Tovább a szövegrészlethez...
állambiztonság

Én a hatvanas évek elejétől, több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat írtam. Itt jön egy-egy olyan mozzanat, amit szeretnék ebben a kontextusban elmondani. Az egyik eset még tulajdonképpen korábbi történet, a hatvanas évek közepéről. Barátom, Csalogh Zsolt Nyugaton járt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Megfordult Belgiumban is, a Leuveni Katolikus Egyetemen, ahol találkozott egy magyar professzorral, akinek csak a vezetéknevére emlékszem (Muzslai). Tőle hozta Zsolt azt az üzenetet, hogy fiatal magyar értelmiségieknek lehetősége nyílna ösztöndíjas időt tölteni a Leuveni Egyetemen, ha meg tudják oldani a kijövetelt, azaz az útlevél megszerzését. Gyermekünk még nem volt, így akkori feleségemmel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. Ő gyógypedagógus volt. Dórával együtt beadtunk egy útlevélkérelmet. Egy idő után a Rudas László utcai útlevélrészlegbe hivatott be a belügy. Egy civil ruhás fiatalember fogadott, bemutatkozott egy (nyilván ál-) néven, és azt ajánlotta, hogy ne ott, a hivatali szobában, hanem egy eszpresszóban beszélgessünk. Leültünk valahol a Szondi utca táján. Kávét rendelt és elmondta, hogy az útlevélkérelem kapcsán érdeklődik. Hová, miért akarunk utazni. Bár én az egész belgiumi tervet tagadtam, nyilvánvalóvá vált, hogy neki bizonyos információi vannak erről „a Muzslai-ügyről”. Bizonyára telefonlehallgatásokból adódóan. Kért egy következő találkozót. Ez a kis belügyes egyfajta „irodalomspecialista” lehetett, mert nevekkel dobálódzott, bennfentességével kérkedett. Az ambícióimat firtatta, tudta, hogy kritikus is vagyok. Az érvényesülésről beszélt, szavaiban egyfajta csábdallamok bukkantak fel. Mivel én ezeket elhárítottam, és az útlevél-dologban se nyilatkoztam másként, egy idő után elég ideges lett. Előhozta a Muzslai nevet. Azzal kecsegtetett, hogy megkapjuk az útlevet bizonyos szolgálatok fejében megkapjuk az útlevet. Elhárítottam, és sok évig nem is kaptam – igaz, nem is kértem – útlevelet.

állambiztonság

A másik történet ennél talán érdekesebb, tanulságosabb. 1973-ban egyszer Mészöly Miklós azt mondja nekem, menjek el vele az Erzsébet sörözőbe, mert itt van egy barátja az újvidéki Híd című irodalmi folyóirat szerkesztőségéből, Ács Károly. Ács Miklóstól kért kéziratokat, ő elég rendszeresen publikált a folyóiratban. Tőlem is megkérdezte, nem írnék-e nekik. Mondtam, szívesen írnék egy Petri-tanulmányt (akkoriban jelent meg az első kötete). Ez valamikor nyáron volt, és én szeptemberben készültem Jugoszláviába. Megírtam az esszét Petriről, amelynek az volt a címe: Közép-európai költő versei 1968-ból. Valahogy elterjedt a baráti körben, hogy Újvidékre készülők. Vezér Erzsébet, aki a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, megkérdezte, nem mennék-e Szabadkára bizonyos Kosztolányi-dokumentumokat gyűjteni, irodalmi interjúkat készíteni? Kapok a múzeumtól magnót, kazettákat. A Kosztolányi-rokonságból alig találtam még élő embereket. Igazából ebből az interjúzásból igen sovány eredmény született, csupán Kosztolányi Árpád özvegyével vettem fel egy anyagot. Szabadkáról mentem Újvidékre. A saját kéziratomon kívül pár Petri-vers és Lengyel Péter egyik regényének kézirata volt velem. Ott ismerkedtem meg a Tolnai Ottóékkal, ottani kötőkkel, írókkal, festőkkel. Nagyon izgalmas és lelkesítő volt számomra az Új Symposion szerkesztősége, munkatársai. Ezt követően lementem először Dubrovnikba, aztán később Hvar szigetére, ahol nagyon kellemes időket töltöttem. Odajött Ajtony Árpád nevű író barátom is, aki írószövetségi ösztöndíjasként Szlovéniában volt. Splitből vonatoztam vissza, akkor már ősz volt, ismét megálltam Szabadkán, és Váradi Tibornál töltöttem pár éjszakát. Írásom, a Petri-versek kíséretében megjelent a Híd októberi számában. Télen, Városmajor utcai címemre idézés érkezett a Maros utcai rendőrségre, indokolás nélkül. Nem értettem: közlekedési kihágás? Elmentem, felirányítottak a harmadik emeletre. Egy kisméretű helység íróasztalánál két civil ült. A kihallgatás reggeltől délután kettő-háromig tartott. Tárgya – vagy inkább ürügye –, amit viszonylag hamar előhoztak, a Hídban megjelent tanulmányom volt. És hogy én azt engedély nélkül jutattam ki külföldre. Kiderült, hogy tulajdonképpen előre elkészítettek egy legépelt jegyzőkönyvet erről a szabálysértésről. A kihallgatáson azt mondtam – és mindvégig ez volt a stratégiám –, hogy jugoszláviai utam során, felkérésre ott írtam, és ott adtam át az esszét. Tudtam ugyanis, hogy itthonról jogszerűen csak a szerzői jogvédőn keresztül lehetett volna kijuttatni – noha ezt nagyon lazán kezelték, sokan publikáltak a délvidéki folyóiratokban: Sükösd Mihálytól Déry Tiborig, és nem csináltak ügyet belőle. Itt Petri neve és személye volt a kulcsmozzanat, meg talán a tanulmány provokatív címe, meg maguk a versek, amelyek politikai élük miatt itthon aligha jelenhettek volna meg a legális nyilvánosságban. S gondolom, engem hittek a „gyenge láncszemnek”. Érdekes, és azt hiszem, jellemző a két ember jellege, szerepe. Az egyik egy fiatal, húsz-harminc éves szemüveges, a másik egy korosabb kihallgatótiszt. Egymás mellett ültek, és egymást váltva kérdeztek, beszéltek. Ha beélesedett a diskurzus, a szerepeket is váltogatták. Időnként, mikor nagyon villogott a fiatalember szemüvege, fenyegető kérdéseket tett föl nekem, az öreg vette át a szót, egyfajta álbölcsességgel. Amikor vele nem jutottunk előre, akkor a „kiszes” jellegű figura – félig-meddig kortársam – vette át a szót, egyfajta bizalmaskodó tónussal. Eleinte az volt a vita tárgya, illegálisan vittem-e ki az írásomat. Ezt tagadtam, s hozzátettem, nem tudom, Petri versei hogy kerültek ki a Hídhoz. Elővették és felolvasták a gépelt jegyzőkönyvet, és felszólítottak, hogy írjam alá. Mondtam: nem írom alá, illetőleg pótjegyzőkönyv felvételét kértem a tényállásról, a kihallgatáson elhangzottak szerint. Kora délutánra végül is a fiatalember kiment és készített egy kézírásos pótjegyzőkönyvet. Emlékszem, a kihallgatás alatt sokat vigyorogtam, nem jókedvemből vagy valami hősiesség okán – inkább ideges voltam –, hanem a dolog abszurditása miatt. Elfogadtam a kézzel írott jegyzőkönyvet, majd bejött a kisasszony és legépelte. Tehát az ő korábbi változatukat úgy írtam alá, hogy a mellékelt és az általam aláírt jegyzőkönyvi kiegészítéssel együtt fogadom el. Mielőtt azonban erre sor került volna, lassan kiderült, hogy nem a szerzői jogszabály megsértése itt a tét, igazi céljuk voltaképpen egy ajánlat volt, fenyegető dogokkal körítve. Mi lesz, ha ezt a munkahelyén megtudják? Mi lesz, ha nem kapok útlevelet? Ha megtudják, megtudják, ha nem kapok, nem kapok. Személyekre, ismerőseimre, barátaimra terelték a szót, hogy ezzel meg azzal, jóban vagyok, Bencével, Kenedivel… Itt bukkant fel a beszervezési ajánlat: ezt az ügyet félreteszik, ha időnként fehér asztalnál találkozgatnánk, és elmondanám nekik, amit a barátaimról tudok. Elutasítottam. Állták a szavukat: valóban évekig nem kaptam még a szocialista országokba szóló úgynevezett piros útlevelet sem. Természetesen a belügyi vonal értesítette az Országos Széchényi Könyvtárat, ahol egyfajta fejmosó kihallgatáson kellett az intézményi vezetők előtt megjelennem. Született egy körirat, amelyben mindenkit felszólítottak, hogy igazgatói jóváhagyás nélkül senki sem publikálhat külföldön. Ennyi volt a Híd-ügy utórezgése, és három-négy évig nem utazhattam.