Tovább a szövegrészlethez...
ideológiai harc

Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot. Ennek volt egy költségvetési kerete, amit előirányzat szerint szétosztottak. Én a tanács és a kutatók között egyeztettem, elsősorban a műszerbeszerzésekről. A profokkal nagyon jó viszonyban voltam. Elmondták, mi a kutatás tematikája, mire van szükségük, nekem pedig referálnom kellett róla a főnökömnek. Elég sok pénz volt, gyakorlatilag minden igényt kielégítettük. Itt is szóba került a párttagság, de csakúgy, mint Pécsett, azzal hárítottam el, hogy nem érzem rá alkalmasnak magam. A főnököm dicséretére legyen mondva, nem forszírozta tovább, és politikai feladatot sem bízott rám.

ideológiai harc

Amikor 53-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, bevallom, nincs olyan emlékem, hogy lényeges változást vártam volna tőle. Számomra teljesen idegen és közömbös volt, ami a magas pártkörökben zajlott, amit az elvtársak egymás között csináltak. Ebbe beleesik még a szerencsétlen Rajk-per is. Úgy emlékszem, nem hittem el azokat a primitív baromságokat, amelyeket a Szabad Nép és a rádió sulykolt. A belső ügyüknek tartottam, és talán nem éreztem át eléggé a mögötte rejlő rettenetes tragikumot.