Mihelyt lehetett, elkezdtük a batyuzást. Pestkörnyékre mentünk, ahol nagyon kemény csereárakat kértek, de hát azért mindig tudtunk valami kis ennivalót szerezni. Amit lehetett, azt bizony odaadtuk. Éppen azért maradtunk annyira kódus módon, mert hát batyuzni kellett, és falun nagyon keményen mérték az árut. Például az uramnak otthon maradt egy jó minőségű rövid bőrkabátja, azért talán öt kiló lisztet adtak. Ki voltak szolgáltatva a városiak az élelemhiány miatt. Az orvos ajánlotta, hogy oltassuk be magunkat tífusz ellen. Egy gramm aranyba került egy injekció. Úgyhogy az apánk óralánca egyre fogyott. Tüzelőnk sem volt, a Duna-parton rakatban állt a szén, elkezdték azt is árulni, és egy biciklit kértek egy mázsa vacak szénért, ami hát nem sokáig volt elég, akkor már két szobában kellett tüzeljünk. Édesanyával mentünk batyuzni, a testvérem vigyázott a kis keresztlányára. Vagy fölfértünk a HÉV-re, vagy a vagon tetején utaztunk, de valahogy eljutottunk Pomázig, ott leszálltunk, merthogy az gazdag falu, biztosan jó sok minden maradt. Finom pecsenyeszag terjengett, vasárnap délelőtt volt, de nekünk nem jutott. Azóta ha én olyan regényt olvasok, ahol a falusi asszony olyan jó szívvel kínál, hogy egyen lelkem, vegyen lelkem, én el nem hiszem. Annak örültünk, ha olyan helyre kerültünk, ahol oroszok voltak, mert az orosz katona biztos adott nekem egy darab kenyeret. A Marczibányi téren is oroszok voltak, ott kenyeret biztosan kaptam. Észre se vettük, és valahogy elindult az élet.