A család történetéhez tartozik, hogy 1949-től már megvolt a vasfüggöny, és az idősebb nővérem, Júlia, most Lukács Istvánné, ’50-ben megpróbált disszidálni. Voltak emberek, akik próbáltak keresztülvinni kis csapatokat a határon, és a nővérem egy ilyen gárdába került bele. 17 éves volt és édesanyám engedte, hogy kimenjen. Nagyon rosszul nézett ki itt a helyzet nekünk. Tizenhatan mentek egy csoporttal kifelé Ausztriába, és az orosz zóna még megvolt a határ osztrák oldalán, tehát átjutni még nem volt elég. Sajnos, aki vezette őket, nem tudta, hogy újra aláaknázták a határt, ahol át akarta őket vinni, és fölrobbantak. Úgyhogy a tizenhat emberből nyolc a helyszínen meghalt. A nővérem lába tele lett srapnelekkel. Bevitték egy osztrák kórházba és ott sajnos nem csak azzal foglalkoztak, hogy megmentsék a lábát, hanem azzal is, hogy följelentette a helyi orosz katonai rendőrség. A nővérem bent volt másfél hónapig a kórházban, és az ajtaja előtt állandóan ott volt egy orosz katona. Annyira széjjel volt roncsolva a lába, hogy az osztrák orvosok azt mondták, hogy ha nem amputálják, akkor bele fog halni. Erre Júlia nővérem tizenhét éves fejjel azt mondta, hogy az ő lábát bizony nem vágja le senki. Ez egy kicsit irracionális hozzáállás, de valóban nem vágták le a lábát, ma tökéletes két lába van, csak van rajta egy pár sebhely. Kivárták az oroszok, hogy meggyógyuljon, utána visszahozták Magyarországra mint foglyot, és mint még fiatalkorút, elvitték Szolnokra, ahol elítélték egy évre, de nem börtönbe került, hanem nevelőintézetbe. Júlia nővérem nagyon sokszor mesélt erről, mert azt mondta, hogy ilyen kellemes és érdekes társaságban azóta sem volt. Hat hónapot kellett leülni a tizenkettőből és egy-két politikai okból ott lévő emberen kívül a legtöbb prostitúció miatt volt ott. Júlia azt mondta, hogy ő tanította őket helyesen írni, meg egy kicsit németül, és nagyon jól érezte magát közöttük.
56. november 17–18-án hivatalos dolgokkal foglalkozunk, ami azt jelentette, hogy nehogy elkapjanak bennünket a határsávban, bementünk a pápai rendőrségre, hogy fölvettek bennünket egy útépítő vállalathoz és munkánk van a határsávon belül. Az őrmester fölnézett, elröhögte magát, és azt mondta, hogy persze, hogyne, természetesen, Nádasdy úr, úgy is néz ki, mint egy munkás, aki dolgozik az országutakon, és mosolyogva belepecsételte az engedélyt személyazonosságinkba, és adott egy külön határsáv átlépési engedélyt is két hétre. Másnap reggelre szereztünk magunknak egy teherautósofőrt, aki vitte a munkásokat a határsávba „dolgozni”, vele elindultunk. Egészen jól sikerült addig, ameddig egy orosz ellenőrzési ponthoz nem értünk, ahol megállították a teherautót. Mindenkit leszállítottak és ott volt az egyik menekülés alatti ijedelmem, hogy már mindenkit ellenőriztek és visszaengedtek a teherautóra, de engem még nem szólítottak. Azt hittem, hogy valami zűr van a papírommal, és már majdnem elment a teherautó, amikor az egyik orosz katonától hallottam, hogy nadasdi, igyi szudá… Na mondom, végem van, de aztán a végén csak az történt, hogy nála maradt véletlenül az igazolványom. Visszaadták, fölkerültem a teherautóra, bementünk a határtól öt kilométerre, és elkezdtünk gyalogolni. ’56. november 20-a volt.
Magyar határőrökkel találkoztunk, nem mondták, hogy forduljunk vissza, csak azt, hogy most menjünk be az útról az erdőbe, ott folytassuk az utat. Akkor már nem volt elaknásítva a határsáv, ’55 őszén szedték föl az aknákat a határról. A határsáv azt jelentette, hogy az összes bokrot, fát kivágták, körülbelül 500 méter szélességben a határ egyik oldalán. Arra a döntésre jutottunk Laci barátommal, hogy azért délután háromkor, amikor még napfény van, nem megyünk át. Bementünk a bokrok közé, beültünk egy nagy fa alá, és vártuk, hogy besötétedjen. Érdekes, hogy az ember képzelete mire képes, ugyanis ültünk egy fa alatt és a barátom mondta, biztos abban, hogy körülbelül harminc méterre ott van két ember, aki figyel bennünket. Amikor a végén elmentünk pár lépéssel odébb, rájöttünk, hogy csak egy fa ága, ami úgy nézett ki, mint egy ember. Remegtünk a félelemtől. Énnekem volt egy kis orvosságom, azt úgy hívták, hogy kecskeméti barackpálinka. Mondtam Lacinak, hogy ha most ezt nem isszuk meg, akkor soha. Volt kb. két deci pálinka nálunk, és ezt az utolsó kecskeméti barackpálinkát ott, a határon elfogyasztottuk.
Nem tudtam eleget Kanadáról, de soha nem bántam meg, hogy sok ország közül éppen Kanadát választottam. Amikor elbúcsúztunk szüleinktől, akkor az ukáz ki volt adva, hogy az Egyesült Államokba kell emigrálni. Lacinak volt egy orvos nagybátyja Ohioban, az én édesapámnak pedig volt egy barátja Denverben, Coloradoban. Szóval mehettünk volna oda is, mert volt, aki segítsen rajtunk. Mi azonban Kanadába mentünk és mindkettőnket az első levélben hazulról irgalmatlan módon letoltak, hogy mit keresünk mi Kanadában, miért nem vagyunk Amerikában? Végül úgy dőlt el az életünk, hogy mindketten Amerikában jártunk egyetemre, de kanadai állampolgár voltam, most kettős állampolgár vagyok. Én ezt a választást sosem bántam meg, mert Európába azért volt alkalmam visszajönni, az Egyesült Államokban körülnézni, átutazni azt az irgalmatlan távolságot, egy olyan dimenzió az életemben, amit Európában nem lehet megkapni, az európai kultúráról viszont tanulni könnyebb volt, mert tizenkilenc évet Európában éltem. Nem bántam meg, hogy odamentem, úgy éreztem, hogy ott megtanultam egy pár olyan dolgot, amire szükségem volt.