Tovább a szövegrészlethez...
új gazdasági mechanizmus

’66 után a ’70-es években a pénzbefolyás volt a mérőszám, nyereségrészesedést meg ilyesmit kaptunk akkor már elég szépen. Akkor még mindig a Külkereskedelmi Minisztérium vállalata voltunk, semmiféle gyógyszeripari fennhatóság nem volt. Nagyon erős kooperáció, nagyon erős együttműködés, közösen készítettük a terveket. Voltak ötéves tervek, ezen belül éves tervek is. Ezt a tervezést annyira leszólják most, hogy micsoda borzasztó világ volt. Egy jobb cég ma sem él meg terv nélkül, ma is csinálnak tervet. Egy jól menő nagy gyár is kell tudja, hogy 5 évre vagy 3 évre előre mit fog termelni. Csak hát akkor a terv egy olyan tisztességtelen dolognak tűnt, hogy ebben a borzasztó világban terveket kell csinálni. Külön tervosztályok voltak, csak az volt a baj, hogy a tervezésnél lehetett tudni a kapacitást, de a pénzügyi dolgokat már nem lehetett olyan jól kiszámítani. Akkor rájöttek, hogy a pénzből élünk, és volt egy nagy mondásom, amiért nem nagyon szerettek, hogy „minden hülye tud eladni, de hogy a pénz is befolyjon, ahhoz már ész is kell…” Végül is eladni nem oly nehéz, ha nem fizet az illető, hát nem fizet. Megmondom büszkén, hogy az én harmincvalahány évem alatt hitelezési veszteségünk alig volt. Ha egy tőkés vállalatnál lettem volna pénzügyes, akkor rengeteg jutalmat kaptam volna ezért, mert a hitelezési veszteség ezrelékekben sem volt kifejezhető. Ez mondjuk elég jó volt, és ezt honorálták is. Bevezettük rendszeresen, hogy előadásokat tartottunk a vállalaton belül. Főleg én a pénzügyről. Megmondom őszintén, ahogy itt most beszélek, egyszerűen elmondtam a bonyolultat. Egy exporttal, importtal rengeteg adminisztráció volt. Olyan okmányokat kellett elkészíteni, ami Magyarországon és külföldön is jó volt. Ezeknek a csoportvezetői és az árosztály vezetői sem voltak pénzügyileg valami tájékozottak, minden évben egyszer vagy kétszer előadásokat tartottunk, zömében pénzügyekben én. A kollégáim nagyon értelmesek, nagyon jó képességű emberek voltak, ma mind vezető állásban vannak, de beszélni, előadni én tudtam jobban. Ez egy rendszeres dolog volt ez a házi továbbképzés, ami nagyon sokat segített abban, hogy ne tekintsék a pénzügyi munkát alantas munkának. Ebben nagyon sok energiám volt, és nagyon jól sikerült ezt a szemléletet éleszteni az emberekben, hogy a pénz az nem egy megvetendő dolog. Abban a közegben ez nagyon modern dolog volt. Ez volt az egyik tevékenység, ami elég hasznos volt. A másik a kiküldöttek kereskedők voltak, a káderek. Nem rosszak, zömében elég jók. A Medimpexnél nem lehetett bunkókat kiküldeni, mert a partnerek orvosok, gyógyszerészek voltak. Volt olyan kiküldöttünk, aki áruosztály vezető volt, akkor még a pénzügyi szemléletet nem tudtam beléjük injekciózni, és bizony egy kollégám Spanyolországban idegösszeroppanást kapott, mert ő korábban egy kereskedelmi kiküldött volt, akinek küldtük a havi ellátmányt lakbérre, fizetésre, autóra, villanyra, gázra. Amikor odakerült egy vállalat élére és másodikán bért kellett fizetni, akkor idegösszeroppanást kapott. Később nem mehetett el kiküldött anélkül, hogy nálam ne vett volna részt egy pár hetes oktatásban és  felkészítésben  Ezt csinálom 30 éve. Japánban nagyon nagy tömegű árut sikerült eladni úgy a Richternek, mint a Chinoinnak is, méghozzá a Richternek a Cavintont, ami nagyon nagy cikk volt ott, mert az idős korúakat ott nagyon védik. Dr. Szporny László és dr. Forgách Lilla találmánya. Mind a kettő Kossuth-díjat kapott. Ez nagyon jó agyértágító, és ezt nagy tömegben adták el Japánban. Akkor elhatározták, hogy Japánban kell csinálni egy irodát. Nem tudományos irodát, mert nem lehetett úgy hívni, hanem egy kereskedelmi irodát, nem vállalatot. Irodát kellett alapítani, kimentünk, és akkor egyszer egy kollégám, aki most a Teva Kereskedelmi Vállalat vezérigazgatója, közölte velünk, hogy itt most már ő nem tud irodaként működni, mert nem tud felvenni alkalmazottakat, mert itt már olyan nagy a forgalom – több tízmillió dolláros forgalmuk volt – kell egy vállalatot csinálni. Ez ’88-ban volt. Kimentem többször, megcsináltuk a vállalatot. Érdekes volt, hogy ott nagyon nehézkesen jegyezték be a magyarokat, mert mindig a viszonosságot nézték, hogy itt is van-e vállalata Japánnak, vagy nincs. Mert ha van, akkor rendben. Így azt is át kellet utaltuk New Yorkon keresztül, és New York alapította meg Japánban. Egy perc alatt. Közben egy nagyon érdekes kapcsolatunk volt, egy Lőrinczi nevű úr, egy magyar ügyvéd, aki kint dolgozott Amerikában, és ő volt a mi ügyvédünk Amerikában. Nagyon jó kapcsolatba voltunk. Nagyon fontos volt, hogy minden ország törvényeit ismerni kellett. Más volt Németországban, más volt Franciaországban, a számvitel is más volt. Mindenhol, minden országban a legjobb könyvvizsgálókkal dolgoztattunk, és azokkal kellett nekem tárgyalni. Soha nem volt semmilyen problémánk. 

új gazdasági mechanizmus

67-től folyamatosan tőkekivitel kezdődött a gyógyszeriparban. Szokatlan dolog volt, mert nem volt olyan gazdasági helyzet, hogy tőkét vigyünk ki, tehát alapítottunk vállalatokat. Először csak irodákat, kirendeltségeket, később már vállalatokat is. Így lett a Medimpexnek a legnagyobb külföldi képviselete a külkerben, rajta kívül csak a Hungarotexnek volt még ilyen. Közel 35 országban voltak embereink, amiből részben jogi személyek olyan tizenvalahány országban, másrészt kereskedelmi kirendeltségeken ülők 15-20 országban, amelyek a gyógyszerkereskedelem közvetítőiként szerepeltek, tehát a magyar gyógyszerek külföldi forgalmazásában vettek részt. Én a pénzügyi osztály, majd főosztály, majd főkönyvelői címmel szép lassan, mindig megtartottam e hálózat irányítását. Külker  monopolcég volt, egy olyan ritka cég, amely elég homogén volt, mert a gyógyszeriparnak volt a külker cége. Kicsit más is volt még: a gyógynövény, de az sem nagyon lógott ki. Mi a gyógyszeren kívül az illóolajokat és a gyógynövényeket is forgalmaztuk, ami a forgalmunk 10%-át tette ki, de beleillett a profilba. „A gyógyszer nem fuszekli” szoktam mondani. Sok előadást tartottam, és mindig ezt mondtam. A gyógyszer nem fuszekli, azt nem lehet úgy eladni, hogy kiviszem a piacra, annak meglehetősen komoly, tudományos  háttere van. Elég nagy exportot és importot bonyolítottunk, több százmillió dollár és rubel értékűt évente. A ’70-’80-as években, mintegy 200 millió rubel export és hozzá 100 millió dollár export, de az import is e körül volt. Szóval nagy forgalom volt. 

új gazdasági mechanizmus

Azokban az években került sor a külföldi vállalatok alapítására is. Például Németországban volt egy Haupt nevű úr, aki idős volt már, de a háború előtt is dolgozott a magyar gyógyszeriparral, és képviselte a mi cikkeinket, és volt egy vállalata Frankfurtban. Volt egy másik, egy svájci cég, amit szintén felajánlottak nekünk. Az nem egy régi képviselet volt, hanem kikerült Svájcba a háború után egy erdélyi gyógyszerész, ő mindig a magyarokkal dolgozott, és felajánlotta nekünk, hogy ne hatóanyagot, hanem kész gyógyszert forgalmazzunk. Ausztriából is jelentkezett valaki, nem régi kapcsolatunk volt. Tehát elkezdtek jönni ezek a képviselők, hogy ők szívesen társulnának velünk. Ez mind ’67-’68-’69-ben csúcsosodott ki. A külföldi vállalatalapítás akkor Magyarországon nagyon szigorú engedélyezés alapján történt. Elsősorban kellett a Pénzügyminisztérum, majd a Külkereskedelmi Minisztérium engedélye. Azután volt az Állami Pénzintézeti Központ, ami be volt iktatva a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium közé. Ezzel a három hatósággal kellett ezt engedélyeztetni. Mindenféle megvalósíthatósági tanulmányt kellett készíteni. Ezt ma is nagyon hiányolom, a későbbiek során én nem bántam volna, ha a ’90-es években ilyen precízen kérték volna azt, hogy milyen megtérülése van egy vállalatnak. Ezek eleinte kereskedelmi vállalatok voltak, termelés nem folyt ott, hanem egy árukészlettel rendelkező kereskedelmi vállalat működött Frankfurtban, Genfben, Bécsben, Párizsban, ahol a tulajdonjogunk általában: Németországban, Franciaországban és Ausztriában 100 %, Svájcban 60% a miénk, és 40 % egy svájci úré. Törekedtünk arra, hogy a tulajdonjog 100 % legyen. Akkor még, az első időkben a külföldi partnerek is voltak az igazgatók ezeknél a cégeknél. De nagyon hamar változtattunk, és Magyarországról kiküldött kollégák lettek a kereskedelmi igazgatók. Ezek kis kft-k voltak, kevés alaptőkével. Az elképzelés az volt, hogy nem viszünk be túl nagy tőkét, hanem áruhitellel fogjuk finanszírozni ezeket a vállalatokat. Magyarországon nem nagyon alapított, a tőkekivitel nem volt jellemző azokra az évekre, hiszen nem volt itt sok pénz, de ebben az időszakban, mivel mi voltunk az elsők, a Medimpexnek volt a legnagyobb hálózata, a második a Hungarotex volt, aki textillel foglalkozott. Manapság a követségekbe integrálják a kereskedelmet. Akkor külön volt, függelmileg a kereskedelmi tanácsos a nagykövetnek volt kvázi a beosztottja. Disszonáns volt a dolog, mert pénzügyileg a vállalatok fizették ezeket a titkárokat, tehát Magyarországról egy vállalati kiküldött volt, külföldön viszont úgy szerepeltek, mint egy minisztériumi kiküldött, ez a tartózkodási engedélyük miatt volt fontos. Szóval kettős dolog volt: a pénzt mi adtuk, de ők úgy viselkedtek, mint kereskedelmi titkárok. Elég korlátozott hatáskörrel, mert üzletet aláírással nem köthettek, de ők minden olyan üzletet elősegítettek az adott országban, ami nekünk fontos volt.

új gazdasági mechanizmus

68-ban jött az új gazdasági mechanizmus, ami hamvába holt, mert nem vitték véghez. Sokan kutatták, és most is mindenki nyilatkozik, ugye akkor kezdték ezt, hogy itt modernizálják a dolgokat. Annyi sikerült ebben az új mechanizmusban, hogy én akkor voltam először külföldön, és ezzel a kollégámmal mindig elmeséltük, hogy már új mechanizmus van, és mi vagyunk az első fecskék. Ő szállítmányozó volt, és akkor már magunk köthettünk szerződéseket. Én meg mint kis pénzügyes akkor már mindent csináltam. Azt az egy fegyvertényt azért végre lehetett hajtani, hogy a gyárak visszavették a készleteket papíron. Effektív náluk is volt, de számvitelileg visszakönyveltük. Őrült munka volt. A duplicitást ekkor szüntették meg, lehetővé vált, hogy ott legyen a készlet, ahol termelik, és a külkereskedelem csak azt vegye át, amit elad. Kellett aztán várni huszonvalahány évig, hogy maga a gyár is külker jogosítványokat szerezzen – ugye mert külker monopólium volt. Minden külker tevékenységet csak külker vállalat végezhetett, és a külkereskedelem nem volt lehetséges a gyáraknál, a termelőknél. Mindenkinek megvolt a saját külker cége. A gyógyszer  forgalmazás, az export-import, nagyon kellemes dolog volt, mert a Medimpex egy homogén társaság volt. A gyógyszeren kívül csak gyógynövényeket árultunk. A többiek elég vegyesek voltak: a Chemolimpex a nehézvegyipartól a műanyag székekig mindent árult – tízszer akkora volt, mint mi, de az egy vegyeskereskedés volt. A Metalimpex fémekkel foglalkozott, a Technoimpex, a Terimpex mezőgazdasági dolgokkal, szakmánként. A pénzügyi rendszer nehézkessége a ’60-as évek végén arra késztette a Nemzeti Bankot, hogy ezt az őrült tömegű papíráradatot elfelejtse, illetve felnőttnek tekintse már a külker-vállalatokat, és döntsön abban, hogy nem ő indítja azokat az ún. leltárakat, amiket nekünk kellett ellenőrizni, hanem egy fantasztikus rendelettel a ’70-es években azt mondta, hogy nekünk kell jelenteni, hogy mi van nyitva, mi az, ami még nem folyt be az exportból, és mi az, ami importból még tartozás. Ez egy fantasztikus nagy dolog volt azért, mert megbíztak bennünk. Ez már az „új mechanizmus”, mert egy fázis kimaradt, nem kellett az ő általuk odatolt papírt pipálgatni és visszaküldeni, hanem mi magunkban megcsináltuk a leltárakat. Negyedévenként kellett, de mi csináltuk meg. Ez nagy diferencia, mikor én a saját adataimból adok egy leltárt. Nekünk akkor már számítógépen voltak a dolgok. A ’60-as években egy-egy ilyen okmány-szett előállítása külön-külön történt, mert ha valaki exportálni akart, akkor kellett számla, tanúsítvány, minőségi bizonyítvány, 10 féle okmány, amit el kell küldeni a külföldi részére, a vámoláshoz is kellett, ahogy elő van írva. Magyarországon imádják a rengeteg papírt. Valaki Csehszlovákiában, Prágában kitalálta, és mentünk oda tanulmányútra, hogy legyen „egymenetes okmánymozgás”. Ez egy fantasztikus dolog volt, sok szervező ment oda ki. Egy bizonyos stencil-félére minden adatot felírtak, ami szükséges ehhez a 10 okmányhoz. Ezt ügyesen elhelyezték egy stencilre, és letakarták, ami nem kellett. A 10 okmányt előállították, de egy alapokmány volt, csak le volt takarva, ami arra a másikra nem kellett. Ez valami fantasztikus volt, ezt mi csináltuk először. Később nem stencil volt, hanem már egy más típusú sokszorosítóval csinálták, ami nem lyukakon át ment, hanem egy lapra rá kellett írni, és az a festéket rányomta. Egyszer kellett meggépelni az okmányt, azon minden adat rajta volt, és a megfelelő számlára, minőségi bizonylatra, vámolási papírra csak azt nyomták rá ebből, amit kellett. Matricának hívták, és ez fantasztikusan meggyorsította a műveletet és a hibát kiküszöbölte, mert nem kellett tízszer leírni, hanem csak egyszer. Ezzel nagyon gyorsan tudtunk dolgozni, és nagyon fejletten ment aztán az adminisztráció. Ez a Nemzeti Bankkal kapcsolatos ügymenet végül is nagyon megkönnyítette a munkánkat, de nem jelentette azt, hogy nem kellett mindent precízen vezetni, csak nem kellett visszacsatolni, sokkal egyszerűbb volt. A Nemzeti Bank még mindig kért engedélyeket, hatósági jogköröket tartott fent. A Nemzeti Bank nagyon erős felügyeletet gyakorolt. A Nemzeti Bank hatásköre volt még azokban az években, hogy mi hitelt nem vehettünk igénybe az importhoz, mert azt a Nemzeti Bank központilag intézte. Gyakorlatilag mi, ha jött egy importőr, hogy adok nektek egy éves hitelt, mi azt nem vehettük igénybe (legalább is a ’80-as évek elejéig, amikor kitört itt egy kis devizaválság), mert a Nemzeti Bank egy összegben olcsóbb hiteleket tudott szerezni. Végül is az Új mechanizmus nem nagyon változtatta meg a bankokkal a kapcsolatunkat – nem voltak bankok, csak a Nemzeti Bank, kivéve ezeket az adminisztrációs könnyebbségeket. Hatósági ellenőrzést a külker minisztérium tartott, vagy az MNB, ha gyanút fogott, hogy valamilyen devizális problémák vannak esetleg. Voltak ilyen kínos dolgok, pl. váltókat vezettek be. Ez egy könnyebbség volt, a leszámítolás. Ez egy nagyon érdekes lehetőség volt, hogy mi egy évben eladtunk, és váltót – ami egy elég komoly dolog a pénzügyi világban – bocsátottunk ki, és egy év múlva kaptuk meg a váltóra a pénzt. A ’70-es ’80-as években bevezették, hogy ezt a Nemzeti Bank leszámítolja, tehát ideadja nekünk a forintot előbb, mint hogy a vevő fizetne. Ma is rengeteg ilyen van, ez nem egy új dolog, mióta pénzvilág van, váltó is van. Ez egy új vonás volt, hogy a Nemzeti Bank olcsón, pár százalékért nekünk – ez a ’70-es években kezdődött, újdonsült pénzügyi vezető voltam, amikor kezdődtek ezek a leszámítolások. Itt a finanszírozás, a forgótőke forgása javult meg. De nagyon jó okmányoknak kellett lenni, mert akárki kis maszek cégnek a váltóját nem számítolták le. 

új gazdasági mechanizmus

Nagyon erős pénzügyi munka alakult ki a vállalatnál, ez köszönhetően a ’66-os új mechanizmus után, amikor elkezdődött a pénzügyi szemlélet – addig a tervteljesítés volt, hogy teljesítsük a tervet.