A szüleim még az érettségim előtt, 1949-ben felszámolták az üzletet. Beadták az iparengedélyt, hogy a származásom ne akadályozza a felvételemet. Akkor kezdődött a nagy hadiipari beruházás, a sajóbábonyi vegyi üzem építése, annak volt egy asztalos üzeme, apuka ott helyezkedett el épületasztalos szakmunkásnak. Fél éven belül üzemvezetőnek léptették elő. Minden származási kérdéshez azt írtam, hogy apám faipari munkás, de megkérdezték, mi volt előtte, és mivel asztalos meg vegyeskereskedő, az számított. A lényeg, hogy a szüleim meghozták ezt az áldozatot. Édesanyám Túrkevén maradt, édesapám pedig minden héten hazajárt Sajóbábonyból. Az építészmérnökire nem vettek fel, csak a harmadik helyre beírt Gépészmérnöki Karra, Miskolcra. Ezután apuka egyik héten hozzám jött, a másik héten haza, anyukához. Az egyetemi évek alatt évente csak kétszer mentem haza Túrkevére, karácsonykor meg nyáron.
Borzalmas időszakban jártam egyetemre. Az embert állandó félelemben tartották az önkényes kizárásokkal. Jó néhány DISZ-vezető abban látta a proletárdiktatúra megvalósítását, hogy felkutassa, vannak-e az egyetemen úri csemeték, osztályidegenek, akiket ki kell csapni. A kizárás úgy történt, hogy a nagyelőadóba összehívták az egyetemi ifjúságot, és mint egy statáriális bíróságon, bemutatták az érintetteket, például a gazdagabb kulákok gyerekeit, akik „ellenséges szándékkal befurakodtak közénk”, elhallgatták a múltjukat, majd javaslatot tettek a kizárásukra. Azt hiszem, 1952 volt a csúcsa ennek az időszaknak. Mindenki félhetett, aki egyéb származású volt, én is. Leginkább az X-eseket sújtották, közülük csak néhányan maradhattak benn az egyetemen.
Az a szerencse, hogy a mi évfolyamunk hangulata más volt, nálunk a DISZ-vezetők igyekezték lefékezni az ilyenfajta ellenségeskedéseket. Évfolyamtársam és nagyon jó barátom volt Nagy Miklós – később oktatási miniszter –, az évfolyam első számú DISZ-vezetője. Tehetséges fiú volt, szorgalmas, kitűnő tanuló és emberséges, ami az évfolyamunkon eleve megszabta, hogy nem lehettek szélsőséges kilengések, nálunk a DISZ-bizottság elítélte a túlkapásokat. Nagy Miklós mellett Turbók Gyuszi is ott volt, meg én. Amennyire lehetett, visszafogtuk az ellenségeskedést, persze 1951–52-ben az árral szemben úszni senki sem tudott. A DISZ-nek nagyobb volt a hatalma – legalábbis Miskolcon egy időben –, mint a tanári karnak. Senki nem mert, nem lehetett szembeszállni velük. Hogy aztán a háttérben milyen kapcsolatuk volt az elhárító szervekkel? Jó néhánynak biztosan volt. A legfélelmetesebb időszakban Csömöri Béla volt a pártbizottság titkára, amellett a tanulmányi osztály vezetője. Amikor megenyhült a légkör, Csépányi Sándor lett a pártbizottság titkára. Csépányi Sanyi ózdi gyerek volt, kohász, nagyon értelmes, rendes és liberális szellemű, nem a szélsőségek embere. Később, a hetvenes években a kohó- és gépipari miniszter helyettese lett. Az egyetem vezetése végig stabil volt. A rektor, Sályi Pista bácsi országos tekintélyt vívott ki magának, és nemcsak ő, hanem a tanári törzskar is: Terplán Zénó, Petrich Géza, Borbély Samu. Ők tűrtek és végezték a szakmai munkát. Abban bízhattak, hogy nem marad sokáig ez az állapot. A változás 1953-ban, Sztálin halála után kezdődött. A korábbi szélsőséges ifjúsági vezetők eltűntek, és Nagy Miklós lett az egyetemi DISZ-titkár.