Tovább a szövegrészlethez...
nyugdíjas évek

A nyolcvanas évek végén, 1989-ben az osztrák Aktual cég kész volt megvásárolni az ablakgyárat a BVK-tól a saját részére, azon az alapon, hogy fele-fele arányban osztozik a BVK-val a nyereségen. Ekkor ért egy nagy csalódás, pont a születésnapomon, május 27-én. Budapestre fölhívattak egy tárgyalásra. Jött az osztrák fél is, aki szentül meg volt győződve, hogy az ablakgyárnak itt, Kazincbarcikán én leszek a műszaki igazgatója és vezetője. Az osztrák szentül hitte ezt! Sajnos én is! És akkor képesek voltak abban a szégyenben részesíteni engem, hogy az osztrák előtt közölték, hogy a nálamnál húsz évvel fiatalabb és a témához fele annyit nem értő, németül nem beszélő kollégám lesz a műszaki igazgató itt, én pedig a helyettese. Az osztrák csak nézett rám, és annyit mondott nekem: „Herr Ivánfi, ezt nem értem.” Fölálltam, köszöntem, beültem a kocsimba, hazajöttem, megírtam a felmondólevelem. Úgy mentem nyugdíjba a születésnapomat követő napon, hogy többet az irodába be nem mentem.

Tovább a szövegrészlethez...
nyugdíjas évek

Még korábban, amikor Andrea leányommal a környékbeli falvakat jártuk régiségek után kutatva, beleszerettem a zsákfalvakba. Vegyészi diplomám van, egész más területen dolgoztam, de miután Galgócot megismertem, tudatosan is keresni kezdtem a világtól elzárt településeket. 2001-ben támadt egyAz ötletem. Milyen csodás egy zsákfalu! Négyszáz ember ha lakja! Nincs átmenő forgalom. A természet kellős közepében élnek! Madarak hangja ébreszt föl reggel! Harangzúgás A  reggel, délben meg este, a virágok illata, minden, ami csak van, olyan szép. Elhatároztam, beutazom Borsod megye zsákfalvait, lefényképezem, és megírom ezeknek településeknek a történetét. Hetvenhat zsákfalva van Borsod-Abaúj-Gömör és Zemplén megyének a Trianon után megmaradt területen, én ötvenkettőt tudtam beutazni, hétezer kilométert autóztam ehhez. Összeállítottam egy vaskos kötetet, szöveg is benne, utána következnek az egyes falvak fényképei, katonai térképek satöbbi. Ezeket a falvakat belátogatni és beszélgetni az idős parasztemberekkel lelki fürdőzés volt! A könyv kiadására egy pályázaton pénzt is nyertem. A kiadó két példányt kinyomtatott, a többi pénzt elsikkasztotta. Mindig is sokat fényképeztem a műemlékeket és a műemlék házakat. Ha itt a faluban egy házat kezdtek bontani vagy tatarozni, akkor naponta fényképeztem, hogy miként halad előre a munka. Egyik nap arra jöttünk haza a feleségemmel, hogy irtják a fákat a régi híd környékén. Rögtön odamentem, hogy milyen alapon vágják ki a fákat, mert a természetvédelem is érzékeny pontom. És azt mondták nemes egyszerűséggel:„Új hidat építünk.” Attól a naptól kezdve lejártam oda fényképezni. Bemutatkoztam a főmérnöknek, és föltettem a kérdést: „Uram, el van-e döntve már, hogy miként fogják nevezni ezt a hidat?” A hídnak nem volt még neve, a Sajógalgóc Baráti Köre egyesület azonnal lépett. Javaslatot tettünk a Megyei Közgyűlésnek, és a falu polgármesterének is hozzá kellett járulnia. Minden engedély birtokában voltunk már, amikor tényleg eldőlt, hogy mi legyen a szöveg a hídon: Hosszúrévi Mátyás király Sajó-híd. Ez lett a hivatalos neve, mivel Hosszúrév volt az a terület, amelyet áthidalt. Az engedélyeztetés után már az én kezemben volt, hogy a domborműves tábla hogy nézzen ki, meg milyen szöveg kerüljön rá. Egy derék, jó tokaji barátom, a Makoldi Sanyi fia bronzművész, szobrokat csinál. Őt kértem fel. Megkaptam az ajánlatot, és természetesen továbbítottam a Közútkezelő Vállalatnak, mert a költségeket ők állták.