Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba. Akkor ez nem számított csempészésnek. Novemberben például az egyik tanár kolléganőm öccse visszajött Ausztriából, hogy fizika–matematika szakos tanárokat toborozzon egy Ausztriában beinduló magyar gimnáziumhoz. Ha jól emlékszem, Salzburgba hívott bennünket, háromezer schillinges havi fizetésért. Hogy ez sok volt vagy kevés, nem tudom, de számomra négy évig biztosítva lett volna, hogy ennyiért egy magyar nyelvű gimnáziumban fizikát–matematikát tanítsak. Ez idő alatt az ember tökéletesen elsajátíthatta volna a német nyelvet. Decemberben páran már kezdtünk foglalkozni a gondolattal, hogy esetleg mi is disszidálunk. Az aktatáskámban benne volt a diplomám és az egyetlen értékem, a kis fényképezőgépem, néhány apróbb holmi, és Csete Lajossal egy hétig azon tépelődtünk, nem kéne-e nekünk is kimenni. Aztán lemondtunk róla. Megvallom őszintén, nem gondoltuk, hogy itt minden vissza tud állni ugyanarra az állapotra, amire visszaállt. Nem azt mondom, hogy bíztam Kádárban, de voltak olyan elképzeléseim, hogy ő megjárta az ÁVH börtöneit, ezért biztosan nem teremt olyan helyzetet, amiben nekünk nem lesz lényegesen jobb. A lényegesen jobb alatt azt értem, hogy nagyobb függetlenség, nagyobb szabadság. Kádár többpártrendszerről beszélt a forradalom alatt, és ha jól emlékszem, még utána egy héttel is. Azt hittük, tényleg beindult a demokratizálódás. A városon keresztül áramlott ki az emberáradat, és az egésznek olyan színezete volt, hogy túl sokan lesznek majd Ausztriában, akik ott csak nyomorogni fognak. Ilyen hatalmas tömeget fogadni nem olyan egyszerű dolog egy független, semleges országban sem. Azt hiszem, ez volt a fő motívum, ami miatt végül is maradtunk. Másrészt pedig úgy képzeltük, hogy semmi bántódásunk nem lehet, akkor miért menjünk.
Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni. Látásból ismertem őket, valamennyivel tegeződtünk, de hogy ilyenre képes legyen egy ügyész, arra nem gondoltam. A gyerekek, a diákjaim előbb ocsúdtak fel, és az egyik, aki a környékbeli faluból járt be, a nagyszünetben megkeresett, hogy tanár úr kérem, édesapám át tudná segíteni önt a határon. Ez februárban volt, akkor már őrizték a határt. Megvallom, eléggé felkészületlenül jutottam el oda, hogy esetleg én is börtönbe kerülök.