Ez volt a disszertációm közérthető, gyakorlati alkalmazása. Az volt a célom, hogy az ebből levonható konklúziókat úgy próbáljam közkinccsé tenni, hogy azt az emberek el is tudják olvasni, meg is értsék. Szóval én azt a klasszikus erkölcstani „mantrát” alkalmaztam, hogy: „Mi történik akkor, ha különböző értékek egymással ellentétbe kerülnek?” Erről írom a Vigíliában megjelent cikkemben, hogy „a megoldás útja tehát csak az lehet, hogy olyan esetekben, amikor különböző értékek egy időben ütköznek, a fontosabbak védelme miatt a kevésbé fontosakat kell mellőzni”. És itt jön a kulcsmondatom: „Nem vitás, hogy az értékek egyidejű ütközése esetében a fogamzásgátlás tilalmának biztosítása bír a legkisebb jelentőséggel. Sőt az lenne a hiba, felelőtlenség, ha házasságuk fontosabb értékeit a védekezés elmulasztása által veszélynek tennék ki.” Én azt mondtam, hogy ezáltal az embereket neurotikussá tesszük. Érett, felnőtt emberek nem akarnak a szakadék szélén egyensúlyozni, attól reszketve, hogy mikor esnek megint bűnbe, hanem világos útmutatást igényelnek arra, hogy hogyan lehet „bűn elkövetése nélkül”, egészségesen katolikus keresztényként élni. De a fogamzásgátlás engedélyezését az egyházon belül kimondani akkor nem lehetett. És ha én azt mondom, hogy „engedem”, akkor nem vagyok katolikus. Mindazok, akik még ma is hivatásból foglalkoznak ezzel a kérdéssel, ha szó kerül erről, akkor tinglitangliznak. Nem akarják a pápát elítélni, aki mind a mai napig nem engedélyezte a fogamzásgátlást, viszont érzik azt, hogy amit mond, az lehetetlen. Aztán a Teológia főszerkesztője, Szennay András – akit szintén a Hittudományi Akadémiáról ismerek – keresett meg. Így a Teológiában is írtam egy tanulmányt 1972-ben: A születésszabályozás az egyházi tanítás fejlődésében, és egy másikat 1974-ben A családtervezés a gyóntatási gyakorlatban címmel. Ez utóbbiban nyíltan kimondtam, hogy a gyóntató adott esetben a házassági szeretet és szerelem érdekében a fogamzásgátló eszköz alkalmazását is elfogathatónak nyilváníthatja, holmi téves bűntudat elkerülése érdekében. Amikor ezek megjelentek, akkor úgy éreztem, hogy van értelme, hogy itt vagyok, tudok olyan dolgokat előhozni, amiket elképzeltem, hogy szeretnék csinálni.
De az ajtót egészen más tette be. Nem sokkal ezután – itt is látszik, hogy ezek párhuzamosan mentek – volt egy esperesi konferencia a születésszabályozásról. A különböző plébániákon dolgozó papok összejöttek egy fejtágítóra. Én is hozzászóltam, és a helyszínen kifejtett álláspontomat felkérésre írásban benyújtottam az espereshez, aki csatolta a konferencia jegyzőkönyvéhez. Legnagyobb döbbenetemre a püspök leiratában rendreutasított, merthogy eltértem a tanítástól. És ezzel indult meg a robbanás. 1974 májusában így válaszoltam a püspöknek: „Én disszertációt írtam ebben a témában, és a teológiai kar engem elfogadott. Több írásom jelent meg egyházilag jóváhagyott folyóiratokban, ahol érvelésemet eddig mindenhol elfogadták. Hogy lehet az, hogy a püspök nem fogadja el?” Ekkor úgy éreztem, ez az a pont, amin föl tudom mérni, hogy van-e még kilátásom arra, hogy Magyarországon tudjak élni, és értelmes munkát találjak, vagy pedig befejeztem. A püspökkel folytatott levelezésből kiderül, hogy állandó tinglitanglival, kegyes mesékkel jobbra-balra tologattak. Személyesen nem fogadott, hanem érdemi válasz helyett 74. július végén újból áthelyeztek. És akkor jutottam arra a konklúzióra, hogy nem akarok tovább itt maradni, ki akarok menni Hollandiába. Mivel magyarázom ezt a püspöki reakciót? Egyrészt én nem dőltem be, nem álltam be a békevonalba, ügynöknek sem tudtak beszervezni, ugyanakkor progresszív hangú pap voltam. Másrészt 71-ben megindítottam egy templomi hitoktatási csoportot, hogy a vasárnapi diákmisékre tematikus anyagot állítsunk össze. Ezeknek köszönhetően bizonyos nevem lett, de mindez a félénk és betokosodott egyházi vezetőknek nem tetszett. A budapesti plébániákon vasárnaponként a kora délelőtti órákban kimondottan az iskolás gyerekek számára tartottak misét. Egypáran káplánok összeálltunk, és azt mondtuk, hogy ez így nagyon kevés. Nincs iskolai hittantanítás, próbáljunk egy olyan tematikát összeállítani, amit normális körülmények között a hittanórán adnánk le, de jelen körülmények között a vasárnapi mise keretébe építjük be. Mindig az volt a probléma, hogy olyan szigorúak az előírások, hogy nem lehet semmit se csinálni. Na, ekkor Rómából is jött egy kis nyitás, amely kimondta: „Azt a vasárnapi misét pedig, amelyen gyerekek jelentősebb számban vesznek részt, úgy végezzék, hogy az a gyermekek pszichológiai adottságainak és a pedagógiai követelményeknek megfeleljen.” Mi azt gondoltuk, hogy ezt kihasználjuk. Hollandiában látott példákból kiindulva létrehoztam egy munkacsoportot, minden héten összejöttünk. Mindig valaki más vállalta a téma kidolgozását, az előírásoknak megfelelően, de sokkal inkább a gyakorlati élethez közelítve. Nagyon jól ment a közös munka, és kidolgoztunk egy négyéves tematikát. Írtunk is róla egy tanulmányt a Teológiában. Gondolkoztunk azon, hogy ebben az enyhülési korszakban ezt könyv formájában ki is lehetne adni. De ez is arra a sorsra jutott, mint a születésszabályozás.
Az egyetemen egy évvel korábban, 74-ben volt egy nemzetközi kongresszus a születésszabályozás témában A túlnépesedés problémái és a katolikusok felelőssége címmel. Ennek kapcsán az erkölcstanprofesszor azt ajánlotta, hogy vegyem föl a kapcsolatot az egyetemi Fejlődő Országok Intézetével. Ott rögtön adtak nekem egy témát, bibliográfiát kellett összeállítani a születésszabályozás és a fejlődő országok problematikájáról. Ez olyan munka volt, ami az érdeklődési körömbe vágott, és nyelvileg sem volt nehéz. Aztán az egyetemen volt külön nyelvtanulási lehetőség, egy kéthetes, bentlakásos nyári kurzus. Így jött egyik lehetőség a másik után.
Hogy a munkámhoz visszatérjek, 78-ban volt egy Nemzetközi Katolikus Interdiszciplináris Kongresszus Brüsszelben Population Problems címmel, és arra engem is meghívtak mint a témában szintén jártas valakit. Majd részt vettem egy országos demográfiai kutatási programban, ami már nem katolikus, hanem általános téma volt. A kutatás végén készült egy kiadvány, amelyben meg jelent a cikkem: Vallás, egyház, népesedési kérdés és etika. Ez volt 81-ben. Még nem voltam olyan hosszú ideje Hollandiában, a holland sem ment olyan könnyen, de egy cikket meg tudtam írni, Ebből viszont nem lehetett megélni. Bizonyítani lehetett egy kicsit azt, hogy mihez értek, ki vagyok. De kiderült, hogy én mint megnősült, kiugrott pap a katolikus intézményekben, a teológiai fakultásokon belül állást nem kaphatok az egyházi kritériumok miatt. Voltak jó néhányan a mi fakultásunkon is olyanok, mint én, de olyan döntés született, hogy ezeket a helyeket a jövőben megnősült pap már nem töltheti be, a meglévők ugyan „kihalásig itt maradhatnak, de senki újat”. Ennek oka, hogy a hatvanas évekbeli rövid holland nyitás a római figyelmeztetés után nagyon gyorsan bezárult. Munkaalkalom szempontjából is ez épp egy rossz időszak volt, sok akadémikus állás nélkül volt, láttam, hogy kilátástalan, hogy én az egyetemen egyetemi szintű munkát kapjak. Akkor azt tanácsolták nekem, hogy pályázzak meg a teológiai fakultás könyvtárában egy most megüresedő állást – ez ugyan nem tudományos állás volt, hanem egy alacsonyabb rangfokozatú, de biztos és fix. Elfogadták a pályázatomat, és így kaptam végleges állást 79-ben. Szóval nem voltam könyvtáros, hanem dokumentációs munkatárs. És onnan mentem nyugdíjba. Huszonhárom évig dolgoztam ott. A munkaadóm támogatásával ’84-ben egy továbbképző tanfolyamon szakirodalom-kutatási képesítést szereztem. A munkám pedig részben érdekes, részben viszont száraz volt. Rengeteg üres adminisztrációval járt. Az utolsó években aztán beletanultam a komputerhasználatba. Végül is azt mondhatom, hogy engem nagyon jól fölkaroltak, egyáltalán nem panaszkodhatom. Még 76-ban megkeresett Kozma Gyuri, egy disszidált központista, jezsuita Bécsből, hogy lefordítanék-e egy német imakönyvet magyarra gyerekeknek. Lefordítottam. 1978-ban pedig Boór János – szintén disszidált volt jezsuita – Münchenből, hogy fordítsam le Bernard Häring cikkét a születésszabályozás kérdéséről a Mérleg számára. Mindezek fölébresztették bennem az ambíciót, hogy a szabad világból próbáljak valamit nyújtani az otthon maradottaknak, segítsek abban, hogy a diákmisékről szóló könyvünk megjelenhessen Magyarországon. A legkülönbözőbb személyekkel leveleztem – többek közt írtam Lékainak, egy professzornak a Hittudományi Akadémián és egy bécsi kiadónak –, abban a naiv hitben, hogy én már jó fiú vagyok, az állam nem néz rám rossz szemmel, a megnősült papoknak mindig örülnek. De akármilyen módon próbáltam érvelni vagy közvetíteni, végül minden kátyúba jutott.
Nekem több hátrányom is volt: az egyik, hogy nem volt olyan szakmám, amiben tovább tudtam volna menni, és még csak az se volt, hogy zenész vagyok magyarul, és aztán zenélek hollandul. Én nagyon sokféle állást megpályáztam, de nem sikerült. A nyelv volt a fő akadály. A másik pedig, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor végleges állást kerestem, eleve rossz helyzetben voltak az egyetemi végzettségűek. Munkanélküliség volt. Így lettem könyvtáros, dokumentalista, és ott jól éreztem magam. De ha szívem szerint választhattam volna pályát, nem ezt választottam volna. Gondolkoztam azon, hogy szociális akadémiát végzek a szociális munkához. De azt megértették velem, hogy az én nyelvkészségem soha nem lesz olyan, hogy az egyszerűbb embereket könnyen megértsem, és főleg azt, ami a sorok között van – tehát erre nem leszek alkalmas. Ezt tudomásul kellett venni. Ötvenkét évesen egy második házasságot elkezdeni, gyereket fölnevelni stb., megint adott annyi feladatot. Illetve tudatosan eldöntöttem, hogy fő célom a család, a gyerekem. A többi nem annyira érdekes. Kereseti lehetőségre szükség van, és hála Istennek, jó munkám volt. A karriert meg leírtam.
A pap egyik legfontosabb feladata, hogy pasztorális munkát végezzen. Amikor kijöttem a börtönből, elmentem négy-öt börtöntársam hozzátartozóihoz. Többek között beszéltem Bali Sándornéval is. Bali Sándor ugyan nem volt cellatársam, de valahogy megkerestem a családját a Podmaniczky utcában. Meglátogattam azokat a katonatiszteket, illetve a családjukat is, akik minket kísértek. Kettőnek a nevére emlékszem. Galajda Béla és Tóth József. Őket is lecsukták, és nekik külön perük volt a katonai bíróságon, de a címük rajta volt a vádiraton. Tóth József, azoknak a katonatiszteknek az egyike, akik Mindszentyt kiszabadították, Piliscsabán élt. Beszélgettünk, és emlékszem, azt kérdezte: „Hogy lehet az, hogy most a püspöki kar körlevélben a téeszcsékbe való belépésre szólít fel, ugyanakkor az egyház pedig elfogadja a magántulajdont? Ez a kettő ellentétben van. A püspöki kar kiszolgálója lett ennek a rendszernek, mi pedig az egyházért vállaltunk rizikót. Hát ez nem fér a fejembe.” Én ezzel a kritikával teljesen egyetértettem, és a jövőben sem akartam kétkulacsos magatartást tanúsítani, mint pap, hanem egyértelműen cselekedni, viselkedni, vagy legalábbis hallgatni. Ha már úgy éreztem, hogy ezzel a rendszerrel szemben nem lehet beszélni, akkor legalább nem vagyok hajlandó olyan dolgokat fölolvasni vagy kimondani, amelyek alapvető emberi érdekeket sértenek.
Már diákkoromban volt egy jelmondatom, hogy „Instaurare omnia in Christo”, azaz „Megújítani mindent Krisztusban”. Abból kiindulva, hogy az evangélium és az abban lévő üzenet a legjobb az emberiségnek, és tudva, hogy ez többé vagy kevésbé, itt vagy ott botladozik, nem voltak olyan nagyravágyó elképzeléseim, hogy én majd mindent jobban csinálok. Azt viszont fontosnak és megvalósíthatónak tartottam, hogy az elporosodott, ódivatú egyházat maivá tegyük, az egyházi életet belülről újítsuk meg, főleg a gyakorlatban.
Endrefalvára, egy Nógrád megyei faluba mentem mint fiatal és lelkes káplán dolgozni, de túl sok falrengető dolgot nem tudok mondani. Próbáltam a lehető legjobban csinálni, és komolyan venni. Abban az időben is voltak problémák. Például a szülőket megpróbálták távol tartani attól, hogy beírassák gyermeküket hittanra. Én úgy gondoltam, hogy nem csinálok semmi olyat, amit „nem szabad”, de mindig próbáltam kiskapukat keresni. Elmentem a családokat meglátogatni, egy-két beszélgetésre, hogy mégis írassák be a gyerekeiket hittanra. Egy ilyen faluban, ahol van egy elfogadott hagyomány és rend, a fiatal káplánnak sok dolga van. Biciklivel télen, hóban hittanórára menni, vasárnap három helyen misét tartani. A hitoktatást komolyan vettem, a vasárnapi istentiszteletekre jól fölkészültem, utánamentem a gyerekeknek, hogy járjanak a hittanórára. Volt cigány része a falunak – őket is meglátogattam, éppen úgy, mint a parasztcsaládokat. Nem tettem különbséget. Még akkor sem, ha sárpadlós volt a szoba belül. Ott is jó beszélgetéseket folytattam. Ha akadékoskodtak a hitoktatásban, akkor a magam diplomatikus módján szóltam emiatt. Ha az iskolaigazgató akadályozott, vagy az egyházügyi megbízott Salgótarjánból behívatott, akkor megmondtam, hogy „ehhez jogunk van, ez biztosítva van az állam és az egyház közötti megegyezésben”. Próbáltam olyan módon kiállni azért az ügyért, amiért úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy az ne váltson ki eleve ellenszenvet. Általában a falu fele járt hittanra. Elég jó volt az arány. Aztán a fölsőbb osztályokban csökkent. Próbáltunk úgy nyomást gyakorolni – főleg a cigányszármazású gyerekekre, mert ők az első áldozásért nagyon lelkesedtek –, hogy csak az jöhet első áldozónak, aki hittanra is jár. Ezt aztán az állam nem vette jó néven, úgyhogy az első áldozást biztosítani kellett a hittanóráktól függetlenül is. De abban az időben egy kis faluban még elment ez az árukapcsolás. Szorosabb kapcsolat nem alakult ki a falusiakkal. De voltak, akikkel jól el tudtam beszélgetni, és becsültek. Jó pár tanítóval tudtam beszélgetni. De mindig nehéz, rázós helyzet volt, ha a hittanóra került szóba, a tanító még akkor is, ha szimpatizált velünk, nem akarta mutatni, hogy közel áll hozzám. Inkább mi, a környező települések káplánjai tartottunk össze. A szexuális nevelés nem volt valami sikeres abban a formában, ahogy én kaptam, ahogy az akkori vallásos ifjúsági könyvekben le volt írva. Jöttek külföldről is, már modernebb könyvek, és azokat olvasva láttam, hogy ezen változtatni kell. Voltak elképzeléseink is, hogy a hittanórán hogyan lehetne, de éreztük azt is, hogy mindent nem lehet. Főleg azért, mert mi kényes helyzetben vagyunk, hogy erről beszéljünk. Aztán külföldről jött egy ismertető füzet, azt hiszem, felsős általános iskolásoknak. Nem biológiaórai füzet volt, hanem hittanórai füzet, hogy a szexuális erkölcsről és az azzal kapcsolatos ismeretekről hogyan világosítsák fel a szülők vagy a hitoktatók a gyerekeket. Ezt lefordítottuk, majd legépeltük, és odaadtuk a fiúknak és lányoknak a fölső tagozatban. Ez, úgy látszik, elég korai és naiv cselekedet volt, mert a szülők csodálkozva nézegették. Ennek híre eljutott a plébánosokhoz is, azok pedig rendreutasítottak minket, hogy hogy csinálhatunk ilyen hülyeséget. Az ötvenes évek konzervatív világa egyáltalán nem engedte azt, hogy egy pap bármit is mondjon egy gyereknek a szexről. Akármit mondott is, attól már fölháborodtak. Azt hiszem, nem értették, tehát fölháborodtak. Akkor már nem voltam tinédzser, és a teológián is volt lelkipásztori orvostan. Voltak könyveink is. Itthon is jelentek meg könyvek, például Hirschler Imrétől. Volt róla tudomásom, hogy mi ez, és volt elképzelésem, hogy gyerekeknek mit hogyan lehet magyarázni. De azt hiszem, hogy más egy kis, eldugott nógrádi faluban erről a kérdésről beszélni, mint Budapesten. Lelkesek voltunk, idealisták voltunk, azt mondtuk, hogy „itt valamit csinálni kell…” Volt még egy nagy kalandom itt 1961 tavaszán. Új plébániát építettek. A bontáskor találtak egy rozsdás davajgitárt. Mindjárt rendőrség és ÁEH, és óriási fölhajtás volt. Kihallgatás, rendőrnyomozók. Meg voltunk ijedve, hiszen ez párhuzamosan futott a nagy letartóztatási hullámmal: abban az időben göngyölték fel az összes illegális csoportot. Féltem, hogy ez a géppisztoly jó ürügy, hogy engem is elvigyenek. De aztán megúsztam.
Ezután áthelyeztek Tátra. Esztergomtól nyolc kilométerre, a Kis-Duna mellé. Én olyan vagyok, hogy ahol megszoktam, ott szeretek maradni. Endrefalván a három év alatt kialakult egy bizonyos menet. Akkor éreztem igazából, hogy nagyon szeretnek. Már tudtam, hogy kitől mit várhatok, és ők is látták azt, hogy tudok valamit adni – és ezért jól éreztem magam ott. De nem bántam azt se, hogy más helyre kerülök. Igaz, Endrefalván barátságos, jószívű főnököm volt, Táton pedig inkább olyan lagymatag valaki. Tát se volt sokkal nagyobb település, mondjuk, három-négy ezer ember lakta. Ott az volt az érdekes, hogy magyar, sváb és tót nemzetiség lakott együtt. A plébánián volt káplánszoba, én ott laktam. Volt házvezetőnő. Endrefalván a plébánosnak a nagynénje, Táton pedig egy feloszlatott szerzetesrendi apácanővér, aki nem rendházban lakott, hanem a plébánián kapott állást, és ugyanakkor orgonált, tehát kántor is volt. Ő főzött, takarított, mosott. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát. Teljesen ki voltunk szolgálva. Nekem annyi munkám volt, hogy örültem, ha azt el tudtam végezni. Endrefalván biciklivel jártam a másik két faluba hitoktatni, sárban, hóban, melegben. Táton is volt egy filiánk, és ott már volt kismotorom, amit a szüleim küldtek. Hogy mennyi volt a fizetésem, már nem tudom, de azt hiszem, arra nem volt elég, hogy az ember a fizetéséből egy motort tudjon venni. Végül is mindenre nekünk kellett költeni. Ha reverendát akartam venni, akkor is nekem kellett megfizetnem. De már nem jártunk olyan gyakran reverendában. Hittanórára meg misére igen, de egyébként civilben jártunk. Lakást, teljes ellátást és szerény fizetést kaptunk. Volt egy nagy, általános megegyezés az állam és az egyház között, hogy az államosított egyházi javak fejében a papok fizetést kapnak, illetve úgynevezett fizetés-kiegészítést. Az is kegy volt, hogy ki kap, ki nem kap. És kitől vonják meg mint büntetést, és kitől nem. Hogy én mikor kaptam és mikor nem kaptam, arra már egyáltalán nem emlékszem. Ezek piszlicsáré huzavonák voltak, abban az összefüggésben, hogy jó fiú vagy-e vagy sem, jársz-e békegyűlésre vagy nem.
Rendszeresen hallgattam külföldi rádiókat. Szabad Európát, a Vatikánt, Amerika Hangját, BBC-t, persze nem a plébános rádióján, hanem a saját rádiómon. És kicsit halkabbra tettem, hogy ne lehessen hallani. Én úgy nőttem föl, hogy úgy kell rádiót hallgatni, hogy ne hallja más. Ezt már nagyon jól tudtam kisgyerek koromban is. Azt tudom, hogy nem járattam újságot. A plébániára a Magyar Nemzet járt. De 65-től Pesten mindig volt előfizetésem napilapra. Az Élet és Tudományt nagyon szerettem olvasni. Engem akkor is inkább az foglalkoztatott, hogy a dolgokat jó alaposan világítsuk meg. Ha hittanórát tartottam, akkor próbáltam a szentírásból nemcsak éppen a szöveget elmondani, hanem elővenni más könyveket, különböző megvilágításokat keresni. Mégis mit jelent az, hogy teremtés, a világ keletkezése stb. De ugyanezt tettem, ha szóba került egy szent. Milyen történelmi közegben zajlott le az élete? Tehát szerettem mindig alaposan utánanézni a háttérnek, és annak alapján beszélni. Mindez annyi időt vett igénybe az egyéb fizikai elfoglaltságokkal együtt, hogy én nem emlékszem arra, hogy túl sok egyébre időm lett volna.