Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott. Másrészt abban az időben a lengyelek nagyon sok magyar regényt fordítottak, és ebbe beletartozott Mándy, Mészöly is. A jelenség hátterében ott volt a Vajda-filmek kultusza, a lengyel abszurd vonzása és sok minden más motívum. Később valahogy elromlott ez a nexus, a lengyel–magyar informális barátkozás. Amikor mi először voltunk ott a fiatal feleségemmel, szinte le kellett beszélni az embereket, hogy ne hívjanak vendégségbe csak azért, mert magyar vagyok és tudok pár szót a nyelvükön. Nyilván belejátszott ebbe az 56-os lengyel–magyar szolidaritás is. Amikor 72-ben, életem első hivatalos kiszállásán, hivatalos emberként, elit szállodákban éltem át a késő novemberi, december elejei varsói ködöket, a hódara-szitálást és az egész ottani nyomottságot, már elég sok vodkát kellett meginni hozzá, hogy az ember kibírja az ottani kelet-európai létezést. Aztán jártam Bulgáriában, Szlovákiában, Prágában, sőt a nyolcvanas évek közepén Belgrádban is. Ezek az utak azt jelentették számomra, hogy végül is kialakult bennem valamilyen összbenyomás a régió köznapjairól, emberi közegeiről. Említettem, hogy volt idő, amikor megvonták tőlem a „piros” útlevelet is.