Aztán, mikor már nagyon el voltam keseredve, és semmi esély nem volt sehol, ráadásul az ismerőseim, barátaim már lehetőséget kaptak arra, hogy elutazzanak Ausztráliába, Kanadába, ide, oda, véletlenül megjelent a táborban egy új ember, a Patikus. Közölte, hogy ő Párizsba készül, ahol van egy barátnője, és ha valaki segít neki átszökni a francia határon, annak hajlandó hitelezni az útiköltséget Párizsig. Ez pont jól jött nekem, mert a nagybátyám leveleiben egyfolytában azzal cukkolt, hogy hagyjam Svédországot, menjek oda Párizsba, aztán majd így lesz, majd úgy lesz. Végeredményben ugródeszkának miért ne lenne jó Párizs? Lett volna lehetőség átregisztrálni Amerikára vagy Kanadára vagy Ausztráliára. Meg is fordult a fejemben, és biztos vagyok benne, ha nem akadok össze ezzel a Patikussal, akkor át is regisztráltam volna Amerikára, mert oda ment a legközelebbi szállítás, és azt ősszel már tudtuk. Na de hát ez a véletlen. Megegyeztünk a Patikussal, és elindultunk. Vonattal elmentünk egészen Ventimigliáig, ez közvetlenül a francia határ mellett van, korábban vasúti határátkelő volt. Az átszökés aránylag egyszerű volt. Volt egy vasúti alagút, aminek a másik oldala már Franciaország. Átmentünk, és fölültünk az első vonatra, és másnap reggel már Párizsban voltunk, a Gare de Lyonon. Ez 73. október vége volt. Fölhívtam a nagybátyámat. Egy órán belül odajött.
Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével. Hogy addigra pénzt gyűjtök, megszerzem a fényképész-diplomát is, hogy valami legyen a zsebemben. Szóval, megfontoltabban akartam nekivágni. Például azon túl, hogy a gimnáziumban tanultam angolul, az elindulás előtt egy évig intenzív nyelvtanfolyamra is jártam. Tudatosan készültem rá, hogy ha én kikerülök, akkor ne adjanak el. Aztán telt-múlt az idő, és végképp szertefoszlott minden reményem, hogy itt bármit is sikerüljön elérnem.
Volt még egy harmadik barátom is Szegeden, aki természetesen tudott Frici és Big disszidálásáról, és ő is ápolt hasonló gondolatokat. Elhatároztuk, hogy 73 nyarán mi is kimegyünk. Az újvidéki magyar barátom segített volna átjutnunk Olaszországba. Ki is tűztük a dátumot. Ám egy szép napon, úgy február elején jelentkezett nálam ez a barátom: baj van, elmesélte a történetet a barátnőjének, aki továbbadta, és most már a család is tud róla, meg a világ… Mi lesz ebből? Tudni kell, hogy abban a korban a besúgók mindenütt ott voltak. A családon belül nem hiszem, de a környezetünkben biztosan. Ami azt eredményezhette, hogy minimum figyelnek. És esetleg éppen a határon fognak lekapni, ami már indokot ad arra, hogy börtönbe is kerüljek. Egy ismerősünk pontosan így járt. Figyelték, és a röszkei határon várták. Hat hónapot kapott. Tehát biztos voltam benne, hogy ki fog derülni a tervünk, és ha nem tűnök el azonnal, minden esélyem elvész, hogy kimenjek.
Visszatérve 73 februárjára: a barátom elkottyintotta a dolgot, tehát mese nem volt, sürgősen dönteni kellett. Ezt egy szerdai napon tudtam meg, vasárnap már Jugoszláviában voltam. Nem is voltam felkészülve. Hirtelenjében indultam, mindegy volt, hogy hogyan. Így aztán nem vártam meg a szakmunkásvizsgát sem. Éppen ezért nincs is papír róla, hogy fényképész és látszerész volnék. Ennek ellenére húsz éven keresztül mint optikus egész jól megéltem Franciaországban. Szóval, gyorsan próbáltam pénzzé tenni mindenemet, eladtam a külföldről szerzett hanglemezeket, a farmernadrágomat, apám ezüst cigarettatárcáját bevittem a zaciba, és valakitől még kölcsön is kértem. Úgyhogy valamennyi pénzem volt, egy-két havi keresetnek megfelelő. Vettem egy buszjegyet a Marx téren, és átmentem Újvidékre ehhez a barátomhoz. Akkoriban, ha valaki Jugoszláviába utazott, nem vihetett magával forintot, hanem úgynevezett utazási csekket kellett kiváltani az Ibuszban, és azért iksz mennyiségű dinárt lehetett kint kapni. Igen ám, de ezt csak bankban lehetett beváltani, és vasárnap lévén, minden bank zárva volt. Úgyhogy az utazási csekkemet odaadtam a barátomnak, itt van, adjál helyette dinárt.
Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át. Tudni kell, hogy ezek a határátkelőhelyek és a környékük tele volt embercsempésszel. Ebben az időszakban tízezrével disszidáltak az emberek a közép-kelet-európai országokból. Egyetlen nyári nap átment nyolc-tíz jugoszláv, román, bolgár csak ott, a koperi határrészen. Persze hogy nagyon sok volt az embercsempész ezen a környéken. Természetesen pénzért! Ha egy gyanús alak szédelgett az utcán, akiről messziről üvöltött, hogy nem odavaló, ahhoz elég hamar hozzácsapódott egy embercsempész vagy az embercsempészek közvetítője, fölajánlva a segítséget. Így jöttem én ott össze két-három emberrel is, akik aztán a végén valóban a határ felé segítettek, no persze, az összes pénzemért, ami nálam volt. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudom, de mindent értettem. Olyan fantasztikus időszak volt ez, mintha valami tudatmódosító hatása alatt lettem volna, megnyíltak csatornák a fejemben. Telepátia működött, és értettem őket. De ők is azonnal értették, hogy disszidálni akarok. A harmadik vagy negyedik kocsmában aztán előkerült „az” embercsempész! Volt egy autója, egy Moszkvics. Sötét éjszaka volt, fújt a szél.
Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám. Nagyon hideg volt. Február 14-én éjjel történt a dolog. Találtam egy kidőlt fát, amelyik átnyúlt a patakon, azon átkapaszkodtam, és ott a patak másik oldalán megérkeztem egy tyúkólba. Ugyanis az a másik oldal valóban olasz terület volt, de ott volt egy tanya, és a tyúkólat pont a patak partjára tették. Kikászálódtam, és szaladtam toronyiránt, ahogy csak bírtam. Nem tudtam, hol vagyok. Nagyon sokat hallottam olyasmiről, hogy ezen a cikcakkos határon Jugoszláviából valaki átszaladt Olaszországba, aztán addig szaladt, míg visszaszaladt Jugoszláviába, és reggelre megint jugoszláv területen találta magát. Muggia falu mögött keveredtem ki az autópálya mellé. Gyalogoltam, gyalogoltam, míg meg nem érkeztem Trieszt külvárosába. Úgy tudtam, hogy akiket elfognak a határon, vagy akik lejelentkeznek, azokat a rendőrség azonnal leigazolja, beteszik őket egy rendőrautóba, és fölviszik a táborba, Padricianóba. Így amikor megláttam egy carabinierit, leintettem, és mondtam nekik, hogy „Io sono profugo politico ungherese”. Ezt a mondatot megtanultam: „magyar politikai menekült vagyok”. Mást nemigen tudtam olaszul. Végignéztek, és mondtak egy csúnya mondatot: „Amico, vaffanculo!” Valószínűleg mással voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy ki vagyok. Úgyhogy ott kóvályogtam Triesztben egészen reggelig. Kerestem a kapcsolatot fűvel-fával, magyarázva, hogy én politikai menekült vagyok. És azt is tudtam, hogy Padricianóban van a menekülttábor, a Campo profughi politici. Volt, aki készségesen magyarázott is, hogy erre, meg arra, meg amarra. Meg is találtam az autóbuszt. Száz líra! Haha. Nem volt egy fillérem se, illetve egy fél marék jugoszláv aprópénzem volt, megpróbáltam azt beváltani velük. Senkinek nem kellett, eleinte nem is értették, mit akarok, azt hitték, hogy koldulok. Míg aztán egy idősebb ember, gondolom, munkába indult, adott nekem száz lírát, meg egy alumíniumpapírba csomagolt szendvicset is. Aztán a száz lírából megvettem a jegyemet.
A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.
Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is. Ne felejtsük el, a hetvenes évek elején vagyunk, Nyugat-Európában szinte természetes volt, hogy valaki egy marihuánás cigarettát elszívjon. Voltak verekedések, késelések is persze. Szerencsejáték is volt természetesen.
Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet. Kérdezték tőle, akik tudtak oroszul, hogy mégis, mit akar, hogy ilyen öregen gyalog idejött. Azt mondta: „Szabad földön akarok meghalni.” És alig egy-két hét múlva valóban meg is halt Rómában, egy idősek otthonában. Az átlagéletkor a táborban huszonöt-harminc között mozgott. Harminc év fölött kevesen voltak, a negyven feletti ritkaságszámba ment.
Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki. Náluk nehéz politikai indokokat találni, mert a hatvanas évek végére úgy-ahogy beilleszkedtek a konszolidáltnak nevezett Kádár-korszakba, csak anyagilag nem jöttek ki. Ezek huszonöt és harmincöt közötti fiatalok voltak, általában családostul. A harmadik, az én kategóriám, a magányos fiatal, aki nekivág a nagyvilágnak. A népmesékből is ismert ez a történet. A szabadságvágy keveseknél fogalmazódott meg úgy, mint nálam. Ha megkérdezték tőlük, „miért jöttél ki?”, akkor azt mondták: „azért, mert nem adtak útlevelet”. És ez valahol igaz is. Meg vagyok róla győződve, hogy ha annak idején olyan nyugodtan lehetett volna utazgatni Nyugatra, mint most, olyan sokan nem disszidáltunk volna. Egy-két, három évre szerencsét próbálunk, mint ahogy manapság is a fiatalok, később az ember visszamegy, tapasztalattal, nyelvtudással esetleg. Aztán eléldegél, még a szerény anyagi körülmények között is, amit annak idején a szocializmus tudott nyújtani. Az igazi politikai menekülteknek esélyük sem volt rá, hogy disszidáljanak. Ha valaki szamizdatot írt vagy netán tüntetni mert, annak aztán végképp nem volt esélye az útlevélre. Ha nem is zárták őket börtönbe, állandó megfigyelés alatt tartották.