Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Este tíz körül a pufajkások feltereltek bennünket egy ponyvás tehergépkocsira. Három padsor volt, a menetirányra merőlegesen, oda ültünk mi – öten egy padra –, az utolsó padsorra pedig fölült öt-hat pufajkás, szorosan egymás mellé, géppisztollyal felénk. Elöl, a sofőr mellett is ült egy. Elindultunk Győr irányába. Nem tehettünk meg többet három-négy kilométernél, amikor a tehergépkocsi levágott a Mosoni-Duna-ág árterületére. A pufajkások kiszálltak, ketten maradtak bennünket őrizni, és a sötétben, tőlünk harminc-negyven méterre elkezdtek hangosan veszekedni. Egyikünk suttogva kérdezte, hogy nem fognak-e kinyírni bennünket. Megvallom őszintén, bennem is végigfutott ez a gondolat, de azonnal elhárítottam, mert a mosonmagyaróvári vérengzés után elképzelhetetlennek tartottam. Jó félóráig várakoztunk, mire visszajöttek. Éjfélre megérkeztünk a győri ÁVH pincéjébe, ahol tömegnyomor fogadott. A bemenetelnél, a szűk folyosón egy széken már halomban álltak a zsebkések és az ollók, oda mindegyikünknek le kellett rakni a sajátját. Utána megmotoztak. Másnap délután szintén olyan tizenöten-tizenhatan fölszálltunk egy lefüggönyözött tehergépkocsira, a pufajkások ugyanúgy beültek a leghátsó sorba, és a szállítmány megindult Budapest felé. Tatabányán álltunk meg először. Ott a pufajkások leszálltak, felváltva bementek a kocsmába, és amikor jöttek vissza, mondták a lottószámokat. Megnéztem a pénztárcámban lévő lottószelvényt – ez volt az első lottóhúzás Magyarországon –, nem nyertem. Mentünk tovább, keresztülmentünk Budapesten, és a kistarcsai internálótábor előtt álltunk meg este tízkor. Mint a barmokat, betereltek egy udvarba, onnan fel egy fogadó részlegbe, majd ötösével-hatosával a zárkákba. Vacsorát nem kaptunk, fekvőhely, pokróc, ilyesmi nem volt, lefeküdtünk a kőre és elaludtunk. Másnap reggel minden zárkába annyi kenyérdarabot dobtak be, ahányan voltunk. Mindegyikünk felvett egy kenyeret, harminc-negyven dekás lehetett, és már ordítottak, hogy mindenki teljes cuccal induljon lefelé. Mi a legbelső zárkában voltunk, én még ott is eléggé a legvégén. Siettünk, mondhatnám, szaladtunk. Az előttem lévő internáltnak kicsúszott a hóna alól a kenyere, egy pillanatra megtorpant, de nem merte felvenni. Én megálltam, felvettem, így utolsónak maradtam, hát engem rugdaltak ott végig, de eléggé öreg, veterán pufajkások voltak, mire megmozdították a lábukat, én már arrébb kerültem. Egy-két rúgás azért ért, de nyoma nem maradt, ezt nem minősítem verésnek, csak a szokásos megfélemlítésnek. Levonultunk a kis udvarra, ahol a tűzfalnál fel kellett sorakoznunk. Később jöttem rá, hogy ez az irodaépület fala. Ordibáltak, hogy az orrunkat neki kell nyomni a falnak. Ott álltunk hátratett kézzel, míg mögöttünk sétálgattak. Egyszer csak hatalmas gumibotcsapást kaptam a hátamra. Nem éreztem semmit, mert a bőrkabát és az alatta lévő kabát felfogta. Az ütést káromkodás kísérte: te is ávós voltál, te rohadt? Mert mint említettem, a bőrkabátom hasonlított az ávósokéhoz. Én meg se szólaltam, akkor már tudtam, hogy nem kell beszélni. Azért kellett szorosan a falhoz állnunk, mert egy újabb szállítmány érkezett, és mögöttünk – a hangokból meg a léptekből hallottuk –, a mi helyünkre rohantak fel a befogadó zárkába. Mikor felértek, mi átvonultunk a fürdőbe. Három napja ez volt az első tisztálkodási lehetőség. Időközben kint még átkutatták a ruháinkat. A fürdő után a főépületbe mentünk, ahol az előtérben egy írnoknak egyenként be kellett diktálni az adatainkat. Az írnok mellett egy rendőrruhában lévő törzsőrmester állt. Amikor bediktáltam a foglalkozásomat, hogy gimnáziumi tanár, megszólalt az alacsony, kissé lófejű törzsőrmester: na, maga itt menjen le! És mutatott egy pincelejárat felé. Lementem, egy vasajtó előtt megálltam, lekiabált, hogy menjek be. Bementem, nyitva hagytam az ajtót és várakoztam. Fél perc múlva jött lefelé a törzsőrmester, mögötte csíkos rabruhában egy húsz-huszonkét év körüli, elég girnyó kinézetű fiú. A törzsőrmester becsukta a vasajtót, addigra már ott ugrált előttem a csíkos ruhás, és bokszolóállást felvéve, ringatózva, ahogy a ringben látja az ember a bokszolókat, felém ütött. Elérte a fejemet, a szám széle felrepedt. Visszaütöttem. Én is sportoltam, bokszoltam is, de ezt valahogy nem szívesen vettem. Ráadásul egyetemista koromban agyrázkódásom volt, és a fejemre nagyon kényes voltam. Mi van itt?– kérdezte a törzsőrmester, amikor látta, hogy ugrálunk, ütés-visszaütés. De akkor már becsukta az ajtót és csatolta le a gumibotot. Mondtam, hogy én nem hagyom a fejemet bántani, agyrázkódásom volt, nem szeretnék ittmaradni. Na, akkor vesse le a kabátot! Lehajoltatott és a gumibottal hat-nyolc hatalmas ütést mért a derekamra meg a tomporomra. Az elsőt még éreztem, a másodikat szintén, a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat, hetediket, nyolcadikat egyáltalán nem. Viszont a nyomuk két-három hétig véraláfutásos hurka formájában megmaradt. Támolyogva és elég nehezen lépkedve mentem felfelé a lépcsőn. Bementem a földszinti nagyterembe, ahol már legalább kétszáz ember nyüzsgött. Az első szavuk az volt: tanár vagy? A törzsőrmester tanárspecialista volt, a beérkező tanárokat verte vagy verette össze. A teremben lévők közül volt, akinek az orra vérzett, mert nekilökték a falnak, volt, aki előzőleg a rendőrségen szenvedett sérülést. Megvallom őszintén, engem nem annyira a fizikai fájdalom borított ki, hanem az a tudat, hogy ilyen ocsmány módon bánnak el az emberrel. Később már nem tapasztaltam ilyesféle atrocitást.

megtorlás 1956 után

Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla. Az ügyész által kért két halálos ítéletre Tóth Pista jogász cellatársam úgy reagált, hogy Németh Ferenc bíró vallásos, minden vasárnap misére jár, ő biztosan nem fog halálos ítéletet hozni. Végül Pallós Lajos tizenhárom évet kapott, Dohy János tízet, én hat évet, Musitz László pedig hármat.

megtorlás 1956 után

A Fő utcán derült ki, hogy a másodfokú tárgyalásunkat zárttá tették, tehát a hozzátartozók nem jöhettek be – gondolom, az óvári sortűz miatt. Öttagú bíróság tárgyalta, Vida Ferenc vezetésével. Úgy éreztem, szabadulni fogok, mert az ügyész megalapozatlannak tartotta az elsőfokú bíróság ítéletét, mondván, hogy a tanúvallomások nem támasztják alá. Felolvasták a bírói indoklást, az ügyvédek elmondták a beszédüket, mi az utolsó szó jogán elmondhattuk a magunkét. Én egy szót se szóltam, az ügyvédem viszont határozott és kemény védőbeszédet tartott. Azt emlegette, hogy olyan cselekményekkel kapcsolatban, amiket a védence elkövetett, ebben az országban több kormánykitüntetést osztottak ki. Elsősorban a vér-, gyógyszer- és kötszerszállítmányok célba juttatásával kapcsolatos tevékenységemet említette. Erre Vida azt válaszolta, hogy igen, de akik kormánykitüntetést kaptak, azok a másik oldalon álltak. Az első napon eléggé elhúzódott a tárgyalás, elsősorban azért, mert Pallós Lajos nagyon precízen összeállította az utolsó szó jogán történő felszólalását. Ő az elsőfokú bíróságnál is nagyon hosszan beszélt. Logikus, jó felépítésű beszéd volt, de a bíróságot idegesítette. Nekem az volt a szerencsém, hogy a már többször említett Tóth István jogász azt mondta: Bandi, semmit, minél kevesebbet beszélsz, annál kevesebb évet kapsz! Én is felkészültem az elsőfokú tárgyalásra logikai érveléssel, de kiderült, hogy azzal az égvilágon semmit sem lehet elérni. A másodfokú tárgyaláson sem mondtam semmit. Az ítélethozatalra csak egy héttel később került sor. Az elsőfokú bíróság ítéletét Pallósnál, Dohynál és nálam helybenhagyták, Musitz Lászlónak pedig a felére csökkentették. Visszaszállítottak a Gyűjtőfogházba. Tudomásul kellett vennem, hogy ez most már megmásíthatatlan, és fel kellett készülnöm a hat év letöltésére. Az első perctől kezdve abból indultam ki, hogy nagy ítéletet nem kaphatok, mert bűncselekményt nem követtem el, a jogerős ítélet után pedig abban maradtam magammal, hogy ezt biztosan nem ülöm le. Hogy mi váltotta ki bennem az optimizmust, nem tudom, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy több ezrünket évekig etessenek, itassanak, tartsanak, előbb-utóbb valaminek történnie kell. Valóban nem ültem le.

megtorlás 1956 után

Március 5-én viszont közölték velem, hogy nem részesítenek félkedvezményben. Tudomásul vettem, és megírtam a szüleimnek, ne várjanak, mert „erkölcsi hiányosságra” hivatkozással nem kaptam meg a félkedvezményt. Aztán április elsején, nagyon korán, úgy öt óra körül zörögtek a zárka ajtaján. A tizedes, akit csak Prikulicsnak neveztünk – lehet, hogy az is volt a neve –, bekiabált: Ebinger, öltözködjön fel, szedje össze a cuccát! Erre én kikiabáltam, hogy április elseje van, belőlem nem csinál bohócot, és aludtam tovább. Jó viszonyban voltam vele, időnként titokban kiengedett a zárkánk előtti folyosórészre, hogy segítsek matematikapéldákat megoldani egy fegyőrtársának, aki a dolgozók gimnáziumába járt. Negyedóra múlva újból dörömbölt. Én újból megmondtam neki, hogy nem megyek, majd ha bejön Hernádi, a körletparancsnok, neki elhiszem. Fél hat tájékán jött Hernádi, és ő is bekiabált. Bent a zárkában mondogatták, hogy biztosan szabadulok, mert 1959. április elsején már volt egy amnesztiarendelet. A folyosói zajokból behallatszott, hogy Rimai Bélát is kiszólították a szomszéd zárkából. Ekkor már bennem is felmerült, hogy valóban szabadulok. Mindenemet otthagytam, szakkönyveket, kosztot, csak az abszolút személyes holmikkal mentem ki. Pár órán belül a parancsnoki épületben kezünkbe nyomták a szabadulólevelet, majd beszállítottak egy rabszállító kocsiba, és elvittek a vasútállomásra. Megvárták, amíg beáll a vonat, mi beszálltunk, és jöttünk a Nyugati pályaudvarra. Ott úgy szálltam ki, mint szabad ember. Azonnal jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Április másodikán hajnalban értem Dombóvárra a szüleimhez, és még aznap elmentem a rendőrségre. Itt egy apró momentum meghatározta a továbbiakat. Mégpedig az, hogy a rendőrségi őrirodánál rám köszönt egy elemista osztálytársam, aki őrmesteri rangban dolgozott ott. Ő állította ki azt a papírt, amivel felmehettem jelentkezni. Szólt, hogy visszafelé szeretne velem pár szót váltani. Amíg én felmentem jelentkezni, valószínűleg elküldte valahová a szobában lévő beosztottját, így négyszemközt tudtunk beszélni. Nézd, Bandi, mindent tudok rólad, többször találkoztam édesapáddal, felhívom a figyelmedet, tűnj el Dombóvárról, mert itt lehetetlen lenne az életed. Menj fel Budapestre, ott könnyebben el tudsz helyezkedni. Igaz, hogy ott a rendőr is több, de te is könnyebben el tudsz keveredni! – mondta. Megköszöntem neki, és végiggondoltam a dolgot: tanárnak nem mehetek – az elbocsátólevelem már ott fogadott a szüleimnél –, Dombóváron segédmunkásnak lenni meg nincs sok értelme. Ezért egy-másfél hét pihenés után újból bementem a rendőrségre, és engedélyt kértem, hogy Budapestre távozhassak munkavállalás céljából. Kétnapos eltávozási engedélyt kaptam, és azt az ígéretet, ha munkaadói igazolással megyek vissza, engedélyezik, hogy végleg Budapestre távozzak.

megtorlás 1956 után

Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten indultunk neki állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő szeretett volna még egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog. Az első napon nem sikerült munkát találni. A bátyám Budapesten lakott, nála aludtam, és másnap újra elmentem Béláékhoz. Évának, Béla feleségének volt egy ötlete: próbáljuk meg az Iskolai Taneszközök Gyárát a Szentkirályi utcában. Az első utunk oda vezetett. Megkérdeztük a portást, szükség van-e segédmunkásra. Azt válaszolta, hogy arra ott állandóan szükség van. Bementünk, beszéltünk az anyagmozgató csoportvezetővel, aki felkísért a személyzeti osztályra. Sörös elvtárs a Népszabadság mögé bújva hajlandó volt velünk szóba elegyedni. Közölte, hogy ő nem vesz fel börtönviselt embereket, különben is, nála már dolgozik néhány volt politikai fogoly, velük betelt a létszám. Béla dühbe jött – ő egyébként is gyakran kiborult, a börtönben is élveztük, amikor rájött egy kis roham –, és határozottan mondta: Ha valakinek, akkor önnek kötelessége felvenni volt gimnáziumi tanárokat segédmunkásnak, mert ez az egyetlen olyan gyár, amelyik a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, és segédmunkásokat is alkalmaz! Ez úgy meglepte a személyzetist – kik küldhettek vajon bennünket, van-e mögöttünk valaki –, hogy alkura fogta a szót, esetleg hajlandó felvenni egyikünket nyolcnapi próbaidőre. Béla azonnal mondta: rendben van, akkor a kollégát legyen szíves felvenni, gépeljen neki egy papírt, mert szüksége van rá! Megkaptam a papírt, hogy nyolc nap próbaidőre felvettek anyagmozgató segédmunkásnak. Boldogan utaztam vissza Dombóvárra, és bevittem megmutatni a rendőrségre. Azt mondták, rendben van, mehetek dolgozni Budapestre. A bátyámék befogadtak arra az időre, amíg valamilyen formában talpra tudok állni. Körülbelül fél évig dolgoztam anyagmozgató segédmunkásként az Iskolai Taneszközök Gyárában, utána a csoportvezetőm ajánlatára felmehettem a műhelybe betanított munkásnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a segédmunkások között én voltam az, aki meg tudott számolni száz darab alkatrészt, mert én tudtam százig számolni. A csoportvezető meg volt elégedve velem, és érdemeim elismeréseként lemondott rólam, betanított munkásnak javasolt. A műhelyben szemléltetőeszközöket állítottunk össze kis szériában. Öntvényeket reszeltem, dugófúró-sorozatot hegesztettem, és más hasonló, általam részben már ismert tevékenységet folytattam. Emlékszem, az egész társaságból én állítottam össze a legjobban működő szénmikrofonokat. Tudtam, hogyan kell csinálni a kontaktusokat, mert korábban tanárként már találkoztam ilyen eszközzel. Az, hogy ott tömegével dolgoznak volt politikaiak, nem volt igaz. Egyetlen személy volt csupán, egy 56-os szegedi, negyedéves joghallgató, a MEFESZ-akció elindítóinak egyike, aki négy évre volt elítélve, és egy évvel előttem került oda dukkózónak. Ketten voltunk politikaiak, de emiatt nem volt semmiféle afférunk a munkahelyünkön. Viszont abból igen, hogy normára ment a dolog, és mivel én elég ügyesen csináltam ezt a tevékenységet, ugyanannyit kerestem, mint a szakmunkások. Egy pártértekezleten felvetették, tűrhetetlen állapot, hogy valaki még háromnegyed éve sem dolgozik ott, és ugyanannyit keres, mint a régi, a tíz-tizenöt éve ott dolgozó szakmunkások. Az egyik munkatársam megkísérelte, hogy megvédjen, mondván, normára megy a dolog, miért ne kereshetnék ugyanannyit. A művezető viszont egy kicsit beleavatkozott. Úgy osztotta ki a munkát, hogy én olyat kaptam, amelyiknek nagyon rossz volt a normaideje. Emiatt az egész hónapban nem tudtam megkeresni annyit, amennyi a félhavi előleg volt. Hogy a turpisság ne derüljön ki olyan brutális módon, a művezető nem általam végzett munkákat is az én lapomra számlázott, így feltornászta ezer forint fölé a pénzemet. Én viszont megmakacsoltam magam, hogy el nem végzett munkáért nem vagyok hajlandó bért felvenni. A szakszervezetet hívtam segítségül. A szakszervezeti vezető meózta a munkámat, ő szeretett volna megtartani, ígérgette, hogy majd megoldjuk. Szabtam egy határidőt, akkorra sem intézték el, ezért felmondtam. Újból munkanélkülivé váltam. Körülbelül három hétig keresgettem ismét munkát. Kimentem a műszeripari gyárba is, és megkíséreltem matematikusként vagy fizikusként elhelyezkedni, de azonnal elhárítottak, még segédmunkásnak se akartak alkalmazni. Nagy Misivel, az Eörsi-per ötödrendű vádlottjával összejárogattunk, ő a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott, az Illatos úton, és javasolta, hogy menjek oda, a kísérleti PVC-üzembe segédmunkásnak. Az ottani mérnöknek nem volt semmi aggálya velem szemben, és a személyzetis is felvett minden további nélkül. Eléggé lent kezdtem, embertelen körülmények között, de miután megismertem az üzem minden munkafolyamatát, már helyettesítettem azokat, akik szabadságra mentek, vagy más okból hiányoztak. A három műszak nagyon fárasztó volt, még akkor is, ha csak negyvenórás volt a munkahét. Viszont kaptunk egészségügyi pótlékot, tehát anyagilag olyan helyzetbe kerültem, hogy segédmunkásként ennél jobbat nemigen lehetett volna kifogni. Ebben a gyárban szakmunkástanfolyamot is indítottak, és a személyzeti irodában valakinek olyan ötlete támadt, hogy ha már van ott egy matematika–fizika szakos tanár, akkor az egyik osztályt rá lehetne bízni. Vállaltam, és munkaidő után tanítottam. Ezért még órabért is kaptam, ugyanúgy, mint a többi tanár. Másfél évig tanítottam, és 1963 tavaszán sikerült megszereznem a szakmunkás-bizonyítványt is.

megtorlás 1956 után

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra. Úgy tudom, a búcsúztatás a laktanya udvarán zajlott le. Hogy ott hányan voltak, arról nem tudok, én csak az ablakom alatt elvonuló tömeget néztem, amennyiben a negyven-ötven fő tömegnek számít. Ennyi ember lehetett, aki már ekkor belépett a pártba, másokról elképzelhetetlennek tartottam, hogy kapható lett volna az egész város szeme láttára végigvonulni. Hozzáteszem, hogy egy párt melletti tüntetés már januárban lezajlott, amikor negyvenen-ötvenen mozgalmi dalokat énekelve végigvonultak a Lenin úton, aztán egy kis kanyarral rátértek a Magyar utcára, és szép lassan elolvadtak, mert a járdán lévő lakosok kiröhögték, cikizték őket. Ezért is gondolta az ember, hogy itt azért visszaállni nem tud minden, ahogyan aztán később mégiscsak visszaállt. Hat órára kellett bemennem a rendőrségre, szintén Tóth főhadnagy fogadott, felkísért a szobájába. Arra konkrétan emlékszem, hogy föltette nekem a prózai kérdést: tanár létére magának mi nem tetszett itt? Erre én azt válaszoltam, hogy az 1040 forintos fizetésem, és mellesleg a tömegmészárlást sem szeretem. Kissé meglepődött, és megkérdezte, hogy az ávós sortűzre gondolok-e. Mondtam, igen. Én is ávós voltam – mondta ő. Erre én mit tudtam mondani? Azt, hogy sajnálom. Ezzel a beszélgetés be is fejeződött. Kiszólt a szoba előtt álló rendőrnek, hogy kísérjen le a kapuhoz, és hazamentem. Azt hittem, hogy a téma egyszer és mindenkorra be van fejezve.

megtorlás 1956 után

Március 5-én délután csengettek a lakásunkon, vagyis a szállásadóm, Kovács Imre bácsi lakásán. Én mentem ki ajtót nyitni. Ott állt Tóth főhadnagy civilben – végig civilben volt – és egy másik civil. Közölték, hogy hozzám jöttek. Bementünk a szobába. Előhúzott a zsebéből egy papírt, a házkutatási parancsot. Kihúzta a fiókot, elkezdett matatni, sokallta, hogy mennyi fénykép van ott. Az első tanári fizetésemből fényképezőgépet vettem, és elég sok felvételt készítettem. A másiknak, aki csak ácsorgott, odaszólt: nézd meg az ágyat, nincs-e benne a géppuska. Kicsit röhejes szituáció volt, de az ember akkor már tudta, hogy esetleg elrejthetnek valamit. De semmilyen atrocitás nem ért. Előtte mondta, ha igénylem, a háziak közül valakit áthívhatok. Ezt elhárítottam, de azért mindig úgy álltam, hogy lássam mindkettőjüket. Ez egy ímmel-ámmal tett házkutatás volt. Majd előhúzott a zsebéből egy másik papírt, a letartóztatási parancsot. Velünk jön – mondta. Ez meglepett. Mentem a szekrényhez, kiakasztottam a kabátomat. A bátyámtól kaptam egy bőrkabátot még az előtte lévő évben, az akkori időkben az ávósoknak is hasonló kabátjuk volt. Elég sok kellemetlenségem is volt miatta, míg meg nem tudtam szabadulni tőle. Március 5-én még hűvös volt, ezért a bőrkabátomat vettem fel. Talán kifelé menet mondták, hogy tisztálkodóeszközt is hozzon, úgyhogy a fürdőszobában még belegyömöszöltem a zsebembe pár dolgot, szappant, fogkefét, ilyesmit. Megkérdeztem, hogy vécére elmehetek-e. Mondta, hogy igen, és elindultam a függőfolyosón, mert arra volt a vécé. Abban a pillanatban megrémült a Tóth főhadnagy, elkezdett kapkodni, valószínűleg a zsebében lévő pisztoly után, és rám kiáltott: hova megy? Mondtam, vécére. Jött utánam, nyitott ajtónál végeztem el a kisdolgomat. Mentünk lefelé, ő odaszólt a kísérőjének, hogy szóljon fel, jöhetnek. Felszólt a második emeletre, ott volt egy géppisztolyos pufajkás, az jött le utánunk. Egy hatalmas nagy boltív vezetett ki ebből a házból. Beszóltak az udvarra a másik pufajkásnak, és amikor kint a kapuban álló pufajkás is csatlakozott hozzánk, még átszóltak a Józsinak, aki a Közért előtt állt, mert a Közért egybe volt építve ezzel az udvarral, a raktáron keresztül esetleg elmenekülhettem volna. Összesen hatan voltak. A ház előtt állt egy lefüggönyözött tehergépkocsi, abban ült két pufajkás. Felszállítottak tehergépkocsira, utánam felszállt még három pufajkás, egy pedig beszállt a sofőr mellé. Tóth főhadnagy és a másik civil nem jött velünk. A kocsiban már benn ült dr. Lajtai János vegyészmérnök, aki a szemben lévő házban lakott, a fiát tanítottam. Amikor elindultak, megkerülték Nepomuki Szent János szobrát és visszakanyarodtak. Ekkor tették az első olyan megjegyzést, hogy: nézze meg jól, mert ezt a szobrot maga többet nem látja! Ezzel be is fejeződött a beszélgetés, beértünk a rendőrségi udvarra. Kiszálltunk, és elkísértek bennünket a fogdához. Ott felszólítottak, hogy fűzzem ki a cipőfűzőmet, vessem le a nadrágszíjamat – ez nem volt –, és betessékeltek egy fogdába. Egyedül voltam ott. Ezzel a letartóztatásom végeredményben lezajlott. Én mindjárt megnéztem az ablakot, hogy rács van-e rajta. Rács nem volt, csak sűrű szövésű háló. Azért néztem meg, hogy nem lehet-e mégiscsak lelépni. De ez csak gyerekes dolog volt.Vártam a vacsorát, de nem jött. Semmi más nem volt, mint egy fapriccs, se pokróc, se semmi. Lefeküdtem a priccsre, és elaludtam.

megtorlás 1956 után

Reggelre zsúfolásig tele lett a fogda. Délelőtt belöktek egy összevert embert, aki nem keltett bizalomgerjesztő látványt, és elég agresszívan akart velem beszélgetni. Azért pisztolyod volt? – kérdezte. Menj a fenébe, mit szórakozol itt velem! – válaszoltam kissé ingerültem. Tizenegy óra tájékán kihívták, és akkor az egyik cellatársam odaszólt nekem: tanár úr, vigyázzon erre az emberre, mert besúgó, ávós volt, lopott, ezért verték össze. Az ebédosztásnál felnéztem az első emeleti trepnire, és ott röhögött beszélgetve egy egyenruhás rendőrtiszttel. Nem hozták vissza, lehet, hogy csak azért tették be, hogy egy kicsit elbeszélgessen velem. Nagyon jó lecke volt. Egy óra körül felkísértek egy szobába, ahol három íróasztalnál zajlott a kihallgatás. Az egyiknél egy embercsempészéssel vádolt személy mögött állt gumibottal két rendőr vagy pufajkás. Első pillanatra meghökkentem, látva, hogy már vérzik. Nekik háttal kellett leülnöm. A civil nyomozótiszt bediktálta a személyi adataimat a gépírónőnek, és felszólított, hogy meséljem el, mit csináltam az októberi időszakban. Elkezdtem. Mondtam egy-két dolgot, ő diktálta a gépírónőnek. A hátam mögött zajlott a verés. Ez elterelte a figyelmemet, de azért próbáltam koncentrálni, hogy azt diktálja-e a gépírónőnek, amit én mondok, de egy dolgon elsikkadtam. Amikor befejezte – nem tartott tovább öt-hat percnél az egész –, a gépírónővel kivetette a papírt, odaadta nekem, hogy írjam alá. Futólag végigolvastam, és feltűnt, hogy az van benne, hogy 27-én délelőtt a pedagógusgyűlés után jelentkeztem a városházán. Mondtam a nyomozónak, hogy elnézést kérek, de én délutánt mondtam. Nem számít! – válaszolta. Nekem számít, én így nem írom alá. Dühbe jött, megfenyegetett, hogy én is úgy járok, mint a mögöttem lévő, rendez nekem is egy olyan műsort. Elég halkan, de azért határozottan mondtam, hogy akkor sem írom alá. Ő próbált uralkodni magán, odaszólt a gépírónőnek, hogy gépelje át az egészet, és délelőtt helyett délutánt írjon. Átgépelte. Visszavittek a fogdába. Aznap talán vacsoráztunk, de a későbbiek folyamán csak ritkán ettünk. Azt hittük, hogy az a nap be is van fejezve, de nem. Úgy kilenc órától egyesével felkísértek bennünket az első emeleti irodákba, ahol felolvasták az internálási határozatot, amiben az állt, hogy hivatkozva az internálási rendelet számára, hat hónapra közbiztonsági őrizetbe vesznek. Két indoklásra emlékszem, talán nem is volt több. Az egyik, hogy az ellenforradalmi nemzeti tanácsnak voltam a tagja – ekkor közbekottyintottam, hogy az akkor még Forradalmi Nemzeti Tanács volt –, a másik, hogy veszélyes vagyok a társadalomra, mert nagy népszerűségnek örvendek a diákjaim körében.