Tovább a szövegrészlethez...
életmód

Az jutott eszembe éppen a május elsejével kapcsolatban, hogy addigra a ház körülbelül kitisztult – mert elég romos állapotba került a háború alatt –, és meg akartuk ünnepelni a szabadságot. Meghívtam hozzánk azokat a lakókat, akikkel az ostrom alatt valamiféle kapcsolatba kerültünk. Elég sokan összejöttek, ennivalónk nem volt, de kávénk igen, és a herendi kávéskészletem. Mindenki derűs volt, kártyáztunk, mintha visszajött volna valami a háború előtti évekből, ami persze nem volt igaz, de abban a pillanatban így éreztük. Aztán később, amikor Gyöngyvér már gimnazista volt, a barátnői és azoknak a szülei igyekeztek valami emléket bepréselni a jelenbe a mi fiatalkorunkból, házi bált, ma úgy mondanánk, hogy bulit rendeztek. Nagy asztalterítés volt, mindegyikünk előszedett valami háború előtti ruhát, fényképeztek, nagyon jó volt! Most is szívesen gondolok vissza rá. Ekkor is tudtam, hogy nem az igazi, de valamit visszakaptam a múltból. Egy másik alkalommal, húsvétkor a Herendi készlettel szervíroztunk. Ami kibírt mindent. Kibírta Ilosvát, kibírta a menekülést, csak addigra tört el mind, mire a gyerekek fölnőttek.

életmód

A hivatalban volt színházfelelős, aki jött minden hónapban, ajánlotta a jegyeket, és részletre kellett fizetni. Ez egy nagy lehetőség volt. Így vettünk könyveket is, az elpusztult könyvtárunk nagy részét így lehetett pótolni, az úgynevezett könyvterjesztőnél. Rendszeresen mentünk színházba, készen hozták, az orrunk elé dugták a jegyeket. Színházba általában édesanyával mentem. Az uram nem nagyon kedvelte, kevés olyan darab volt, amit elviselt volna. Édesanya viszont szerette. Tudtam venni úgy is, hogy Gyöngyvér menjen valakivel. Akkor sokkal könnyebben ment az ember, mint most. Most csak arra gondolok, hogy jegyet szerezni, hát, ki áll oda? Bár úgy hallom, hogy már nem olyan zsúfoltak a színházak. Korábban voltak akciók is a színházakban, például pártoló tagnak kellett lenni, úgy könnyebben lehetett jegyhez jutni. Többször voltunk a Vígszínházban, Németh László Galileijére például aznapra volt jegyünk, amikor kitört a forradalom. Ott láttuk A tojás című darabot. Aki benne van a tojásban, meg aki nincs, valami ilyesmiről szólt. És az a színész, Kálmán György, aki játszotta, nagyon jó volt. Aztán az Ügynök halála, ami nagyon sokáig ment a Nemzetiben Tímár Józseffel. A kávé nagyon fontos volt az életünkben, fontosabb, mint a tea, és mindig akadt valahogy. Annyira fontos volt, hogy a munkahelyen ebéd után néha olyan kávét főztünk, ami már harmadszor főtt át, pocsék volt, de nagyon jól esett. Nem frissült fel tőle az agyunk, de leültünk kávézni, és megvolt a hangulata. Nyílt egy-két üzlet, mint például később a Margit körúton a Fiumei, két- vagy ötdekánként kértük a kávét, mert az drága dolog volt. Általában nyers kávét vettünk, és otthon kis lábosban megpörköltük, aztán vagy leégett, vagy nem, de kávé volt, megint valami a múltból. A háború előttről megmaradt a lombikos kávéfőző, két üveggömb tulajdonképpen, az egyik felében volt a víz, a másikban a kávé, és ahogy forrt, följött a víz, átmosta a kávét, majd lement. Kétszer vagy háromszor kellett megismételni, akkor elég jó erejű kávét tudtunk produkálni. A kávéfőzés nagyon komoly dolog volt. A háború előtt vacsora után főztük, türelem kellett hozzá, amíg háromszor följött a víz, meg lement. Aztán egy idő után megszűnt ez a rituálé, és a főző is eltűnt.

életmód

1924 körül költöztünk a Juranics telepre, akkor a húgom, Mária kétéves volt, én három. A telep arra épült, hogy a menekült családokat elhelyezzék. Nem fényűző módon, kétszobás lakásokat adtak egy-egy családnak. A kilincsek vasból voltak – mert különben ellopták, már akkor is divat volt ellopni az anyagokat az épülő házakból –, és ha egy-egy vaskilincs leesett, akkor megszólalt a háziasszony, hogy drága volt a Biller Irén. Vass József volt a népjóléti miniszter, hozzá tartoztak ezek az építkezések, és a pletykák összehozták ezzel a színésznővel. Később a lányomék elvittek oda, és nagyon örültem, hogy láttam még egyszer. Úgy éltek ott az emberek, mintha még mindig vidéken lennének. A gyerekek, a felnőttek, szóval mindenki otthon érezte magát. Nagyon szerettünk ott lakni. Ott kezdtük az iskolát, de aztán elkerültünk onnan – valószínűleg azért, mert nem volt összkomfortos a lakás – a Váci utcába, összkomfortos, városi lakásba. Akkor, ha kivettél egy lakást, szerződést kellett köss egy évre vagy két évre, hogy addig nem költözöl el, és maradsz az eredeti lakbérrel. Ez nagyon kemény kikötés volt, mert később aztán egyre több lakást építettek, és bizony sokkal olcsóbban is lehetetett volna bérelni. Onnan jártam az Angolkisasszonyokhoz, második és harmadik elemibe.

életmód

Beregszászban a férjem bírósági jegyző volt. Rá egy évre pályázta meg, és lett Ilosván bíró. Ilosva még följebb van, mint Beregszász, egy nyomorúságos ruszin falu. Az élet ott borzalmasan indult. A lakással nem lett volna baj, egy családi tulajdonú négyszobás házban laktunk. Nem egyedül, hanem az apósommal, aki egy régi agyvérzés következtében az egyik oldalára lebénult. Ápolni nem kellett, el tudta látni magát. Nem jó dolog nagyvárosból bekerülni egy kisvárosba. Nagyon visszautasítóan viselkedtek velem. Biztos én is, mert elég merev voltam mindig. Szóval nem szerettem ott lenni. Amikor Beregszászba kerültem, akkor vettem észre, hogy milyen kasztrendszer van a kisvárosokban. Viziteltünk, ahogy illett, és szemrehányást tettek például azért, mert nem mentünk el a főispánékhoz, de elmentünk a pénzügyi igazgatóhoz, aki nem volt benne a hallgatólagos protokoll-listában. Minden kisvárosnak megvolt a kasztrendszere, azt hiszem. Ha visszagondoltam a balassagyarmati rokonokra, abban a családban is többféle tisztviselő élt. Volt vármegyei, volt pénzügyi, és volt a katona. A katona még a vármegyét is lenézte, egy pénzügyi tisztviselő pedig nulla volt. Az uram is utálta ezeket a protokollokat, de hát kisvárosba kerültünk, annak ára van. Én engedelmesen mentem utána, mert fogalmam se volt semmiről. Pesten nem úgy éltem, hogy ez a néni, az a bácsi hol dolgozik vagy mi a rangja, hanem szeretjük, nem szeretjük, rokon, kész. Először a református lelkészékhez mentünk el. Ahhoz nem tudom, miért kellett, nyilván azért, mert a város eleje volt. Én nem voltam református, az uram se, de a családnak az ott élő része igen. Ez nem volt kellemetlen látogatás. Minden a protokoll szerint ment. Délután, vagy vasárnap délben, ebéd előtt tíz perccel mentünk, és tíz percnél tovább nem tartott a vizit. Bevezettek, leültünk, megbeszéltük, hogy milyen az időjárás. Vagy ígérték a háziak, hogy majd többször együtt leszünk, és megismerhetem az egész társaságot, vagy nem ígértek semmit, csak udvariasan váltottunk pár szót. A tíz perc letelt, fölálltunk, elbúcsúztunk, hazamentünk, ledobáltuk a vizitruhát. Kocsival kellett menni, ami kész nevetség volt. Egymással szemben laktunk, fölszálltunk a kocsira, az kettőt fordult, és már meg is állt, le kellett szállni. Nekünk nem volt kocsink, de a tágabb családnak igen. Ha nem volt éppen szabad a családi lovas kocsi, akkor bérelni kellett. A nőtlen hivatalfőnökökhöz csak a férjem ment, ahol nem volt feleség, oda csak a férfi ment. Aztán valahogy megvolt a módja, hogyan viszonozza. A vizitet nyolc napon belül vissza kellett adni. És azoknak is föl kellett öltözni, és el kellett menni, ugyanezt az utat járni. Én mielőtt odakerültem, nem tudtam, hogy vizitelni kell járni, semmit nem tudtam. Azt sem tudtam például, hogy majd az apósommal is együtt fogok lakni. Zoli mindig az apjával élt, nekik az természetes volt, hogy vele legyen, de nekem nem.

életmód

A bútorokat, a stafírungot vittem magammal. A bútorok egy része otthonról volt –az akkori biedermeier természetesnek tűnt –, egy részét pedig külön hozzá kellett csináltatni. Pesten volt egy műbútorasztalos, aki régi bútorok javításával foglalkozott, az is dolgozott vele. Nagyon szép sublótom volt, az apai nagyanyám családjából való. Szóval megvolt minden, ami az akkori szokások szerint kellett. Volt egy asszony, aki valahonnan vidékről járt be, rendelésre varrt és hímzett asztal- és ágyneműt. Minden hónapban jött, megkapta a kiszámolt havi törlesztést, és szépen meglett a stafírung. Az asztalnemű is tizenkét személyes volt, mint ahogy a porcelánom is, hatalmas ebédlőhöz mérve. Hát ezt meg is kívánta a vidék, nagyon megnézték, hogy milyen a bútor, a szőnyeg, meg az egész. Pesten ezt nem tartották már olyan fontosnak. Nem volt jó az a társadalom. Ahogy visszagondolok rá, soha nem vággyal, hogy Istenem, milyen szép! Érdekes, mert mi Balassagyarmaton nagyon sokat voltunk gyerekkorunkban, és nagyon-nagyon jó emlékeink vannak, pedig ott is volt minden, ami kellett ezekből a kellékekből, de akkor azt természetesnek találtam. Itt semmi se volt természetes. Nem szerettem.

életmód

Értettek a háztartáshoz és a kézimunkázáshoz. Volt alkalmazottjuk, aki dolgozott a háztartásban. Amikor én odakerültem friss asszonyként, és fölvittek az Aranyos-hegyre, a szőlőbe, egyáltalán nem értettem semmihez. Az egyik nagynéni egyszer azt mondta nekem, hogy ma te fogod csinálni a vacsorát – mindig meleg vacsorát kellett adni –, tészta lesz, te fogod gyúrni. Mondtam, hogy igen, de fogalmam sem volt, hogy mi lesz. Odamértek nekem mit tudom én, nyolc vagy tíz tojást, embertelen mennyiségű lisztet, meg nem tudom mit, és odaálltak nézni, hogy én hogy gyúrom. Hát siralmas látvány lehettem. És Sárika néni, a vendéglátó háziasszony, aki áldott jó lélek volt, látta, hogy Babuci itt nem fog tésztát gyúrni. Finoman félreállított, hogy majd ő meggyúrja. Ha Sárika nem segít, a mai napig ott állok. A szőlőben sokan voltunk, mindig felugrott valaki a városból. Gondolom, a férfiak is tudták, hogy ott mindig van meleg étel. Látszólag jól éltek, de én azt gondolom, hogy akkor már – ez a negyvenes évek eleje volt – eléggé gondterhelten, hogy finoman fejezzem ki magam.

életmód

Engem semmire nem készítettek fel, a testi dolgokra se, semmire. Azt láttam, hogy megint jön a kézimunkás nő, és mire leérettségiztem, észrevettem, hogy megvan az ágyneműkészlet, de hogy miért? Hát ugye minden lány gondolkozik, hogy milyen szép egy jegygyűrű meg egy esküvő, de hogy mi a házasság, arról nem. Hát erről még mindig vitatkoznak, hogy mit kell egy fiatal gyereklánynak tudni, vagy a fiúnak is akár. A lányokkal beszéltünk erről egymás között, hogy vajon mi lehet. Amikor már menyasszony voltam, hamarabb, mint a barátnőm, akkor is kérdeztük egymástól, vajon hogy lesz. De csak ennyiben maradtunk. A múltból hozták az anyák, őket se készítették fel, ez tabu volt. Egy falusi lány sokkal többet tudott. Nekünk mindig azt mondták, hogy jaj, már este van, nem kell kimenni az utcára. Falun a lányok kiültek a ház elé, és jöttek a legények. Nem nekünk mondták, de hallottuk, hogy na, ez a Jani is csak akkor fogja elvenni a lányt, ha már nagy lesz a hasa. Azt hiszem, az természetes volt azon a vidéken, hogy akkor lesz házasság, ha látják, hogy termékeny a lány, ha jön a gyerek, akkor már érdemes arra, hogy a fiú elvegye. Erdélyben most is így van. Ezek, a most mellettem egymást váltó széki asszonyok sok mindent mesélnek az életükről, ugyanígy élnek most is. Kell az utód, aki dolgozik majd, és eltartja az öregeket. Tehát nagyon fontos, hogy termékeny legyen a lány. Az eszükbe se jut, hogy a férfiak is okai lehetnek esetleg. Ilyenkor mondják, hogy segítenek a papok. Ha kicsivel többet tudtam volna az életről, amikor férjhez mentem, és úgy találkozom ezzel az életformával, biztosan sokkal többet tudnék mesélni, mert talán érdeklődtem volna. De így szinte az volt az embernek az érzése, hogy bizonyos dolgokról nem való, nem beszélünk.

életmód

Nagyon nehezen viseltem az ottani viszonyokat. Amikor először behívták Zolit katonának, akkor hazajöttem, és apa megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni. Gondoltam, nem adom meg magam, majd beletörök, és visszamentem. Aztán jöttek a háborús események, amikor ezzel már egyáltalán nem lehetett foglalkozni, mert azzal kellett, hogy például az a repülő most a partizánoknak hoz ennivalót, vagy pedig fegyvert dob le. Akkor már a háborúban élt az ember. Emlékszem, egyszer kirendelésre mentek a bírók valahova Beregszász környékre, talán Szolyvára. Előtte voltunk a főnökéknél, és a felesége mondta a fiatal bíróknak meg a tisztviselőknek, hogy tojást hozzanak. Én nem értettem. Azért kell odamenni, hogy tojást hozzanak? Szóval nem voltam egyáltalán felkészítve. Arra se, hogy háborús világ van, a tojást már a szoknyájuk alatt hozzák be az asszonyok, és hát hozzanak, az olcsóbb is. És amikor megtudtam, akkor meg sértett, hogy engem arra használ föl, hogy neki tojást szerezzünk. Szóval dolgozott bennem sok minden, valami öntudattéboly szállt meg. Aztán megtanultam. Ilosván már tudtam, ha akármit akarunk, vajat bármit, azt pult alól kell megszerezni. Azért többnyire adni kellett valamit cserébe, de mit lehet kérni egy bírótól? Mit tud ő adni? Semmit. Nem hasznos.

életmód

Beregszászban volt egy egész napos bejárónőnk, a Zsuzsa, aki anyósomhoz is járt korábban, olyan családi bejárónőnek mondhatom. Ő mindent sokkal jobban tudott, nálamnál föltétlenül, és Zolinál is, de ezt nem éreztette, nem akart beleszólni a dolgaimba. Bár időnként kénytelen volt, mert én kellett kérdezzek tőle.Ilosván is volt segítségem, Anna. Ő igazán megérdemli, hogy megemlítsem. Anna bejáró szolgálónk volt, ruszin lány, talán fiatalabb, mint én, ami elég nagy szó, mert én se voltam öreg.

életmód

Ilosván először egy olyan lakásba kerültünk, amelyikben a csehek alatt cseh vámosok laktak. Hat lakás egymás mellett, mindegyik külön bejárattal, külön kis kerttel. Szerintem csodálatosan megépítették a cseh uralom alatt. És volt egy nagy fürdőszobának készített helyiség is, a cső benne, de a víz még nem, és egy nagy kád is, csak hát nehéz, fárasztó volt behordani a vizet. Nagy konyha volt, lent egy nagy szoba, fent két kisebb. Zoli minden reggel a szokott időben, nagyon korán ment el. Együtt megreggeliztünk, kikísértem a kerítéshez. Elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, addigra meg kellett legyen az ebéd. Őt nem érdekelte, hogy ki főzi, csak legyen meg. Anna főzte főleg, ő többet tudott, mint én. Anna gyakran dajkálta Gyöngyvért. Szerette a gyerekeket. „Na nee sírj!” – mondta neki. „Miért sírsz? Mindjárt kapsz eenni!” És Gyöngyvérke mindjárt kapott enni. Anna mosott a teknőben. Tőle tanultam meg, hogy milyen szép fehér lesz a ruha, ha hamulúgban áztatják. Addig fogalmam sem volt, hogy az mi. Szóval Anna sok mindenre megtanított. Délben együtt ebédeltünk, utána egy rövid sétára mentünk. Aztán Zoli visszament a bíróságra, ahol nagyon nehéz dolga volt, mert egy ruszin faluba őt telekkönyvi bírónak rakták oda. Hát körmölni kellett volna a tulajdonosokat meg a birtokokat, de hát alig tudta elolvasni a nevüket. Elég korán vacsoráztunk, aztán jött a kártyaparti. Amikor már óvóhelyre kellett menni, ennek a háznak a nagyon nagy pincéjét rendeztük be óvóhelynek. Ott dajkáltam Gyöngyvért, az apja meg az a két-három tisztviselő, akik a közelben laktak, kártyáztak.