Tovább a szövegrészlethez...
újrakezdés - újjáépítés

Nem mentünk vissza a régi, Izabella utcai lakásunkba, mert a házat bombatalálat érte. Nem is nagyon szerettük azt már akkor. A holmijaink megvoltak, azokat áthoztuk. Édesapám és édesanyám azután elmentek egy kicsit feltáplálni magukat Hódmezővásárhelyre, mert akkoriban mindenki ment vidékre egy kicsit csereberélni. Én elég talpraesett leányzó voltam, nyár elején kitaláltam, hogy nekünk el kéne menni valamilyen üdülésre a barátnőmmel. Nem emlékszem már hogy, de valamilyen két hetes beutalót ajánlottak fel nekünk, fiataloknak. Fogalmam sem volt, hogy kik. A barátnőmmel egy házban laktunk, felpakoltunk, az összes ruhánkat összeszedve elkerültünk Békéscsabára. Ott a Körös partján egy elhagyott zsidó villában laktunk, és kiderült az egész dologról, hogy egy cionista szervezés volt, ahol is aliázni akarták a fiatalokat, akik túlélték a háborút. Oda keveredtünk, és kb. 5 perc alatt rájöttem, hogy nekem ez nem célom. Mint az elején említettem, én sose bírtam a közösségi dolgokat, hogy engem az orromnál fogva vezessenek. Úgy kezdődött, hogy azt mondták, minden ruhánkat adjuk be a közösbe. 16-17 éves lányok voltunk, ez borzasztóan nem tetszett nekünk. Zakatolni kellett, mint a vonat, körbetáncolni. Ezt később a KISZ vagy a MADISZ is csinálta. Ez még nem baj, romantikus volt, de azt már nem szerettem, hogy nekem meg kell a ruháimtól válni. Aztán valahogy ott kinyilvánították, hogy nekünk az a hivatásunk, hogy menjünk ki Izraelbe cionista módon. Ez egy szervezet volt, nem jártam utána, hogy ezek tulajdonképpen hogy akartak fiatalokat kivinni Izraelbe, ami még akkor nem is volt, mert csak 1948-ban lett. Akkor kiváltunk ebből a társaságból, köztük olyanok, mint Almásy Laci, aki később kiment Amerikába és neves fotós lett, szóval, elég jó társaság volt. Mi megszállottan eltávolodtunk ebből a közösségből, abból, amit ott ránk akartak kényszeríteni. Írtam a nővéremnek, és a nővérem értesített minket, hogy menjünk át Hódmezővásárhelyre anyámékoz. Mi felkerekedtünk egy barátnőmmel, elmentünk Vásárhelyre, ahol elég bonyolult volt anyuékat megtalálni, mert ugye az egy irdatlan hosszú mezőváros, és a vonattól borzasztó messze van. A nővérem meg Békéscsabára jött értünk, de mondták neki, hogy mi már elmentünk, akkor utánunk jött ő is Vásárhelyre. Ott találkoztunk anyukámékkal, ami nagy boldogság volt.  Egy nagyon-nagyon szép villában laktunk, nagy terasszal, a Körös partján. Ők nem tudták, hogy mi eljöttünk Pestről, mert közben azért volt olyan is, hogy Budapesten, a Körúton sütöttünk palacsintát, és azt árultuk. Volt egy-két élelmes gyerek, és mondta, hogy süssünk palacsintát, mert azt el lehet adni, mert ott a Szent István körút elején mindent lehetett kapni. Ugye, ahogy az ostrom előtt még rúzst és púdert töltött az ember, azok még megvoltak, kölnit és ilyesmit lehetett árulni, akik árultak. Az egyik fiú a házból azt mondta, itt ennivalóra is biztos lennének vevők, és az én apám aranyóráját mi elcseréltük. Apámnak volt egy aranyórája, azt mondta, ő föláldozza, mert nincs ennivaló. Odaadtuk az aranyórát, az oroszok meg adtak érte egy zsák lisztet, és 2-3 tábla szalonnát. Aztán másnap valahogy bekeveredtünk a városba, és láttuk, hogy valamiket visznek emberek, és az egy ilyen déligyümölcs raktár volt, ahol mogyoró meg nem tudom mi minden volt. Akkor megfogtam egy zsákkal, és vittem haza mogyorót. Ebből lett a palacsinta, mert ugye lisztünk volt, a mogyorót megdaráltuk, és sütöttünk belőle mogyorós palacsintát. Sok mindent lehetett itt Pesten csinálni.