható mérnök, ezt ne bántsátok!”