Tovább a szövegrészlethez...
politizált privátszféra

Most itt mindenki borzasztóan le van sujtva, törve, hogy itt micsoda szörnyű világ volt akkor. Én egy jól szituált család lánya voltam, a lakásunkban négyen maradtunk. Anyám a felszabadulás utáni első pár évben tánccsoportokat kísért zongorán és nagyon jól keresett. A papám elhelyezkedett a bankban és később a Tükerben, tehát engem nem nagyon „kopasztottak meg” otthon. Aránylag kevés pénzt adtam haza, mert minden pénzemet kardigánokra költöttem. Szerettem szépen öltözni. „Szabad Nép félórákat” kellett reggelente csinálni, utána minden héten többször volt valami gyűlés. De én egy beosztott könyvelő voltam. Nem voltam párttag, egyáltalán nem voltam kitéve olyan atrocitásoknak, hogy behívtak volna, és tetemre hívtak volna egy-két megjegyzésemért. Soha nem volt ilyen. Nem akartak a pártba bevinni, mert túl nagy szám volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy én mindenről megmondtam a véleményem. Volt egy érdekes szituáció. Racionalizálások voltak akkoriban, azzal hogy túl sok a tisztviselő. A gyár nagyon érdekes összetételű volt. Nem a munkások, hanem a felső vezetés: a tisztviselők és a műszakiak. A rangsor ez volt: műszakiak, tisztviselők és utána jöttek csak a munkások. A tisztviselők és a műszakiak entellektüel réteg volt. Az emberek inkább azért voltak dühösek, mert folyton értekezletek voltak, meg pártnapok. De én nem voltam párttag. Nekem csak „Szabad Nép félórák” voltak. Én nagyon fiatal és nagyon munkabíró voltam, és főleg akkor  volt egy nagy szerelem az életemben. Tehát én képes voltam éjjel kettőkor hazamenni és másnap moziba menni. De ez a fajta nyomás, amit ma emlegetnek, lehet, hogy 30 évesen vagy későbbi életkorban nagyon nyomasztó volt, nekem nem volt megterhelő, nem éreztem azt, hogy rabságban élek.

politizált privátszféra

Említettem, hogy a racionalizálásokat, létszámcsökkentéseket kellett végrehajtani az adminisztrációban. Ezt ők úgy oldották meg, hogy kirúgták az embereket az adminisztrációból, de azt mondták, hogy munkásállományban maradhatnak. Egyszer csak hívattak engem is az igazgatói irodába. Pl. ilyenek voltak, hogy be kellett zárni a fiókokat teljesen, nehogy az ellenség keze betegye a lábát. Akkor: reggel vártak a kapuban, és aki elkésett öt percet, azt rögtön felírták. Később is, aki templomba ment, ilyesmi. Volt egy olyan eset, hogy nem csuktam be a fiókomat, és reggel hívattak a vezérigazgatóhoz. Nem tudtam, mit csináltam már megint, és ott volt a fiókom a Teri asztalán. Mondja nekem: „Mi van, hogy csuktad be a fiókod, hogy ez itt van?” Mondtam, „Idefigyelj, tolvajok ellen nem lehet védekezni.” Gondolja el, micsoda mondás ez részemről, hogy letolvajozom az éberséget. Ott álltunk vagy harmincan. Gondoltam, engem most innen kirúgnak. Mondták, hogy majd szólítanak, és ott kellett várakozni. Egyszer csak a főkönyvelő lejött és azt mondja nekem: „Maga mit keres itt?” Mondom „Mit tudom én! Hívattak.” Bement a Terihez, biztos elkezdett kiabálni, hogy engem ki ne rúgjanak, mert ki fog akkor dolgozni? Akkor kijött a Teri, és mondta, „Te menj vissza, téged tévedésből hívtak ide”.