Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl. A magyar hadsereg részben Hitler akarata ellenére vonult be Kárpátaljára. Amikor Németország elkezdte visszakövetelni a csehektől a Szudéta-vidéket, a magyar vezetésben is fölmerült az a terv, hogy megtámadják Csehszlovákiát. Ő, mint a hírszerzés főnöke, fölhívta Horthy Miklós figyelmét, hogy ez nem lenne szerencsés, mert a magyar hadsereg sokkal gyengébb, mint a cseh. Horthy Miklós azt válaszolta, bízik a magyar katonák hősiességében. Mivel azonban apám nemcsak a hősiességre helyezte a súlyt, hanem ismerte a katonai erő realitását is, ellenezte a támadás tervét.
Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.