Kitárgyaltuk 68-at, és kitárgyaltuk, amit olvastunk, esetleg a tanárainktól hallottunk. Ott cseréltük ki azokat a könyveket, amelyeket olvastunk, és úgy gondoltuk, hogy más értékrendet sugároznak, mint ami bennünket körülvesz. Akkortájt jelent meg, Ginsberg Üvöltése. Olvastuk már Kerouac nálunk 66-ban kiadott Útonját. Az oroszok bevonulásán nem csodálkoztunk, várható volt. És nem is reménykedtünk abban, hogy itt forradalom lesz, amit majd mi megnyerünk... El se tudtuk képzelni, hogy ez a rendszer valaha is megváltozzon. És így három lehetőség maradt. Az egyik, hogy az ember besimul, a másik, hogy disszidál. A harmadik meg, hogy halálra issza magát. És az értelmiségiek előtt is ugyanezek az utak álltak, nem volt több.
A szüleim nem értettek egyet a kádári értékekkel, a rendszerrel, de hallgattak. És a barátaim szülei is. Csend volt. Senki nem mert beszélni, még otthon se, még a családban se. Szóba sem került a politika. Apám teljesen bezárkózott a maga kis irodalmi világába, amivel ő elvolt. Véletlenül se politizált. Néha tett egy-két nagyon szarkasztikus megjegyzést, de ezen kívül ő már nem mert mást. Örült, hogy él.
Akkoriban a – hogy is mondjam? – nemzeti öntudatunkat a Kádár-rendszer szabványosító ideológiája ellen úgy próbáltuk fenntartani, hogy volt, aki bajuszt növesztett és szatmári csárdást tanult. Volt, aki hosszú hajat növesztett és gitározni tanult meg angolul. Aztán volt olyan, aki a hosszú haj mellé bajuszt is növesztett, és aztán KISZ-tag lett, és szépen besimult. És amikor már párttag lett, akkor levágatta a haját is, meg a bajuszát is, meg a lelkét is.