Jelenlegi hely

Státusz: 
koalíciós időszak
 

Közéleti gondolkodású ember lévén, mindjárt elvállaltam a gazdajegyzőséget. Ez egy fizetés nélküli állás vagy inkább feladat volt, és az volt a célja, hogy az újonnan földhöz juttatottaknak valami alapvető segítséget, alapszintű szakmai segítséget tudjon nyújtani. Annak idején én is kerestem, hogy hova lehetne csatlakozni, kikkel lehetne azonosulni, de nem nagyon találtam meg. 45 és 48 között például a Független Kisgazdapártnak egyik képviselőjével voltam jó viszonyban. Már volt autóm, és én szállítottam őt. Nem volt határozott politikai véleményem, sokat nem is foglalkoztam vele, és nem voltak ambícióim ezen a területen, de a kisgazdákra szavaztam. A Magyar Kommunista Párttól természetesen elhatárolódtam. A szociáldemokraták, azok tetszettek nekem, és a gyöngyösi szociáldemokratákkal volt is kapcsolatom, és igyekeztek megnyerni maguknak. A háború előtti élményeim és tapasztalataim alapján tulajdonképpen a Nemzeti Parasztpárt is közel állt hozzám, de nem akartam volna a bizottságba belépni. A többi párt nem érdekelt komolyabban. A közélet nem volt még annyira átitatva annyira a politikával, mint most. Az embereket sokkal inkább alapvető életfeltételeik megteremtése foglalkoztatta, a pártok tevékenységének a középpontjában is sokkal inkább az állott. Én nagymértékben azonosultam azzal, hogy a háború után egy demokratikus rendszer alakul ki, és akkor még hittünk is abban, hogy megvalósulnak majd ezek az álmok: az emberi egyenlőségről, a szólásszabadságról és igen, a javak tisztességesebb elosztásáról. Valahogy optimisták voltunk, már azok, akik túlélték a háborút.
koalíciós időszak
 

Én a kommunista pártot nem ismertem jól. Azt gondoltam, hogy a kommunista párt tagja vagyok ugyan, de közben azt nyilatkozom meg beszélek, amit akarok. A párt szempontjából azért a szerepem pozitív volt, mert a városban meglepetést keltettem, és lehet, hogy sokaknak megkönnyítette a dolgát, akiknek később muszáj volt belépni: ha Tóth Pista belépett, akkor miért ne lépjek be én is. Először bizalmatlanok voltak velem szemben, a korabeli MKP se nagyon értette, mit keresünk ott. Az egyik városházi tisztviselőtársam is megrótt, hogy nem szégyelled magad, bencés diák vagy, és ezt megtagadod. Akkoriban jött a rendelkezés az újságokban a fasiszta könyvek összeszedésére. A polgármester ezzel engem bízott meg. Nem nagyon ment a dolog, hat-hét kampány után összesen negyven könyvet szolgáltattak be a kijelölt helyre, többet nem találtunk. Persze az oroszok engem vontak kérdőre, még bunkerral is fenyegettek, de eredményt nem tudtunk elérni. Egy nap ott vagyok a polgármesternél, mikor a város egyik híres embere, dr. Bay Ferenc könyvtárnok referál a polgármesternek, és megemlíti, hogy a városi kultúrház első emeletét nem tudják használni, mert tele van a német hadsereg részére tartott könyvekkel. A polgármester abban a pillanatban felismerte, hogy megvannak a fasiszta könyvek! Két teherautó vitte el, az oroszok nagyon meg voltak elégedve. Én meg a fenyegetéstől mentesültem ezzel.
koalíciós időszak
 

A párt transzmissziós szíja a szakszervezeti mozgalom volt, hivatalosan is így deklarálták. 1945-ben Pécsett is megalakult az Orvos-egészségügyi Szakszervezet, amelynek 47-ben, amikor letettem a doktorátust, tagja lettem. Az Orvosi Kamara nem működött, valahová illett tartozni. A szakszervezet 48-ban ideológiai tanfolyamot indított az egyetemen, könyörögtek, hogy vegyünk részt rajta. Eleinte viszonylag nívósak voltak az előadások, akkor még nem látszott ki annyira a lóláb, vitatkozni is lehetett az előadókkal. Egy szabadegyetemi kurzus is működött a városban, remek vitaelőadásokat szerveztünk, meghívott előadókkal és hozzászólókkal. A meghívottak között volt az akkor még működő jezsuita gimnázium több tanára, ott ágáltak ők is. Akkor még csak szellemi párbajt vívtunk, nem tudtuk, hogy egy év múlva Mindszentyt lecsukják és majdnem halálra gyötrik.
koalíciós időszak
 

Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt.
koalíciós időszak
 

Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. Másra nem mertem bízni, csak így voltam nyugodt, hogy a pénz valóban oda kerül, ahova szánták. A második ezer keresztapa is küldte a harminckilencezer dollárt, de amikor postáztam volna a harmadik ezer kérést, kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára. A minisztériumban a tisztviselő kollégáimmal alakítottunk egy énekkart, s nyilvános hangversenyeken is felléptünk. Vigyázva az idő szellemére s hangulatára, csak madrigálokat énekeltünk. Ez a magatartás teljesen ismeretlen volt más helyeken. Énekelni, közösséget teremteni? Ez főbenjáró bűnnek számított. Egyik reggel, az egyik hangversenyünk után leüzent a miniszter, s kérdezte, hogy mi történik itt, s legyen vége az éneklésnek. Azt üzente: csend legyen! Erre volt ideje és képessége Molnár Eriknek, de arra, hogy egy nyilvántartás létezett volna a rokkantakról, hadiözvegyekről s árvákról, arra nem. Semmiféle adatot nem adtak nekem, így a magam feje szerint dolgoztam ki egy rendszert, s így készítettem el a költségvetést. A Statisztikai Hivataltól megkértem a létminimum szintjének pénzértékét, s azt követeltem a Pénzügyminisztérium emberétől. Csak a felét akarták adni, de én nem hagytam egy fillért sem. Az én hipotetikus sorom, mint kiderült, teljesen megfelelt a valóságnak, így még dicséretet is kaptam a minisztertől.
koalíciós időszak
 

Az MKP közigazgatási káderei között voltam nyilvántartva, és Budapesten, az MKP közigazgatási osztályán úgy döntöttek – nem én kértem, sőt nagyon nem örültem neki –, hogy menjek Zalába vármegyei főjegyzőnek. Huszonhat évesen nagy előrelépésnek számított, viszont nem akartam elmenni, úgy gondoltam, ha kiszakítanak a környezetemből, szabad préda leszek. De nem lehetett válogatni. Ha ott fenn úgy döntöttek, hogy a Molnár megy Zalába, akkor nincs visszabeszélés. Mint elkerülhetetlent, elfogadtam. 1948 júniusában elutaztam Zalaegerszegre. Nagyon intenzív időszak következett. Az ott töltött pár hónapban nem volt vasárnapom, szabadnapom. A vezetőket beosztották, hogy ez itt tart kisgyűlést, az ott, falunapon vagy valamilyen tábla leleplezésén meg hasonlókon vesz részt. Akkor még nem volt szabad szombat, hétfőtől szombatig bent intéztem az ügyeket, vasárnap meg kiszállásra mentem. Hétköznap estékre is jutott valami, például megyei pártbizottsági ülés vagy hasonló. Esténként csak beesett az ember az ágyba. A megyeháza legfelső emeletén laktam, egy bútorozatlan szobába letettek valamit, hogy ne a csupasz padlón aludjak. Nem is lett végleges lakásom, mert hamar megszűnt az ottlétem. A megyei pártbizottságon Németh Károly, a későbbi államelnök volt a káderes, a megyei párttitkár pedig Lakatos Dezső, aki Budapestről került oda. Akkor így zajlott. Amikor engem Zalába tettek, Békés megyébe Budapestről küldtek egy vasmunkást, akinek fogalma sem volt az államigazgatásról. Így züllesztették le a szakigazgatást.
koalíciós időszak
 

Nem tetszett, ahogy változtak a dolgok, de akkor még nem voltam abban a stádiumban, hogy elítéljem. A magasztos cél miatt mentegettem mindent. Később persze egyre-másra történt olyasmi, ami rátett még egy lapáttal, egyre szaporodtak a baljós jelek. Vannak, akik 47-től számítják a fordulat évét, én 1948-tól. A kékcédulás választáskor még nem inogtam meg. A megingás akkor következett be, amikor az MKP bekebelezte a Szociáldemokrata Pártot, és a kettőből lett az MDP, a Magyar Dolgozók Pártja. Ekkor Réti Laci bácsi sorsán keresztül – a felesége távoli rokon – beleláttam kicsit a szociáldemokrácia előtörténetébe is. És az általam nagyra becsült Laci bácsit, az ős-szociáldemokratát az egyesülés után nem vették fel az MDP-be. Marosánt, Szakasitsot felvették, aztán később becsukták őket, egy csomó közkatonát meg fel se vettek. Ezt már nem tudtam elfogadni. Akkor megszakadtak a szálak, a lelkesedésem szépen elpárolgott, visszafogott lettem, már nem szóltam hozzá a politikai témákhoz. Engem még Gyulán átigazoltak az MDP-be, de csak novemberig maradtam, amikor mint osztályidegent kizártak. Ez azonban már Zalaegerszegen történt.
koalíciós időszak
 

Mire hazaértem Békéscsabára, az elmenetelemkor csak embrionális állapotban lévő pártok már kialakultak. Augusztus vége felé beléptem az MKP-ba. Az egyik ajánlóm Lőcsei Pál barátom volt. Telve voltam a náci Németország elleni, valamint a győztes Szovjetunió melletti érzéssel, és ebben a vonatkozásban az MKP képviselte a legharciasabb, legkeményebb vonalat. 1945. november 4-én volt az első szabad választás, amely valóban szabad volt. A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett. Elég sokat kapott az MKP is, országosan tizenhét százalékot, és a Szociáldemokrata Párt is. A maradék a Nemzeti Parasztpárté meg a Polgári Demokrata Párté volt, de elenyésző a többihez képest. Békéscsabán besegítettem az MKP választási kampányába. A választások után igazoló bizottságok alakultak, amelyek a szövetséges nagyhatalmak, Anglia, Amerika, Franciaország, a Szovjetunió egyezsége alapján létesültek, és előírták a nácitlanítást. Az igazoló bizottságok tagjait a koalíciós pártok adták, és volt egy szavazati jog nélküli, úgynevezett jogi képesítésű tag is. Engem az MKP ajánlott, be is vettek jogi képesítésű tagnak, és jegyzőkönyveket vezettem a tárgyalásokról. Akkorra már csak kis ügyek maradtak, a nagyok jobbára lementek, amíg katona voltam. A legsúlyosabb ügyekben az igazoló bizottság a népbíróságra tette át az ügyet, ami akár halállal is végződhetett. Ilyen ügyünk nekünk már nem volt, csak olyan, amelyben a legenyhébb ítélet, a megrovás született. Miniszterelnöki rendelet szólt arról, hogy kik esnek igazolás alá. Például a városi és megyei tisztviselők csak igazolással tölthették be a munkakörüket. A katonatisztek is. Iparosoknál és kereskedőknél előfordulhatott az iparengedély megvonása és állásvesztés. Ez ellen viszont lehetett jogorvoslatot kérni a bíróságon. Három évig tartott a megbízásom, miközben az ügyek száma egyre csökkent. A békéscsabai igazoló bizottságtól Gyulára kerültem, itt is az MKP delegáltjaként lettem tag. Végül 1948-ban az igazoló bizottságokat Békés megyei igazoló bizottsággá vonták össze, de akkor már csak szórványügyeket tárgyaltunk. Mellékmunkaként csináltuk, ülésenként adtak valami honoráriumot.
koalíciós időszak
 

Az 1947-es választás nyár végén volt. Ezt a választást már amolyan bennfentesként éltem át, mert mint diákot Újkígyóson bevontak valamilyen választási cédulák kitöltésébe. Olyanokéba, mint amit most kopogtatócédulának hívnak. Ez volt az a választás, amelyiken nagyon sok párt szerepelt, hiszen a kisgazdapárt addigra már felrobbant és sok kis pártként létezett tovább. Kiszakadtak belőle pártocskák és ezek mindegyike részt vett a választásokon. De nagyon jól tudtuk, hogy az igazi erőt továbbra is a maradék kisgazdapárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt jelenti. Addigra létszámban is megerősödött a helyi kommunista párt, kvázi konszolidálódott is. Amikor elérkezett a választás napja, nagyon irigyeltem azokat, akik már szavazhatnak. Ha választhattam volna, a szociáldemokratákra szavazok. A választási manipulációkról semmit nem tudtam, csak utólag értesültem a nekünk járó Népszava című szociáldemokrata lapból ezekről a csalásokról, a kék cédulákról. Tapasztaltam én magam is teherautón érkező valakiket, akik ott kék cédulával szavaztak, de ez akkor törvényesnek látszott lenni. Csak később derült ki, hogy aki kék cédulával szavazott Újkígyóson, az szavazott Csanádapácán is, és lehet, hogy egész Tótkomlósig elment szavazni, többször szavazott.
koalíciós időszak
 

1945 elején politikailag nehéz választás elé kerültem. Úgy éreztem, hogy a kisgazdák kvázi konzervatizmusa, tempója, nyugalma, békességkeresése alkatomnak nagyon is megfelel, vonzalmaimnak, érzelmeimnek viszont sok szempontból a baloldal, a másik erő felel meg. Ezért én nagy örömmel vettem, amikor apám Budapest ostroma után, 1945 februárjában hazajött, és ő a két erő közötti helyzetet választotta, vagyis belépett a szociáldemokrata pártba. Ez akkor néhány iparosemberből állott, egy-két szabómesterből, egy-két kereskedőből, tehát a szociáldemokrata párt Újkígyóson a kispolgárság pártja volt.

Oldalak