A Júlia-tours egy becenév, amit mi találtunk ki. A lelke és szervezője Rajk Júlia, Rajkné Földi Júlia volt, aki az Országos Levéltárban dolgozott. Egy összeszokott társasággal, levéltárosokkal, műemlékesekkel szervezett külföldi utakat. 1969-ben Détshy Miska barátunk szólt, hogy csatlakozhatunk az egy hónapig tartó franciaországi útjukhoz. Júlia megszervezte az Országos Levéltár szakszervezete nevében, így nem jött velünk hivatalos IBUSZ-ember, aki esetleg kifigyelhetett volna minket. Júlia Détshy Miskával közösen állította össze a 69-es programot. Détshy, a kiváló építészettörténész jól tudta, hogy mit érdemes megnézni. Júlia tudott jobban franciául, és kapcsolatai is neki voltak Franciaországban. Jó barátja volt Károlyi Mihályné Andrássy Katinka Vence-ban. Úgy mentünk, hogy Vence-ban is megálltunk, és Károlyiné megvendégelte a társaságot. Júliának voltak francia levéltári kapcsolatai is. Az egyik francia levéltáros a vidéki kastélyában (amelyik történetesen egy hintómúzeummal volt egybekötve) hatalmas fogadást adott a hintómúzeum aulájában. Igencsak megadták a módját. Emlékszem, hogy a bejáratnál ott állt a háziasszony, és fogadásképpen mindenkinek adott ajándékba egy pávatollat, onnan a birtokról, máig megvan. Meghatározó élmény, hogy Párizsba éjszaka érkeztünk. Miska jól ismerte Párizst, több órán keresztül csak buszoztunk, és elmagyarázta, hogy mit érdemes megnézni, ha majd járjuk a várost. Nyár lévén, kollégiumokban laktunk, és vittünk magunkkal élelmiszert is – főleg konzerveket –, mert a hetven dollárból sokra nem tellett. Hatezer kilométert tettünk meg két gépkocsivezetővel, akiket Júlia már ismert. Megnéztük a Loire-völgyi kastélyokat, és elmentünk egészen Aix-en-Provence-ig. Ezen a franciaországi úton részt vett Radnóti Miklósné, Fanny, akit addig csak költeményekből ismertünk. Ott volt Havas Endréné is, akinek a férje Rákosi börtönében tűnt el, Júlia férjét pedig Rákosi végeztette ki. Az egyik meghatározó élményem Rouenban volt. Júliának megsérült a lába, rögzítőkötést tettek rá, nem tudott mozdulni, valakinek mindig ott kellett maradni vele a szálláson. És ezek a nagy magyar özvegyek ott felszabadultan beszéltek az égvilágon mindenről, a múltjukról, a sorsukról. Akkor szembesültem közelmúltunk történelmével, legalábbis élőben. 1972-ben jött a görög út. Ezen részt vett Karcsi, Tánczosék és Méreiék is. Tánczosékkal és Méreiékkel tartós kapcsolat és barátság alakult ki. A következő volt 75-ben a spanyolországi út, a 78-as pedig az angliai, arra elvittük már Tamást is. Azért mentünk háromévenként, mert csak háromévente lehetett hetven dollárt beváltani utazásra. De azért többek tudtak rokonoktól, ismerősöktől vagy esetleg máshonnan szerezni maguknak egy kis pénzt. A buszköltséget forintban fizettük. Arra igen jól emlékszem, hogy a francia utunknál 6000 forintba került az útiköltség, az akkor nem volt egy falrengető összeg. Nyáron mentünk, kaptunk olcsó diákszállást, amit valutában kellett fizetni. És vittük itthonról a száraz élelmiszert.
Az utolsó, a 81-es olaszországi út sok szempontból szomorúan alakult. A szervezést még Júlia kezdte, de beteg lett, és közvetlenül az út előtt meghalt. Ekkor jött velünk Kuklay Tóni és még két másik pap, akik Orvietóban gyászmisét tartottak, amikor Júliát temették Budapesten. Én ekkor voltam utoljára ilyen úton. Akkorra Károllyal eléggé összezilálódtak a szálak, és nyilvánvaló vált, hogy együtt nem nagyon megy tovább.
A nemzeti múzeumbeli időben igazán egy érdemi és nagy külföldi utam volt, a kéthónapos római ösztöndíj 1990-ben. Szakmai záróeseménnyé is vált az életemben, mert akkor már tudtam, hogy hamarosan nyugdíjba megyek. A Magyar Intézetben, a Via Giulián, a virágpiac közelében laktam. A Tevere-parti gyönyörű palota régóta a magyaroké, és egy épületen belül van egyházi és világi rész. Sokan jártak ott, a hatvan körüli papgeneráció jelentős része kapott oda ösztöndíjat. Az volt a tervem, hogy a déli területre megyek, Nápoly környékére, megnézni a diósgyőri vár műemlék testvéreit. Roberto Di Stefano építészprofesszornak személyesen akartam elvinni a könyvemet, de ellopták a táskámat. Megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor megyek. Meg is érkeztem, telefonon egyeztettük a találkozó időpontját. Délben az üzletek bezárnak, a nápolyiak sziesztáznak. Gyanúsan üresek lettek az utcák, de én csak sétálgattam Nápoly egyik fontos utcáján, vállamon a táskával. Mögöttem elsüvített egy motor két emberrel, a hátsó belekapaszkodott a táskámba, letépte a vállamról, engem pedig fellökött. A fényképezőgép maradt a kezemben, a tantusz és a telefonszám. Találtam egy félig lehúzott redőnyű könyvesboltot, oda betántorogtam, azok segítettek eljutni a rendőrségre. Felhívták a professzort is. Ő sajnálkozott, hogy milyen borzasztó, felajánlotta, hogy legyek a vendége, de mondtam, hogy nem, én azonnal visszamegyek Rómába. Ő kiküldött egy tanársegédet, aki megvette a jegyemet, hozott nyugtatót és ennivalót. Estére Rómában voltam. A könyvügy viszont nem záródott le, mert két hétre rá Vincze Ildi és Rosenbaum Sanyi jött Rómába, megkértem őket, hozzanak egy újabb kötetet, úgyis készülnek Nápolyba, majd ők elviszik. Megvolt a közös programunk, ők elindultak reggel Rómából, és kora délután újra feltűntek a ház előtt. Kiderült, hogy az autójukat kirabolták, eltűnt a könyv is. Úgyhogy a maffia két darab magyar nyelvű A diósgyőri vár című könyvet kaparintott meg. Egy harmadikat itthonról elküldtem Di Stefanónak postán. A római ösztöndíj idején megismertem Szőnyi Zsuzsát, Szőnyi István festő lányát és a Triznya-kocsmát. A többiekkel együtt szombatonként meghívott vacsorára. A mindenkori ösztöndíjasok közül sokakat látott vendégül. Én még találkoztam a férjével is, Triznya Mátyással. Matyi grafikus és festő volt, 93-ban halt meg. Ők a háború után úgy döntöttek, hogy nem tudnak itt élni, és elmentek. Matyi jól beszélt angolul, Zsuzsa az iskolában latint tanult, az olasz könnyen ment neki, ebben otthonosodott. Matyi bekerült a filmgyártásba, évtizedekig a Cinecittában dolgozott, Zsuzsa pedig a Vatikáni Rádiónál. Sajnos gyerekük nem született. Ezért is jött vissza Zsuzsa a Matyi halála után.