Apám 1941-ben a Donnál, Urivnál esett szovjet fogságba. Hogyan és miért tűnik el a fronton egy vezérkari tiszt? Anyám családja katolikus volt, de félzsidó származású. 1941-ben, amikor a vezérkarnál megkezdődtek a tisztogatások, a németbarát személyzeti politika lépett életbe, a főnöke – és ezt apám barátja, Kádár Béla könyvéből meg anyám elbeszéléséből elég pontosan lehet tudni –, úgy emlékszem, Sónyi altábornagy behívatta magához Fogarassy Bélát. Azt mondta neki: „Alezredes úr, üljön le. Az a probléma, hogy az ön felesége félárja. Azt az ajánlatot teszem, hogy váljon el – már két gyerek volt! –, és változatlan marad a karrierje.” Erre apám, akire nem is emlékszem, mert kétéves voltam, amikor eltűnt, fölállt, összecsapta a bokáját, és nem azt mondta, hogy „Kikérem magamnak!”, hanem azt: „Altábornagy úr, én arra esküdtem föl, hogy magyar katonatiszt leszek. Kérem magamat frontszolgálatra.” Ez valamikor a kassai bombázás idején történt. Kiküldték a frontra. Pontosabban: először levezényelték Mohácsra, ahol egy gyalogsági zászlóalj parancsnokává nevezték ki. Ott hívta be – többek között az akkor visszafoglalt Bácskából is – a gyalogsági zászlóalj legénységét, szervezte meg és készítette fel a zászlóaljat. Van egy fénykép a frontra indulásáról: a Keleti pályaudvaron áll a csapat vagonjai mellett, tűz a nap, mosolyog, mellette a felesége, a kislánya meg a kisfia (azaz én). És az egyik legelső truppal Kijeven keresztül kikerült a doni frontra. Úgy tudom, hogy Kijevtől már nem vonattal, hanem gyalog mentek.
Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt. A harc során comb- és váll-lövést kapott. Katonái megpróbálták sebesült parancsnokukat kimenekíteni, de ő nem hagyta magát és kiabálni kezdett velük: „A rádiót vigyétek, a rádiót! Parancsolom, hogy a rádiót!” És a sebesült tisztfélét az oroszok elvitték, a rocsóra rakták, és átvitték a Donon. Később, amikor a katonák visszafoglalták ezt az erdei részt, ezt a horhost, csak a katonai táskáját találták meg. Benne – a térképek mellett – a nővérem, anyám meg az én fényképem is ott volt. Az utolsó hír ebben a tekintetben az, hogy ott, azaz a Don túlsó oldalán felállított nagy megafonokból éjszakánként hallható volt a propagandaszöveg: „Fogarassy Béla alezredes is üzeni nektek, hogy ne harcoljatok a fasiszták oldalán!”
Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált. A nővérem még ott született, és amikor felvezényelték a vezérkarhoz, akkor költözött fel a családjával Budapestre. Valószínű, hogy Béla tehetséges ember lehetett, nyelveket tudott. Anyám mesélte, hogy 39 nyarán, majdnem, amikor születtem, kiment Grenoble-ba. Állítólag volt egy olyan terv, hogy finn katonai attasé lesz, és a franciatudásával ezen a grenoble-i katonai főiskolán kapott továbbképzést. De hát aztán ebből persze semmi nem lett. Visszatérve a fogságba eséséhez, Urivhoz meg az ő totális eltűnéséhez, a dolog hátteréhez hozzátartozik, hogy a vezérkarnál az úgynevezett VKF-2-nél, a katonai kémelhárításnál szolgált. Állítólag még oroszul is tudott. Valószínű, hogy az orosz kémelhárításnak is volt információja erről, és igencsak eltüntették. Most már vannak hadifogoly-listák: sehol sem szerepel a neve. Bizonyos nyomokból valószínűsíthető, hogy mint hadifogoly táborlakó halt meg valamikor az ötvenes évek elején. Jó, erőteljes szervezete volt, kibírt mintegy kemény tíz évet.
Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották. Előttem van a képe: ahogy a szétszórt, nedves papírokat, cigarettapapírokat sodorja a betörő téli szél, ahogy a még álló 44-es karácsonyfa alatt egy nagy – fel nem robbant – bomba- vagy aknatest hever, amit tűzszerészek szállítanak el, hatástalanítva, a vállukra véve. A városnak ez a Vár körüli része esett el – szabadult fel – legkésőbb. A németek ezt tartották a legtovább, és a házunkban volt egy parancsnoki állásuk is. Emlékszem a pincében dekkoló, harcba induló SS-katonákra, ott melegedtek. A házban moziterem is volt, ahonnan kidobálták a székeket, a magyar katonák lóistállónak rendezték be. Amikor betörtek az oroszok, anyám félt, és talán a két gyerek jelenléte mentette meg az erőszaktól. Később ebben az épületben rendezkedett be az első orosz parancsokság, és itt alakult meg a kommunista párt krisztinavárosi szervezete. Ennek is az a házmester lett a titkára, aki korábban a nyilas pártban vitt vezető szerepet. Aki aztán 1951-ben tett róla, hogy a negyedik emeletről ezt a Fogarassynét, aki egy alezredes özvegye, kitelepítsék.