Az ötvenes évek elején Egey Zoltán a székesfehérvári kórházban dolgozott még. 1952 őszén náluk voltam vendégségben, beszélgettünk, amikor egyszer csak azt mondja nekem Csiri nagynéném: „Te Jenci! Ha nősülni akarsz, akkor menj el Budapesten a Németvölgyi út 51. szám alá, és keresd Járay doktorékat!” Mondom: „Miért? Ott van egy kislány?” „Az több ennél! Az egy feleségnek való kislány! Kosárlabdázik és az országos válogatottban is játszott, kitűnően úszik. Szellemileg, fizikailag egészséges, tele van szeretettel, és neked való partner!” Felírtam a címet: „Németvölgyi út 51/B. Dr. Járay.” Akkor még nem tudtam, hogy mit csináljak. Amikor a diplomámat megkaptam, úgy gondoltam, hogy lazítok egyet. Kihasználom a szabadidőmet. Nem kötöm még le magam, majd csak harmincéves koromban. Egy vasárnap délután nem volt programom. Budapesten mindig volt három-négy hely, ahova szerettem menni. Első helyen mondom a Zeneakadémiát, a második helyen az Operaházat, a harmadik helyen a Magyar Nemzeti Színházat, és a negyedik helyen az Operettszínházat. Ahogy lapozgattam a noteszem, mondom, itt van egy cím. Járai doktor. Fölértem a Németvölgyi útra, fölmentem az emeletre, vasárnap délután fél ötkor becsengettem, és kijött egy nálamnál fiatalabb ember, olyan tizennyolc-húsz éves, és kérdezi: „Kit tetszik keresni?” Mondom, „Ivánfi Jenő vagyok, és dr. Járay Jenő urat keresem”. Azt mondja: „Milyen ügyben? Vasárnap délután?” Mondom: „Magánügyben.” Nagyon csóválta a fejét, bement, és szólt az édesapjának. Bemutatkoztam neki is, beengedett, leültem, kezdtünk beszélgetni. A család a régi dolgokról mesélt, hogy az én rokonaim közül kiket ismernek, közös ismerősökre leltünk. Egyszer csak a szemben lévő ajtó kinyílik, és belibbent a feleségem. Na, mondom, ő már igen! Fölálltam, bemutatkoztam. A vizitnek nem lett volna szabad tizenöt-húsz percnél tovább tartani, akkor azt úgy általában betartották. Tény az, hogy megtetszett nekem a kislány, fölírtam a telefonszámát, meghívtam a feleségem, akkor még Jost Évát, Operába. A szálak egyre erősebbek, sűrűbbek lettek, a hitvallásunk, a világnézetünk, a társadalmi beállítottságunk teljes mértékben megegyezett. A családszeretet például, az közös volt. Áprilisban megkértem a kezét az édesapjától, május elsején lehoztam őt édesanyáméknak bemutatni, hogy ő a választott menyasszonyjelöltem. Amikor a konyhába kiment az édesanyám, a nővére meg Móti, a menyasszonyjelölt, és nagyanyám volt csak velem, ő hozzám hajolt, és annyit kérdezett, szó szerint: „Kisunokám! Hol szerezted ezt a szépecskét?” A család azonnal befogadta. 1953 május elsején a Mátyás-templomban fölhúztuk a gyűrűt egymás ujjára, egy ünnepi ebéden vettünk részt, és megvolt az eljegyzés. Ezután kellett jönni az esküvőnek, amit október 25-re tűztünk ki, szintén 1953-ban.