A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el. Mindketten elmondták, hogy kitűnő tanuló voltam, az egyetemi ifjúság elismert vezetője, nyilván csak megtévedtem. Tehát nem az ügy tárgyával, magával a forradalmi tevékenységgel kapcsolatban nyilatkoztak, azt nem lehetett tagadni vagy titkolni, azt elismertem, ők csak a mérleg pozitív oldalát erősítették. Nagy Miklós is eljött tanúnak. A fényes szelek szelleme itt vált ketté, ugyanis felajánlották, hogy nem lesz tárgyalás, ha visszalépek. Ha én akkor belépek az MSZMP-be és önbírálatot gyakorolok, semmi sem lett volna az ég egy világon. De bennem nem merült fel a belépés gondolata. Végső soron megértheti az ember, mi vezetett oda, hogy én, aki kitűnő tanuló voltam, Rákosi-ösztöndíjas, miért lettem forradalmár. Ezt kérdezték a pártbizottságon is korábban: miért csináljuk. Valami ilyesmi kérdés volt. Miért? Azért, mert az emberben felgyülemlett mindaz, ami az egyetemen történt, főleg 51-ben és 52-ben, az a féktelen terror, amiről beszéltem, és az állandó félelem kispolgári származásom miatt. Féltem, hogy kitalálnak valamit, és az egyetemnek, mindennek vége lesz, hiszen a kizártak között is voltak jó tanulók.
Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni. Ha csak ketten lettünk volna Mihalával, nem tudtak volna olyan nagy ügyet kerekíteni, ketten nem tudnak egy országot megdönteni. Nyilvánvaló, akit csak lehetett, bevettek, demonstrálni akarták, hogy több megyében is vannak kiterjesztett csápjaink. Szeptember elején egymástól elkülönítve felszállítottak bennünket Budapestre, a Gyűjtőbe, a jobb csillag kettes szárnyba. Ott voltam szeptembertől december végéig. Akkor még civil ruhában, mert nem voltunk jogerősen elítélve. Egy ember volt, akivel jobban összejöttem, egy debreceni fiatal nyelvtudós, aki a szanszkrit nyelvre specializálódott. Rengeteget beszélgettünk. A könyvét mutogatta, mert egy-két könyvet beengedtek hozzá. Ő is 56-os ügyben volt elítélve, illetőleg vád alá helyezve. Nagyon értelmes srác volt, vele jól telt az idő. Ez az időszak mozgalmas volt, sok ember megfordult ott, jöttek, mentek, akiknek még nem volt jogerős ítéletük, azokat vitték tárgyalásra. A jogerősen elítéltek aztán mentek át a bal csillagba beöltözni.
A másodfokú tárgyalás a Fő utcán, Mecsér József tanácsán folyt le. Mecsér áttételesen ismerős volt. Előzőleg a Gyárépítő Vállalatnál dolgozott jogászként. Ugyanennél a cégnél dolgozott a nagynéném, Darin Katalin, Kovács Lajos építész titkárnőjeként. Kovács Lajos felesége pedig Mecsér József titkárnője volt. A feleségem fel is kereste a lakásán. Mecsér készségesen fogadta, de a felesége egy szadista hajlamú nő lehetett, aki élvezettel tudta kimondani, hogy halálos ítélet. Ő ítélkezett. Megnézte az iratokat, amelyeket a férje hazavitt, és döntött. Tegnap este is volt itt valaki egy halálraítélt ügyében – mondta mintegy kellemes eseményként Mecsérné –, azt is halálra fogjuk ítélni. Ilyen csevegésszerűen közölte a feleségemmel a kilátásokat. Mire szabadultam, Mecsér meghalt, valamikor 58-ban öngyilkos lett. A Fővárosi Bíróságnál a leghírhedtebb bírók, a halálbírók közé tartozott. Nyilvánvaló, hogy lelki problémája lehetett, nem bírta már. Mert egy bírónak kiugrani az ablakból, annak biztosan van valami oka, belső indíttatása. 1957. december 31-én ítéltek el jogerősen. A másodfokú tárgyalás tulajdonképpen kulturáltabban zajlott le, mint a miskolci, gyorsabban is, és nem lehetett annyi ellenszenvet meg rosszindulatot érezni az ülnökök részéről, mint Miskolcon. Az ottaniak nagyon aljasan viselkedtek, itt nem csöpögött annyira a rosszindulat. Ráadásul, amikor kihirdették az ítéletet, azt tapasztaltuk, hogy ezek valóban normálisabbak, mert tulajdonképpen harmadoltak. A tizenöt évből tíz lett, a tizenkettőből nyolc, a tízből hat, a hatból két és fél év, tehát mindenkinek elengedték az elsőfokú ítélet egyharmadát.
1958 augusztusáig voltam a Gyűjtőben. Talán két hétig volt velem Eörsi István, az író, aztán megint magamban maradtam. Augusztusban, egy borzasztó meleg napon bezsúfoltak bennünket egy rabóba, és elvittek Vácra. Örültünk, mert azt mondták, Vác sokkal jobb, mint a Gyűjtő, ott kényelmesebb lakosztályok vannak. Bár én nem szerettem a nagy zárkákat, idegesített, hogy a többiek egész nap hülyeségekről dumálnak, nem tudják lekötni magukat. Bekerültem egy nagyobb zárkába, hatan-nyolcan lehettünk benne, és levittek munkára a gombgyárba. Mindenkitől megkérdezték, mi a szakmája. Gépészmérnök, jó, akkor gépbeállítónak tesszük a gomblyukfúró automatákhoz. Ott kezdtem dolgozni augusztus 20-a után, kerestem is valamit. Szeptember 1-jén, amikor mentünk le az üzembe, a polgári alkalmazottak között megláttam egy volt miskolci gépészmérnök-hallgatót, aki váci gyerek lévén, az egyetem után a börtön gombgyárában kezdett dolgozni. Láttam, hogy ő is észrevett. Na, mondom, ennek nem lesz jó vége. Bementem az üzembe, és nem múlt el öt perc, ott állt előttem a fegyőr: Darin, jöjjön! Nem engedtek tovább dolgozni. Attól féltek, hogy esetleg kiépítünk valamilyen kapcsolatot egymással. Azonnal zárkára vittek, és attól kezdve ott sem dolgozhattam. Így ment három hónapig, aztán november vége felé visszaszállítottak a Gyűjtőbe.