Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot.

holokauszt

Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. Bementünk egy óriási fürdőhelyiségbe, csupa tusoló volt. A német tisztek nézték, ahogy levetkőzünk. Ez borzasztó élmény volt, és akkor mindenkit szőrtelenítettek. Levágták a hajamat kopaszra. Ettől kiborultam, megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Mit tudtam én, hogy még több sírnivaló is lesz?

holokauszt

Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.

holokauszt

Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

holokauszt

Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni.

holokauszt

A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.

holokauszt

Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.