Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

A másodfokú tárgyalás, december 21-én, zárt tárgyalás volt, katonai bíróságot állítottak fel Budapesten. Édesanya és Náci nagybátyám ott voltak a tárgyalóterem előtt, de nem ott hozták ki őket, ahol várni lehetett, hanem valami hátsó kijáraton. Náci bátyámnak valahogyan mégis sikerült elkapni édesapa tekintetét, amikor éppen egy lépcsőn vezették fel őket, és annyit látott, hogy apu egy mozdulattal mutatta az ítéletet. Az indoklás változott, de az ítélet nem. Még az egyik életfogytot is halálosra változtatták. Akkor még reménykedtek a kegyelmi kérvényben. Nem tudtuk, hogy mikor hozták le őket Győrbe. Édesanyám húgának volt egy ismerőse a bíróságon, aki megtudta, hogy lehozták őket, másnap lesz az ítélet-végrehajtás. Meg is mondták a nagynénémnek, de édesanya akkor még nem tudta. Az ügyvédnél érdeklődött, de az nem beszélhetett. Ők akkor nem mondhatták meg, később aztán engedélyt kaptak a bíróságon, hogy közölhetik a hozzátartozókkal. Édesanyám akkor már tudta, mert amikor a húgának mondta, hogy ha eddig nem jött értesítés, biztosan élnek. Erre a nagynéném zokogni kezdett, és kiderült az igazság.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

Eleinte sokan próbálták vigasztalni édesanyát, hogy biztosan elvitték őket Szibériába. De köztünk soha nem merült föl, hogy igaz lehet. Talán amiatt sem, mert a kivégzés egyik szemtanúja, szintén bírósági dolgozó, annyit elmondott, hogy 1957. december 31-én a négy közül édesapa volt az utolsó, és idézte a búcsúszavait is: Éljen Krisztus Király, ártatlanul halok meg, éljen a szabad, független Magyarország! Amit nem találhatott ki a szemtanú, mert a később megtalált búcsúlevélben is ez volt. A másik három halálraítéltet január 15-én végezték ki.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

 Gyerekkorunkban furcsa volt, hogy míg más a temetőbe megy az apja sírjához, mi nem mentünk. A Karmelita templom altemplomában van egy kis emléktábla, oda időnként tettünk egy koszorút vagy gyertyát gyújtottunk. Amikor kimentünk anyai nagyanyám vagy keresztapám sírjához, a családi sírhelyhez, úgy vettük, édesapa is ott van.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

A legelső információ, hogy hol lehetnek eltemetve, röviddel a haláluk után jött. A holttesteket az egyik Olaszfa melletti községből, Oszkóról való börtönőrök vitték ki Győrből Sopronkőhidára. Édesanya Olaszfán élő nagynénjén keresztül üzenték meg, hogy december 31-én négy, január 15-én pedig három koporsót vittek. Neveket nem tudtak, de biztosra vettük, hogy csak ők lehetnek. Abban az időben a soproni utazáshoz határsáv-engedély kellett, szóba se jöhetett, hogy odamenjünk. Nem láttunk rá esélyt, hogy eltemethessük. A vagyonelkobzás után, 58 májusában édesanyát hagyatéki tárgyalásra hívták, ott is elmondta, hogy nem kapott értesítést a férje haláláról. Elment a börtönparancsnokhoz a halotti anyakönyvi kivonatért, és megkérdezte, hová temették őket. Azt válaszolták, érdeklődjön a minisztériumnál. Azt hiszem, oda nem írt. Olyan volt a légkör, hogy nem láttunk reális esélyt a megtalálásukra, de mindig felszínen volt a kérdés: pontosan hol lehetnek?

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

Mindenáron el akartuk érni, hogy mielőbb induljon el a feltárás, legalább az első temetési helyet nézzék meg, egyáltalán van-e nyoma. Mivel nem került elő semmiféle dokumentum, csak az emlékezetre lehetett hagyatkozni. Annyi év távlatából érthető, hogy nem jó ponton kezdtek. Egy Karakás nevezetű volt börtönőr vagy gépkocsivezető – hol ezt mondta magáról, hol azt – állította, hogy a rabtemetőben egy kollégájával ő ásta meg Szigethy Attila sírját, még külön pénzt is kaptak érte a börtöntől. Annyira biztosnak tűnt, el kellett hinni. Eléggé megbízhatóan mutogatta, hova temettek december 31-én, és hova januárban. Azt is állította, hogy egymásra tették a koporsókat. Majdnem ki is lépte, ha ide temették Szigethy Attilát, akkor a többieket hova. Az igazságügynek írt levelekben hivatkoztam is erre az információra. Később megtudtuk, hogy a koporsókat szállító börtönőrök már nem élnek. Volt olyan informátor, aki elbizonytalanodott, és volt, aki biztosan állította, hogy ott vannak.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

A levelet 1989. november 4-én kaptam meg, éppen amikor a Sopronkőhidán felállított kopjafák avatására indultunk. Szörnyű dühös voltam és a sógornőmnek lediktáltam az ott vélhetően eltemetettek nevét, majd Sopronkőhidán a hozzátartozókkal aláírattam, hogy beleegyeznek a feltárásokba (ugyanis a levélben kegyeleti okokra is hivatkozott Dornbach ügyvéd). Ezt mellékelve küldtem választ az Igazságügyi Minisztériumnak címezve: „Alulírottak, az úgynevezett mosonmagyaróvári perben kivégzettek hozzátartozói, együttesen kijelentjük, hogy az 1957-ben, illetve 1958-ban kivégzettek exhumálását és azonosítását – kik a sopronkőhidai rabtemetőben lettek elhantolva – az Igazságügyi Minisztérium sorozatos akadékoskodása ellenére kérjük. A temetés helyszínét, illetve a sírok pontos helyét a soproni EKA felderítette, illetve ezen kívül a temetésen részt vevő személy Tihanyi Lászlónak megmutatta. A továbbiakban Tihanyi Lászlót tájékoztatták arról, hogy arra a helyre előtte és utána elhantolás nem történt. Nyomatékosan kérjük korábbi exhumálási és azonosítási kérésünk mielőbbi teljesítését.”

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

Kezdettől egyértelmű volt, hogy hová temetjük. Bennünk föl se merült, hogy mindnyájukat egy helyre. Az egyik hozzátartozó azt mondta, a 301-esbe kellene őket eltemetni. Mi képtelen ötletnek tartottuk. Eddig nem járhattam a sírjához, ezután meg kétszáz kilométert utazzak, ha ki akarok menni hozzá. Végül mindenki maga döntötte el. Gulyás Lajost Levélen temették el, ott volt lelkész. Mi 1988 őszén, amikor már úgy nézett ki, hogy lehet valamit tenni, azt mondtuk, ha nem is lesznek meg, jelképes temetést tartunk, megrendeltük a síremléket, el is készült. A nagyanyám meg a keresztapám mellett két sírhely volt üresen.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

Édesapa Győrben lett eltemetve. Ő volt az egyedüli győri születésű győri lakos, akit 56-tal kapcsolatban halálra ítéltek. A győri önkormányzatnak nem volt gyakorlata az ilyen ügyek intézésében, teljes zavarodottság volt náluk, végül állták a temetés költségeit. Díszsírhelyet is felajánlottak, de nem éltünk vele, politikától mentes temetést akartunk, elsősorban az édesapánkat akartuk eltemetni. Megkértem a jelentkezőket, hogy ne pártok képviseletében legyenek jelen. Megkerestek az óváriak, mire azt mondtam, nem zárkózhatom el előle, hogy az óváriak nevében is megadják a végtisztességet. Takács István beszélt, azok nevében, akik tudják, mit köszönhetnek édesapa csitító beszédének, amit azon a 26-án tartott. Isten tudja, milyen indulatok szabadultak volna még el, ha nem teszi. Takács MDF-es, de megkértem, hogy ne olyan minőségében beszéljen. Korrektül tartotta is magát hozzá. Aztán egy régi kollégája, Szabó Gyurka bácsi, tanártársa ismertette édesapa életútját, illetve még Erdélyi Iván, a Szigethy Alapítvány kuratóriumi elnöke szólt. A ravatalozóban odajöttek hozzám, hogy Kolozsváry Ernő, szintén tanárember, akit azokban a napokban választottak meg Győrben polgármesterré az SZDSZ színeiben, szeretne szólni. Erre megint nem mondhattam nemet és hasonlót kértem tőle.

Tovább a szövegrészlethez...
halál – temetés

A temetés másnapján nagyon szép cikk jelent meg a Kisalföldben. A következő nap bevittem a szerkesztőségbe egy írást, amelyben mindenkinek megköszöntem a segítségét. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy felajánlották a díszsírhelyet, de nem éltünk a lehetőséggel, mert az apám magyar és keresztény emberként élt, élete utolsó percében megbékélt a teremtőjével, megbocsátott az elpusztítóinak, úgy gondolom, inkább keresztény emberként halt meg. A szellemiségének jelen kell lennie, de nem feltétlenül egy díszsírhelyen, hanem mindenütt. A hamvait ott akarjuk őrizni, ahol a családunk nyughelye van. Úgy éreztük, egy nagyon hosszú, szomorú történet zárult le a temetéssel. Később ugyan díszpolgár lett, de továbbra is a mi halottunk. Aki becsülte életében és tiszteli halálában, ha akarja, ott is megtalálja.