14-én éjjel rohant három ruszki értem a zárkába, beraktak egy kocsiba és elvittek. Az a tizenvalahány hónap, amit a zárkában töltöttem három úgymond tanintézetben, az összeolvad az emlékezetemben. Vannak sarokkövek, hogy ez előtt, meg ez után, de a kronológia nehéz. Március 14-e éjszaka elvittek Szombathelyre. Szombathelyre éjszaka érkeztünk meg, majd átvittek a politikai rendőrségre, egy földszintes, egyemeletes épületkomplexum volt, zárt körfolyosóval, az északi oldalában voltak a fogdák, a déli oldalra pont ránézett a kihallgató szoba, körbezárt egy körudvart, ami kaviccsal volt felszórva, ahol négy rendőr véreb dühöngött, oda többször kivittek és rám eresztették a kutyákat. Kiengedtek sétálni és a két pacák a négy kutyával jött utánam, a kutyák végül is nem téptek meg, csak mentem körbe sétálni és az egyik elölről, a másik hátulról a két kutyával úgy állított egy órán keresztül vigyázzban, hogy a négy kutya két centire volt tőlem. Vicsorogtak, meg őrjöngtek, és utána vittek kihallgatásra.
Szombathelyen az volt a legcsekélyebb dolog, hogy kapott az ember egy ehetetlen moslékot, két perc alatt meg kellett enni, és éppen ha az ember netán rávette magát, hogy két falatot lenyeljen, akkor letelt az étkezésre szánt két perc. Ez azért a Gyorskocsiban már nem így folyt, de azért ott is, a kosztomból meg tudtam állapítani, az adag nagyságából és minőségéből többek között, hogy úgymond meg vannak-e velem elégedve a kihallgatóim, vagy nem. Most nem arról van szó, hogy meg akartam voltam velük elégedve, csak az ember már majdnem ki tudta számolni a kajából és egyebekből azt, hogy most akkor a következő menetben mire számíthat. Arról nem beszélve, hogy hanyatt fekve, kiegyenesített kézzel, a pokrócra kitett kézzel, mozdulatlanul kellett aludni éjszaka. És attól teljesen független volt, hogy te aludtál, ha valakinek kedve volt, végigrugdosta öt percenként az ajtókat és beüvöltött, hogy a kezeket kitenni. Tehát a Fő utcán ilyen közvetett kikészítési módszereket alkalmaztak, és furcsa módon ezek a kihallgatás hullámhegyeivel és hullámvölgyeivel erősen kapcsolatban voltak. Öt éjszaka nem hagytak aludni, öt napig hozzám sem szólt senki, majd utána vittek kihallgatásra. Retorzió volt egy kihallgatás után, vagy éppen nyugalom, vagy békén hagytak. Háromnaponként hallgattak ki, és már a második nap lehetett tudni, hogy most nehéz menet lesz, egyáltalán, ha volt harmadik nap, és nemcsak három nap ilyen puhítás után vitték fel egyáltalán az embert. Nem tudom, mi történt a Gyorskocsi utcában, mert amíg én ott voltam, senkivel nem lehetett érintkezni, de hogy ennél brutálisabb dolgok is lehettek ott, azt azért éjszakánkénti üvöltések meg segítség kiabálások jelezték. Egyesek szerint nem is a rabok üvöltöttek, hanem ők, hogy megpuhítsák a foglyokat, de nem tudom, hogy mi ebből az igazság. Éjszaka az ember tényleg borzalmas üvöltéseket hallott, ez tény.
1960. május elsejéig. 60 tavaszán végig az MZ-n voltam, magánzárkában, a külön épületben. Ez a magánzárka majdnem ugyanakkora helyiség, mint a mi hálószobánk, 2 és fél méter széles és olyan 3 és fél–4 méter hosszú. Ebben a magánzárkában volt, mikor megérkeztem, két vaságy. Először egyedül voltam, akkor jött egy hullám, ketten lettünk, akkor jött egy másik hullám és már négyen lettünk az eredetileg egy embernyi helyre. Akkor elvitték a vaságyakat és már csak négy matrac maradt, amit nem is lehetett tisztességesen letenni a földre. Közvetlenül az éhségsztrájk előtt az a hír terjedt el, hogy 1960. április 4-re kihirdetik az amnesztiát. Azonban akkor bejött a kubai válság és elvágták az egészet. Éppen ezért az éhségsztrájk előtt, 60 februárjától fellazulás volt érezhető, hirtelen „kedves emberek” lettünk, majdnem rab urak, mint amilyenek lettünk aztán 63-ban ugyanebben az időszakban. 1960-ban április 4-re már mindenki az amnesztiáról beszélt, majdnem ugyanazt a konstrukciót tudtuk mi bent, ami aztán 63-ban szóról szóra bejött.
Márianosztrára minket azért vittek, mert állítólag mi voltunk az éhségsztrájk szervezői. Amikor odakerültem, kiraktak bennünket a rabóból, kiürítették a legfelső emeletet nekünk, és azt hiszem minden második zárkába négyesével raktak minket. Összekerültem Kertész Dezsővel, Göncz Árpáddal, Bibó Istvánnal – egy rövid ideig. Ekkoriban halt meg Sebők Géza, a pertársam. Ezt úgy tudtam meg, hogy lehívott az operatív tiszt meg a főparancsnok és közölte, hogy „kedves ügytársa most döglött meg, és ha úgy fog viselkedni, akkor magát levisszük az Anna-pincébe, és ugyanúgy fogja végezni”. Az Anna-pince Márianosztra átvezető folyosója alatt volt egy eredendően nem tudom, milyen szándékkal épített helyisége, de ez volt az ottani fegyőrség kínzóhelye. Vertek az 50-es években is agyon meg később is embereket, és onnan általában nem tértek vissza. Alkalmanként, esténként ki-kirángattak embereket a folyosóra, ilyen világítóudvaros börtönvolt, mindent lehetett hallani, mi történik. Ott az, hogy megvertek embereket, az teljesen hétköznapi volt, azon csodálkozott egy idő után az ember, ha egy éjszaka nem történt semmi. Valakibe belekötöttek, „miért beszélsz takarodó után”, ennyi elég volt, hogy kivigyék. Nosztra ilyen hely volt.
Azokban az években, amikor még Mátrafüreden voltam, a következő történt: megyek az utcán este a Nagykörúton, este 10 óra lehetett. Vagy 6 méterrel előttem, a kapu alól kijön két rendőr, nekem jön és fellök. Pillanatok alatt ott volt a kocsi, bevittek a VI. kerületi kapitányságra. Ott egy nyikhaj rögtön azt kérdezi: maga a Czájlik? Mondom, én. Vigyék le a zárkába. Nekem estek, agyba-főbe vertek. Másnap reggel a kihallgató tiszt azt kérdezi, hogy „hát kedves Czájlik úr, mennyit ivott tegnap? Semmit? Ne mondja, mert itt van a vérvétel eredménye.” Éntőlem pedig senki nem vett vért. „Maga részegen belekötött két rendőrbe, és ezért maga ellen hatósági személy megsértéséért eljárás indul”. Azt hiszem, egy napig voltam bent, majd kiengedtek. Egy hónap múlva jött a vádirat, ami szerint én tényleg belekötöttem abba a két külön-külön dupla köbméteres rendőrbe. Fél évig tartott az ügy, de szerencsére baráti kapcsolat alapján egy csodálatos ügyvédnőt tudtam szerezni. Végül is megúsztam 8 hónap felfüggesztettel úgy, hogy első fokon egy évre akartak végrehajthatóra ítélni, az pedig azt jelentette volna, hogy mehettem volna vissza a börtönbe. Mint kiderült, mindnyájunknak a három év próbaidő letelte vége felé kezdődött ez az ilyenfajta cirkusz. Tudom, hogy ott, a budai körzetben több fiatal srácot vittek vissza abban az időben.