Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg. Az őrség felirányított az emeletre. Lindemann őrnagy, Gestapo-tiszt fogadott, egy volksbundista, egy rohadt hazaáruló volt a tolmács. Mondtam, ki vagyok, és hogy keresek. Rám néz a pofa, az első pillanatban nem tudta hova tenni a nevemet. Az íróasztalán nagy stósz papír volt, kiderült, hogy mind feljelentés, amit a jó magyarok írogattak egymás ellen. Lapozza: Á, Lambrecht! És közölte velem, hogy a feljelentés szerint halbjüde, tehát félzsidó vagyok, és politikai megbízott az egyetemen. Mondtam neki, nem hoztam el a származásfámat, de kereszténynek számítok, és nem tudom, mit jelent, hogy politikai megbízott az egyetemen. Sokan vagyunk, különböző nézetűek, véleményűek, vitatkozunk egymással, de én nem más megbízásából teszem, a saját véleményemet mondom. A pofának tetszhetett a merészségem, azt mondta, hazamehetek, majd kivizsgálják az ügyet. Aztán még hozzátette: azért vannak Magyarországon, hogy rendet tegyenek és megszüntessék a zsidó vircsaftot. Olyan tíz nap múlva – akkor épp a barátomnál laktam – korán reggel csöngettek. Gyurka kiment, és pár pillanat múlva halálra vált arccal jött vissza: érted jöttek. Mögötte két marha nagy SS-katona nyomult. Előttük kellett felöltöznöm, minden ruhámat végigtapogattak. A ház előtt állt jellegzetes, sárga, terepjárószerű kocsijuk, amelyről tudtuk, hogy a Gestapo azzal szedi a túszait. A gestapósok akkorra már új szállást találtak maguknak, érdekes módon a pécsi zsidó hitközség szeretetházát, egy modern, kétemeletes épületet. Belöktek egy szobába, ott ült Lindemann őrnagy, megismertem, a tolmács is ugyanaz volt, mint az előző alkalommal. Nem értem – mondtam –, itt voltam önöknél, tisztáztuk a dolgot, most miért hoztak be? Lindemann végignézett rajtam: Igen, azt hiszem, félreértésből került rá sor, elmehet, kérem! Hogy ennek mi volt az oka? Figyelmeztetés, vagy fenyegetés, hogy rajtam tartják a szemüket? Nem tudtam eldönteni, de rendkívül megkönnyebbülten vágtattam vissza a barátomhoz, aki már a falon mászott izgalmában.
Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást. Amikor beiratkoztunk az orvoskarra, körülbelül hetvenen voltunk az évfolyamban. A tizenkét kolléga kisasszony – akkor így szólítottuk őket, szigorúan magázva – rendszerint az első padsorban ült, mögöttük a fiúk, és külön kis csoportban a zsidó fiúk. Kezdetben csak alkalmazkodtak a hallgatólagos kívánalmakhoz, később kiírták a táblára, vagy kiállt egy turulista, és felszólította őket, üljenek külön. 1940-ben a politikai élet kiélezettebbé vált. A jobboldali hallgatók bámulatos szimattal tárták fel a „származási hibát”. A pécsi egyetem viszont liberálisabb volt, mint a pesti, a tanári kara többségében nagyon rendes felfogású ember volt. Több kikeresztelkedett zsidó származású professzor volt köztük. A németek, ahogy bejöttek, azonnal letartóztatták Mansfeld Gézát, a Gyógyszerészeti Intézet igazgatóját. Voltak listáik, amelyeket a helyi volksbundista és beépített német spicli szervezetek állítottak össze. Szörnyű volt látni, tapasztalni, milyen közömbös a magyar társadalom. Többet lehetett volna tenni. Tudjuk, hogy sokan segítettek, rengeteg embert bújtattak, de a többség közönyösen szemlélte az üldözésüket, nem beszélve azokról a nem kevesekről, akiknek még tetszett is az eljárás.
Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő. Akkor már elő volt írva a sárga csillag viselése. Györgyi a kórteremből sárga csillaggal a kabátján jött ki, de a klinika előtt várakozó konflisba már karjára vetett kabáttal szállt be. Egy ismerős lakására vittem. Este mentem érte, lesétáltunk az állomásra, beültünk egy kupéba, a csillag akkor már nem volt a kabátján. Hajnalban drukkoltam egy kicsit, nehogy felismerje valaki, de baj nélkül felértünk Pestre. Elmentünk a megadott helyre, ahol megkapta a hamis papírokat, és átvészelte az egészet, most valahol Nyugat-Európában él. A család legkisebb lánya tizenöt éves volt, őt pont a gettóba költözés előtt, az éjszakai vonattal hoztam fel Pestre. A pályaudvar kijáratánál rendőr állt, az embereknek igazolniuk kellett magukat. A lányt karon fogva a diákigazolványomat mutattam a rendőr felé, aki szinte szalutált, mert akkor az egyetemi hallgató úrnak számított. Ez a lány is túlélte. Edit, a szerelmem állandóan nyüzsgött. Hol itt volt, hol ott, hol csillagot viselt, hol csillag nélkül jelent meg, esetleg ugyanazon a helyen. Mindig könyörögtem: Editkém, ne csinálj ilyen marhaságot, egyszer ezen fogsz elcsúszni! De szerencsére ő is megúszta. Egy-két ember életét sikerült így megóvni. Egy lépcsőfokon átsegítettem őket, a továbbiakban pedig egy jól megszervezett kis csoport gondoskodott róluk. A Károly körúton volt a Mócsi nevű rádiótechnikus műhelye, az tele volt álnéven bujkáló zsidóval, részben felvidéki menekültekkel, részben hazaiakkal. Az én Editem is oda jutott be, kapták-adták a hamis papírokat, többször jártam náluk. Volt még néhány megbízatásom, nagyrészt baráti felkérések. Többször kellett furikáznom Pécs és Pest között. Egyik ember ajánlott a másiknak: jön hozzád ez a fickó, bízd rá, amit kell! Az egyik feladat Mansfeld Géza feleségének és lányának a megmentése volt. A Pesten élő, szintén orvos rokonok próbálták irányítani a mentőakciót. Azt kellett elérni, hogy megkapják a mentesítő papírt. Sajnos nem kapták meg időben, és bevitték őket a pécsi gettóba. Ott többször meglátogattam őket. A végén bevagoníroztak mindenkit. Mansfeldnét az első nap a gázba küldték.