Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem.
Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke. Mivel én csinálni akartam valamit, és valamit tudtam is – ráadásul nemhogy nem kerültem pénzbe, tilos is lett volna fizetni nekem –, bevett mint önkéntes munkatársat. Fiatalos lendület volt az egészben, mindenki rendkívül nagy érdeklődéssel és buzgalommal csinálta a munkáját. Nem volt még semmiféle közigazgatási szklerózis. Kezdetben ez a csoport közvetlenül a miniszterelnöktől függött. A miniszterelnökségnek millió egyéb gondja akadt, úgyhogy nekünk szabad kezünk volt abban, mit csinálunk, és hogy csináljuk. Új hivatal voltunk, tehát azon kellett gondolkozni, mit is kellene, illetve lehetne csinálni. Volt egy csomó nagyon jó ötlet. Például hogy föl kellene térképezni Franciaországban a katasztrófának kitett helyeket, és szabályozni, hogy hol szabad építeni, hol szabad csak bizonyos szabályok betartásával, hol meg egyáltalán nem szabad építeni. Én itt regisztert váltottam: ezelőtt mint mérnök, fogyasztója voltam a szabályzatoknak. Itt pedig a kerítés túlsó oldalára kerültem, oda, ahol éppen azt kell megírni, mit szabad és mit nem. És közben megismertem a magasabb közigazgatási fórumok miliőjét, a közigazgatás fogaskerekeit. És egy más világot fedeztem föl.
Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt. Megtanultam azt is, ha valamit az ember nagyon érvényre akar juttatni, akkor másvalaki szájába kell adni a dolgot, vagy úgy alakítani, hogy úgy tűnjön, ez az ő ötlete. Itt dolgoztam vagy tizenöt évig. Majdnem azt mondanám, hogy ez egy második karrier volt. Később aztán Tazieff kilépett ebből a csoportból, majd megalakult a környezetvédelmi minisztérium, mint új téma, ebbe mi beolvadtunk, így aztán a kivételezett státusunk is megszűnt. És egyre inkább megcsontosodott az egész. Úgyhogy nekem egyre kevesebb kedvem volt hozzá, és lassanként, szép fokozatosan kimaradtam belőle. E tizenöt év tapasztalatait azonban leírtam, és meg is jelent a földrengésügyi társulat kiadásában.