1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. Állandóan gyötörték a muszos népet, futtatással, ezzel, azzal. Éjjel-nappal, mindig az volt: „Futás föl a dombra! Feküdj!” Aztán: „Le a dombról! Feküdj!” Ez történetesen abban az időben volt, amikor Sztálingrádot ostromolták, és ennélfogva mindig ez volt a szlogen: „Sztálingrádért fussatok!” „Sztálingrádért feküdjetek a földre!” Bevagoníroztak bennünket, de nem mentünk ki Ukrajnába, hanem megálltunk egy Ábránka nevű községben a Kárpátokban. Ott töltöttünk el egynéhány hónapot, favágással, erdőirtással, útépítéssel, hasonlókkal. Ott már komolyan megdolgoztatták az embereket. Onnan gyalogmenetben mentünk tovább, ki a Vereckei-hágóhoz, a közvetlen frontvonalba lőszerutánpótlásért. Az volt a dolgunk, hogy a hátsó állásokból lőszert vittünk ki a lövészárkokba, gyalogsági lőszert is, meg a könnyűfegyverek lőszerét is. Ez egy nagyon veszedelmes, és nagyon kellemetlen feladat volt. Ott már tényleg nem kezelték emberként a munkaszolgálatosokat. Így ment egészen 1943 tavaszáig, amikor az oroszok áttörték az a német hadállásokat, és akkor megindultunk hazafelé, gyalogszerrel. A tábori csendőrök hajtották az embereket, a munkaszolgálatosokat különösen, és teljesen általánossá vált, hogy aki nem állt a lábán és nem tudott menetelni, azt agyonlőtték.
Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli. Odajöttek hozzánk is, és mondták: „Na, ti biztos oda se mertek menni ahhoz a lóhoz!” Én meg odamentem hozzá, megfogtam, beszéltem hozzá, fölültem rá, és megmutattam nekik, hogyan kell körbelovagolni. Emiatt nekem volt némi tekintélyem. Három barátom volt ott, akikkel összetartottunk. Az egyik Sárai Tibor, a másikat úgy hívták, hogy Vályi Gábor. Az Országgyűlési Könyvtárnak lett később a főigazgatója. Végül egy Dános András nevű közgazdász. Így mi négyen mi tartottunk, és próbáltunk valahogy összebújni, és beszélgetni meg gondolkodni. Az azonos érdeklődésű vagy azonos gondolkodású emberek akkor is, ott is keresték egymást. Közöttünk is kialakultak azok a – most jó értelemben, jobb értelemben vett – klikkek.
De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt. Tízen-tizenketten összegyűltünk éjszaka, és hát a sötétben ott megbeszéltük, vagy próbáltuk megbeszélni a dolgokat, amiket lehetett. Volt, hogy megpróbáltuk a Hamletet például emlékezetből rekonstruálni. Akkor föllazultak az emberek, és azt a rettenetes merevséget, amit az emberre a saját helyzete rákényszerített, fel tudtuk oldani. Boldogok voltunk egy rövid kis ideig. Nekem is volt persze feladatom, mert nekem is kellett mesélni a természetről meg a növények életéről, meg mindenféle hozzám közel álló tárgyról. Ebben éltünk, a disznóólban akadémiát szerveztünk.
Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre. A hitközségtől, meg nem tudom én, honnan, sikerült összeszedni egy vagon ruhaneműt, ami nagy kincs volt! És úgy, ahogy a parancsban rögzítve volt, elindultunk visszafelé, Máramarosszigetre. 1944. október 15-én, a Horthy-proklamáció napján értünk el Encs vasútállomásra, ahol megállt a vonatunk – egy tehervonat volt természetesen, amelyet időnként leparancsoltak a fővonalról, meg mindenféle akadályok voltak. Encsen hallottuk Horthy proklamációját, és akkor az a dilemmánk adódott, hogy otthagyjuk-e azt a vagon ruhaneműt. Közös döntéssel úgy határoztunk, hogy nem. Továbbmentünk, és átadtuk a ruhaneműt. Sokszor, sokszor gondoltunk rá, hogy meg kellene lépni. Én úgy látszik, nem voltam ilyen. Az én környezetemben nem voltak elég bátor emberek ahhoz, hogy meglépjünk. Nagyon-nagyon meg voltunk félemlítve. Mindenki ítélőképessége nagyon meg volt gyötörve. Abban a szituációban iszonyúan állatias gondolkodás vagy magatartás alakult ki az emberekben, nemcsak bennem, hanem sok-sok tízezer, százezer emberben is.