Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt. A beszélgetéseken semmi olyan nem hangzott el, se kérdés, se állítás formájában, hogy én gyanúba kerülhetek. A kérdések arra vonatkoztak, mi történt a kórházban a harcok idején, hogyan működött a mentőszolgálat. Beesteledett, és az őrnagy mentegetőzve mondta, ne vegyem rossz néven, de ott kell tartaniuk, kijárási tilalom van, másnap folytatjuk. A feleségemet felhívhattam telefonon, hogy másnap hamar végzünk, megyek haza, amint csak lehet.  Aztán rákerültem a futószalagra. Lekísértek a fogdába, a kapitányság pincéjébe. A zsebeimből mindent kirakattak velem, letétbe tették, nálam csak egy cigaretta maradhatott. A pincefogdában a zárkaajtók fölött és alatt is rések voltak, hogy úgy mondjam, közös légtérben voltunk. Lefeküdtem a priccsre és elaludtam. Reggel őrületes zsinatra ébredtem: zajongás, neveket kiabálnak, egymást keresik. Elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, a Rákóczi-indulót és minden lelkesítő éneket. Egyszer valaki bekiabálta: szombat van, hétfőig biztosan ránk se néznek, vessük be az éhségsztrájkot, és követeljük a soros ügyészt. Elég vészjóslóan hangzott. A reggelit mindenki visszautasította, én sem kértem. Valamikor délután felkerültem az irodába, ahol ismét Faragó őrnagy fogadott. Azonnal elkezdte: nagyon sajnálom a körülményeket, amelyek előálltak, a kedves felesége már mozgósította a fél várost. Később kiderült, hogy a feleségem elég hosszú ideig várakozott, aztán elkezdett telefonálgatni, az országos rendőrfőkapitánnyal is beszélt, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi bajom, haza fognak küldeni. Később bevittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol egy rendőr alezredes elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet. Mire elkészült, és több példányban aláírtuk, este nyolc óra lett, márpedig délután négytől kijárási tilalom volt. Megkérdeztem, hogy jutok haza. Természetesen haza fogjuk vinni, vagyunk olyan jóban a szovjet elvtársakkal, hogy gondoskodnak a biztonságos hazajutásáról – volt a válasz.

megtorlás 1956 után

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok. Időnként megjelent egy alak a kerületi kapitányságtól, a házfelügyelő beengedte, feljött a lifttel és becsöngetett hozzánk. Az elején mentegetőzött, hogy nem a doktor úr a mi profilunk, de hát muszáj, később az is elég volt, ha a feleségem kiadta a papírt, ő meg aláírta anélkül, hogy engem látott volna. És minden vasárnap jelentkeznem kellett a körzeti őrszobán. Aztán orvosi ajánlásra engedélyt kaptam, hogy hetenként kétszer délután négy és öt között elmehetek a Lukács fürdőbe úszni. Végül október 31-én megszüntették a rendőri felügyeletemet.

megtorlás 1956 után

A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi. Szóltam a tisztnek: itt lakom, miért nem raknak ki? Valamit elintézünk – mondta –, visszafelé jövet majd felkísérjük a lakására. És mentünk tovább, kifelé a városból. Egy-egy csomópontnál orosz katonák állítottak meg, ilyenkor hátulról kiszóltak a mi katonáink – egy szót sem értettem belőle –, mire továbbengedtek. Csupa földszintes ház között mentünk, aztán megállunk egy kis téren. A két karhatalmista bement egy házba, majd valami ládaszerű csomaggal jöttek ki, betették a csomagtartóba, és ugyanazon az úton visszajöttünk. Hogy ezt miért kellett nekik végigjátszani, fogalmam sincs. Leálltunk a házunk előtt, a hadnagy felkísért, hogy saját kezűleg adjon át a feleségemnek.

megtorlás 1956 után

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam. De nemcsak a fizetésben mutatkozott meg a megkülönböztetett bánásmód, hanem az évente egy-két alkalommal kiosztott jutalmaknál is. Vagy mellőztek, vagy ha adtak is, a lehető legkevesebbet, amennyit egy orvosnak ki lehetett osztani.

megtorlás 1956 után

Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek. Aztán megmutatták a parancsot, amelyen valami ügyészi aláírással az volt, hogy dr. Lambrecht Miklóst helyezze előzetes letartóztatásba és tartson nála házkutatást. Majd felszólítottak, hogy öltözzem föl. A szemük előtt kellett öltözködnöm. A feleségem adhatott egy törölközőt, valami fehérneműt, és sajnos csak két vagy három csomag cigarettát vettem magamhoz. Amikor búcsúra került a sor, a gyerek ágya felé léptem, mire a parancsnok riadtan: Fel ne ébressze! Mondtam, hogy csak megsimogatom. A feleségemtől is csak nagy nyilvánosság előtt vehettem búcsút, öt-hat fegyveres muki állt körülöttünk. Ő nagyon strammul viselkedett, és abszolút helytállt, a későbbiekben is. Mindig is mondtuk a börtönben, hogy a feleségeknek, menyasszonyoknak, anyáknak odakint sokkal több gondja, baja van, sőt sok esetben veszélyeztetettebbek is, mint mi, akik „csak” el vagyunk ítélve. Ketten kísértek be a Fő utcára, négyen ott maradtak házkutatni.

megtorlás 1956 után

Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna. Hiába mondtam, hogy nem terveztem megdönteni az államrendet, ez irreális feltételezés, nem lehetett kiverni belőlük. Bámulatos lelkiállapot, amelyben ezek a szörnyeteg lelkű emberek lehettek, sokszor nem is egy nyelven beszéltünk, még ha magyar szavakat használtak is, és teljesen más volt az észjárásunk.

megtorlás 1956 után

Galambos István főhadnagy, a nyomozóm meglehetősen buta, műveletlen ember volt, rosszul beszélt és pocsékul fogalmazott. Az én szövegemet, amit vallomásnak minősítettek, nem szó szerint kocogtatta gépbe, hanem átfogalmazta, és idétlen mondatokat írt le. Minden jegyzőkönyvet átadott nekem elolvasásra és aláírásra. Eleinte őrült buzgalommal kezdtem javítani a helyesírási hibákat meg a szórendet, aztán meguntam, és csak arra ügyeltem, hogy a lényeget illetően érthető legyen. A kihallgatás-sorozat változó sűrűséggel május közepéig tartott. Mindaddig nem tudtam, mivé fogják felfuttatni az egészet, a legvégén, amikor lezárták a nyomozási eljárást, engedélyezték az irattanulmányozást. Több pertársammal, akikkel egy csoportosulásba hoztak össze, csak az irattanulmányozáskor ismerkedtem meg, korábban fogalmunk sem volt egymás létéről. Főleg nekem nem a legtöbbről.

megtorlás 1956 után

A vádiratot egyszer olvastam, az egész csoportra vonatkozó anyag olyan húszoldalas lehetett, amiből a rám vonatkozó rész másfél oldal terjedelem sem volt. Azzal kezdődött, hogy a Lambrecht Miklós által vezetett önkéntes mentőszolgálat ugyan foglalkozott sebesültek szállításával is, de fő tevékenysége az ellenforradalmárok támogatása volt. Ezzel azt akarták mondani, hogy mentőautóink fegyvert szállítottak. Én ezt mindig cáfoltam, mert ilyesmiről nem volt tudomásom, és ha netán láttam volna, valószínűleg szólok a fiúknak, hogy ha vöröskereszttel van díszítve az autó, azt komolyan kell venni.

megtorlás 1956 után

Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek. Úgy tudom, a mi perünk elsőfokú tárgyalása volt az utolsó nyílt tárgyalás, mert néhány olyan, a rendszer számára botrányos jelenet játszódott le, ami miatt beszüntették ezt a tárgyalási formát. Engem a BHÖ 1/2 §-a alapján helyeztek vád alá, vagyis a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Az első öt társamat szervezkedés vezetésével vádolták. Az első napon a személyi adatok egyeztetése zajlott. A terem dekorációjához tartoztak az állványon lógó fegyverek, amelyeket a házkutatások során begyűjtöttek, továbbá ott volt vagy huszonöt írógép, ezeket – mint utólag kiderült – október 30-a, a pártház ostroma után hozták át a mentős legényeim, és elhelyezték az egyik szobában. A következő nap az elsőrendű vádlott kihallgatása zajlott, a többiek nem vehettek részt rajta. Súlyossági sorrendben folyt a vádlottak meghallgatása, aki túlesett rajta, bent maradhatott a teremben. Amikor szeptember közepén rám került a sor, már nyolc társam ott ült előttem. A kihallgatásom utálatos körülmények között zajlott. Ismeri a vádat? – kérdezi Tutsek bíró. Mondom, igen, ismerem. Bűnösnek érzi magát? Mondom, nem. Erre: no, majd meglátjuk. Aztán elkezdődött a kérdéssorozat, ami arra is kiterjedt, kikkel voltam személyes kapcsolatban a társaim közül. Úgy tűnt, a bíró gondosan ügyel rá, hogy én ne mondhassak semmit. Érdekes volt a védőügyvéd-gárdánk. Köztük volt Major Ákos korábbi hadbíró, majd 1946–48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának az elnöke, aki a Bárdossy-perben is elnökölt, aztán kikopott onnan, és átment védőügyvédnek. A másik Olti Vilmos, az ötvenes évek elejének hírhedt halálbírója, aki szörnyű ember hírében állott, és annál komikusabb volt, hogy a védelmünkben tépte a száját. Nem tudom, melyik társamnak volt az ügyvédje, de globálisan mindnyájunkat védett. Az én ügyvédem is szónokolt valamit az érdekemben, és felhozott néhány mentő körülményt.  Nagyon készültem és fantáziálgattam, mit fogok mondani az utolsó szó jogán. Védőbeszédet terveztem a társaimmal kapcsolatban, és meg akartam védeni 56 igazát is. Az egyik zárkatársam higgadt jogász férfiú volt, és könyörgött: Miklós, az Isten szerelmére, ne mondj ilyeneket, ez csak olaj a tűzre! Az utolsó percben aztán megjött az eszem. Valószínűleg igaza lett volna. Az utolsó szó jogán csak valami olyasmit mondtam, hogy érzésem szerint nem követtem el semmiféle bűncselekményt, nem érzem magam ellenforradalmárnak, és méltányos, enyhe ítéletet kértem.

megtorlás 1956 után

Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év. A meglepetés akkor jött, amikor engem, a kilencedrendű vádlottat tizenöt évre ítélt, mint a szervezkedés szellemi vezérét. Ez mindnyájunkra úgy hatott, mint egy lórúgás. Miután kihirdették a tizenöt ítéletet, már csak az volt a kérdés, ki kíván fellebbezni. Az ügyész egy csomó súlyosbítási igényt jelentett be, szerencsére a személyemre vonatkozóan nem. Én ott szóban azonnal fellebbeztem, majd 58 márciusában felkeresett az új védőügyvédem, dr. Kovácsi Zoltán, és a család nevében kérte, vonjam vissza a fellebbezésemet. Azzal érvelt, hogy most élet-halálról van szó, az új tanácselnök, Borbély János egy hírhedt alak. Mellbevágott a dolog, de aláírtam az előkészített papírt.

Oldalak