Tovább a szövegrészlethez...
állambiztonság

Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok. Az ávéhás igazgató a múltam miatt próbált akadályozni, próbálta késleltetni például a cikkek engedélyezését is. Hogyha egy kéziratot beadtam hozzá, elfektette a fiókjában. Általában az volt a rend, hogy a megjelentetendő cikkeket először a festékgyár műszaki igazgatója olvasta el, aztán a kombinát műszaki igazgatójához kellett vinni. Az első a festékgyár igazgatósága volt, a második lépcső pedig a kombinát igazgatósága. Ott a műszaki igazgató egy abszolút lojális és kitűnő szakember volt műszaki dolgokban, nem pont a festékekben. Nagyvonalúan intézett dolgokat, és hogy valami jó vagy rossz, azt fel tudta ismerni. Aláírta, ment tovább. Tőle ment a cikk a Nehézipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes pecsétjének és engedélyezési aláírásának rajta kellett lenni az engedélyen. Ha ez megjött, akkor küldhettem vagy vihettem ki külföldre a saját kéziratomat.

állambiztonság

Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”

állambiztonság

Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír! Délben jövök magáért!” Mindent jól átgondoltam, és teljes őszinteséggel, de vigyázva a stílusra, leírtam, hogy merre jártam, hol dolgoztam, mit csináltam, mi volt a foglalkozásom. Délben harangoztak a templomban. Nyílt az ajtó, tényleg pontosan jött. Megnézte a papírt, azt mondta: „Holnap reggel megint várjuk!” „És – mondom – körülbelül hányszor fognak így várni?” „Legalább négyszer.” Másnap, mikor mentem, megint ugyanez volt a feladat. Ugyanazt kellett leírnom másnap, meg harmadnap, meg negyednap. Az volt a lényeg, hogy nem lehetett eltérni alapvető dolgokban. Én annyira egyforma beszámolókat írtam, hogy négy alkalom után nem hívtak vissza többet, de nem hagyhattam el a várost.

állambiztonság

Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre. Németül kérdezett, én németül válaszoltam, így folytattuk a beszélgetést. Félóra múlva azt mondta nekem: „Uram, én teszek magának egy ajánlatot! Maga kitűnően beszél németül! – Hát – mondom – nézze, én szégyellném magam, hogy ha nem tanultam volna meg öt év alatt!” Tényleg akcentusmentesen beszéltem. Azt mondta: „Nézze! Magának van felesége,gyerekei. . Kapnak mindannyiankiutazási engedélyt, maga is kimegy. Kint biztosított önnek az állás egy vegyipari üzemben, kap lakást, egy gépkocsit, és a családjával együtt élhet.” Az alezredesnek rövid választ adtam, magyarul: „Felejtse el ezt az egészet! Nem azért jöttem haza, hogy énnekem a lelkiismeretem sérüljön, hogy ne tudjak aludni, és hírszerző legyek az ellen az állam ellen, amelyik engem befogadott, és öt évig menedéket adott. Másodsorban pedig van egy tisztes diplomám, úgy hívják, hogy okleveles vegyész. Vagy meg tudom keresni azzal a pénzemet, hogy a családomat eltartsam, vagy az történik velem, amit ön akar, mert én azzal tisztában vagyok, hogy a hatalom teljesen az ön oldalán áll!” Fölállt, meghajtotta a fejét és azt mondta: „A viszontlátásra!” Nem próbáltak többé beszervezni, de megfigyeltek. Volt egy fiatal mérnök mellettem. Vittem magammal a kongresszusokra. Segítettem neki kontrollálni a cikkeit, amelyek megjelentetését szakmailag forszírozta. Ez az ember beépült a III/III-ba, állandóan jelentést adott rólam, mint utólag megtudtam. A másik ilyen besúgóm a titkárnőm volt. Mind a kettő kitűnő munkaerő volt, hozzá kell tennem! A titkárnőmről úgy tudtam meg, hogy a feleségem is ott dolgozott a Tiszai Vegyi Kombinátnál, és amikor titkárnőm lelkiismerete már nem tudta elviselni, hogy állandóan besúgjon rólam, bevallotta a feleségemnek.