Szerettem volna továbbdolgozni, egyrészt mert szívesen csináltam, másrészt a nyugdíjkor elérése után, minden év után fél százalék pluszt kapott volna az ember a nyugdíjában. De a személyzetis nem kedvelt. Még nem töltöttem be a nyugdíjkorhatárt, tehát nem voltam még ötvenöt éves, amikor felhívott, és azt kérdezte, hogy milyen terveim vannak a nyugdíjazásom után. És erre én azt válaszoltam, hogy nem gondolkoztam, mert azt tervezem, hogy tovább dolgozom. Hát ezt nem lehet! Mikor töltöm be a nyugdíjkort? Mondtam, hogy 1976. április 2-án. És április 2-án megkaptam a nyugdíjaztatási papíromat. Pedig nem lett volna kötelező nyugdíjba küldjön, akkor volt lehetőség továbbdolgozni. Nyugdíjasként már nem mentem dolgozni. Addigra az édesanyám már letette a fakanalat. Hívtak máshova, és amikor valaki fölhívott telefonon, hogy mennék-e hozzájuk dolgozni, a válaszaimból anya rájött, hogy miről van szó, várta, hogy mit válaszolok, és szinte a szemében volt, hogy ne menjek el. És nem mentem. Otthon dolgoztam. Sokáig kaptam a könyvtárból szakozó munkát, de aztán Olajos elvtárs, aki kidobálta ugye a könyveket, azt is feleslegesnek ítélte. Amikor ez a különmunka megszűnt, egy idő múlva vettem egy szövőszéket, és elkezdtem perzsaszőnyeget csomózni, Ez lassan a napirend része lett, a délutáni pihenés után odaültem, egy-két órát dolgoztam, nagy örömmel. Minden családtag kapott tőlem kisebb-nagyobb szőnyeget. A férjem is akkor ment nyugdíjba, amikor nyugdíjkorú lett, 1972-ben. Polgári bíróként sok pocsék apró ügye volt. A főnöke nagyon marasztalta, de nemet mondott. Ezután kérték, hogy maradjon bírósági jegyzőnek, de nem tartotta volna jónak, hogy ott legyen jegyző, ahol bíró volt, és a nyugdíj mellett döntött. Ő nagyon igyekezett óvni a szervezetét. Talán azt gondolta, hogy azért van a nyugdíjkor, mert akkor már kíméletesebben kell élni. De nem unta magát egyáltalán. Elővette a régi lemezeit, azokkal foglalkozott. Járt be a Múzeum körútra a hanglemezüzletekbe, és ott is, mint a bélyegeseknél, cserélt régi lemezeket. Nagyon aktív nyugdíjkort élt, igazán mondhatom, hogy irigylésre méltó volt. Vitte sétálni az unokákat, a kutyát, vásárolt a családnak, szóval úgy osztotta be az életét, hogy reggeltől ebédig a családé, délután pedig ment a bélyegkörbe, hetenként háromszor is. Jól megvolt. És akkor egyik nap mondta, hogy ő most megy a szemorvoshoz receptért, elmegy a borbélyhoz, utána majd bemegy a G-Robyba vásárolni. Rendesen felöltözött, flottan elment. És két vagy három óra múlva szólt a telefon, a rendőrség, hogy menjek be a fodrászüzletbe ide, a Margit körútra, mert ott van az uram, meghalt, a fodrászszékben. Hát én most, mikor már ilyen öreg vagyok, és kikerülhetetlen, hogy ne jöjjön elő folyton az elmúlás gondolata, mindig úgy érzem, hogy irigylem az uramat. Egy pillanat alatt ment el, 96-ban, nyolcvannégy éves volt.
Később nálunk mindig rengeteg gyerek volt, jövés-menés, haverok iskolából délután. Néha beláthatatlan mennyiségű gyerek sétált a lakásban. Délben sose tudtam, hogy hánynak kell enni adni. Bálint megérkezett a haverokkal, vagy Marci megérkezett szuszogva egy-két fiúval: na, hát akkor együnk! Úgyhogy mindig nagy adagokat főztünk, mert tényleg nem lehetett tudni, hogy hányan fognak enni. De jó érzés volt tálalni is. Például nagyon szerettem Bálintnak tálalni, mert ő azt mondta, hogy szereti a színes tányért. Neki mindig úgy kellett, hogy legyen valami piros, cékla, mondjuk. Ugye akkor már a krumpli mellé megvolt az ellenszín. És megcsinálta magának nagyon gondosan. Annyit babrált azzal, hogy csak csodálni lehetett, amíg végre leült az asztalhoz, mert akkor az már olyan volt, hogy jóízűen lehetett enni. Marci szeretett nagyokat enni. Hát most is szeret. És a haverjai is szerettek. Máténak már ilyen nem adatott, ő jóval fiatalabb.
Tizenkettőre kellett legyen ebéd az uramnak. Ő megette, elvonult. És akkor jött a csorda. Olyan volt ez, mint egy vendéglői konyha, mindig főzni kellett, de ez jó volt. És most jó nézni, a dédunokákat, ahogy várják a kosztot a nagyanyjuktól. Mindig kérnek valamit, és azt a nagymama biztosan meg tudja csinálni. Azt mondja a kisfiú, hogy piros tésztát kér, és kap milánói makarónit. Ezek jó élmények. Az is, hogy látom a lányom nagymamaként, lógnak rajta az unokák. Gergővel, a fiam gyerekével nem éltünk együtt, bár egy évig itt volt nálam, mintha óvodában lenne, és néha nyaralni is elvittük. Ez valami olyan csodálatos, hogy sokáig alig találkoztunk, most pedig minden héten meglátogat, és kérdezi, hogy miben segíthet.
Gyöngyvér egyik fő feladata most én vagyok, akit gondozni kell, és akire ügyelni, figyelni kell. Nehéz élete van. Nagy szeretettel csinálja, de nagyon fárasztó, és nagyon sajnálom őt ezért. A múltkor eszembe jutott, hogy hét-nyolc éve Nagyszékelyben dőltem el először. Ebéd után rádőltem az asztalra, valószínűleg az volt az első ilyen kihagyás. Az a baj, hogy abban a pillanatban nem találkozik két idegszál az agyamban. Az sincs kizárva, hogy az eséseket, amikor eltört a lában, és amelyek után a műtétek kellettek, szintén ilyen kihagyások idézték elő. A második esésem után jutott eszébe a háziorvosomnak, hogy talán epilepszia okozza, nézessük meg. És jól gondolta. Ezután kerültek mellém a felvigyázóim, elsőre egy széki asszony, aztán egy sepsiszentgyörgyi. Aztán megint elestem, eltört a combcsontom. Akkor hónapokig ápolónők váltották egymást mellettem, majd két széki asszony, most éppen egy itthoni és egy széki váltja egymást. Így most az a nehéz feladata van az egész családnak, hogy biztosítsák ezt, és ebben Emőke nagyon-nagyon sokat segít. Valakinek mindig mögöttem, mellettem kell lenni. Már nem maradhatok egyedül.