Édesanya csodálatos példamutatással csinálta végig. Amíg kellett, ápolta az urát. Az apám halálkor eléggé összeomlott, de erőt adott neki, hogy unokái vannak, családja van, együtt vagyunk. És a nagy erő akkor mutatkozott meg megint, amikor 51-ben elvették az özvegyi nyugdíját. Úgy vették el, ahogy szokás: egyik pillanatról a másikra. Várta a postást, hogy hozza a nyugdíjat, de helyette egy cetli jött, hogy ezentúl nincs nyugdíj. Hát ez nagyon tönkretette őt. Aztán jöttek a hírek, hogy az összes ilyen státusbeli özvegy megkapta ugyanezt a papírt, később kiderült, hogy mindenkitől elvették. Először összeomlott egy-két órára, aztán elindult munkát keresni, és mire hazajöttünk, anyánk közölte, hogy ő már elhelyezkedett, a Márvány utcában egy pékségben. És másnap bevonult a Márvány utcai pékségbe. A sógorom elment megnézni, hogy mit csinál, és úgy gondolta, hogy amilyen pici kis asszony, nem fog neki menni, hogy mázsaszámra cipelje a kenyeret, és mondta, hogy talán mást kéne keresni. Végül más munka után nézett, és mindig talált valamit, horgolt, bedolgozott. Szóval ő nem sírt. Mindig úgy éreztem, hogy ezt a keménységet hazulról hozta.
Nagy segítség volt az édesapánk, aki, amikor magához tért, ment a munkahelyére jelentkezni. Akkor ugyan közölték, hogy a korábbi beosztásban nem maradhat meg, de állományban marad, áthelyezték pénzügyi igazgatóhelyettesnek, tehát fix fizetése volt. Az uramnak is lett, amikor hazajött, és a sógoromat is visszavették a hadsereghez, áthelyezték a Tisza mellé, hídépítéshez. Viszont nemsokára az egyik délidőben, amikor mentek ebédelni a társaival a katonai konyhára, nem engedték be őket, mert aznap reggel kirúgták azokat, akik nyugati hadifogságban voltak. Ezután ő mindenfélét csinált, fémcipeléstől kezdve cukorrépaszedésig mindent. Azután később Zágon István be tudta vinni őt kellékesnek a Vígszínházba. Zágonon – a származása miatt – mindenki segített az ostrom alatt, de azt ő meg is hálálta, nem úgy, hogy jaj, köszönöm, jaj, köszönöm, hanem segített, akinek csak tudott. Ákosnak nagyon jó dolga lett, mert emberi körülmények között dolgozhatott. De aztán ez is megszűnt, és akkor lapátolta a tüzelőt valami kazánnál. Később valaki bejuttatta a Gábor Áron Vasöntöde és Gépgyárba, ahol évekig dolgozott. Közben kitanulta a gázfűtést, és darukezelői tanfolyamot is végzett. Rengeteg mindent próbált. Járt maszekba villanyt szerelni ismerősökhöz. Később kérelmezte, és meg is kapta az engedélyt, hogy műszaki munkaerő lehessen. A háború után az édesapám fölajánlotta neki, hogy tanuljon, és amíg egyetemre jár, addig támogatja a családját. Két évet kellett volna mint ludovikás tüzértisztnek a műszakin tanulnia, és akkor mint műszaki rajzoló tudott volna tovább dolgozni. De ő ezt nem fogadta el, inkább elment lapátolni. Közben dolgozott egy maszeknál is. Megjött a gyárból, aztán elment a maszek fröccsöntőhöz, aki egyébként a rokona volt. Előzőleg pakoltunk vaníliás cukortól kezdve planta teán át mindenfélét, szintén ezen a kapcsolatán keresztül jutottunk a munkához. Főleg a nők csomagolták, a férfiak meg trógerolták zsákszámra az anyagot. Volt még vagy két tiszt, és ebből éltek hárman. Először voltak ezek a csomagolások, aztán jött a műanyag hajkefe sorjázása. Nehéz évek voltak.