Tovább a szövegrészlethez...
újrakezdés - újjáépítés

’45 márciusában visszaköltöztünk Vecsésre, és elkezdtük javítani a házat. Volt egy kastély, tőlünk három kilométerre, hoztunk vagy 250 cserepet. Eléggé meg volt rongálva a kastély. Emeletes volt, gyönyörű oszlopok voltak meg minden. Orosz parancsnokság lett meg miegymás, de akkor már elmentek onnan. Meg fűrészeltük – gyönyörű díszfák voltak – a fát, vittük tüzelni. A parkok gyönyörűek voltak, volt ott mindenféle fa. A kastélynak a végén csak a fundamentumai maradtak, az utolsó tégláig elhordta a nép. Pedig valamit lehetett volna vele csinálni: volt benne húsz szoba, nagy termek, alagsorok, konyha, minden. Mindent széthordott a nép. Ez a magyar nép a háború után iszonyú pusztítást végzett ilyen szempontból. Ma sincs, és soha nem is lesz már olyan gyönyörű az a park. Volt mindenfajta fa, ezerfajta fa. A világ minden végéről telepítették oda. A kastélyt nagyon sajnáltam, de hát vitte mindenki, én is vittem. A végén a tetőszerkezet, gerendák, másik emelet, faburkolat. Szedték le őket.

újrakezdés - újjáépítés

Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok. Apámnak a nővére kalapos volt, kalapokat készített, kalapszalonja volt, a férjének meg elektromos szaküzlete volt. És csinálta a villanyrezsókat, akkoriban annak nagy keletje volt. Mondta, hogy ennyibe került, na adott nekem hármat, ki a Telekire, duplán eladtam. Mindennel foglalkoztam. Úgy értettem én a dolgokat. Villany, kis villanymotorok ventilátorokhoz stb., azért kellettek a villanymotorok. Árulták húsz pengőért, akkor már a pengőnek rosszabb volt az értéke, el tudtam adni negyvenért. Egy hónap múlva már ötvenért adták, eladtam százért. Megvették. Hogy az miért nem adta el?! Tudja a fene, eladhatta volna. Én meg megvettem, megálltam valakinél, már adtam is el, néha négy-öt is volt nálam. Már volt olyan is, ha megmaradt, kis haszonnal odaadtam annak, aki majd továbbadja. Nem kellett stand, csak jönni-menni kell, aztán… Menni kellett, kitől mit megvenni, tudom, hogy körülbelül ki akarja eladni, és aztán viszem a kezemben, és mászkálok. Megkérdezik, hogy mennyi, ennyi. Mondtam egy jó magas árat."Ó az sok." "Hát – mondom –, mennyi nem lenne sok?" "Ennyi." "Jó, vigye.” Tudtam venni kenyeret, magamat tápláltam megfelelően. Hát el kellett költeni majdnem mindennap az egészet, ahogy megkaptam, másnapra már a pénz tíz-húsz százalékkal kevesebbet ért. Volt olyan, hogy egyik nap a gyufa volt egy pengő, másnap már egy húsz, harmadnap egy ötven, ötödik nap már két pengő volt. Naponta a pénzt el kelletett költeni. A végén már 10 ezer pengősökkel gyújtottak rá, ott vitte a szél.