Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra. Este viszonylagos nyugalommal tértünk pihenőre, aztán vasárnap hajnalban furcsa zajokra, ágyúzásra ébredtünk. Azonnal mentem a telefonhoz, és felhívtam a Péterfy-kórházat, ahol a mentőszolgálat telefonjánál Péch Géza barátom ült. Elmondta, hogy a Thököly úton özönlenek be az oroszok, és a felkelők harcba szálltak velük. Akkor nekem a kórházban van a helyem, de hogy jutok be? Értem jön kocsival – mondta Géza. Közben a társbérlőnk fölerősítette a rádióját, és a falon keresztül hallottuk Nagy Imre proklamációját. Akkor döbbentünk rá a helyzet súlyosságára. A mi környékünkön, az Oktogonnál még nyugalom volt, Géza az Akácfa utcán elvitt a Dohány utcáig, ami egyben a Körút keresztezését is jelentette, ahol mindkét oldalon barikád állt. A barikád úgy volt felhalmozva, hogy az autó S-kanyarral kijutott a két falrész közötti résen, aztán valósággal át kellett ugrania a Körúton, mert azt az útszakaszt orosz tankok uralták. Sikerült átjutni, nem lőtték meg a kocsinkat. Géza kitűnő vezető volt, amellett bátor és önfeláldozó fiatal. A Dohány utcában már sima volt az utunk. Körülnéztem a kórházban, mi a helyzet. A mentőautóim ki-be cikáztak, és hozták a lőtt sérülteket, fiatal fiúkat, akik Molotov-koktéllal, géppisztollyal, kézigránáttal vették fel a harcot az orosz tankokkal.
A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett. Szükségét éreztem, hogy minél többet ott legyek, és megtegyem, amit tudok. Előfordult, hogy egy kötözőhelyről gyógyszert vagy kötszert kértek, akkor egy személyautót megtömtünk kötszerrel, odavitte, és visszafelé rendszerint behozott egy-két sebesültet. Ezt aztán különösen a szememre hányták a nyomozás során, mondván, hogy támogattam az ellenforradalmárokat. Azt előírtuk, hogy a civil fegyveresek a kórház területén nem hordhatnak fegyvert, a bejáratnál le kellett rakniuk. Zokszó nélkül engedelmeskedtek, holott mi fegyvertelenek voltunk. Néha egész arzenál volt a kapusfülkében az ágyon és a fogasokon: géppisztolyok, puskák, pisztolyok, kézigránátok.
Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén. Nagyon nagy szám, egy szokványos kórházi proszektúra halottas kamrája hat, nyolc, esetleg tíz holttest befogadására alkalmas, ezért egy-egy rekeszbe több holttestet tettünk, majd a boncterem kövezetére fektettük a lepedővel letakart halottakat. Nyolc-tíz orosz katona is feküdt a sebészeti osztályunkon, mind lőtt sérüléssel. Nem különítettük el őket a magyar sebesültektől, fiatalok voltak, mint a mi felkelőink, a bajban már kölcsönösen segítették egymást. Az oroszoknak persze halottaik is voltak, mentőseink orosz tankból kiszedett, megszenesedett tetemeket is hoztak be, de a sebesültjeik közül nálunk nem halt meg senki. A harcok után tájékoztattuk az orosz városparancsnokságot a nálunk lévő sebesültekről és holttestekről. Egyszer elszállították a halottakat, majd november 12-e körül beállított a Péterfy Sándor utcába egy tank, egy páncélautó géppisztolyos, rohamsisakos katonákkal, mögöttük két katonai mentőautó, aztán megint páncélautó és megint tank. Csak így mertek bejönni, holott akkor már vége volt a harcoknak. Az orosz sebesülteket a mi embereink hozták le az osztályokról, aztán az oroszok elvonultak velük.
November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek. A földszinti folyosókon – főleg a rendelőintézeti részlegnél volt erre elegendő hely –, másrészt az alagsorban helyeztük el őket matracokon. A Baross téren orosz gyújtóbombáktól kigyulladt egy ház, és az álmukból felriadt emberek többnyire hálóruhában, vállukra vetett kabátban, rémülten rohantak a legközelebbi menhelyre, a kórházba. Aztán egy óvodánk is lett. Valahol a közelben volt egy hetes óvoda. November 3-án ottmaradtak a gyerekek, és 4-én, vasárnap beleestek az oroszok egyik bevonulási útvonalába, gyújtógránátot kaptak. A mentőseim behozták a sok riadt kisgyereket, odairányítottunk egy csomó nőt, akik elkezdték babusgatni őket, és szerencsére elég hamar megnyugodtak.
Mivel 4-től kezdve a kórház hivatalos vezetéséből senki sem volt elérhető – az igazgatóhelyettes, aki engem 30-án a mentőszolgálat élére küldött, bent lakott ugyan a kórházban, de éjszaka elérhetetlen rejtekhelyen bújt meg –, általában nekem kellett intézkedni. A munkatársakkal rendkívül harmonikusan ment a dolog, mindenkiben fantasztikus segítőkészség volt. Egy nővér vagy egy fűtőházi munkás természetesnek vette, hogy erejét meghaladó feladatokat is ellásson. Egyébként jellemző a forradalmi hetek állapotára, hogy Budapesten a vízellátás, a villany, a telefon, sőt azt hiszem, még a gázellátás is végig zavartalanul megmaradt. A városi közműveknél nyilván természetes kötelességérzetből folyamatosan dolgoztak.