November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni. Átadtuk a gyűlésre szóló meghívót, és mentünk tovább. Ugyanígy volt Nyíregyházán is, ott is a városi tanácson hagytuk a meghívót. Végül egyik megyéből sem jött senki az alakuló gyűlésre, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy Debrecen és Nyíregyháza között szovjet harckocsik sorfala között utaztunk végig. Ha visszagondolok rá, hogy nyugattól keletig átutaztam az országot, és milyen óriási különbséget éreztem a nyugati és a keleti országrész között! Győrben Somogyvári azt kiabálta, hogy alakítsanak kormányt Nagy Imre ellenében, keleten pedig özönlöttek befelé a szovjet csapatok, közúton és vasúton egyaránt. Debrecenben benéztem édesanyámékhoz, ők is azt mondták, kilátástalan a helyzet, hiszen éjjel-nappal jönnek befelé a megszálló csapatok. Nyilvánvaló, hogy a debreceniek meg a nyíregyháziak emiatt nem vették komolyan a meghívást. Ők tudták, mi a valóságos helyzet, nem az, amit a rádióban mondanak. Salgótarjánból, Egerből, ahol nem voltak ilyen csapatmozgások, eljöttek.
Bíztunk benne, hogy az oroszok ki fognak menni. Ha van becsület a politikában – ami, mint kiderült, nincs –, akkor, ha egyszer azt mondják, tárgyalni fognak a kormánnyal a csapatkivonásról, csak kimennek. Maléter Pál is elment tárgyalni, ugye. El lehetett képzelni, hogy a hivatalos magyar kormánydelegációt letartóztatják? Mi abban bíztunk, hogy nem. Meg azért csak Nyíregyházáig volt annyira elkeserítő az út, Rakamaznál már a parasztság üdvözlő kiáltásai között haladtunk keresztül a falvakon. Látták, hogy forradalmárok vagyunk, piros-fehér-zöld zászlóval, és adták a sok almát, mondván: vigyétek a forradalmároknak, támogatunk benneteket, veletek vagyunk. Ők még nem látták, amit mi néhány kilométerrel odébb.
Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett. Elsősorban a Nagy Imre kormánynyilatkozatára építettünk. Mihala Feri a bevezetőjében elmondta, hogy a Nagy Imre-kormány megerősítése a cél. Ennek érdekében már megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, és mi azt látnánk helyesnek, ha – a különböző negatív befolyásokat csökkentendő – megalakítanánk az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, majd Nagy Imre mellett hűségesküt téve, megteremtenénk a lehetőséget egy parlamentáris kormányzat létrejöttéhez. Úgy emlékszem, azt mondtuk, majd választásokat kell tartani, addig azonban maradjon a Nagy Imre-kormány és az országos munkástanács. Vita alakult ki a többpártrendszerről, amit mi, miskolciak nem támogattunk, végül úgy került be a tizenöt pontunkba, hogy többpártrendszer alapján végrehajtott választások legyenek. Megfogalmaztuk azt is, hogy csökkenteni kell a minisztériumok számát, a kompromittált vezetőket el kell távolítani. A célok között rögzítettük a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, a termelőmunka beindítását, a sztrájkok megszüntetését. A kompromittált miniszterekről szólva elsősorban Czottner Sándor bányaipari miniszterre gondoltunk, aztán volt még három-négy hozzá nem értő magas rangú káder. Ez azért is irritált bennünket, mert odajártak vizsgázni hozzánk. Pártvonalon kötelezték őket, szerezzenek műszaki végzettséget, és volt pofájuk érettségi, minden nélkül beiratkozni az egyetemre. És úgy jöttek el vizsgázni, hogy csak elbeszélgettek a proffal, a vizsga persze mindig sikerült. Vita alakult ki arról is, hány tagú legyen a vezetőség, megyénként hány főt delegáljanak, de ezek nem voltak lényegesek.
A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett. Az volt a terv, hogy Mihala Feri és az egri küldött, Nagy Pál megy fel a kormányhoz a nyilatkozattal. Nagy Pál vállalta volna a titkárságot és a pesti utat is, de azon az állásponton volt, hogy ebben a forradalmi helyzetben, amikor óránként van valami tennivaló, aláírás, döntés, hogy néz ki, hogy az elnök, Mihala Miskolcon van, ő, a titkár meg Egerben. A munka szempontjából az a helyes, ha én leszek a titkár, és Budapestre is én megyek. Elvállaltam. November 3-án nyugodtan, boldogan mentem be az egyetemre, hogy na, elő van készítve minden, hétfőn indulhatunk. Olyan hírek jöttek, hogy megyei munkástanácsnál is minden rendben van, egységesek, és Pesten is normalizálódott a helyzet. Reménykedéssel telt el a nap. Aztán november 4-én hajnalban a rádióból tudtuk meg, mi történt. Engem aznap délután többekkel együtt bevittek a szovjet laktanyába – egy páncélos kocsi jött értem a lakásomra –, ahol orosz tisztek tárgyaltak velünk, tolmáccsal. Érdeklődtek, hogy forradalmárok vagy ellenforradalmárok vagyunk-e? Mit csinálunk? Van-e fegyverünk? Aztán hála Istennek, elengedtek. Földváriékat viszont elvitték a Szovjetunióba, köztük azt az egyetemistát is, akit a diákparlament delegált a munkástanácsba.