Tovább a szövegrészlethez...
második világháború

Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte. Szeptember 21-én azonban védőszentünk elbóbiskolhatott, mert a kora esti órákban hatalmas szőnyegbombázást kaptunk. Főleg a vasútvonalat és a vasútállomást bombázták, emellett persze a vasút menti földszintes házsorok is súlyosan megsérültek, és a kórház is, hiszen nem volt messze az állomástól. Az egyik pavilonunk kigyulladt egy gyújtóbombától.

második világháború

Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam. Bejártam a Nemzeti Múzeumba, ahol akkor Tasnádi Kubacska András, apám tanítványa a múzeum elnöki titkáraként dolgozott, elég nagy hatáskörrel. Mikor közeledett a front, felajánlotta, legyek a múzeum orvosa az óvóhelyükön. Tetszett a gondolat, majdnem oda is kerültem. Megmutatta a pincerendszerüket, ahová egy csomó élelmet készletezett, amelyből az ott rekedt személyzet elég jól átvészelte az ostromot, de nekem abban már nem volt részem.

második világháború

A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek. Rengeteg sebesült volt a városban, a kórház teljesen megtelt. Főleg az ellátásban támadtak nehézségek, mert az első orosz megszállás idején kifosztották a várost és a kórházat is. Az egészségügyi felszerelés legnagyobb hányada elpusztult vagy eltűnt, így az apácanővérek állandóan mosták a kötszereket, azzal kötöztük be a sebesülteket, ami egyáltalán nem jelentett biztosítékot a sebfertőzések elkerülésére. Gyógyszerünk alig volt. Heroikus küzdelem folyt a betegek és a sebesültek érdekében. A betegeink lenn voltak a pincékben, amelyek ugyan nem voltak bombabiztosak, de még mindig többet értek, mint a földszinti vagy az emeleti helyiségek, ahol már az összes ablaküveg kitört. A pincékben kis vaskályhákkal fűtöttek. Az ellátásunk eleinte még jó volt, tekintve, hogy a sebesültek jelentős hányada a környékbeli parasztságból került ki, és a hálás hozzátartozók rendszerint hoztak valamilyen élelmiszert a kórház javára. Abban a rendkívül nehéz helyzetben is adódott egy-egy derűsebb pillanat. A kórházban volt egy pianínó, és a leendő feleségem két belövés között Chopin-darabokat játszott. Akkor néhány percre elfeledkeztünk a szörnyűségekről.

második világháború

Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette. A nővérekkel – a műtősnő is apáca volt –, akiknek bizonyos gyakorlatuk volt, ha elméleti tudásuk nem is, összeadtuk a tudományunkat, és a műtét sikerült. A felkarját vágtuk át magasan. Volt egy kevés altatószerünk, azzal az egyik nővér elaltatta. A sterilitásunk sem volt tökéletes, nem is lehetett, hiszen akkor már megszűnt a folyóvízellátás, három lavórba mártogattuk sorban a kezünket, így sterilizáltunk a bőrünket. Kevés gyógyszer állt rendelkezésre: ultraseptyl, deseptyl, az antibiotikumot akkor még nem ismertük. Éjjel-nappal dolgoztunk. Hányszor volt, hogy éjjel kettőkor állított be egy katonai teherautó, mondjuk, tizenöt német sebesülttel! Elláttuk őket, lefektettük valami szalmazsákra, másnap délelőtt jött a német sebesültszállító kocsi, és vitték őket nyugat felé. Azzal a kevés magyar katonával viszont, aki hozzánk került, a kutya sem törődött, a magyar tisztikar oda se nézett. Amikor a végleges orosz megszállás bekövetkezett, több tucatnyi magyar katonasebesült maradt a kórházban. Tudtuk, hogy az oroszok első dolga a „nyemecki” és a „Szalasi” katonát keresni. De mivel ezek nem nyilasok voltak, hanem sorkatonák, az apácák elégették az összes egyenruhát, az oroszoknak meg azt mondtuk, hogy a sebesültek környékbeli parasztok, akiket a németek hajtottak ki lövészárokásásra. A végleges orosz megszállás idején az oroszok a kórház területén és a környező városszéli területen hadifogolytábort rendeztek be, ahol több mint húszezer katonát zsúfoltak össze. Férfiak a környékére sem mertek menni, mert mindig volt létszámhiány, szökés vagy halál miatt, és akkor összefogdostak néhány civil férfit, hogy stimmeljen a létszám.