Tovább a szövegrészlethez...
középiskola

1945-ben átírattak a sárospataki Református Gimnáziumba, ott is érettségiztem 1950-ben. Alapvető szellemi formálásomat ez a gimnázium adta meg. A háború utáni első években nagyon pezsgő volt ott az élet. Az angol kapcsolatok fellendültek, és a korábbi angol internátusban angol nyelvű előadásokat tartottak. Bár én nem az angol, hanem a humán tagozatra jártam, és mint városi fiú, nem vettem részt olyan intenzíven ezeken a rendezvényeken. Az egyik osztálytársam apja egyházkarnagy volt, és elhatározta, hogy misét mutat be a katolikus templomban, zenekari kísérettel négyszólamú misét, amihez zenekart és énekkart szervezett. Mivel nem voltak csellisták, hárman vagy négyen elkezdtünk csellózni tanulni. Ebben aztán ketten tartottunk ki, s két év múlva, ötödikes koromban már játszottam az iskolazenekarban. Hatodikos-hetedikes koromban aztán előadtuk ezt a misét a katolikus templomban. A városi zenekarból beszervezték a rézfúvósokat, a basszusban énekeltek a református teológusok, a tenorban a gimnazisták, az altot és a szopránt a katolikus polgári iskolai leánynövendékei meg a gimnáziumi lányok adták. Ez valóban ökumenikus akció volt. A pataki reformátusok eléggé liberális magatartást tanúsítottak. A gimnázium diákságának negyedét katolikusok tették ki. Az A-osztály fele katolikus volt, ott tanultak az angolosok és a helybeliek. Ebben az osztályban a diákok javarészt Pestről jöttek, részben református értelmiségi vagy dzsentri családokból, sokszor éppen problematikus családokból. A B-osztály tiszta református volt és latinos. Az iskolán kívül benne voltam a Mária-kongregációban, és a plébánián egy függetlenített hittantanár, Bacsur Sándor tartotta nekünk a hittanórákat délutánonként. Kiváló pedagógiai tehetséggel és jó szónoki képességgel rendelkezett, nagyon meg tudott fogni bennünket.

középiskola

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt. Egyik-másik tanárunk egyetemi, főiskolai színvonalon tanított, akarva-akaratlan olyan indíttatást kaptunk tőlük, hogy aki rendelkezett valamilyen adottsággal, ki tudott fejlődni. Például 14-15 éves gyereknek angolul elő kellett adni valamelyik Shakespeare dráma egyik felvonását, vagy a negyedikes-ötödikes osztályfőnökünk, Palumbi Gyula egy, a cserkészethez hasonló mozgalmat, a diákcéh mozgalmat indította el. A diákcéh az egész iskolára kiterjedt, a szövetkezeti mozgalomnak volt az iskolai változata a demokratikus időkben. Boltot tartott fenn, ahol különféle diákholmikat lehetett vásárolni, és büféje is volt. Újságot is adtunk ki, Szivárvány címmel. Kulcsár István, Gerő Ernő rokona és Libik András, egy nagykereskedő fia szerkesztette. Ők el tudták intézni a lapengedélyt, és papírt is szereztek. Palumbi tanította a történelmet, sokat vitatkoztunk vele. Zenekari és énekkari előadásokat is szervezett. Én is játszottam a gimnázium vonószenekarában. A református gimnáziumot abban az időben kettéosztotta az urbánus-népies ellentét. Bakos József magyartanár a néprajzgyűjtő gyerekeivel volt az egyik pólus. Tányérokkal, szőttesekkel és egyéb tárgyakkal berendezték az egyik földszinti termet, a lányok az osztályaikat is feldíszítették ilyenekkel. Az angol internátus fiatalsága, a pestiek meg szemben álltak velük, gúnyolták is egymást. Én kívül maradtam ezeken. Volt egy másik polaritás is, a bethanista mozgalom, egy angliai eredetű pietista irányzat. A lányoknak, akik ehhez tartoztak, nem volt szabad táncolniuk. Így aztán a lányok között is kialakult a két pólus, a szabados és a puritán.