Amikor 1946-ban Árpád született, az Amerikában élő pap rokon küldött csomagot gyermekholmikkal. Ebben az időben a gyerekeknek a fehérneműt Honleány nevű fonalból kötöttük öt vékony tűvel. És voltak lányok, asszonyok, akik maguk csináltak pulóvereket, azokat hozták be a munkahelyünkre, és adták részletre. A ruházkodás körülbelül így ment. A Honleány nagyon vékonyszálú fonal volt, hol fehéret lehetett kapni, hol világoskéket és néha rózsaszínt is. Öt-hat év körüli volt a lányom, amikor már nem akarta fölvenni a világoskék bugyit, de hát csak olyan fonal volt, nem tudtam másból kötni neki. Emlékszem, hogy magammal vittem a hivatalba is, és a többi asszonnyal együtt kötöttem a szabad pártnapokon, azokon a pártgyűléseken, amelyekre a pártonkívülieknek is el kellett menni. A Szabad Nép-félórán nem lehetett kötni, de a pártgyűlésen igen. Akkor kinyitották a két terem közti ajtót, az ajtó fölött volt egy Rákosi-fénykép, és mi leültünk „Rákosi füle alá”, előszedtük a kötésünket, és kézimunkáztunk, míg ment a fejtágító. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, nem tudom. Aztán megnőttek a gyerekek, akkor már nem kötöttünk. Lassan lehetett is kapni ezt, azt, de nem volt ilyen bőség, mint most, és hát a minőség is más volt. Később, 56 után dúsan jöttek a csomagok külföldről, azokból vásároltunk, és alakíttattuk át. Volt a hivatalban két-három asszony, aki közvetítette ezeket a nagyon jó holmikat, amelyek Amerikából, vagy Isten tudja, honnan jöttek. Én vittem haza, hogy nézzük meg, mit lehet belőle csinálni. És havonta fizettünk részletekben. Nem volt drága, ki tudtuk fizetni. Voltak varrónők régebbről, vagy ajánlotta valaki, akik átalakították, és ragyogó ruhákat csináltak belőlük, nagyon szép, nagyon elegáns dolgokat. A Gyöngyvér esküvői ruháját is ilyen házi varrónő varrta. Kifordították a régi kabátokat – azok finom anyagok voltak –, átvarrták szoknyává a szmoking nadrágját, így lett a kosztüm. Miután az édesapám meghalt, az egyik zakójából nekem lett egy kosztümkabát, amit nagyon sokáig hordtam. Aki tudott varrni, annak könnyű volt az élete. Hát én nem tudtam, és édesanyám se olyan szinten. A kisgyereknek még varrogatott, de a felnőtteknek már nem. Később aztán megnyíltak az üzletek. Olyan is volt, hogy mondta a kolléganő: a Király utcában tudok egy üzletet, menj be, mondj egy nevet, és lesz ruha. Szóval először csak pult alatt ment a dolog, de aztán nagyon szépen kifejlődött. 56 után valamivel könnyebb lett, áru is akadt, olyan, amilyen, de már érdemes volt bemenni az üzletekbe. A Margit körúti Alkalmi Áruházban is sok mindent lehetett venni. Sokszor lehetett kapni exportból visszamaradt holmit. Emlékszem, vettem két olyan kartonruhát, amelyikre azt mondták, hogy talán a Szovjetuniónak gyártottuk, vagy Romániának, de olyan kis méretű, amilyenre ott nincs igény. Férfiruhát is lehetett így venni. Hát igen, kellett nézni, kellett figyelni Mi úgy gondoltuk, hogy jól föl vagyunk öltözve, de nem tudom, hogy így volt-e.
Máriáék, a húgomék 1967-ben mentek ki Ausztriába, addig együtt laktunk a Bimbó út 3.-ban. Akkor hirtelen üresen maradt a ház, de addig bizony tele volt. Közben a folyosón lakó nagyon kedves ismerősünkkel, Gyöngyvérnek a bérmaanyjával kötöttünk eltartási szerződést. Úgyhogy mire Gyöngyvér leérettségizett, papíron joga volt a Mariska néni hasonlóan nagy lakásából egy szobát elfoglalni. Mariska néni özvegy volt, gyermektelen, és egy szobát átadott eltartás fejében. Komoly szerződést kötöttünk. Jött is időnként meglepetésszerűen ellenőrizni a lakóbizottság elnöke, hogy ott lakik-e, és hogy Mariska nénit ellátjuk-e. Ez a lakás háromszoba-hallos nagy lakás volt. Mariska néni kiadta a kis szobát is, havi két-háromszáz forintot hozott az is neki, de volt benne társbérlő is. Mariska néni halála után Gyöngyvér kiigényelte az egész lakást, azután cseréltünk, akkortól Gyöngyvérék laktak anyámmal. De ez már a hetvenes években történt. Amikor a harmadik fia is megszületett, csodával határos módon engedélyt kaptak a tanácstól, és a lakás fölött beépítették a tetőteret, ott lett mind a három fiúnak egy-egy kis szobája és egy közös tér. Sokan mindenfélét kitaláltak, mert a lakás nagy szükség volt. Nem a mi kerületünk volt a legfontosabb a lakásépítés terén. Ezt a Bimbó úti házat, ahogy mondtam, a MABI építtette, ahogy más biztosító társaságok is tartottak fenn bérházat. A háború után az államé lett, tanácsi tulajdonúvá vált. Két személynek járt egy szoba, de ha az egyik otthon dolgozott, vagy mondjuk olyan munkája volt, hogy otthon is kellett dolgoznia, akkor lehetett még egy, például egy orvosnak rendelő. A múltkor eszembe jutott, hogy telefonhoz is milyen nehéz volt hozzájutni. Éveket kellett várni. Úgy lett telefonunk, hogy az uram vitte haza az iratait, otthon dolgozott, és a bíróságtól kapott igazolást, hogy a munkájához kell a telefon. Éppen úgy, ahogy az autóhoz is sorban állás kellett, egy Trabantra is hosszú ideig vártak az emberek. Emlékszem, egyik kollégám egy Wartburggal jött be a hivatalba, néztük, hogy na, hát ez már valami. És akkor arra kért bennünket, ha érdeklődnek, mondjuk azt, hogy nyerte a lottón. Ez már 57 után kellett legyen, mert 57-től van lottó. Ezt azért tudom, mert én rögtön elkezdtem, és a mai napig lottózom ugyanazokkal a számokkal. De a ruházkodás nehézségei – erről már beszélgettünk – szintén a hiányból eredtek. Vagy az étkezésé. Amikor a húgom kisfia, Kisákos kicsi volt, a maszek zöldségesnél kellett a tojást beszerezni. A jelszó „japán” volt: és kérek hat japánt. Akkor hátrament, és barna zacskóban kihozta a tojást. Nem tudom, miből is gondoltuk – ő is és mi is –, hogy ezt senki nem veszi észre.