Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú... Odahozták azt négy megállóval feljebbről, oda, ahol egy szabad rész volt, ott volt az iparvasút, oda beállították a közepes ágyút Vecsésre irányozva, de utána megfordították, hogy ha esetleg Pest felől jönnek a tankok, mert mondták, hogy a Határ úton is sok tank van meg ágyú. Megálltuk, mondom, mi ez a nagy csődület. Ugyanott állt ez az ágyú, ahol az előző ágyú volt. Azt elvitték onnan, és akkor egy újabb közepes ágyú volt ott, jó páncéltörő. Én megállok, éppen indulni akarunk, de jön ám nagy sebességgel egy autó lefele. Látom, hogy szovjet autó gyártmányilag, a rendszámot nem láttam. Megállítják, papírokat, ez, az, amaz, nézegetik, jó, mehet, pár perc. Semmi nem volt a kocsin, semmi nem volt a platón. Szovjetek voltak, fiatal szovjet katonák és alig mentek húsz métert, már a közepessel rá is lőttek. Igen ám, de ha csak egy centivel van följebb a cső, már elmegy fölötte, ugye, még egy lövés, de közben a kocsi ment. A katonák akkor rükvercbe rakták, kiugráltak a kocsiból, át a kerítésen, a telken, a másik kerítésen át. Elszaladtak, a kocsi meg ment magától hátrafele, nekiment a járdaszigetnek. Leállították, elvitték, átfestették, később avval furikáztak. A két katona meg elszaladt a házak közé. Gyerünk, keressük meg a katonákat! Akkor látom, hogy 300 méterre a két katona ott szaladgál az úton, elő a dobtárast! Egy rövid sorozat, még egy rövid sorozat, elesett. Na, mondom, majd ha visszajön a másik, oda is odapörkölök. A másodikra azonban már nem tudtam lőni. Én nem tudom, ki töltötte be a tárat, de az egyik golyó lazán lehetett benne, volt pár milliméter hézag, így tehát nem tudta beütni, mert ugye gyorsan kell, hogy a golyókat beüsse. Ott volt 300 méterre, nem vagyok vele szemtől szembe, háborúban ez így van, ha itt van öt méterre, nem lövöm le, de ha messzebb van, odapörkölök, vagy talál, vagy nem. A háború az ilyen. Nem jött vissza, meg se sebesült, csak elesett. Egy jó húsz perc múlva ott a közepes ágyúhoz jött egypár ember és mondják, hogy: „A szovjetek agyonlőttek egy férfit, fiatal férfit, ott sír a felesége két gyerekkel.” „Mikor?” „Pár perccel ezelőtt.” Ott csak én lőttem, és az az utca így volt, az Üllői út, az az utca így ment párhuzamosan, itt történt fél kilométerre a gyilkosság. Mondom, hogy én véletlenül se lehettem, mert én csak az utcába lőttem be, de oda a két szovjet katona se juthatott el, mert a civilek elfogták őket. Akkor én még ott voltam, és mindjárt agyon akarták ott helyben lőni őket, de azt mondtam, hogy: „Nincs agyonlövés, ez a két katona megadta magát, ne akarjál olyan bandita lenni, mint a többiek, akik gyilkolják az embereket.” Tizenkilenc évesek voltak, húszévesek, mind a kettő papírjait elolvastam, leveleiket stb. Hát a kiskatonának a zsákjában van mindene, ugye. Nagydarab srácok voltak amúgy, de meg voltak piszkosul rémülve, tízen nyüzsögnek ott körülöttük, hogy agyon kell lőni őket. Fölraktuk a kisplatóra a két katonát, az öcsém ott van pisztollyal, kopaszok voltak, sapka rajtuk, akkor még két civil is velünk jött, hogy biztosan leadjam őket. Mondom, ne adj Isten, hogy éngem igazoltassanak, a szovjet pecsét ott van a személyazonosságimban, magyar személyazonossági, de szovjet pecsét van benne. Onnan egy olyan másfél buszmegállóra ott a polgári iskola, akkor bementem oda. Nyüzsögtek vagy ötvenen, kivették a puskaszíjat nadrágszíjnak, madzagot kötöttek rá, úgy néztek ki, mint a szedett-vedett hadsereg, fiatal srácok is, mindenkinél fegyver, kinél géppisztoly, kinél puska, kinél pisztoly, kézigránát. Egy tizenhat éves srácnak mondom: „Hívd ide a parancsnokot! Ki a parancsnok? Itt van ez a két ember, fogságba ejtettük őket, szovjet hadifoglyok, ki kell őket hallgatni.” De már oda voltak állítva a falhoz, ott könyörögtek. „Na – mondom –, százados úr, én a két katonával tovább foglalkozni nem tudok, nekem más dolgom is van, önre bízom őket, át vannak adva, semmilyen papír nem kell, amit akarnak, azt csinálnak.” Közben kihagytam, hogy még hatodikán jött két tank Pestről befele. Ott is van egy Hősök tere, ott is volt egy közepes ágyú. Az rálőtt az egyik tankra, és kilőtte. Éppen emelkedett és pont a tartó-, tehát nem az első hordókereket, hanem az első tartókereket kilőtte, ki is repült belőle, de ment tovább, hát attól még megy tovább a tank. Előtte mondtam a srácoknak, ahogy ott izegtek-mozogtak. Mondom: „Lőttetek már ágyúval? Ha visszavág az ágyú, pláne itt, semmi alátámasztás nincs egy méterre, visszaver az egész, eltalálja valaki fejét, szétroncsolja.” Aztán rálőttünk a másik tankra, a tank meggyulladt, az egyik főhadnagy kiugrott a tankból, és elkezdte a köpenyével oltani a tüzet, persze lelőtték, lebukott a tankról.  A tűz elaludt, a tank meg ment a földeken, most ott lakótelep van, de akkor nem volt ott semmi, ment a szántóföldön Kispest irányába. Én odamentem a lelőtt katonához, föl volt fordítva, elvettem az iratait, megnéztem a fényképeit: feleség, két gyerek stb. Közben Vecsés felől, lefele az ágyú felé jött egy nagy fekete személyautó, nagy fejesek jöttek, magyarok, nem tudom, kik lehettek, mentek Pestre, azt hitték, már tiszta a levegő. Mondtam nekik: „Lőjetek, barmok!” „Hát ez magyar!” „Tudom, de ez is szovjet gyártmány, ZIL, nyomás oda neki!” Az meg látta, hogy mi itt a helyzet, rükvercbe gyorsan, nem akárki lehetett, aki benne volt. Amikor elkezdtek lőni, az már jó 300-400 méterre volt, az emelkedőn ment fölfele a végállomásig, elmenekült. Aztán volt még pár eset, amikor lőni kellett. Nyolcadikán este már csendesedett a harc. Itt-ott egy-két ágyúzás, néha még egy-egy géppuskasorozat hallatszott, Csepel fele egy-két ágyúlövés, semmi más. Visszamentem a két kiskatonáért, civilben jött velünk a két csaj is, aki vigyázott rájuk, meg az öcsém. És amikor elmentünk aludni, a dobtárast letettem a lefolyóba, az árok mellé, a géppisztolyt is odadugtam. Vége volt, lehetett hallani a távolodó csata zajait. Nyolcadikán be is fejeződött, és akkor elindultam Pesterzsébet felé a Határ útra, a Határ útról pedig visszafele az Üllői úthoz. Akkor már nem voltak ott harcok. A lényeg az, hogy megálltam a szovjeteknél, volt ott egy főhadnagy meg egy százados. Odamentem hozzájuk. Nem magyarul mondom neki: „Százados úr, én hoztam önöknek ajándékot, meglepetést.” „Milyen meglepetést?”  Mondom: „Százados úr, az egyik Szása, a másik Sura. Itt van ez a két katona, foglyul ejtették őket a magyarok, ki akarták őket végezni, én közbejártam és sikerült őket megmenteni.” Elmondtam neki az egészet. Azt mondta, én jól beszélek oroszul, megkérdezte, nem volna-e kedvem ott maradni, szükségük lenne egy tolmácsra. Mondom: „Uram! Nekem Vecsésen feleségem van és két gyerekem, szovjet állampolgárok, nem tudnak magyarul, menni kell haza.” Egy év múlva írtam a két címre, a két katona címére, jött a tízéves évforduló, megint írtam a két címre, megint, Moszkvába, válasz nincs. Pár hónap múlva reklamáltam, válaszoltak, ekkor és ekkor megkaptuk a levelét, ilyen és ilyen nevezetű katonák ott nem voltak, és végeztünk. Nyolcadikán értünk vissza Vecsésre az öcsémmel. A végállomásnál otthagytuk a kocsit, és elindultunk gyalog hazafelé.