Tovább a szövegrészlethez...
holokauszt

Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak.

holokauszt

Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt.

holokauszt

Amikor vége volt a háborúnak, akkor a svájciak szerettek volna bennünket kiutálni. Azt mondták, átvisznek Észak-Afrikába. És akkor a tábor éhségsztrájkot szervezett. Mindenki befeküdt az ágyába, miután előzőleg megbeszéltük, hogy három napra való kaját összespórolunk, félreteszünk. És a táborparancsnok fűnek-fának, az Egyesült Nemzeteknek, a svájci elnöknek, tán még Churchillnek is írt, hogy hadd maradjunk. Volt velünk egy grafikus, Irsai István. Plakátgrafikus volt, a háború előtt nagyon jó neve volt Magyarországon. És gyönyörű pergamenteket varázsolt, amelyek aztán levélként elmentek. Később csinált levelezőlapokat is.

holokauszt

Miután leérettségiztünk, utána nem sokkal volt a gettózás, tehát a városból kijelöltek egy gettó-negyedet, a Pap utcát meg környékét, ami eleve egy ortodox zsidó negyed volt. Kolozsváron azt hiszem, körülbelül százezer lakosra jutott tizenvalahány ezer zsidó, szóval jelentős számú kisebbség. Már német megszállás volt. Ez március 19. után volt. A németek a zsidó hitközségben élő zsidó közösségnek megadták, alakítsanak egy grémiumot, amelyik képviseli a zsidókat, és tárgyal a hatóságokkal. Ez volt a zsidó tanács. A zsidó tanácsok körül rengeteg vita van a mai napig is. A háború utáni izraeli zsidó történetírás egyik alapvető tézise például az volt, hogy ezek a zsidó tanácsok elárulták a zsidókat. Mert ha nincs ez a közvetítő szerep, a németeknek sokkal nehezebb dolguk lett volna. És hogy ellenállást kellett volna szervezni, és nem a németeknek kiszolgáltatni a zsidóságot. Szerintem ez olyan, hogy ha a nagynénikémnek kereke volna, akkor omnibusz volna… Apám tagja volt a kolozsvári zsidó tanácsnak. A tanácsok munkája ellen az az egyik érv, hogy volt két szlovák zsidó, akik 44 április elején megszöktek, nem tudom, melyik koncentrációs táborból, és írtak egy jelentést, ami aztán kijutottak Nyugatra. Aztán effektíve elküldték a Vatikántól kezdve, az amerikai és angol kormányig satöbbi. És ugye vannak, akik azt állítják, hogy a zsidó tanács tagjai tudták, hogy mi van a táborokban, és ezt tudva segítették a németeket ahhoz, hogy a zsidókat rendben és csendben lehessen deportálni. Nagyon sajnálom, hogy erről sem beszéltem apámmal soha. És én azt gondolom, hogy ez nem így van. Nyilvánvaló, hogy voltak, akik tudták, de azt gondolom, apáméknak erről fogalmuk sem volt.

holokauszt

Amikor a németek március 27-én bejöttek Kolozsvárra, SS-teherautók álltak meg a két házunk előtt. Az összes zsidót elvitték. A keresztény családoknak kiürített zsidó lakást adtak, és ők, a németek ezt a két épületet elfoglalták. Mi anyámmal és a bátyámmal voltunk otthon. Dörömböltek az ajtón. Ketten voltak, és azt mondták, hogy mennünk kell, egy aktatáskányi holmit vihetünk. Apám legénykorában sokat sportolt, vívott és korcsolyázott, és a korcsolyához volt egy hosszú ujjú teveszőr szvettere, amit nekem adott, és én azt szörnyen szerettem. Abban korcsolyáztam. Ezt a szvettert tömtem be az aktatáskába, a nem tudom, mi mellé. Aztán a németek megnézték, mit viszek, és a pulóvert elvették. Aztán fölraktak a teherautókra, és elindultunk. Nem tudtuk, hova. A bátyám egy kamarakórusban is énekelt, amelynek a karmestere és vezetője Ligeti Gyuri volt. Többek között Mozart Requiemjét is megtanulták és énekelték, és én is – bár a hangom nem basszus, hanem olyan piszkos bariton – megtanultam a basszus szólamot. A helyzet teljes fel nem mérésének jele volt, hogy amikor elindultunk, elkezdtük énekelni, hogy „Dies irae, dies illa, solvet saeclum in favilla”, szóval a Requiemet. Ez lehetett volna effektíve egy rekviem, mert nem tudtuk, hogy nem állítanak-e rögtön falhoz. A végén egyszerűen a neológ zsinagóga udvarára vittek, ahol leraktak, és azt mondták, menjünk, amerre akarunk. Mi aztán elmentünk aludni a kis nyári házba, a Törökvágásba, ahol azt hiszem, egy szoba volt, egy hozzáépített konyha és kis fürdőszoba, meg egy pici szoba, ahol egy fiatalasszony lakott a gyerekével. Ott laktunk. Áprilisban én onnan mentem érettségizni, és aztán jött a gettózás, ezt a fiatalasszonyt is elvitték a gettóba. Aztán rövid idő múltán nekünk is be kellett mennünk, de akkor már nem is a gettóba, hanem a téglagyárba. Május elején jött egy rendelet, és ekkor már mi bementünk az írisz-telepi téglagyárba. Bennünk fel sem merült, hogy ne menjünk be. Azt hiszem, a k. und k. nevelés olyan volt, hogy az állam egy tisztességes és megbízható valami. Az állam nem csinálhat disznóságot. A németek mindenünket elvették, amikor a lakásunkból kirúgtak. Apámnak biztos volt valami félretett pénze, de nyilván a bankszámlákat is lezárták. Sajnos ezt sem tudom pontosan.

holokauszt

Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.

holokauszt

Lassan kiürült a téglagyár, mi voltunk az utolsó transzport. Marhavagonokban mentünk Pest fele, de nem lepecsételt vagonokban, és ez óriási különbség az átlagos deportációhoz képest. A vagonban zsúfolva voltunk, de még mindenki le tudott feküdni, szardínia módra. Időnként megálltunk, és lehetett vizet venni stb. Magyarok őriztek bennünket. A Kolumbusz utcai süketnéma-intézetbe vittek. Ott az SS vette át az őrzésünket. Több mint ezerhatszázan voltunk. Volt konyha, meg mosoda, még tus is. Tiroler bácsi volt a fürdőmester. Kolozsvári volt, nagy pocakkal, és a nagy pocakján egy nagy vekkerórát lógatott, azon állította be, hogy negyedóránként lehetett tízesével bemenni tussolni. Ott szintén kialakult egy tábori élet. De azzal a perspektívával, hogy innen majd indulunk, és eljutunk Spanyolországba. Pár hétig voltunk ebben a táborban.

holokauszt

Június 30-án bevagoníroztak, mégpedig a Kelenföldi pályaudvaron. Mindenkinek volt egy kofferja, egy hátizsákja, meg csajkája, kulacsa, valami ennivalója. Mosonmagyaróvárnál megálltunk. Elvben nyugatra kellett volna mennünk, de Spanyolország már nem jöhetett szóba, hiszen a lassanként félig felszabadult Franciaországon keresztül haladó út bezárult a németek előtt. Azt hiszem, három napig álltunk Mosonmagyaróváron. A mezőn aludtunk, nagyon szép idő volt. Felelőtlen, időn és téren kívül lévő állapot volt. Azt mondhatnám, valamiféle nyaralás. A transzportot nem engedték be Ausztriába. Az osztrák Gauleiter nem akarta. De valahova el kellett bennünket helyezni. Úgyhogy elindultunk északra. Aggódva néztük, merre megyünk. Amikor keletre tértünk, mindenki megijedt. Arra emlékszem, hogy valahol Bajorországban átmentünk Himmelstür városkán – amely valóban a Paradicsom kapuja, olyan szép. Nem tudom azt sem, meddig tartott az út. Úgy emlékszem, nem volt rossz a hangulat a vagonban. Egyrészt fiatal voltam, másrészt a koromhoz képest infantilis, nem mértem föl a helyzetet. Meg-megálltunk. Volt ivóvíz, mindenkinél volt valami élelem. A végén megérkeztünk egy Zelle nevű helyre, amelyik fönt van Hannover térségében. Rámpára érkeztünk, semmi állomásépület vagy ilyesmi. Rámpa, ahol SS-őrség volt kutyákkal, és ott ordítás volt. De nem volt szelekció. Sorba álltunk, és elindultunk gyalog a bergen-belseni táborba, ahol betereltek egy úgynevezett blokkba.

holokauszt

Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.

holokauszt

Ébresztő, azt hiszem, hatkor. Előbb a férfiak mentek a mosdóhelyiségbe, azután a nők. Reggel a nap kávéosztással kezdődött. Az ételt társzekéren hozták egy központi konyhából, ötvenliteres, dupla falú alumíniumbödönben. Meleg barna lé volt, nem tudom, miből készült. Mindig ugyanaz. A gyerekeknek ötéves korig tejet is adtak. A németeknél erre is voltak szabályok. Harmadnaponként osztottak kenyeret: német katonakenyér volt, úgynevezett komiszkenyér, sötétbarna, ragacsos, kalácsformájú. Felosztása a mi barakkunkban a következőképpen történt. Volt az előtérben egy pad, és volt nálunk egy statikus mérnök, akinek volt logarléce. És ő mindenki szeme láttára szépen megmérte, majd elosztotta. A morzsa-összeseprés és megevés joga pedig körbejárt a fiatalok között. Én is benne voltam, tehát valószínűleg tizennyolcig lehetett a fiatalság határa. Volt a tömblekvár. Kaptunk húskonzervet is. Nagyon keveset. Nem egyszerre ette meg az ember, hanem összegyűjtött valamennyit, és akkor fogyasztotta el. De erre sem emlékszem pontosan.

Oldalak