Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Békéscsabán 1957. február közepén kezdődtek a letartóztatások. Először a hangadónak tekintett munkástanács-vezetőket vitték el. Le akarták fejezni a maradék ellenállást, ami Békés megyében akkorra tulajdonképpen már meg is szűnt. 1957. február 15-én még a Békéscsabai Kézműipari Vállalat vezető könyvelőjeként dolgoztam. Este a kapun erős dörömbölés riasztott. Valaki kaput nyitott és a gangra nyíló ajtón át négy rendőr nyomult be a szobámba. Házkutatást tartottak, néhány jelentéktelen irományt összeszedtek, majd a vezető felszólított, hogy öltözzek, mert előállítanak. Négy fegyveres kíséretében tettem meg az utat a városi rendőrkapitányságig, ahol nagy éjszakai forgalom volt. A zárkában, ahova bekerültem, a begyűjtöttek a felöltőiken hevertek a betonpadlón. Én is leheveredtem a felöltőmre, és próbáltam magyarázatot találni az éjszaka történtekre. Egy hetet töltöttem ebben a fogdában, s ez idő alatt egyetlen alkalommal vezettek elő, hogy aláírassák velem a közbiztonsági őrizetbe vételemről szóló határozatot. A Békés megyei Rendőrkapitányság indokolása szerint erre az adott okot, hogy mint a Békéscsabai Forradalmi Munkástanács elnökhelyettese aktívan kivettem részemet a városban lefolyt ellenforradalmi cselekményekből; már az első felvonulás megszervezésében is részt vettem s magam is felvonultam; vállalatomnál az igazgatót arra kényszerítettem, hogy a becsületes kommunista munkásokat bocsássa el; osztályhelyzetemnél fogva arra lehet következtetni, hogy ellenforradalmi tevékenységemről nem mondok le. Február 24-én délután ponyvás tehergépkocsin többedmagammal Budapestre, a Gyűjtőfogházba szállítottak, másnap pedig továbbvittek Kistarcsára. A kistarcsai internálótábort magas fal vette körül, a tetején szögesdrót villanyvezetékek, belül emeletes épületek. A begördülő szállítmányt csaholó kutyákat tartó rendőrök fogadták, a platóról leugráló őrizeteseket gumibottal ösztökélték gyorsabb mozgásra a körletek felé. Egy gumibotütés engem is ért. Zsúfolásig megtöltöttük a C-épület egyik termét, ahol a padlóra szórt szalmán lehetett elhelyezkedni. Az első napokban megjelent a körletben egy civil ruhás rendőrtiszt, Tegze Sándor hadnagy, aki könyvelőket keresett a konyhairodára az élelmezési adminisztráció végzésére. Jelentkeztem. Az iroda a kétemeletes C-épület alagsorában, a hatalmas méretű konyhába vezető rövid folyosóról nyíló kis helyiség volt, ahol négy őrizetes dolgozott. Az egyikünk, Máthé Lajos három hónap után szabadult, és Békéscsabán felkereste a húgomékat, hogy hírt adjon felőlem. Nekünk kellett megtervezni a napi kalórianormával megállapított étrendet és kiszámítani a hozzávaló nyersanyagmennyiséget. Az étkezési létszám ingadozásaiból – ami három- és ötezer között volt – következtethettünk a begyűjtésekre, illetve a vád alá helyezettek elszállítására vagy a szabadulásokra. A konyhairoda helyzeténél fogva a hírek, fülesek vételének és továbbadásának a helyévé vált.

megtorlás 1956 után

Vádiratom 1957. szeptember 29-én kelt, kirendelt ügyvédem, Szakáll János egy beszélőn ismertette velem. A népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádoltak, mert munkahelyemen izgató beszédeket tartottam, a dolgozókat sztrájkra uszítottam és elbocsátottam a népi demokráciához hű kommunistákat. Az első tárgyalásra 1957. november 26-án került sor, a békéscsabai tanúk nagy számára tekintettel a békéscsabai városi bíróságon. Gyuláról bilincsben kísért az őr vasúton Békéscsabára. A Körös hídján átmenve szembetalálkoztam Nyikó Tibor egykori kollégámmal, aki nem adta jelét, hogy ismer.  A tárgyaláson személyi adataim és a vádirat ismertetése után a bíró kérdésére elmondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek, a vádakat koholmánynak minősítettem. Péter József tanú, a Kézműipari Vállalat volt igazgatója sem igazolta az ellenem felhozott vádakat. A Kézműipari Vállalat volt boltvezetője viszont ellenem tanúskodott. Azt vallotta, hogy 1956. október 23-a után kommunizmusellenes kijelentéseket tettem, a vállalati bélyegzőből kivágtam a „Sztálin út” részt, szerepem volt a békéscsabai 12 pont kinyomtatásában, egy küldöttség tagjaként részt vettem egy budapesti titkos munkástanács-értekezleten, komoly szellemi irányítója voltam az ellenforradalomnak, a városi munkástanácshoz jártam utasításért, a megyei pártsajtó bojkottálására szólítottam fel, és rávettem az igazgatót, hogy felmondjon neki. A vallomása zavaros és valótlan volt, pontról pontra cáfoltam. Az ügyésznő további tanúk beidézését, valamint a hivatkozott sajtócikkek és felmondólevelek beszerzését, a védőm pedig szabadlábra helyezésemet kérte. Az ügyésznő visszautasította, a tárgyalást elnapolták, és az őr vasúton, bilincsben visszakísért a gyulai megyei börtönbe. A második tárgyalásra 1957. december 23-án ismét Békéscsabán a városi bíróság épületében állítottak elő. A tanács elnöke, a két ülnök és a védőügyvédem ugyanazok voltak, mint az első tárgyaláson, a vád képviseletét viszont Pálfi Ferenc ügyész vette át, aki vádmódosítással élt. A tárgyalást ismét elnapolták. A teremből kijövet a húgom kis csomagot szeretett volna átadni nekem. A kísérő őr hozzá is járult, de az ügyész észrevette és megtiltotta.  A harmadik tárgyalás már Gyulán, a megyei bíróság épületében volt 1958. január 16-án. Az elnök ismertette a szervezkedésben való tevékeny részvételre kiterjesztett vádat. Én ismét úgy nyilatkoztam, hogy nem érzem bűnösnek magam, mert a Forradalmi tanács 1956. november 3. és 19. között, a munkástanács pedig november 19. és december 9. között elismert szervezetek voltak. A budapesti út előkészítésében több megyei és városi személy is részt vett, a Dobi Istvánnál tett látogatásunkról Kádár Jánosnak is tudomása volt, a Sztrájk helyett munka című cikkem pedig a rend helyreállítását célozta. Az ügyész a nép igazságérzetének és érdekeinek megfelelő szigorú börtönbüntetés alkalmazását indítványozta, mivel én voltam az események eszmei irányítója. Védőm tizenhét iratot csatolt be, amelyek mellettem szóltak, és a mellett érvelt, hogy az eredeti vád szinte szétmorzsolódott. A sztrájkra uszítás nem bizonyosodott be, az eszmei irányításra nem volt konkrét bizonyíték, a módosított vádat illetően pedig elmondta, hogy december 8-án én mentem csillapítani a felbőszített tömeget, és hogy november 4. után nem fejtettem ki semmiféle irányítást, ezért bizonyítottság hiányában felmentésemet kérte. Az utolsó szó jogán elmondtam, hogy tizenegy hónapja vagyok letartóztatásban s átgondolva eddigi életemet, kijelentem, hogy cselekvőségem nem volt államrendellenes, az esetleges hibákat az akkori túlfűtött idők hozták magukkal. 1944-ben doktoráltam, azóta különböző munkahelyeken dolgoztam, mindig bérből éltem, az 1945-ös választások során párttevékenységet is elláttam az MKP-ban, osztályhelyzetem miatt sok kellemetlenségem volt, ezért örömmel üdvözöltem a XX. pártkongresszus által hozott új szellemet. Az ellenem indított hajszában két tanú személyes sértődöttségből vitt nagy szerepet, akik felett munkaköri feladatom volt felügyeletet gyakorolni. Tiszta lelkiismerettel egy pillanatig sem gondoltam az ország elhagyására, bűnösnek nem érzem magam, olyan ítéletet kérek, amely lehetővé teszi, hogy bármely munkaterületen hasznos munkát végezhessek.  A bíróság zárt tanácskozás után az ítélethirdetést elnapolta. A negyedik tárgyalásra január 24-én, szintén Gyulán került sor. Kádár Géza, a tanács elnöke kihirdette az ítéletet. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban történt tevékeny részvétellel elkövetett bűntettben mondattam ki bűnösnek, s ezért főbüntetésként három év börtönre, mellékbüntetésként ötszáz forint erejéig ingóvagyon-elkobzásra és három évre egyes politikai jogaim gyakorlásától való eltiltásra ítéltettem. A kiszabott börtönbüntetésbe beszámították az 1957. február 16-tól fogva tartásban eltöltött időt, és nyolcszázhatvan forint eljárási költség megfizetésére köteleztek. Pálfi Ferenc ügyész súlyosbításért, Szakáll János kirendelt védőm és én enyhítésért fellebbeztünk. A bíróság a másodfokú határozat meghozataláig elrendelte letartóztatásom meghosszabbítását. Az ügyvédem elkészítette a fellebbezést és egy beszélőn aláíratta velem.

megtorlás 1956 után

A börtönélet egyhangúságában változást jelentett a hír, hogy lehetőség lesz a gyulai zárkákat munkahellyel felcserélni. Azt hittem, előzetesként nem vagyok munkavégzésre kényszeríthető, de nem így történt. A kiválasztottakat előzetes orvosi vizsgálat után egy nap útnak indították. A Sztálinváros melletti Pálhalma Büntetés-végrehajtási Munkahely Hangospuszta majorjába kerültünk. Az uradalmi cselédházakra emlékeztető épületeket szögesdrót kerítés vette körül, az őrtornyokban őrök vigyáztak. A drótkerítésen kívüli majorudvaron gazdasági épületek voltak: gépszín, szerszámraktár, terménytároló stb. A főleg politikaiakat foglalkoztató parancsnok lovon járva ellenőrizte területét, és cifra káromkodásával tette magát emlékezetessé.  Reggeli után kivonultunk munkára. A kapu előtt oszlopba sorakoztunk, majd megtörtént a létszámellenőrzés és a munkabeosztás. A kéziszerszámokat polgári gazdasági alkalmazottak adták ki, a munkavégzéssel kapcsolatos szakmai eligazítást civil agronómus végezte. A tábla széléről egyszerre indították el a rabok sorát, és bizonyos távolságban követte őket az őrök sora. A sorból kilépni csak a legközelebbi felügyelő engedélyével lehetett. Az ebédet a munkahelyre hozták ki, ivóvizet pedig lajtos kocsiból folyamatosan hordtak a rabtárs vizesek. A munka befejeztével menetoszlopban vonultunk be a majorba, a táborkapu előtt ismét létszámellenőrzés volt. A mezei munka időtartama hét–tizenkét óra lehetett. Volt közte kapálás, mélykapálás, ekekapálásnál lóvezetés, kaszálás, silókukorica-vágás, borsónyüvés, aratási és cséplési munka, földmunka. Az ekekapálásnál a végtelennek tűnő táblán vezettem a lovat, és a végére érve máris fordulnom kellett vissza. Burgonyavetésnél a kapával megnyitott földbe kellett néhány vetőburgonyát beszórni és a megemelt földdel betakarni. Az egyik rabtársam, aki mellettem dolgozott, a rabtartóinkra szórt szitkok kíséretében minden egyes fészekre rávert a kapa fokával.  A kapálásnál rendszeresen a lemaradók közt voltam a paraszti munkához szokottakhoz képest, akiknek a tábla végére érve be kellett várniuk a lassúbbakat. Ez persze rontotta az elvárt teljesítményt. Ezért az egyik este mint fasiszta szabotőrt engem is kiállítottak a felsorakoztatott rabok elé, de a százados fenyegetésein kívül más következménye nem lett a dolognak. Ha lett is volna sem lettem volna képes intenzívebb munkára. Egy alkalommal az egyik őrmester a sapkalevél elmaradása miatt lefasisztázott, mire bátorkodtam megjegyezni, hogy 1945-ben önkéntes voltam a német fasizmus ellen toborzott hadseregben. Mikor egyszer silókukorica-vágásnál a kiszabott sorszélességgel haladva nem tudtam az élen járókkal lépést tartani, ez az őrmester – kérésem nélkül – engedélyezte, hogy félszélességben vágjak. Cséplésnél az igénybevétel maximális volt. Napfelkelte előtt kivonultattak, és csak napnyugta után mentünk be. Előfordult, hogy váratlanul leállították a munkát, sorakozó, bevonulás, a szokásosnál is szigorúbb, ismételt létszámellenőrzést tartottak, ilyenkor tudtuk, hogy valaki megszökött.

megtorlás 1956 után

Másnap hajnalban érkeztem haza Békéscsabára, a nagyszülői házba, ahonnan elvittek. Először a Békés Megyei Erdőgazdasági Vállalatnál helyezkedtem el mint segédmunkás. Brigádban dolgoztunk, fadöntés, faaprítás stb. volt a dolgunk. Akkor még nem volt olyan komfortos a feldolgozás, fejszével és vonófűrésszel dolgoztunk, nem gépi fűrésszel. Nehéz munka volt, kevés keresettel, de mégis volt valami, amit beírtak a munkakönyvembe. Szerettem volna Békéscsabán elhelyezkedni, de ott nem mertek alkalmazni. A nagynéném a békéscsabai Kner nyomdában volt bérelszámoló, beszélt a főkönyvelővel, aki azt javasolta, hogy menjek el a városból.

megtorlás 1956 után

Így is történt, 1959-ben Budapestre jöttem, és anyagmozgatóként helyezkedtem el a Transzformátor Ktsz-nél. Negyedév után felmondtam, mert mindenféle túlmunkákat igényeltek, és én nem voltam hajlandó nyolc óránál többet dolgozni. A Laboratóriumi Felszerelések Gyárába kerültem, szintén segédmunkásnak. Csak ez a foglalkozás állt nyitva a hozzám hasonló rovott múltúaknak. Kilenc esztendőn át voltam ott segédmunkás, részben szerszámkiadó, részben anyag-előkészítő munkakörben. Gépfűrésszel szabtam méretre vas-, réz-, bronz- és alumíniumrudakat, és az anyagraktárakból szállítottam kiskocsival vagy kézben az öntvényeket. Később szaporodtak is a sorstársak. Név szerint emlékszem Baranyi Ferencre, a költő apjára, aki monori községi jegyző volt.

megtorlás 1956 után

Többen akartak elhelyezni, itt jártam, ott jártam, de elhelyezkedni nem tudtam. Az volt az elgondolásom, hogy gépésztechnikusnak képezem át magamat. El is végeztem egy maróstanfolyamot, ami ugyan szakmunkás képesítést sem adott, de egy lépcső lett volna a továbbjutáshoz. A főművezető kérte, hogy helyezzenek technikusi beosztásba, majd megszerzem hozzá a képesítést, de a személyzetis nemet mondott. Nem is kísérleteztem többé. Az órabéremen csak filléreket emelgettek. Hat forint meg hat ötven, akkoriban ilyen órabérek voltak. Az egyik esztergályos kollégám, Tóth Andor apja a Posta Kísérleti Intézet igazgatója volt, régi postás, munkáskáder. A fiú beajánlott az apjához fordítónak. Elmondtam neki a múltamat, de nem érdekelte, leküldött a főkönyvelőhöz, hogy vizsgáztasson le számvitelből, és az intézeti könyvtárba, hogy vizsgáztassanak le nyelvből. Mindkettőn megfelelőnek találtak.

megtorlás 1956 után

Útlevélről három évig szó sem lehetett. Az volt a próbaidő 1959-et követően, de utána sem jelentkeztem még ilyen igénnyel. Valamikor a hatvanas évek második felében kaptam útlevelet. Az első utam Jugoszláviába vezetett. Utána is rendszeresen megkaptam az útlevelet.

megtorlás 1956 után

Nem sokkal 1956 karácsonya előtt fiatalok fegyveres akciót hajtottak végre Gyulaváriban, de vérontás nem történt. Ebben az időben apám, Molnár Mihály volt a Gyulavári Községi Tanács Végrehajtó Bizottságának az elnöke, Lengyel Imre a helyettese. Az esettel kapcsolatosan mindkettőjüket beidézték a katonai ügyészségre. Apámat január 18-án letartóztatták, de körülbelül egy hét múlva szabadon engedték.