A hatvanas évek derekán vagyunk. Ez a beat-korszak. Akkor kezdtünk eszmélni. Emlékszem, hogy próbáltam irodalmi színpadot szervezni a gimnáziumban, ahol Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájának a második felvonásából azt a jelenetet akartam megrendezni, ahol Götz, a zsoldosvezér ott áll a támadandó város előtt, és hezitál. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a zsoldosvezért én orosz gimnasztyorkába öltöztettem, és kivetítettünk egy XVI. századi rézkarcot, amely Prágát ábrázolta. Ez 68 őszén volt. A választásom inkább tudatalatti volt, de amikor az első próbán betiltották, és az egyik tanárom letolt, hogy „meg vagy őrülve, nemcsak téged rúgnak ki, de engem is, meg az egész tanári kart!”, akkor kezdett tudatosodni bennem, hogy itt valaki fél! De az nem én vagyok, hanem az a hatalom, amely fölöttem van. Voltunk jó néhányan, akik átláttuk, hogy mi történik itt. Nem mélységében, de ismétlem, a hatvanas évek beat-korszakához tartozunk. Bennünket a nyugati zene már megfertőzött, a Beatlesen keresztül. De nemcsak a nyugati zene, hanem az az életmód és az a világ is.
Mi is a konzervatív világ ellen lázadoztunk. Csakhogy a mi konzervatív világunk a Kádár-rendszer volt. A maga fegyelmével, a maga kötelező kék köpenyével, a pofonjaival az iskolákban, még néha a gimnáziumban is. És a tiltásokkal, mert több volt a tiltás, mint az engedd meg. Arról már nem is beszélve, hogy kötelező felvonulások voltak, tüntetni kellett a vietnami háború ellen. Mit érdekelt bennünket Vietnam akkor? Főleg 68, Prága után. A Nyugatról alkotott képünket a beat-korszak szellemvilága dominálta. És természetesen mi is világhírűek akartunk lenni, zenészek, karrier, pénz, tehát minden, ami ezzel jár. És elsősorban a szabadság.
Itt kell megemlítenem, hogy ellenem államellenes szervezkedés címén eljárás indult, kizárólag azért, mert a barátom pincéjét kifestettük, és fölfestettük a falra azt, hogy Beatles meg Rolling Stones. A házmesterek korszakát éltük, amikor a házmester egyben besúgó is volt, de legalábbis rendszeresen jelentett. És kihívta a rendőrséget, hogy „idegen nyelvű feliratok vannak a falon!” Beidéztek a rendőrségre, állati cirkusz volt, éppen csak hogy ki nem rúgtak a gimnáziumból! Nevetséges. Ennyire félt a rendszer, ennyire vigyáztak mindenre! Akkoriban mindenki zenekart akart csinálni, ez volt az első dolgunk. Nekem könnyű volt, mert én zongoráztam, és akkoriban elég jól. Mások meg gitározni tanultak. Megpróbáltuk mindenféle rádión keresztül fül után lemásolni a nyugati számokat. Mi, szegediek hallgathattuk az újvidéki rádiót, vagy a belgrádit, már nem emlékszem, és onnan tűrhetően lehetett a kor zenéjét hallgatni. Meg a Szabad Európát, persze. És akkor már kezdtek beszivárogni lemezek is. A szegedi fiatalság kivételes helyzetet élvezett, mert a határon keresztül aránylag könnyen át lehetett jutni, és behozni lemezeket, újságokat, beat-újdonságokat. A farmernadrágról nem is beszélve!
Különböző zeneklubokat alakítottunk, próbáltunk összegyűlni. Rengeteg kultúrfórum volt Szegeden annak idején, a KISZ-klubot is beleértve, ahol Dinnyés Jóska pengette a gitárját. Vagy a filmklub, vagy a művészeti klub. És ezekben a klubokban mindenütt feltűnt ez a beat-korszaki szabadságvágy. Emlékszem, az Eper és vér című film úgy fölbolondított bennünket, hogy mentünk ki az utcára, és az egyik barátom mondta: „Te, figyelj, ha most itt találok egy zsarut, én agyonverem!” Persze inkább ők vertek meg bennünket. A különböző táncos rock-esték mozgalmasak voltak, és ezekbe valamilyen módon mindig beleszóltak a rendőrök. Szeged mint egyetemi város ebből a szempontból is kivételes helyzetet élvezett, itt majd minden hétre jutott egy buli. És mindegyik végén volt valami kis balhé. A lányok miatt muszáj volt verekedni, anélkül nem volt íze az estének. És az ivászatok. Az volt a menő, hogy ha valaki bement a Kis Hungáriába, és azt mondta, hogy „száz kisfröccsöt kérek”, ki is hozták neki, ami tiszta hülyeség volt, mert ha kért volna két liter bort meg egy szódát, az ugyanaz. Külsőségben a hosszú haj volt természetesen. A tanárok mindent kitaláltak, hogy vágassuk le, de az még hagyján. A rendőrökkel volt inkább baj. Fényes nappal az utcán megállítottak valakit, hogy igazoltassák. És nyilván, hogy a személyi igazolványban nem olyan fénykép volt, amin hosszú lett volna a haja. Közölték vele, hogy maga ezt az igazolványt lopta. És ezzel az ürüggyel bevitték, esetleg még jól meg is verték bent, aztán vagy ott vágták le a haját, vagy ha kijött, ő volt kénytelen levágni. Volt olyan eset, valamikor 69-ben, hogy úgy megverték a srácot, hogy meghalt.