Ennél talán döntőbbek talán a kiállítások voltak. Fontos eseményt jelentettek a nagy kiállítások a Nemzeti Szalonban meg a Műcsarnokban a tavaszi tárlatok. Az 59-60 körüli időszakban jelentek meg a számomra akkor legnagyobb tehetségek: Kondor, Csernus és más modernek. Sokat jártam a barátaimmal, ismerőseimmel akkoriban elnyomott vagy háttérbe szorított festők műtermébe. Ezek részben műterem-látogatások voltak, részben intellektuális beszélgetések. Az egész centrumában az absztrakt vagy nem absztrakt festészet kérdései álltak. Vagyis a modernitás akkoriban földbe tiport és imperialista szennynek beállított mesterei meg művészi tendenciái.
1961-ben az Írószövetség könyvtárában, a Bajza utca és a Gorkij fasor sarkán felajánlottak egy könyvtárosi állást. Még a diplomázás előtt álltam, negyed- vagy ötödéves voltam, mert egyszer összevontam két évet. Akkor nősültem meg először. Ebből egy hétéves időszak lett. Az Írószövetség könyvtára egy, csak a szövetség tagjait szolgáló intézmény, kitűnő irodalmi gyűjteménnyel. Volt kétszázezer kötete, és úgynevezett kiadói köteles példányt kapott, tehát a kurrens irodalmat, irodalomtörténetet ingyen kapta meg, a gyarapítási keretből viszont antikváriumokból bővítettük az állományt. Nemcsak irodalmat, de filozófiát, történelmet is beszereztünk, minden olyat, ami az írókat érdekli. Az a pár száz fős olvasói tábor, amelyik ezt használta, érdekes volt, sok nagy írót és költőt ismertem meg, Somlyótól kezdve Hamvas Béláig, akik szintén jártak oda. Rendszeres olvasó volt például Moldova, Galgóczi Erzsébet, de Kálnoky, Rába, Tamkó Sirató is. Az írók kissé klubnak vagy kaszinónak is tekintették: bejöttek, leültek, és folyt az irodalmi diskurzus. Sok mindent tanultam, nagyon érdekes beszélgetésben volt részem legkülönbözőbb filozófiai, történelmi meg irodalmi kérdésekről. Hamvas is törzsvendég volt. Béla bácsi valóban úgy nézett ki, mint egy gyári munkás, zubbonyszerű dzsekiben járt, dózniból csavarta a cigarettát, de olyan szerzőket kölcsönzött, akinek még a nevét alig hallottam akkor. Francia filozófusokat az idegen nyelvű anyagból. És szinte ott lakott Vajda Endre, a Nyugat harmadik nemzedéke meg az Ezüstkor kiváló, háttérbe szorított esszéistája. Az olvasóteremben fordított, és Hamvassal olyan asztrológiai diskurzusokat folytattak, részben költők kapcsán, hogy ki melyik ház, meg melyik milyen jegy, hogy nekünk, szkeptikus hallgatóiknak szinte leesett az állunk.
1966 októberében – jellemző, hogy akkor nem is realizáltam, hogy ez a forradalom tízedik évfordulója – az akkori irodalmi és kultúrpolitikai vezetőség egy nemzetközi költőtalálkozót rendezett, amelyre körülbelül húsz-huszonöt európai költőt hívtak meg. Voltak közöttük elég neves poéták is, így az akkori francia költészet jelesei, akik előadásokat is tartottak az Építők Székházában, a Jókai téri szakszervezeti házban. De jöttek finnek, svédek, észtek, oroszok, szerb költők. Az egész fő szervezője Somlyó György volt. A költői konferenciának szervezésére létrehoztak egy háromfős irányító stábot, ahol Somlyó volt a vezető, és a Lengyel Péter meg én szerepeltünk, mint szárnysegédek. Sok olyan költőt, irodalmi személyiséget ismertem meg közelről ekkor, akik ritkán bukkantak fel a könyvtárban. Azokban a szerkesztőségi műhelyekben, ahol az ő életük zajlott, mint az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nagyvilág, ha néha be is vittem egy-egy cikket, én nem voltam otthonos.
Időközben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja – amely a Múzeum utca 3. szám alatti épületben működött – 1965-től megjelenő Új Könyvek című lapjának kezdtem rendszeresen írni. Ez egy könyvtárosoknak szóló, kéthetenként megjelenő, állománygyarapítási periodikum volt, amely egy elég nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatott. Engem Fodor András kért fel, hogy írjak recenziókat. Történt pedig, hogy 67 végén az egyik szerkesztőségi kolléga meghalt. Kerestek oda egy új embert. A lapot akkoriban Iszlai Zoltán szerkesztette, és nagyon jó szerkesztői gárdája volt, mind komoly literátor és szakember. Így kerültem 68 márciusában a szerkesztőségbe. Mivel irodalmár elég sok volt, a társadalomtudományi rovat szerkesztője lettem. Én is megszerveztem a magam recenzori gárdáját. Különböző politológiai, közgazdasági könyvekről viszonylag röviden kellett írni. Gyorsan el kellett olvasni a kötetet, és prezentálni a kéthetente történő lapzártára a cikket. Igyekeztünk olyan, ínséges szellemi munkára kényszerített külső munkatársat megnyerni, akiknek ez valamilyen keresetet jelentett. Ezek körében Donáth Ferenc is írt könyvismertetéseket számomra. Rendszeres munkatársunk volt Kenedi János, aki szinte ölszámra vitte el az ismertetendő könyveket, és hozta a gondosan megírt ismertetéseket. Nemcsak én adtam neki munkát, hanem a kollégáim is, úgyhogy Jancsi rengeteget írt. Hiába biztattuk, hogy Jancsi, egyszerűen! Ő mini-esszéket kanyarított, kis miniatűröket.
Az OSZK Könyvtártudományi Intézete sajátos fekete báránya volt a kultúrpolitikának – ez hol élesebben, hol kevésbé élesen mutatkozott meg. Igen sok kiváló, tulajdonképpen háttérbe szorított ember alkotta a törzsgárdáját. Fodor András eléggé ismert, de ott dolgozott Vargha Balázs, a nagy formátumú irodalomtörténész, esszéista. Igen sokoldalú tehetség volt, közvetlen kollégám éveken keresztül. Ő volt a gyerekkönyvtárak felelőse, aki lényegében Karácsony Sándor pedagógiai eszméi jegyében szabad, liberális gyerekkönyvtári koncepciót dolgozott ki. Munkatársunk volt Szentmihályi János, aki műfordítóként is ismert, ő a tudományos tájékoztatás elismert szakértője volt. Sok olyan ember járt a Múzeum utca 3. szám alatt működő intézménybe, akik politikai okokból börtönben voltak. A mi recenzesi gárdánk jelentős része is peremre szorított értelmiségiekből toborzódott. Eleven és viszonylag szabad volt a légkör: sok érdekes, színes egyéniség, élénk viták, szakmai és politikai beszélgetések zajlottak itt. Volt ugyan egy-két párttag, de végső soron nagyon liberális intézménynek mondható.
Visszatérek ehhez az OSZK Múzeum utcai épületéhez. Elég sok literátor, humán szakember dolgozott ott, érdekes egyéniségek. Az intézménynek volt presztízse, de tényleges hatalma, intézkedési jogköre nem. Igazában a művelődési minisztériumi könyvtári osztályának volt az egyik háttér-intézménye. Kénytelenek voltak támaszkodni az itt lévő emberekre. Az intézmény akkori szerepe kvázi kultúrpolitikai szerep volt, egy nem elhanyagolható, kulturális-információs területen. Egyik vezetője, pontosabban korábbi vezetője, Sallai István volt a könyvtári szakma egyik „szent öregje”. Akinek vezetéséve a szovjet, illetve moszkovita, pártszempontok szerint vezényelt népkönyvtári koncepció helyett egy angolszász, skandináv mintájú, úgynevezett public library koncepcióját képviselték a munkatársak a sajtóban, a konferenciákon. A szabadpolcos, nyitott, gazdag állománnyal rendelkező, mindenki számára sokféle dokumentumot, forrást és szabad hozzáférést kínáló könyvtár eszméjét. Ez a fejlesztési irány, amit a főhatósággal is sikerült elfogadtatni, unikális volt a táboron belül. Másutt is ezt az ideológiailag kevésbé ellenőrzött, az információk relatív gazdagságát és a hozzáférés relatív szabadságát jelentő magyar könyvtári modellt szerették volna utánozni. Az intézményen belül mindenki tudta, hogy ennek politikai tartalma is van. Bizonyos szakmai konferenciák csörtéiben ki is bukott a szög a zsákból: ez voltaképpen „fellazítási politika”. És hogy ez az intézmény kvázi ellenzéki társaság. A minisztérium a népművelés, a művelődési házak trombitáját fújta, mert a művelődési ház volt a rendszer kedvenc gyermeke. A könyvtár nem látványos, propagandisztikus intézmény.
Ezekben az években vettem részt egy nagyon érdekes publikációs sorozat szerkesztésében, ami a magyar korabeli irodalmi életben idővel reflektorfénybe került. Ez volt a Magyar tallózó, amelyet Mészöly Miklós koncepciójából kiindulva négyen – Szörényi Lászlóval és Lukács Sándorral – szerkesztettünk. A Magvető Kiadó számára először elkészítettünk egy közel háromszáz tételes sorozattervet. Ez az, amit a kiadó idővel ellopott, és ezt az emberek, az érdeklődő olvasók is tudták. Amit a Magvető aztán hosszú-hosszú éveken keresztül Magyar Hírmondó sorozatcímmel, a velünk való szakítás után kiadott, az lényegében a mi sorozattervünkön alapult. Pedig eleinte jól indult minden, legalábbis ez volt a látszata. Kardos György, a Magvető igazgatója, aki a Mészöllyel akkoriban jó viszonyban volt – a Mészöly-kötetet a Magvető adta ki –, látszólag pártolta a dolgot. Szerződést kötött velünk, négy szerkesztővel is, hogy ezt a sajátos irodalmi-kultúrhistóriai sorozatot szerkesszük. Kiválasztottuk az első tíz kötetet, megbíztuk ezeknek a köteteknek a szerzőit, szerkesztőit. Én egy Remenyik Zsigmond-kötetet szerkesztettem, válogatást az író emigrációban, Dél-Amerikában, Chilében és Peruban spanyolul írt avantgárd munkáiból, A képzelgő lámpagyújtogató címmel, majd az Ezer év című, az 1896-os millennium sajtóanyagából készített válogatást. Mikor a legelső kötetek megjelentek, kiderült, hogy a mi négyünk nevét elhagyták a kötetsorozat belső címoldaláról és szerkesztőkként a kiadó három munkatársát szerepeltették. Reklamáltunk a kiadónál, az igazgató nem volt hajlandó fogadni és magyarázatot adni. A sajtóban nyilatkozatot tettünk közzé, amire Kardos pökhendien válaszolt. Nyilván Mészöly neve volt a botránykő. Pert fontolgattunk és elmentünk Dornbach Alajoshoz, hogy lehetne-e mégis egy sorozati koncepció szellemi tulajdonjoga alapján szerzői jogilag bíróságra vinni az ügyet.