Akkoriban létezett egy úgynevezett kishatár-átlépő, ami azt jelentette, hogy a határon túli ötven kilométeres körzetben szabadon lehetett mászkálni. Emlékszem, húsz forintba került az engedély. Ezt bárki kiválthatta, még olyan korúak is, mint én, csak állandó szegedi lakosnak kellett lenni. Mert egyébként egy korombeli nem kaphatott útlevelet, Nyugatra semmiféleképpen. A piros útlevél később érkezett meg. De húsz forintért lehetett disszidálni, mert ha valaki átment, onnantól kezdve senki nem követte, hogy hova megy. Nagyon sokan ezt csinálták: megérkeztek Újvidékre vagy Szabadkára, ott fölültek egy buszra, és irány az olasz határ. Mint ahogy aztán én is csináltam, csak nekem már addigra sikerült piros útlevelet szerezni. Az sem volt könnyű, de mivel a katonai szolgálat alól felmentést kaptam, így megadták a piros útlevelet. De azok, akik hadkötelesek voltak, még ezt sem kaphatták meg.
Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak. Dolgoztunk a nápolyi dokkokban. Nagyon kemény fizikai munka a rakodás. Volt úgy, hogy tizennyolc óra hosszat rakodtunk. Volt néhány összezördülés közöttünk, és a végén annyira összevesztünk, hogy ők egy szép napon visszamentek Svédországba, azzal, hogy majd utánuk mehetek, ha úgy jön ki a lépés. Két hétig tartott, mire fölértek Stockholmba, onnan még írtak egy levelet. Aztán többé-kevésbé el is vesztettem őket szem elől.