Tovább a szövegrészlethez...
megtorlás 1956 után

Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt. A zárkában volt egy lavór és egy vödör hideg víz, amivel valamiféle macskamosdást csináltunk, szappant vagy hazulról kapott az ember, vagy a spájzolásoknál vásárolhatott. Havonta egyszer lehetett spájzolni, ami abból állt, hogy a nem dolgozó elítéltek harminc forintért vásárolhattak cigarettát, dohányt, szappant, fogkrémet, vécépapírt. Voltak olyan rabok, akiknek nem volt pénzük, ők közös ellátmányban részesültek, vagyis havonta kaptak egy tekercs vécépapírt, azzal kellett gazdálkodniuk, és valami mosószappant, ha jól emlékszem. Hetenként egyszer letereltek a zuhanyozóba. Egy csomóan összeverődtünk, álltunk a forró víz alatt, vakartuk, csutakoltuk egymás hátát, és közben dumáltunk, híreket cseréltünk, lelkesítettük egymást. A hangulatunk mindennek ellenére nem volt rossz. Szórakoztattuk egymást a csevegéseinkkel, és üdítettük magunkat azzal a kevés olvasnivalóval, ami rendelkezésünkre állt. Beszélgettünk a forradalomról, a mi igazunkról, közben tucatszámra végezték ki a társainkat. Valamiféle bornírtnak nevezhető optimizmus volt bennünk. Nem tudtuk elhinni, hogy a Kádár-rendszer annyira konszolidálódik, hogy komolyan kell venni az életfogytot vagy a tíz-tizenöt éveket.  1958. július végén átköltöztettek a váci országos börtönbe. Az udvaron üvöltöző smasszer-gárda fogadott minket, sürgettek, belerúgtak az idősebb, lassabban mozgó rabokba. Első este mindenkit begyömöszöltek egy nagy zárkákba, vacsora nem volt. Másnap kaptuk a szokványos reggelit, ami egy darab kenyérből és úgynevezett feketekávéból állt, de hogy mennyi babkávé volt benne, nem tudom, barna, híg lé volt egy kis cukorral. Pár nap múlva jött a végleges rendezés, amely szerint a nagyítéleteseket áttették a Lordok Házának nevezett épületbe. Ott már higgadtabb bánásmódban volt részünk, a smasszerok is tudomásul vették, hogy nagyítéletesek vagyunk, nem túl jó kilátással a jövőt illetően, nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, és rendet tartsanak. Mi igyekeztünk apró szabálysértéseket elkövetni, különben rendkívül monoton ritmusban teltek a napjaink. Óriási meseórákat tartottam a zárkatársaimnak. Az emlékezetemből előszedtem régi olvasmányaimat, elmondtam Monte Cristo sorsát, a négykötetes Dumas-regényt, ahogy változtak a társaim, többször is. Vernétől, gyerekkorom kedvenc írójától legalább hat regényt mondtam el. A Verne-regényeket úgy meséltem, hogy a falra felrajzoltam a Föld térképét, azon mutattam az útvonalat. Aztán a magyar felfedezőkről is meséltem, akik Afrikában vagy Belső-Ázsiában utaztak, mint Kőrösi Csoma Sándor és egyéb kedvenceim. Sokszor kérdeztek orvosi dolgokat is. Laikus kérdések voltak nagyrészt, én igyekeztem szakszerűen, de érthetően megadni a válaszokat, terjesztettem anatómiai, kórbonctani ismereteket is. Nagyon jó zárkatársnak számítottam a mesélő kedvemmel.

megtorlás 1956 után

Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba. Soós százados becsülte Dezsőt mint szakembert, és időnként egyéb dolgokról is csevegtek. Néhány nap múlva Soós átvitt a laborba, és közölte, hogy én leszek a labor vezetője, az elődömet más munkára helyezik. A betegállományból felkerültem az első emeletre, az egyik orvosi szobába. Körülbelül tízen voltunk orvosok, és egy-két tanultabb asszisztens, közülük az egyik ezermester volt, később az ő szakértelmének köszönhetően lett rádiónk. A laboratóriumban végeztem a rutin kórházi laborvizsgálatokat. A rutinmunka mellett bőven jutott időm olvasni és jegyzetelni. Az írnokunk egy fiatal politikai tiszt volt, tőle lehetett papírt kunyerálni, bármikor írhattam. Amíg zárkás voltam és nem dolgozhattam, az írás tiltott tevékenység volt, kivéve a kéthavonta engedélyezett levélírást. A laborban íróasztalnál ültem, ott voltak az orvosi folyóiratok, szakkönyvek, kedvemre jegyezgettem. Tizenkét füzetet írtam tele, körülbelül ezerötszáz referátumot csináltam az elolvasott cikkekből és könyvekből.

megtorlás 1956 után

A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék. Kopácsi Sanyi hagyta rám az éhségsztrájk után – illetve Kopácsi felesége az én feleségemre –, amikor őt elvitték a Gyűjtőfogházba. A labor minden szempontból jó volt az információszerzésre. Mivel bármilyen panasszal lehetett orvosi vizsgálatra jelentkezni, a labor randevúhellyé vált, ahol a társaim találkozhattak, dumcsizhattak, a smasszer legtöbbször nem is volt bent. 1959 tavaszán érkeztek hozzánk az életben maradt nagyimrések és a köréjük fűzött reform-kommunista perek elítéltjei, a 476-osok, akiknek a rabszáma 476-tal kezdődött. Ekkor ismerhettük meg közelről Donáth Ferencet, Fazekas Györgyöt, Déry Tibort, Mérey Ferencet. Göncz Árpád és Bibó István is ott volt közöttünk, és Fekete Sándor, aki akkor abszolút rendes fiúnak számított. Hamarosan alkalom nyílt arra is, hogy közülük egy csomót felvegyenek betegállományba a belosztályunkra. Jártak a laborba is, és sok mindent megtudtunk tőlük a nagy perekből.  1960-ban a kis amnesztiával kiengedték az életben hagyott kommunista vezetők jelentős hányadát. A kis amnesztiát megelőzően engem 1960 februárjában felvittek a Fő utcába pótnyomozásra. Két hónapig voltam ott, ezalatt összesen ötször hallgattak ki, magyarán mondva rohasztottak. Az öt beszélgetésből négy kedélyes hangulatban zajlott. Lassan rájöttem, azt akarják tudni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt csempészett-e fegyvereket szállítmányaiban Magyarországra. Azt mondtam, hogy nem, ilyet soha nem tapasztaltam, és fel sem tételezem róluk. Ezt nagyon rossz néven vették tőlem. Az utolsó beszélgetésen – ekkorra már konok tagadónak bizonyultam – közölték, hogy lesznek majd különböző amnesztiák, akkor mindenki el fog menni, de én végig fogom rohadni a tizenöt évemet. Április 2-a körül aztán megint beraktak a meseautóba, és vittek vissza Vácra. Akkora már lebonyolították az amnesztiát, és kitört az éhségsztrájk. Miért? Mert kiengedték az úgynevezett vezető réteget, a tömeg viszont bent maradt. A forradalom kiskatonái, az egyszerű munkástanácsosok meg a többiek méltánytalannak találták, hogy őket bent tartották.

megtorlás 1956 után

Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot. Aztán mentek a kihallgatások, zárkánként vezették elő a fiúkat. Majd jött a központi utasítás, hogy a váci börtönt mint nagyítéletes politikai házat feloszlatják, a rabokat szét kell szórni az ország börtöneiben. Napokon keresztül mentek ki a rabomobilok Vácról, szállították a bajtársainkat. Csak a kórházi raborvosok maradhattak a helyükön, a hozzánk beosztott házimunkások és a gombgyár TMK-részlegének öt szakmunkása. Aztán az új szállítmányokban válogatott delikvensek tömegét fogtuk ki. Többnyire visszaeső kis bűnözők voltak, de akadtak közöttük nagyobb ítéletesek és erőszakos cselekmény miatt elítéltek is. Hamar rájöhettek, hogy politikaiak vagyunk, nagy tisztelettel viseltettek irányunkban. Érdekes, a smasszerok is másképp viselkedtek velünk. Egyszer ültem a laborban, a mikroszkópot néztem, és hallom, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang: menjen oda a doktor úrhoz, adja oda a karját, hogy vért vegyen. Csak néztem, mert a smasszerek egyébként nem uraztak minket. És nagy tisztelettel odaállt elém egy kis csibész, hogy vért vegyek tőle. Többükkel beszélgetésbe elegyedtem, rém hálásan fogadták. Az egyiknek kicsit több volt az ítélete a szokásosnál, és megkérdeztem, ki ítélte el. Tutsek – válaszolta. Mondtam, hogy engem is Tutsek ítélt el, és tizenöt évre. Erre azt mondta: Tutsek már nem olyan nagyfiú, mint volt, most mi vagyunk neki a delikvensei. Tehát a rendszer ejtette Tutseket.

megtorlás 1956 után

November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet! Később az egyik rendőrtiszt azt ajánlotta, fáradjak be velük a rendőrkapitányságra, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet az aktusról. Ezt megelőzően még történt egy szörnyű dolog, Angyal István őrizetbe vétele. Angyal Pista a Tűzoltó utcai fegyveres csoport egyik vezetője volt. November 8-án, amikor a szovjet túlerő felszámolta az ottani ellenállást, néhány társával átjutott hozzánk, és felvették betegnek az egyik belgyógyászati osztályra. Egyértelműen bújtatás volt. A legnagyobb meglepetésemre délután a lépcsőházban találkoztam vele, felöltözve ment lefelé. Szóltam neki: Pista, ne menj le, razzia van! Nem, nem – mondja –, lemegyek, és elhessegetem őket a stencilgéptől. Akkor az intenzív osztályon is működött egy stencilgép, röplapokat nyomtak rajta. Öt perc múlva mentem át a rendelőintézeti csarnokon, és láttam, hogy az egyik sarokban géppisztolyosok fognak közre néhány embert. Pista is köztük volt. Soha többé nem láttam, 1958 decemberében kivégezték. Ezután került sor az invitálásra, hogy menjünk be a rendőrkapitányságra, ahol majd felvesznek egy jegyzőkönyvet. A feleségem éppen arra járt, elköszöntünk egymástól. Engem egy riadóautóba ültettek be, a mögöttünk álló rabszállító kocsiba pedig bezsúfoltak egy csomó nőt és férfit.

megtorlás 1956 után

1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette. Nagyon megörvendtünk a hírnek.  Vasárnap lementem a laborba, és lázas buzgalommal megírtam az utolsó kivonatot az előző napokban összekészített irodalmi anyagból. Hétfőn délelőtt rendet csináltam a laborban, ahogy a patikusunk is a gyógyszertárban. Mindent a helyére, leltár, egyebek. Igyekeztem úgy hátrahagyni mindent, hogy aki a helyemre jön, tudjon tájékozódni. A belgyógyász kollégák a kórlapokat zárták le. Hétfőn becsomagoltuk a könyveinket, másnap a börtön feladta postán utánvéttel. Délután átkísértek a főépületbe, és elhelyeztek az úgynevezett szabaduló zárkában. Az egész éjszakát átdumáltuk.  Mi, politikaiak, akik Vácról március 26-án kora reggel szabadultunk, hatan voltunk orvosok, plusz még egy-két házimunkás és négy vagy öt szakmunkás a gombüzemből. A Gyűjtőből százával jöttek ki, ugyanúgy a vidéki nagy házakból, Sátoraljaújhelyről meg egyéb helyekről is. Reggel nyílt a zárkaajtó, és a smasszer felolvasta a neveket. A politikaiakat vették elsőnek, mentünk a raktárba, ott öltöztünk fel az előkészített civil ruhákba, és felvettük a pénzünket is. Mindenkinek volt valamennyi forintja, részben a keresetéből, részben, amit beküldtek, bár az utóbbi időben inkább mi küldhettünk haza egy keveset. Aztán mentünk a kijárat felé, ahol még egy soha nem látott törzsőrmester tartott igazi belügyi eligazítást, amelyben több volt a fenyegetés, mint az útravaló. Közölte: aki bármit csinál, annak utánanyúlunk és lesújtunk, az visszakapja az itt hagyott ítéletét. A végén a lelkünkre kötötte, hogy a leggyorsabb tempóban menjünk a buszmegállóhoz vagy a vonathoz, és hagyjuk el Vácot.  A pesti busz az orrunk előtt ment el. Leügettünk a vasútállomáshoz, és valamikor háromnegyed hétkor felszálltunk egy iskolásokkal teli vonatra. Hallottuk, hogy a srácok összesúgnak: ezek 56-osok. Jólesett hallani. Az egyik barátunk Újpesten szállt le, a lelkére kötöttem, hogy hívja fel a lakást, mondja meg, hogy már útban vagyok hazafelé. A feleségem hét óra körül kapta a telefondrótot. Nagy izgalommal vártak. Fél nyolckor csöngettem.

megtorlás 1956 után

Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt. A beszélgetéseken semmi olyan nem hangzott el, se kérdés, se állítás formájában, hogy én gyanúba kerülhetek. A kérdések arra vonatkoztak, mi történt a kórházban a harcok idején, hogyan működött a mentőszolgálat. Beesteledett, és az őrnagy mentegetőzve mondta, ne vegyem rossz néven, de ott kell tartaniuk, kijárási tilalom van, másnap folytatjuk. A feleségemet felhívhattam telefonon, hogy másnap hamar végzünk, megyek haza, amint csak lehet.  Aztán rákerültem a futószalagra. Lekísértek a fogdába, a kapitányság pincéjébe. A zsebeimből mindent kirakattak velem, letétbe tették, nálam csak egy cigaretta maradhatott. A pincefogdában a zárkaajtók fölött és alatt is rések voltak, hogy úgy mondjam, közös légtérben voltunk. Lefeküdtem a priccsre és elaludtam. Reggel őrületes zsinatra ébredtem: zajongás, neveket kiabálnak, egymást keresik. Elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, a Rákóczi-indulót és minden lelkesítő éneket. Egyszer valaki bekiabálta: szombat van, hétfőig biztosan ránk se néznek, vessük be az éhségsztrájkot, és követeljük a soros ügyészt. Elég vészjóslóan hangzott. A reggelit mindenki visszautasította, én sem kértem. Valamikor délután felkerültem az irodába, ahol ismét Faragó őrnagy fogadott. Azonnal elkezdte: nagyon sajnálom a körülményeket, amelyek előálltak, a kedves felesége már mozgósította a fél várost. Később kiderült, hogy a feleségem elég hosszú ideig várakozott, aztán elkezdett telefonálgatni, az országos rendőrfőkapitánnyal is beszélt, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi bajom, haza fognak küldeni. Később bevittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol egy rendőr alezredes elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet. Mire elkészült, és több példányban aláírtuk, este nyolc óra lett, márpedig délután négytől kijárási tilalom volt. Megkérdeztem, hogy jutok haza. Természetesen haza fogjuk vinni, vagyunk olyan jóban a szovjet elvtársakkal, hogy gondoskodnak a biztonságos hazajutásáról – volt a válasz.

megtorlás 1956 után

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok. Időnként megjelent egy alak a kerületi kapitányságtól, a házfelügyelő beengedte, feljött a lifttel és becsöngetett hozzánk. Az elején mentegetőzött, hogy nem a doktor úr a mi profilunk, de hát muszáj, később az is elég volt, ha a feleségem kiadta a papírt, ő meg aláírta anélkül, hogy engem látott volna. És minden vasárnap jelentkeznem kellett a körzeti őrszobán. Aztán orvosi ajánlásra engedélyt kaptam, hogy hetenként kétszer délután négy és öt között elmehetek a Lukács fürdőbe úszni. Végül október 31-én megszüntették a rendőri felügyeletemet.

megtorlás 1956 után

A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi. Szóltam a tisztnek: itt lakom, miért nem raknak ki? Valamit elintézünk – mondta –, visszafelé jövet majd felkísérjük a lakására. És mentünk tovább, kifelé a városból. Egy-egy csomópontnál orosz katonák állítottak meg, ilyenkor hátulról kiszóltak a mi katonáink – egy szót sem értettem belőle –, mire továbbengedtek. Csupa földszintes ház között mentünk, aztán megállunk egy kis téren. A két karhatalmista bement egy házba, majd valami ládaszerű csomaggal jöttek ki, betették a csomagtartóba, és ugyanazon az úton visszajöttünk. Hogy ezt miért kellett nekik végigjátszani, fogalmam sincs. Leálltunk a házunk előtt, a hadnagy felkísért, hogy saját kezűleg adjon át a feleségemnek.

megtorlás 1956 után

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam. De nemcsak a fizetésben mutatkozott meg a megkülönböztetett bánásmód, hanem az évente egy-két alkalommal kiosztott jutalmaknál is. Vagy mellőztek, vagy ha adtak is, a lehető legkevesebbet, amennyit egy orvosnak ki lehetett osztani.

Oldalak