Jelenlegi hely

Státusz: 
kitelepítés - bebörtönzés
 

Tavasszal a civilek kimentek a krumpliföldre, hogy az áttelelt krumplit kiássák, hogy legyen valami ennivalójuk, és amikor kérdeztük, mi az oka ennek a hihetetlen pusztulásnak, ennek a hihetetlen nemtörődömségnek, akkor az oroszoknak a kifejezése az volt, hogy „nyet hozjána”, ami azt jelenti, hogy nincs gazda. Tehát én már ott tapasztaltam, hogy az állami tulajdonba vett vagyonoknak nincs gazdájuk, és ez az oka a hihetetlen pusztulásnak.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit. És aztán szedtük-szedtük-szedtük, de sok volt a krumpli, sűrűn kellett üríteni a kosarat, úgyhogy mikor meglátta a munkavezető, hogy milyen kis területről szedtük még csak föl, akkor jött, hogy majd ő megtanít bennünket krumplit szedni. És megmutatta, hogy a lapáttal ki kell vágni a krumplibokrot úgy, hogy a lyuk a két tő között keletkezzék, mert különben benne marad a krumpli, amit aztán tavasszal a civilek kiszednek onnan átfagyott módon. És ez a krumpliszedés is akkor volt már, amikor nagy sár volt. A sáros krumplit szárítani kellett, de már megfagyott. Aztán bevitték különböző szárítóhelyekre, és ott elkezdett rohadni. Úgyhogy már a fogolyidőm kezdetén megtanultam, hogy hogyan kell a rohadt krumplit nagyüzemi módon előállítani.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Nem tudom megítélni, hogy azok a katonák, akik ott őrszolgálatot teljesítettek, mennyiben voltak tisztában az NKVD aljas, gyalázatos módszereivel. Az mindenesetre tény, hogy mi ezt a vadságot már teljes terjedelmében tapasztalhattuk az ausztriai lágerben. Amikor esténként nyugalomra tértünk, ahogy ezt nyugalomnak lehet nevezni, akkor hallottuk azt a távoli, sztyeppei dalozást, ahogy ezek énekeltek: ami egy egészen különleges vadságot sugárzott. Először egy olyan vékony hangú énekes elkezdett tí-ri-dí-ri-dí di-di-di-dí, tí-dí-dí-dí, aztán bele az összes. Ez egy olyan különleges fura valami volt, amit mi nehezen tudtunk megérteni. Ugyanúgy, mint például a mozdonyaik sípja, ami nálunk, Közép-Európában elviselhető, kellemes síphang volt, a Szovjetunióban pedig a mozdony sípolása is olyan vad sztyeppei sípolás volt. Szóval ez a különbség a közép-európai és a messzi távoli között már akkor érzékelhető volt, ami nekünk, közép-európaiaknak eléggé szokatlan volt. Amikor aztán már Máramarosszigeten még mindig azzal a hazugsággal, hogy most visznek aztán haza bennünket, átvittek Máramarosszigetről az aknaszlatinai állomásra, ahol már kiépítették időközben a széles vágányú vasutat. Ott aztán bevagoníroztak bennünket, ott már megkétszerezték az őrséget. Én már korábban is jártam Máramarosszigeten, úgyhogy amikor nekünk azt mondták Máramarosszigeten, hogy most visznek bennünket az állomásra, és hazaszállítanak, láttam, hogy nem a nagyállomásra megyünk, hanem a kisállomásra, és ott már megkétszerezték az őrséget és megkezdődött a davajozás, akkor már látszott, hogy ez bizony nem haza, hanem oda vezet. A máramarosszigeti nagy lágerben még cigányzene is játszott nekünk és készített föl bennünket a „hazamenetelre”. Csak éppen nem hazamenetel lett belőle, hanem három és fél évi moszkvai birodalmi kényszermunka részemre. És nem is szólva azokról, akik soha nem jöttek haza, hisz rengetegen haltak meg. Vagy azokról, akiket csak az ötvenes évek közepén engedtek haza.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Ebből a szempontból is mondhatom azt, hogy apám az öt testvér közül a legszerencsésebb volt. Mert a három nővérének, akiknek B-listára került a férje, mert köztisztviselők voltak a régi rendszerben, elvették a nyugdíját. Nagyapámat, aki 27-ben nyugdíjazott ezredes volt, kitelepítették. Elvették az üzletét, elvették a lakását, elvették a nyugdíját. 50-től Jászdózsán laktak, egy kuláknak a lakásába telepítették ki őket. Küldtünk nekik csomagokat. És itt is én voltam anyám segítsége, aki a húszkilós széncsomagokat a postára vitte, aki bevásárolt, aki segített a piacról a csomagot hazahozni – ez is hozzátartozott az életemhez.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Az egyik fiuk, Laci később, 53-ban egy rövid ideig nálunk lakott, amikor hazajött a recski „kalandjából”. Kicsit be volt csípve, és valakit azzal biztatott, hogy „ne aggódjon, nem fog sokáig tartani”. Na, hát ez elég volt ahhoz, hogy elvigyék Recskre, a hírhedt internálótáborba.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Amikor 1946-ban Budapestre költöztünk, engem a Marczibányi téri francia iskolába írattak be, oda jártam 49-ig, amíg meg nem szűnt. Ez a Francia Intézetnek volt egy kihelyezett iskolája. Ide járt Mérei Eszter, Szávai Jancsi, Kodolányi Gyuszi, Schöpflin Gyurka, ők mind osztálytársaim voltak. Szávai Jancsi édesapja, Mérei Feri bácsi és Széll Jenő is mentora volt ennek az intézménynek. Életem legnagyobb élménye volt oda járni. Amikor a francia iskolát megszüntették, kettesével–hármasával bekevertek bennünket azokba az osztályokba, amelyeknek a zömében azok a gyerekek jártak, akik a kitelepítés időszakában úgymond új lakókként kerültek ebbe a körzetbe. Tehát azokba az osztályokba kerültünk, ahol új társaink egy káderiskolában minket már eleve ellenségnek néztek. Akkor alakult át ez a térség a kemény baloldal káderkörzetévé. Sokakat azért telepítettek ki, mert egy bűnük volt, hogy ott volt lakásuk. 49 végén az összes házmestert kirúgták, apám még aktív volt, onnan tudtuk, hogy az összes odaköltöző házmester ávós volt. A mi házunkba egy ávós főtörzsőrmester került, a szemben lévőbe egy ávós tizedes, a 11–13-ba egy ávós főhadnagy, az Ezredes utcai bérházakban végig ávósok költöztek. Ezzel kezdődött az új berendezkedés. Ők jelentették fel az embereket, és az ő jelzésük alapján zajlott a kitelepítés. Hetekig minden éjjel arra ébredtünk, hogy anyám vagy apám áll az ablaknál és azt nézik, hogy megjött a kocsi, vajon melyik háznál áll meg, ma éjjel kit visznek. Ezt nem lehet elfelejteni. Ez az az időszak, amikor elvesztettük a gyerekkorunkat. Egy szerencsénk volt, hogy anyám felkerült a Várba tanítani. Egy általános iskolában tudott elhelyezkedni, apámnak pedig el kellett mennie segédmunkásnak.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét. Tán erre az időszakra még inkább áll: ezernyi hasznos, gyakorlatias dolgot megtanultam, és még tájszólásommal is beilleszkedtem palóc beszédű osztálytársaim közé. 53 júliusában, mint tudjuk, elhangzott a nevezetes Nagy Imre-beszéd az új irányról. A nevezetes rádióközvetítést mi is figyelmesen hallgattunk, és abban egyebek között – az erőszakos téeszesítés mellett – fontos belpolitikai lépés volt a kitelepítések megszüntetése. Ez nagy örömet is okozott, ugyanakkor hatalmas gondot: most hova költözzünk, mit csináljunk? Mert Budapestre nem lehetett visszaköltözni, az elvett lakást nem adták vissza. Utólag lehet tudni, a kitelepítettek, különösen, ha egy-egy férfi is volt a családban, jobbára Pest környékére szivárogtak vissza. Az volt a tipikus, hogy a férfi innen járt be Budapestre dolgozni, és aztán előbb-utóbb, pláne 56 után sikerült valahogy visszakapaszkodni a magyar szocialista főváros életébe.
kitelepítés - bebörtönzés
 

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát. Némi keresethez segített, hogy jó tanuló lévén, akadt egy-egy tanítványom, akiket oroszból, számtanból korrepetáltam.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak. Ez a gyapot-ügy olyan, mint a magyar narancs… A betakarításnál zsákokba, kötényszerűen az emberre kötött zsebekbe kellet szedni, kilóra fizették. A munkásoknak a pénzen kívül ágyneműanyagra fordítható utalványt is adtak. Hát ilyenekből éltünk, mert anyám nem tudott dolgozni, törékeny valaki volt, fizikailag nem bírta. Otthon volt, és ő, aki nem volt házias, végül is megtanult valamennyire főzni, és a gyerekeinek tudott meleg ételt csinálni. És a háztartást vezette.
kitelepítés - bebörtönzés
 

Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban. Mikor kiderült, hogy ez a férfi megtanul fát vágni, kapálni, állatot tenyészteni, segítették, megbecsülték őket. Életre szóló kapcsolatok és barátságok, szinte rokoni viszonyok is kialakultak. Azt is lehet mondani, hogy ez az ellenállás, a csöndes népi ellenállás egy sajátos helyi formája volt. Voltak persze különcök, érdekes figurák, különös grófi vénkisasszonyok. De még őket is annyira támogatták a fura nyomorúságukban.

Oldalak