Hogy jogász lettem, tulajdonképpen a véletlenen múlt. Apám szerette volna, hogy katonatiszt legyek, mivel ő csak tartalékos volt. Nem mutattam semmiféle érdeklődést a katonai pálya iránt, de nem ellenkeztem. Azzal győztek meg, hogy végzés után hamar keresethez jut az ember, és mint vitézi leszármazottnak, talán valami előnyöm lesz a bejutásnál. Nem így lett. A felvételi előtt bizonyos kiegészítő tárgyakat kellett tanulnom, amik nem szerepeltek a gimnáziumi tananyagban, például ábrázoló geometriát. 1940 őszén került sor a felvételire Pesten, a Ludovika Akadémián. Nem tetszett az ott tapasztalt katonai drill, távol állt tőlem. A kötelező levente-foglalkozásokat is utáltam, ahol primitív őrmesterek ordenáré módon egrecíroztak. A felvételin tulajdonképpen megbuktam, mégpedig tornából. Magasugrásnál leütöttem a lécet, és távolugrásban sem teljesítettem jól. De nem bántam. Gyorsan dönteni kellett, hogy ne veszítsek évet. Jelentkeztem a jogra, oda felvettek, bár jobban érdekelt volna a lingvisztika. Mint említettem, kétnyelvű voltam, a gimnáziumban tanultam latint, németet, angolt, majd elkezdtem az olasz nyelvet, amit aztán Budapesten fejeztem be felsőfokú nyelvvizsgával. Mint egyetemista még a francia nyelvet is tanultam három éven keresztül. Az egyik vakációban az ógöröggel is foglalkoztam. Majd magánszorgalomból elkezdtem tanulmányozni a szomszéd nyelveket, a csehet, a románt, a szerbet és a horvátot. Amikor a rendszer 45-ben megváltozott, megismerkedtem az orosszal. Ha nem kellett volna hirtelen döntenem, filozófia vagy nyelvi szakra megyek, akár finnugor nyelvészetre, akár szlavisztikára. Pályatévesztéssel indultam, amit aztán később nem tudtam korrigálni.
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre kerültem. Nem kellett felvételizni, csak az érettségit tanúsítani. Abban az időben létszámkorlátozás volt a numerus clausus miatt. Már megjelentek a zsidótörvények, a 1938-as, az 1939-es, az 1941-es, igazolni kellett, hogy a négy nagyszülő közül egyik se zsidó származású. Az én esetemben ilyen kizáró körülmény nem állt fenn, felvettek, sőt még bizonyos ösztöndíjat is kaptam, mivel kitüntetéssel végeztem, és az ötven holdat nem vették olyan vagyonnak, ami az ösztöndíjat kizárta volna. Négy éven keresztül rendszeresen tanultam és bejártam az egyetemre, nem úgy, mint az úgynevezett mezei jogászok, akik csak a vizsgákra mentek be. A kollokvium nem volt kötelező, csak ajánlatos, mert a szigorlatoknál előnynek számított. Az előírt szigorlatokat egy kivételével jelesre tettem le. A kereskedelmi és váltójog vizsgán múlt, hogy nem lettem sub auspiciis gubernatoris, tehát kormányzógyűrűs diplomás, hanem summa cum laude fokozattal végeztem. Az egyetemen az akkori élvonalbeli jogi meg gazdasági kiválóságokat volt módom hallgatni. Sőt a jogbölcseletnél Moór Gyula professzor mellett adjunktusi teendőket láttam el. Jó kapcsolatom volt Szandtner Pállal, a politika professzorával is, aki azt ajánlotta, ha végeztem, helyezkedjek el az egyetemen, a gazdasági részen, de végül nem lett belőle semmi. A professzorok könyveit máig őrzöm, olyan is van, amelyiket olykor előveszek és belelapozok. Például Moór Gyula jogbölcseleti könyvét, amelyben egy egész fejezet foglalkozik a marxizmus filozófiájával és gazdaságelméletével. Tulajdonképpen ott ismerkedtem meg ezekkel a kérdésekkel, mert a Horthy-időben nem tanították az iskolában, csak az egyetemen. Megvan egy csomó egyetemi jegyzetem is, amelyek Püski Sándor kiadásában jelentek meg. Püski a Szerb utcai kis boltjában, az egyetem jogi karával szemben, különböző jegyzeteket is árult, például jogbölcseletet, pénzügytant, politikát. Az egyetemi előadásokat – akkoriban még nem lévén magnó – gyorsírással lejegyezték, és kőnyomatos kiadásban megjelentették. Ha a professzornak nem volt saját könyve, ezek szolgálhattak alapul a felkészüléshez. Természetesen én jegyzeteltem az előadásokon.