Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is. Amikor a határozatot bemutattam a kórház személyzeti előadónőjének, aki egy tipikus kádertyúk volt, úgy reagált rá, hogy: most már az adjunktus úr is utazhatik Nyugatra. Hogy igaza legyen a személyzeti előadónőmnek, januárban beadtuk a kékútlevél-kérelmet, kiszúrva egy nagyon jó nyugat-európai útvonalat. Autóbusszal Bécsbe, onnan átszállással: Ausztria, Bajorország, Hollandia, Belgium, és át a csatornán Londonig. Londonban hat napot tartózkodtunk. Ez volt az első nyugati utunk, 1976. július közepén. Attól kezdve minden évben mentünk valamilyen nyugati társasutazásra.
Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg. 1972-ben bevezették a piros útlevelet, amely szabad beutazást biztosított a kelet-európai úgynevezett szocialista országokba, vízum nélkül. A piros útlevéllel először egy kelet-németországi körútra utaztunk 1973-ban, majd azon az őszön voltunk egyhetes jugoszláviai úton is. 1974-ben privát utaztunk Kelet-Németországba, elsősorban Weimarba, hogy a Goethe-passzióimat kiéljem. Aztán minden évben utaztunk valahova. Erdélybe is jártunk, viszonylag rendszeresen. Még nem azzal a céllal, hogy élelmiszert meg a gyógyszert vigyük, akkor még aránylag tűrhető ellátásban éltek az erdélyi rokonaink és barátaink.