Akkor aztán, mint ahogy szinte minden családban lenni szokott, jött egy dépasse, egy elszegényedési folyamat. A dédanyámról annyit tudok, hogy a kolozsvári orvosegyetemen dolgozott a mosodában, és nagy szegénységben, özvegyen nevelt fel több gyereket a keze munkájából. Nagyapám, Fogarassy Viktor Kolozsváron nőtt fel és okos fiú lehetett, mert orvosegyetemet végzett. Családi anekdota, hogy amikor végzett, fiatal doktorként nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor mondta valaki neki, hogy olvasott egy hirdetést: Wiener Neustadtba keresnek a felcserképzéshez egy orvosdoktor egészségtantanárt. Ő úgy nyilatkozott, hogy nemigen kedveli a katonákat, az egyenruhát meg egyenesen rühelli. Mégis rábeszélték a jó fizetéssel járó állásra, és Viktor beadta a pályázatát, pedig, mint a barátainak mondta, németül se tud. „Nem baj, majd megtanulsz” – hangoztatták a komák. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka, és számításaim szerint dr. Fogarassy Viktor állásválasztása az 1880-as évekre eshet. Elnyerte a ’Zögerei’-beli tanárságot, és több éven át ott tanított mint civil tanár – nem volt kötelező az egyenruhát felvenni. A történet abban konkludál, hogy volt a diákok között egy gúnyneve, ő volt a „der-die-das Fogarassy”, mert a német névelőket veszettül keverte… Aztán mégis katonaorvos lett belőle, tehát felvette az egyenruhát. 1921-ben, az első világháború végén kvietált – ahogy mondták –, mint tábornagy orvos. Úgy tudom, az első világháború idején egy időben a keleti front egészségügyi főparancsnoka volt – igen kemény és szigorú ember hírében állt. Amikor a galíciai fronton vérhasjárvány tört ki, hosszú időre kérlelhetetlenül karantént rendelt el, hogy ne terjedjen a fertőzés. És valószínű, apámat, Bélát – hárman voltak fiútestvérek, ő 1899-ben született, a bátyja nála két évvel idősebb volt, az öccse meg hat évvel fiatalabb – valahogy a papának ez az egyenruhás világa ejtette meg tán kamaszkorában, és úgy mondják, hogy már egész kisfiú korától kezdve katonai pályára készült. Állítólag tombolt, amikor még csak tizenéves katonaiskolásként, 1917-ben nem engedték, hogy a harctérre menjen. A húszas években startol a katonai tanulmányok további pályáján, a Ludovikát, azt hiszem, 28-ban fejezte be. Kádár Béla évfolyamtársa volt, barátságuk ebből az időből származik. Különböző csapatszolgálatok jöttek ezután. Anyámmal a Gellért-fürdőben, egy nyári napon ismerkedtek meg 1931-ben; szerelem, házasság, két gyerek…Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált. A nővérem még ott született, és amikor felvezényelték a vezérkarhoz, akkor költözött fel a családjával Budapestre. Valószínű, hogy Béla tehetséges ember lehetett, nyelveket tudott. Anyám mesélte, hogy 39 nyarán, majdnem, amikor születtem, kiment Grenoble-ba. Állítólag volt egy olyan terv, hogy finn katonai attasé lesz, és a franciatudásával ezen a grenoble-i katonai főiskolán kapott továbbképzést. De hát aztán ebből persze semmi nem lett. Visszatérve a fogságba eséséhez, Urivhoz meg az ő totális eltűnéséhez, a dolog hátteréhez hozzátartozik, hogy a vezérkarnál az úgynevezett VKF-2-nél, a katonai kémelhárításnál szolgált. Állítólag még oroszul is tudott. Valószínű, hogy az orosz kémelhárításnak is volt információja erről, és igencsak eltüntették. Most már vannak hadifogoly-listák: sehol sem szerepel a neve. Bizonyos nyomokból valószínűsíthető, hogy mint hadifogoly táborlakó halt meg valamikor az ötvenes évek elején. Jó, erőteljes szervezete volt, kibírt mintegy kemény tíz évet.

Ekkor mint orvos lépett a szabadságharcba, a hadszíntérre. Érdekes záradéka van ennek a históriának. Fiatal zirci ciszterek, novíciusok is jelentkeztek a hadseregbe (civilként-e, vagy tábori papnak, nem tudom). A fegyverletétel után hazamentek Zircre és ott rejtezkedtek. A zirci apátságban a híres műemlék-könyvtár fölött van az épületnek egy kiemelkedő része, a Vörös Torony, állítólag oda rejtette őket a ciszter főapát, és amikor a Haynau pribékjei le akarták tartóztatni őket, a kispapokat és a hozzájuk társult Makarát, vállalta, hogy majd maga bünteti meg őket… Egy évig ott dekkoltak. Dédapám később Veszprém megyei tiszti főorvos lett. Hogy miért nem tetszett neki ez a megyei rang, nem tudom. Az történt ugyanis, hogy amikor Pápán meghirdették a városi orvosi állást, megpályázta. Ott nősült meg. Az Esterházy grófoknak is a háziorvosa volt. Hosszú éveket élt meg, köztiszteletben állt – a városban (ahol később anyám lakott) még egy fél évszázad után is akadtak idősebb emberek, akik emlékeztek a Makara doktor bácsira. Három gyermeke közül a legidősebb nagyapám, Makara Lajos. Itt is az apai minta-követést gyanítom, mert ő is orvos lett. A századforduló táján a Margit-kórház sebész főorvosa, magántanári címmel. Magánrendelője, lakása a Rákóczi út elején. 1905-ben, mikor a kolozsvári egyetemen meghirdették a sebészeti klinika nyilvános, rendes professzori székét, megpályázta. Negyven éven is túl járó agglegény volt – és itt most a családi őslegendárium egy romantikus története következik. A kolozsvári társaság asszonynépe eltervelte, hogy megnősíti (nyilván akadtak pártában maradt húszon-harmincon túli hölgyek). A regény kis kulminációs pontja az, hogy a terv nem várt eredményre vezetett. Hívták ide, oda, kombináltak. Makara Lajos professzor, ez a tüskehajú, komoly ember leült a tizennyolc éves szőke, fitos, csinos Péterfi Aliz mellé, és hetekig nem tágított. Hazakísérte, várta stb. Igazi szerelem volt-e, vagy Aliz csak azért fogadta el a nálánál jóval idősebb professzor udvarlását, mert szabadulni akart rabiátus apja uralma alól? Alig telt bele fél év, Makara Lajos és Péterfi Aliz (Péterfi Zsigmond kolozsvári notabilitás három gyermeke közül a legkisebb) házasságot kötöttek 1907-ben. A Péterfi család zsidó származású volt, eredetileg Rosenbergnek hívták őket. Akiről még tudni lehet, az az ükmama: Désen élt, szegény özvegyasszony volt. Egy szem fia, a már említett Péterfi Zsigmond Svájcban tanult és vasútépítő mérnök lett az 1840-es években. Lehet, hogy a szegénység és anyja elözvegyülése később következett be. A családi emlékezet annyit tud Zsigmond fiatalkoráról, hogy ő volt az úgynevezett székely körvasút tervezője vagy vezető építésmérnöke, de amikor hazajött, tarisznyában vitte otthonról magával a szalonnát, meg a hagymát. Idővel Péterfi Zsigmondból császári és királyi vasúti főtanácsos lett, meggazdagodott, a családi ház, egy palotaszerű épület Kolozsvárott a Nefelejcs utcában ma is áll. Három gyermeke született: Tibor, István és Aliz. Állítólag szenvedélyes, nagy haragú, szigorú ember volt, a gyerekei féltek tőle. A fiúk – mihelyst egyetemet végeztek (az egyik neves élettanász professzor, a másik jogász lett, később újságíró, zenekritikus), gyorsan elmenekültek otthonról. A család nagyon liberális lehetett – igaz, megkeresztelték őket, az egyik fiú evangélikus, a másik református, nagyanyám meg katolikus lett. Péterfi Zsigmond egy időben a kolozsvári szabadkőműves páholy elnöke volt. Abszolút asszimilálódott.

Anyám, Makara Anna a Makara–Péterfi házaspár elsőszülöttje – később még két öccse született. Makara Lajos, a kolozsvári sebész 1916-ban szájrákban meghalt, a fiatal özvegy ottmaradt három gyerekkel. Szép házuk volt a Monostori úton. Mielőtt bejöttek a románok, eladták a házat, és a Dunántúlon egy nagyobb házat meg valami birtokot vettek meg belőle. Így kezdődött a háború utáni magyarországi életük. Azt hiszem, a birtokból éltek, ebből az öt-hatszáz holdból meg nagyanyám özvegyi nyugdíjából. Külsővaton volt a ház, egy kis Pápa és Celldömölk közötti községben, a Marcal-parton – nekem legkedvesebb gyerekkori helyem, ahol az unokatestvérekkel minden nyáron nyaraltunk. Idővel azonban felélték a birtokot. Anyám, mint félárva, 1921-ben, tizenhárom éves korában kikerült Angliába, Walesbe, egy igen kedves, jóságos családhoz. Két évet élt ott, és iskolába is járt. Úgy jött haza, hogy kitűnően tudott angolul. Tizennyolc éves korában, 1926-ban érettségizett. Angol–német szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Ekkor történt, hogy nagyanyám, Aliz, megtudta, hogy 1929-ben meg lehet pályázni egy amerikai főiskolai ösztöndíjat. Megpályázták, elnyerte – ami akkoriban ritkaság volt. Vonattal ment Hamburgig, Hamburgból hajóval New Yorkba, és onnan Georgiába. Atlantától délre, a Weslayan College-ban töltött egy évet. Hazajött, és 31–32-ben kapta meg a diplomáját. A család két- vagy többlaki életet élt, anyám Pesten járt egyetemre, de azért a legfontosabb helyszín Külsővat maradt. Anyám öccse, Makara György is – később neves biológus és botanikus lett – Budapesten élt. A legkisebb öccse elég hamar meghalt. Aztán jött a házassága apámmal.

A családban zsidó származásunk nem igazán volt téma. Anyám említette ugyan, de nem nagy hangsúllyal. A kitelepítés után (amire még majd rátérek) Pápán lett gimnáziumi tanár, és magán-nyelvtanár, orvosok, diákok jártak elsősorban hozzá. Szerette hallgatni a bécsi rádiót. És akkor ez a filoszemita-antiszemita dolog az ottani politika, az akkori osztrák kancellár kapcsán került néha elő. Anyám háborús traumájának – a férje elvesztésén túl – még egy oka volt: anyját, aki Külsővaton élt, az oda helyezett nyilas jegyző 44 decemberében vagy 45 januárjában mint zsidót vitette el a pápai gettóba, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Már nem volt idő őket bevagonírozni, közeledett a front. Nagymamánk ott a gettóban, a hidegben, a vizes padlón aludva kapott súlyos vesegyulladást. Amikor bejöttek az oroszok, valamikor március elején, negyven fokos lázban feküdt élet és halál között… Egy jó ember, aki ismerte őt, valami targoncára rakta fel a méltóságos asszonyt, bevitte Karlowitz patikusék lakására és ott valahogy kigyógyították. De csak negyed veséje maradt a súlyos vesegyulladás miatt. Ebben a betegségben halt meg 53-ban. Bár anyám és az anyja között nem volt felhőtlen a viszony, aminek az alapja talán az volt, hogy anyám – bár színes valaki volt – konfúzus, sokat beszélő, filozofáló, művészetszerető, társalgást kedvelő volt, Aliz meg realista, praktikus, házias. Nagyanyám sokszor bírálta őt: „Pannikám, itt van két gyereked, az élet alapvető dolgaival kéne törődnöd!” Anyja halála bántotta, és gyűlölte a nácikat.

41-ben anyám és mi ketten, gyerekek ott maradtunk a Krisztina körúti négyszobás bérlakásban, ami a Horváth-kerttel szemben volt, közel a Tabánhoz. A lakás ablakai a Gellérthegy utcára néztek. Szép otthon volt, bár egy idő után elég nehéz volt anyámnak egyedül fenntartani. Társbérletben az egyik nagynéném lakott ott velünk az ötvenes évek elejéig. Amikor kisgyerek voltam, cselédünk volt, szóval 45-ig normális középosztályi miliő volt köröttem. Anyám, azt hiszem, tán még 45-ben hivatalos papírt kapott róla, hogy Fogarassy Béla hősi halált halt, az eltűntek listáján szerepelt. Azt hiszem, 1945 áprilisa előtt egy darabig még jött apám fizetése. A háború alatt és után szakadt rá igazán szegény anyámra az özvegység, az anyaság, a támasz nélküli lét. Zsóka, a nővérem akkor nyolcéves, én négy-öt éves voltam. Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották. Előttem van a képe: ahogy a szétszórt, nedves papírokat, cigarettapapírokat sodorja a betörő téli szél, ahogy a még álló 44-es karácsonyfa alatt egy nagy – fel nem robbant – bomba- vagy aknatest hever, amit tűzszerészek szállítanak el, hatástalanítva, a vállukra véve. A városnak ez a Vár körüli része esett el – szabadult fel – legkésőbb. A németek ezt tartották a legtovább, és a házunkban volt egy parancsnoki állásuk is. Emlékszem a pincében dekkoló, harcba induló SS-katonákra, ott melegedtek. A házban moziterem is volt, ahonnan kidobálták a székeket, a magyar katonák lóistállónak rendezték be. Amikor betörtek az oroszok, anyám félt, és talán a két gyerek jelenléte mentette meg az erőszaktól. Később ebben az épületben rendezkedett be az első orosz parancsokság, és itt alakult meg a kommunista párt krisztinavárosi szervezete. Ennek is az a házmester lett a titkára, aki korábban a nyilas pártban vitt vezető szerepet. Aki aztán 1951-ben tett róla, hogy a negyedik emeletről ezt a Fogarassynét, aki egy alezredes özvegye, kitelepítsék.

1945 szeptemberében kerültem iskolába, a Krisztina-templom melletti elemibe. Aztán még sok-sok iskolába jártam – a Ferencvárosban, Hűvösvölgyben, Svájcban, majd megint hazakerülve a Fő utcában, de akkor már felső tagozatba. Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül.

A politikával – legalábbis előttünk, gyerekek előtt – senki sem foglalkozott. Annyi volt, hogy: „Jaj, Istenem! Mi is történik?!” Csak túléljük ezt is, azt is. Tehát a politikának – legalábbis az én kisgyerekkori perspektívámban – nem volt szerepe. Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye. A kitelepítés háttere ugyanakkor csupán az, hogy az ávéhás tiszt kinézte a lakást magának, és a volt nyilas párttitkárból lett kommunista párttitkár házmester ebben besegített neki a Krisztina körúton.

1946-ban a Vöröskereszt, amely akkor lényegében egy katolikus vallási szervezet volt (de lehet, hogy az Actio Catholica), a nehéz sorsú gyerekeknek három-három hónapos svájci utakat szervezett nevelőszülőkhöz. Anyám 46 szeptemberében kikísért a Keleti pályaudvarra; azt hiszem, akkor másodikos voltam. Sok-sok pesti srác a vonaton, nyakunkban egy vöröskeresztes személyazonosító cédulával, a nevünkkel, a fő adataikkal. Indul a vonat Svájcba, az ismeretlenbe, anyukák (apukák) integettek. Éjszaka mentünk keresztül Bécsen, a külvárosi pályaudvarokon át, romos házak között. Beérkeztünk Buchsba, az Ausztria–Liechtenstein–Svájc közötti határállomásra. Úgy emlékszem, csak kisfiúk jöttek, de lehet, hogy lányok is. Leszállítottak a vonatról, ahol az állomás mellett sok barakk állt. Oda tereltek bennünket; le kellett vetkőzni. Az összes ruhánkat, meg a csomagunkat – úgy emlékszem, egy kis hátizsákot vittem – elvették, és mind elment a fertőtlenítőbe, hiszen – ki tudja, milyen kelet-európai tetveket és egyéb fertőzéseket hozunk magunkkal. Minket meg betereltek egy tusolóba, és fürdőruhás, gumi úszósapkás nénik iszonyatosan csípős szappanokkal jó alaposan lecsutakoltak bennünket. Egy kisfiú persze szégyelli magát a nők előtt meztelenül. Erre a kiszolgáltatottságra emlékszem. Utána kaptunk szárító lepedőket, lehetett szárítkozni, és mire kiértünk, addigra már a csomagunk is megszáradt, nem volt fertőző. Visszaszállhattunk a vonatra. És egy magyar tetű se léphette át Svájc határát!

Voltak olyanok, akik előre tudták, melyik nevelőszülőhöz vagy vendégszülőhöz kerülnek. Én a zürichi Hauptbahnhof nagy-nagy, pamlagos várótermében üldögéltem másokkal együtt, és amire emlékszem – bár lehet, hogy nem igaz, csak valami önsajnálat torzítja így bennem –, hogy már mindenki kellett valakinek, és mindenki „elkelt a vásáron”, szinte csak én nem. És akkor egy nagyon szép néni állt meg előttem, megnézte a cédulát, és máig is emlékszem, schwitzerdütsch tájszólással azt mondta, hogy „Miklós, Miklós”. Majd kedvesen kitalálta az én ottani becenevemet, hogy én vagyok a Klajszli. Nicolaus, Klajsz, Klajszli. És mondta kedvesen, hogy: „Komm mit mir!” Persze egy kukkot sem tudtam németül. Felültünk egy vonatra, aztán egy állomáson egy biciklire, és estére megérkeztünk egy kis svájci faluba, Volketswillbe, Zürichtől olyan ötven kilométerre. Falusi család volt, idős szülők, ennek a szép, falusi, pártában maradt katolikus varrónőnek az édesapja és édesanyja. Ez az érkezés olyan volt, mintha álmodtam volna. Ott ül az esti szobában, a szép falusi házban a svájci család, és – mutogatva, kedvesen – meleg tejjel kínálnak. Kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni. Gyerekkoromból két szivárványos emlékem van – az egyik a külsővati nyaralások köre, a másik ez a Svájc, ahova még egyszer meghívtak. Még egyszer három hónapot töltöttem Neugartéknál Volketswillben, azt hiszem, 48 tavaszán, és csak ezt követően mondta Rákosi, hogy a magyaroknak nincs szüksége a svájciak segítségére, és lehúzták a redőnyt. De ez a kétszer három hónap számomra fantasztikus volt. Pedig végül is egy szerény életű családnál voltam. Maria Neugart akkor lehetett olyan harmincéves, nagyon szép, magas nő. Pontosabban, nem is tudom, hogy magas-e, de nekem, hát az én akkori gyerekkori perspektívámból úgy tűnt. Villanyvarrógépekkel, a ház földszintjén lévő varrószobában zürichi ruhaszalonoknak varrt bérmunkában. Amikor készen volt a ruhákkal, nagy kartondobozokba csomagolta őket, és beszállította a céghez. Egyszer én is elkísértem Zürichbe. Máriának volt gyönyörű biciklije. Ott tanultam meg biciklizni Mária gyönyörű, nikkelekkel csillogó biciklijén, igaz, néha jókorát zuhantam, a két térdem tele volt plezúrral. Volketswill voltaképpen egy pici falu volt, és ott engem, a magyar gyereket sokan ismertek. Pár hét alatt megtanultam „sviccerdüccsül”. Fantasztikus, milyen gyorsan képes nyelvet tanulni egy gyerek.

Amikor először voltam ott, nem jártam iskolába. Otthonról vittem magammal valamilyen könyvet, hogy ott kint majd olvasok. Emlékszem rá, hogy ezt a zöldkötéses könyvet egy darabig olvastam, egy idő után csak lapozgattam, nézegettem, mert egyre nehezebb volt magyarul olvasni. Ment el a magyar szókincs, pár hét alatt. Akkor már mindenkivel németül beszélgettem. Svájcban mindig banánt kellett enni, meg csokoládét. Ma sem szeretem a banánt, mindig banánnal tömtek. Hogy fel kell hizlalni a sovány magyar gyereket. Néha elmentem a boltba. Amikor csak lehetett, kerékpároztam. A családnak volt valami kaszálója, és én a papával, a „Fátival” jártam ki. Mária talán az egyetlen katolikus volt a faluban. Ott csak protestáns templom volt. Vasárnaponként Mária biciklivel ment Usterbe, a közeli városkába a tízórás misére. Engem felültetett a csomagtartóra, jól átöleltem a derekát, és egy gyönyörű erdőn, majd egy mezei úton kerekeztünk át a misére. Ilyesféle volt az első három hónap.

Másodikos voltam, amikor kiesett egy negyedév, és amikor hazajöttem a Krisztina téri iskolába, az osztálytáraim már sok mindent tanultak. Jól olvastak például, nekem meg valószínűleg újra meg kellett tanulnom a magyar nyelvet. 48 tavaszán mentem ki újra. Akkor már Maria elküldött az iskolába, beszéltem is a nyelvet, meg hogy le ne maradjak. A faluban egy összevont általános iskola volt. A gyerekek az elsőtől hatodikig egy nagy teremben ültek. A tanító engem külön ültetett, és adott egy palatáblát, amely piros csíkokkal meg volt vonalozva (akkor még gót betűket tanultak), meg egy palavesszőt. Az volt a feladatom, hogy gyakoroljam a gót betűket, írjak egy-egy sort ezekből a furcsa betűkből. Érdekes emlék az ottani falusi farsang. Fantasztikus, ijesztő szcéna volt, nagy utcai menetekkel, álarcos maszkabállal. Emlékszem az iszonyatos sárkánypofákra, meg arra, hogy féltem: engem is bekap az a sárkány. Amikor a közös vöröskeresztes vonaton hazafelé jöttem, úgy éreztem, már nagyfiú vagyok. Anyám várt a pályaudvaron és hazamentünk a Krisztinába, majd leültetett a konyhában. Azt hiszem, virslivel várt. Bizonyos szavakat már nem tudtam magyarul. Ültünk, meséltem, meg ő is. A magammal hozott ruhák például nagyon szépek, finomak voltak, amíg ki nem nőttem, hordtam őket. Családilag úgy hívtuk az egyik öltönyt, hogy az a „Sonttagsanzug”, mert azt csak vasárnap lehetett fölvenni.

Anyámra nem lehet mondani, hogy nem volt vallásos. De azt se lehet mondani, hogy nagyon vallásos lett volna. Amíg a Krisztina körúton éltünk hármasban, vasárnap misére jártunk. Elsőáldoztam. Olyasmi volt ez, mint hogy nyakkendőt kell kötni egy fogadásra. Nagyanyámnál ott laktunk a templom mellett, nyaranta a gyerekeknek kellett menni a vasárnapi nagymisére, ott ministráltam is. Nem volt ez igazi, mély vallásosság. Azt gondolom, hogy anyám életében sem játszott életalakító, vehemens szerepet. Illetőleg mégis, 49-ben, miután anyám hivatalosan is özvegy Fogarassy Béláné lett. Volt egy tanítványa, Dóczy Adorján, remek jellemű és megjelenésű fiatal gépészmérnök – s tényleg nagyon-nagyon vallásos. Nagy szerelem szövődött közöttük. Tudtuk, sejtettük ezt valahogy mi, gyerekek is – mindketten rajongtunk Adorjánért. Nekem szinte apa-élményem volt ez az anyámnál fiatalabb, nagyon kedves, gyerekekhez is értő ember. Vele megkomolyodtak, mondhatni beszigorodtak a vasárnapi misék. Anyám életének tragédiája, hogy jött a kitelepítés, és bár Adorján feleségül vette volna és szerette a két gyereket is, a házasságukat végül is Adorján anyjának ellenzése hiúsította meg.

A kitelepítés története előtt még el kell mondanom – visszanyúlva az időben és a családtörténetben – nagyanyám második házasságának történetét. Aliz nagyanyám 1916-ban, amikor özvegyen maradt, átköltözött Magyarországra. És még egyszer férjhez ment. Báró Bretfeld Egonhoz, az első világháborús, csinos osztrák repülőtiszthez – akivel a háború után társaságban ismerkedtek meg Budapesten. Később kiderült, hogy nem jó jellem, egy svihák. Ebből a második házasságból, ami nem tartott tovább másfél évnél, született egy kislányuk, anyám féltestvére, Bredfeld Adrienne. Egon gyakorlatilag felélte, elmulatta a külsővati birtokot, és jött a válás, amikor csellel és erőszakkal magával vitte a kislányt, közös gyermeküket. Akit természetesen nem apaként akart Ausztriában felnevelni, hanem elvitte Hannoverbe a nővéréhez, ahol voltak gyerekek, és Adrienne ott nevelkedett közel egy évtizeden át. Nagyanyát lekötötte a három kamaszkorú gyerek, akik közül a legkisebb beteg volt. Amikor ez a fia, Lajos fiatalon meghalt, elment Hannoverbe a sógornőjéhez, és visszahozta a lányát. Ő lett a legkedvesebb gyereke, szinte barátnője, aki vele nőtt föl tizennégy éves korától. 46–47-ben, miután ez a Krisztina körúti lakás nagy volt, és Adrienne lakását bombatalálat érte, anyám odahívta társbérlőnek a húgát, és nagyanyám, aki az év nagyobb részében Külsővaton lakott, de a téli hónapokat Budapesten töltötte, szintén oda volt bejelentve.Most érkezünk vissza 1951-hez, a kitelepítés előzményeihez. Anyám magán-nyelvtanár, nagynéném vállalati titkárnő. Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap. Öt órakor ébredek, jön be a szobába anyám, megáll az ajtóban, egy cédulát szorongat a kezében, és azt mondja: „Kisfiam, minket kitelepítettek. Holnap hajnali ötre fejenként ötvenkilós csomaggal, a lakást üresen hagyva, egy teherautón ülünk.” Egy álmos kisfiú hallgatja ezt és nemigen érti. Nővérem, Zsóka nyolcadikos volt, nem volt otthon, az iskolaév végén Balatonra vitték, úttörő jutalomként táborozásra. Ez alatt a huszonnégy óra alatt lett gyökeresen más az életem. Hogy úgy mondjam: én voltam „a férfi a házban”. Felöltöztem, fölvettem a tréningnadrágot, a trikót, és kezdtük megtervezni a teendőket. Mit tegyünk a bútorokkal? A nagynéném későbbi férjének, Véghelyi Péternek, aki orvos, egyetemi docens volt, jó kapcsolatokkal (talán a belüggyel is), a mennyasszonyát délutánra sikerült mentesíteni a kitelepítéstől. (Mindazt a holmit, bútort, amit még nem adtunk, nem kótyavetyéltünk el, azt mind oda, a lakásnak abba a felébe raktuk be.) A dolog abszurditásához még valami hozzátartozott. A kitelepítési végzésen öt személy szerepelt: Fogarassy Béláné, Fogarassy Erzsébet és én, valamint Bretfeld Adrienne és nagyanyám, özv. dr. Makara Lajosné. Nyilvánvaló, hogy a – volt nyilas, akkor már kommunista – házfelügyelőnél lévő lakónyilvántartó könyv alapján született ez az. Csakhogy nagyanyámat elő se tudtuk állítani, mert nem volt jelen. A belügyi bürokratikus probléma a későbbiekben úgy oldatott meg, hogy idővel hoztak egy kiegészítő határozatot, mely szerint Makaráné úgy szenvedi el a kitelepítést, hogy ott, ahol lakik, Külsővaton jelöltetik ki a kényszerlakhelye. Megjárta a pápai gettót, a holokauszt peremére került, s most a kommunista rezsim kitelepítette – ebben a formában. Ez a döntés egyébként végzetesnek bizonyult, mivel negyed vesével a hideg téli hónapokban sem hagyhatta el rosszul fűthető, nedves vidéki házát (hogy rokonainál töltse a telet), betegsége rohamosan súlyosbodott, és 1953-ban meg is halt.

Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé. Úgy tűnik, mintha másfél napig mentünk volna. Ez egy extra szerelvény volt (nem menetrend szerinti), néha félreállították valami mellékvágányra. A nyári melegre, a sok egymásra préselt emberre, a jajgató öregekre meg betegekre rémlik emlékeznem. Amikor megérkeztünk Csorvásra, a szerelvényt egy rámpa mellé tolatták és ott kiszállítottak bennünket. Valahol hátul, a vagonokban voltak a holmink, de előbb-utóbb mind megkerült. Amikor megérkeztünk, megőrzésre átadtak bennünket a csorvási tanácsi, párt- és rendőri szerveknek. Nekik az volt a dolguk, hogy szigorúan bánjanak a nép ellenségeivel… Ám ettől a ponttól kezdve voltaképpen egy meglehetősen emberséges világba kerültünk. Sok mindent megtettek, hogy az állapotot orvosolják, nemcsak személyesen velünk, másokkal is. Csorváson az egyszerű nép voltaképpen szolidáris volt ezekkel az osztályellenségekkel, pedig voltak közöttük grófok, egykori magas rangú közhivatalnokok is.Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára. Ezek is szegények voltak, mint a templom egere. Vert falú kis tanya volt ez, egy konyhával és két kisméretű szobával (illetve istállókkal). Csakhogy valami adminisztratív tévedésből adódóan, mire minket odavittek (talán már délután volt), a szállítmányból egy idős házaspárt már beköltöztettek hozzájuk. A másik szobában meg ott volt a Kovács házaspár meg a hat gyerek. A férfi bajszos, klasszikus alföldi proletár kinézetű ember volt, eredetileg uradalmi cseléd, de aztán földet kapott, és vett is hozzá, ezért kuláknak minősítették. Mivel a szobában már bent volt a kitelepített idős házaspár, nekünk nem maradt más, mint hogy a pitvarban, a gangon vackolódjunk el. Nyár volt, meleg idő; leraktuk a matracokat, és ott aludtunk, félig az Isten szabad ege alatt. Jó emberek voltak a háziak, sajnáltak bennünket: „Ezt a szegény asszonyt a két gyerekével!” De pesti öregeket is sajnálták, mert azok meg betegek voltak. Két-három nap múlva a község tanácstitkára hintóval végigjárta az elhelyezett kitelepítetteket, ellenőrizni az elhelyezkedést, áttekinteni a problémákat. Ez az ember látta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, mert mi lesz, ha esni kezd az eső, ha jön a hűvösebb idő. A faluban volt egy jeles bognármester, Fehér Dezső, aki egy szép nagy házat tartott, nem messze a főtértől. Rávették Fehér Dezsőt meg a feleségét, Erzsike nénit, hogy fogadja be ezt a famíliát az egyik szobába, és megígérték, hogy majd a tanács fizet nekik. (A többi szállásadónak nem fizettek, azok politikai büntetésként kapták a nyakukba a kitelepítetteket.) Így történt, hogy pár nap múlva beszállítottak minket, és végül is nem tanyasi gyerek lettem. Ez a bognármester, Dezső bácsi, gyerekkorom egyik kedvence, szinte nagy tanítómestere lett. Kocsigyártó műhelyében faragta a kerekeket, a kocsikerék-agyakat, a lőcsöket gyönyörű, illatos faanyagokból. Én meg, ha volt időm, bent ültem nála, beszélgettem az öregúrral, néztem a sokféle szerszámát, az érdekes munkáját, ő meg magyarázta a fafajtákat, hogy mihez micsoda kell és hogyan. A feleségétől, Erzsike nénitől kicsit tartottunk, jószívű valaki volt, de elég szigorú.

A nyarat végigdolgoztam, de aztán eljött a szeptember, és én – iskoláskorú lévén – elkezdtem a tanévet. A hetedik osztályt. Jó iskola volt a csorvási, ott még külön osztályban voltak a lányok és a fiúk. Az osztályban volt még egy másik kitelepített fiú, Deseő Csaba. Ők – a hegedűtanár édesanya és a két fiú – velünk szemben laktak. Csabának 45 előtt vezérezredes volt az apja, aki tán börtönben volt. Deseő Csabából neves zenész lett, a klasszikus jazz egyik hazai vezető alakja. Felnőtt fejjel rájöttem, mi mindent tanultam én az életről ezekben az években. Meg egy kamaszgyerek élményei, tapasztalásai – falun meg egy bognármester műhelyében – mindig gazdagok, színesek. Nélkülük nagyon más lettem volna. Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban. Mikor kiderült, hogy ez a férfi megtanul fát vágni, kapálni, állatot tenyészteni, segítették, megbecsülték őket. Életre szóló kapcsolatok és barátságok, szinte rokoni viszonyok is kialakultak. Azt is lehet mondani, hogy ez az ellenállás, a csöndes népi ellenállás egy sajátos helyi formája volt. Voltak persze különcök, érdekes figurák, különös grófi vénkisasszonyok. De még őket is annyira támogatták a fura nyomorúságukban.

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak. Ez a gyapot-ügy olyan, mint a magyar narancs… A betakarításnál zsákokba, kötényszerűen az emberre kötött zsebekbe kellet szedni, kilóra fizették. A munkásoknak a pénzen kívül ágyneműanyagra fordítható utalványt is adtak. Hát ilyenekből éltünk, mert anyám nem tudott dolgozni, törékeny valaki volt, fizikailag nem bírta. Otthon volt, és ő, aki nem volt házias, végül is megtanult valamennyire főzni, és a gyerekeinek tudott meleg ételt csinálni. És a háztartást vezette. Csorváson kaptam életem első biciklijét – anyám stikában bement az orosházi vásárra, ott vette (nem volt szabad a falu határát elhagyni) a használt kerékpárt. Igen büszke voltam életem első biciklijére.

Miután a nagybátyám feleségének a családja Szirákon, Nógrád megye közepén lakott egy viszonylag nagy házban, anyám kérvényt küldött a Belügyminisztériumba, hogy lakhelyet változtathassunk. Hosszú idő után megadták az engedélyt, hogy kényszerlakhelyünket Csorvásról Szirákra cseréljük. Így ért véget az 1951-es év.

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát. Némi keresethez segített, hogy jó tanuló lévén, akadt egy-egy tanítványom, akiket oroszból, számtanból korrepetáltam. Az iskolai „karrieremhez” az is hozzátartozott, hogy az úttörőmozgalomban őrs-, majd rajvezető lettem, és nyolcadikban már arról volt szó, hogy megválasztanak az iskola csapatvezetőjének (vörös nyakkendő stb.), mígnem az egyik pedagógus rájött, mégiscsak abszurdum, hogy egy osztályellenség viselje ezt a funkciót. A falusi gyerekek életét életem, galambot, nyulat, baromfit tenyésztettem, javarészt én vágtam a tűzifát, és a nővéremmel együtt a házhelyen magunk ültettük, kapáltuk a krumplinkat, kukoricánkat. Szirák érdekes nagyközség (egykor járásszékhely is volt), a Cserhát kisebb erdős hegyei veszik körül: lehetett gombászni, és a tarvágások utáni domboldalakon illatos szamócát szedni. Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét. Tán erre az időszakra még inkább áll: ezernyi hasznos, gyakorlatias dolgot megtanultam, és még tájszólásommal is beilleszkedtem palóc beszédű osztálytársaim közé. 53 júliusában, mint tudjuk, elhangzott a nevezetes Nagy Imre-beszéd az új irányról. A nevezetes rádióközvetítést mi is figyelmesen hallgattunk, és abban egyebek között – az erőszakos téeszesítés mellett – fontos belpolitikai lépés volt a kitelepítések megszüntetése. Ez nagy örömet is okozott, ugyanakkor hatalmas gondot: most hova költözzünk, mit csináljunk? Mert Budapestre nem lehetett visszaköltözni, az elvett lakást nem adták vissza. Utólag lehet tudni, a kitelepítettek, különösen, ha egy-egy férfi is volt a családban, jobbára Pest környékére szivárogtak vissza. Az volt a tipikus, hogy a férfi innen járt be Budapestre dolgozni, és aztán előbb-utóbb, pláne 56 után sikerült valahogy visszakapaszkodni a magyar szocialista főváros életébe.

Mi úgy döntöttünk, hogy átköltözünk Dunántúlra, Külsővatra, ahol nagyanyám élt, illetve azon a nyáron ott halt meg mint kitelepített. Egy nagyobb, leromlott vidéki ház volt a falu központjában, amelynek egy részét ugyan államosították, meg orvosi rendelő, iskola is működött benne, de végül is ez a megoldás mutatkozott a legjobbnak. A költözés a nyár, a kora ősz folyamán zajlott. Miután akkor fejeztem be a nyolcadikat, és mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult. Elkezdett sétálni a városban, eljutott a Széchenyi térre, és azt látta, hogy ki van írva: Bencés Gimnázium. 53 késő ősze volt. És bement Hollenda Barnabás igazgató úrhoz, aki azonnal kijelentette, hogy készségesen felvesz pótlólag. Anyám döbbenten hallgatta a megváltó szavakat. Hol fog lakni? A kollégium, az iskola internátusa telítve volt már. És akkor Hollenda behívatta a gimnázium takarítónőjét, Bartal nénit, aki kosztos diákokat tartott, ágyat, ebédet, vacsorát kaphatott a gyerek. Kiderült, hogy az ágy meg a koszt Bartal néninél ötszáz forintba fog kerülni. Ez horribilis összeg volt egy nincstelen családnak. Elkezdődött egy levelezés, és a rokonok, nagybácsik, nagynénik összeadták a keretet. Így kerültem valamikor november első napjaiban a győri Bencés Gimnáziumba, és a Bartalékhoz albérlőnek. Munkásemberek meg diákok laktak nála egy zegzugos, a Duna-parttól nem messzi ház mélyföldszinti lakásában.

    Ez egy kis internátus volt, nem is önálló épületben. A győri Széchenyi téren, a nyugati oldalon áll az eredetileg még a jezsuiták által épített nagy barokk templom, ez a bencés templom. A templom balján a gimnázium, jobbján a rendház. A rendház is XVII. századi építmény, lépcsőházában korabeli stukkókkal, freskókkal, kvadratúra udvarral. A földszinten és az első emeleten laknak a Benedek-rendi atyák, a tanáraink. Az épület második emelete volt ebben az időben a kollégium. Pontosabban annak az egyik szárnya. Itt lakott körülbelül hatvan-nyolcvan diák. A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is. Részben azért, mert ezek jó iskoláknak számítottak, részben mert a szülők igen meggyőződésesen vallásos voltak, és ilyen nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Ezek egyértelműen csak fiúiskolák voltak, lányok számára egyházi iskola Debrecenben meg Pesten, a Knézich utcában működött.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is. Az orosztanárunkat Nádasy Alfonznak hívták. Hosszú, szikár, magas, igen szigorú és ordítozó tanárember volt. Néha az asztalt verte, azzal, hogy mi Tolsztoj nyelvét nem vagyunk hajlandók tanulni. Aki nem jól felelt, kipenderítette a folyosóra. Eredetileg zenész volt, a Zeneakadémiát végezte el, Kodály-tanítványaként. Először azt gondoltam, azért tud oroszul, mert hadifogságba került, és ott tanulta meg a nyelvet. Később derült ki, hogy bár valóban fogságba került, mint tábori lelkész, de már akkor tudott oroszul. Kodály a harmincas években kiosztotta, melyik tanítványának melyik kelet-európai nyelvet kell megtanulnia, a zenei gyűjtés végett. A mi Alfonzunknak az orosz jutott. Egyébként minden szombaton vonatra ült, és följött Budapestre a Mesterhez, Kodályhoz. De ott volt például Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus. Egyetlen civil volt a tanári karban: a tornatanárunk, egy 165 centiméter magas, kis mokány, bajszos tanár, izmos kis öreg sportsman: gyakran láttuk, ahogy a szkiffjével siklik a Dunán. A tanárok között volt egy igen jó atyai barátom, Csizmadia Gerő. 52-ben cserkészkedés, szervezkedés vádjával letartóztattak. 56-ig börtönben ült.

Két párhuzamos osztály volt, A és B. Mi voltunk az A, a humán, a B volt az úgynevezett reál. Nekünk kicsit több magyaróránk volt, meg latint tanultunk. Az osztálytársaim most már szinte mind nyugdíjasok, de minden évben találkoznak. Harmincvalahányan voltunk negyedikesek, de miután Győr nagyon közel esett a határhoz, 56-ban igen sokan disszidáltak, csak 14-en maradtunk. Az összes többi Nyugatra ment, ők ma már Ausztráliától kezdve Svédországig módos emberek. De nagyon sokan lettek agrármérnökök, mert a keszthelyi egyetem magyaróvári kara elég közel esett oda.

Jómagam ebben az időben ismertem meg Győr érdekes építészeti meg művészeti értékeit, mert felhívták a figyelmemet rá. Pedig akkoriban egy omladozó, eléggé leromlott vidéki város volt. Győri diákéveim alatt családunk eleinte Külsővaton élt. Pontosabban: a testvérem Veszprémben kapott állást a postánál, én Győrben voltam, úgyhogy eleinte anyánk lakhelye volt a falu. A házban hideg volt, igen rosszul lehetett fűteni. Eleinte Celldömölkre kezdett bejárni magánórákat adni. Igaz, a közlekedés nem volt könnyű, két kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomásig. Aztán a másik közeli városban, Pápán is vállalt tanítványokat, néha egy-egy családnál ott is aludt, idővel azonban itt látszott biztosítva az egzisztenciája, és úgy 55 táján – némi trükkel, protekcióval – sikerült egy egészen kicsi, félkomfortos tanácsi bérlakást szereznie. Elég sokan jártak hozzá, a környező falvakból is. „Panni néni”, az özvegy tanárnő városszerte népszerűnek számított. A forradalom utáni években egy volt évfolyamtársa minisztériumi segítségével először Veszprémben, a Lovassy-gimnáziumban kapott angol–német szakos tanári állást. Ott egy évet tanított. Aztán visszajött Pápára, és a Petőfi Sándor Gimnáziumban, az egykor híres református iskolában tanított vagy tíz évig. Miután elérte a korhatárt, nyugdíjba ment, de még másfél-két évtizeden keresztül adott magánnyelvórákat.

56-ban voltam negyedikes. Megpróbálom hitelesen rekapitulálni, amit megéltem, egy győri diák perspektíváját felidézve. A voltaképpeni forradalmi napok október 25-én kezdődtek. Ennyi késés volt Budapesthez képest, bár a megelőző nagyon izgalmas hónapok is emlékezetesek.

Kezdem azzal, hogy a Széchenyi téren áll egy nagy, rút épület – meglehetősen zavarva e szép barokk tér összképét –, a Lloyd Palota. Azt hiszem, a húszas-harmincas években emelték és egyfajta kereskedelmi székház lehetett. Az én időmben kultúrház volt, amelynek volt egy nagyterme. Október elejétől itt tartották a politikainak nevezhető rendezvényeket. Háy Gyula – akit az Irodalmi Ujságba írt híres Kucsera-cikke tett széles körben ismertté – többször is lejött Győrbe és amolyan politikai ankétokat vezetett, amelyeken a Petőfi Körről és más fővárosi mozgalmakról esett szó. A terem mindig tömve volt; mi, diákok is jelen voltunk, hiszen ezek a programok, azt hiszem, délután zajlottak. Az emberek nagy érdeklődéssel hallgatták az írót, kérdéseket tettek föl a Petőfi Körről és a felső vezetésben zajló tendenciákról. Mi is fogtuk a légkör izgalmát, forróságát… Az én személyes perspektívámból ennek nagyon komoly jelentősége volt. Valamelyik győri osztálytársam révén néhány Irodalmi Ujsághoz is hozzájutottam. Nagy kincsnek számított.

És így köszöntött be október 25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk. Az osztály egy emberként felállt, levonultunk az utcára, és mentünk a városháza elé, ami ott van az állomás előtt. Mire odaértünk, a városháza előtti nagy téren (ahol az egyes számú út is elhalad) már rengeteg ember volt. Ott láttam legelőször Szigethy Attilát, mellette állt az épület erkélyén az egyik tanárunk, Galambos Iréneusz, aki később a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik alelnöke lett. Ez bennünket eléggé felvillanyozott: hogy egy tanárunk kvázi ott van a legfelsőbb vezetésben. Nagy demonstráció, Szigethy Attila beszél, tán röplapokat is osztanak. És itt megbomlik a kronológiám, eléggé összefolynak az események. De a képek, az emlékek nagyon intenzívek, összesen nyolc-kilenc nap történetéről van szó. Tehát én egy szubjektív tanúként szólalok meg.

Az első napi tüntetésnek két további fejleményére emlékszem. Először a városháza előtti térről a vasúti hídon átvonultunk a nádorvárosi részbe, ahol a tömeg kipakolta az ávós székházat. Az ávósok valahogy elmenekülhettek, máig is előttem van a kép, ahogy az ávós laktanyából, a parancsnokság ablakaiból röpülnek a dokumentumok. Itt, Győrben – és ez majd átvezet egy következő mozzanathoz – ezek az ávósok javarészt határvédelmi belügyesek lehettek, bár ezt se akkor, se most nem tudom pontosan.

   Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember. Itt volt az egyetlen olyan szituáció, ami éles lett, és aminek, azt hiszem, halottja nem volt, de a börtönőrök elkezdték lőni a tömeget. Emlékszem, ahogy hasaltunk a parkban és arra is, ahogy pattognak a lövedékek. Azt hiszem, idővel menekültünk is (emlékszem a kiürült tér képére). Az is lehet, hogy csak a levegőbe lőttek, bár ennek ellene mond, hogy emlékeim szerint porzottak a füvön a lövések és mintha tényleg pattogtak volna. Talán csak ennyi a legelső győri nap kompendiuma bennem. Amihez hozzá kell tenni, hogy valami fantasztikus, mámoros élmény kapott el.

Úgy emlékszem, hogy e munkák szünetében beszéltünk arról: fel kellene venni a kapcsolatot például a soproni egyetemistákkal. Vagyis tudhattunk róla, hogy létezik a soproni MEFESZ, talán jött is egyszer tőlük hozzánk valaki. Meg hogy kapcsolatba kéne lépni a fehérváriakkal. És akkor valaki elindult kocsival, a Bakonyon keresztül, hogy lemegy Fehérvárra. Ennek amolyan információ-szerzési célja lehetett, alig voltak híreink a vidéki centrumokról. Azt azonban nyomatékosan mondom, hogy a dunántúli „ellenkormányról” semmit nem hallottam. Ez gyakorlatilag egy megyei vagy maximálisan észak-dunántúli regionális központ lehetett, és mivel a Szigethy Attilának nagy tekintélye volt, azt is lehetett tudni, hogy Nagy Imrével is jó kapcsolatban van. Azt hiszem, volt fönt a Parlamentben nála. Szigethynek feltétlen volt az erkölcsi tekintélye, az erkölcsi-politikai tekintélye.

Nagy Imre a körünkben nagy népszerűségnek örvendett. Akkor már újságok jelentek meg Győrben, valószínű, hogy én is olvastam őket, vártuk a híreket. Az én élelmiszer-szervezői telefonos tapasztalataim alapján mondhatom, hogy az utolsó kis község is együtt érzett a forradalommal. Egy héten–tíz napon keresztül az ország egységesnek látszott. Ezt az egységet egy kicsit mitizálták is: a budapestiek mást láttak, sokkal véresebbet, elementárisabbat. De hogy a forradalmi hevület unisono volt, az teljesen egyértelmű.

Volt a bizottságunkban egy főiskolás, konzervatorista srác, nagyon helyes, bölcs, kedves fiú. A városháza épületéből az Ifjúsági Bizottságot 31-én vagy november 1-jén átköltöztettek egy másik épületbe. Ez az épület ugyanezen a főútvonalon volt, a győri ETO-pálya felé haladva, azt hiszem, egykor DISZ-székház volt, ott kaptunk irodákat. Emlékezetem szerint ezzel a fiúval csináltattunk a bizottságunk számára pecsétet is, hiszen valamilyen iratokat is gyártottunk, és azt gondoltuk, hogy arra pecsét kell. A Győri Forradalmi Nemzeti Tanács Ifjúsági Bizottságának pecsétjét. De már csak egy-két nap lehetett 4-ig.

  November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik. És a pecsétnyomóról sem feledkeztünk meg: a kerek pecsét gumirészét letéptük. Akkoriban a srácok vastag, felhajtott jampecnadrágot igyekeztek hordani, ebbe varrtuk be a pecsétet. Délután megállapodtunk, hogy éjjel elindulunk Nyugat elé – még visszamentem a kollégiumba, magamhoz vettem a táskám, és este elindultunk.

Anyám Pápán lakott, ez a fiú meg Szombathely felé igyekezett, Csepregen laktak a szülei. Gyalog mentünk, semmi közlekedés nem volt, úgy gondoltuk, hogy ha este elindulunk, éjjel elérünk Pápáig, és majd onnan valahogy továbbjutunk. Ménfőcsanak irányában kellett kimenni, és az éjszakai ködben, a rossz utcai világításban, a város határán ott álltak az orosz tankok. Elmentünk mellettük: két ballagó diák a sötétben. Nem szóltak semmit, később óvatosságból nem a főútvonalon mentünk, hanem egy dombsor oldalában. Éjféltájban egy kis faluban megláttunk valami fényt. Fáradtak voltunk, órák óta a töksötétben ballagtunk a köves úton. Bekopogtunk. Mondtuk, hogy győri diákok vagyunk, és megyünk a határ felé. A kis parasztházban csak egy szál petróleumlámpa világított. Megágyaztak, adtak kaját, és egy ott aludtunk ennél az ismeretlen családnál. Kora reggel továbbindultunk. Nemsokára megláttuk a pápai templomtornyokat. Anyám csodálkozott. Nagyon pici volt a lakása, de akadt egy kempingágya ennek a csepregi fiúnak. Egy-két nap telt el ott. Akkor még bennem volt, hogy jó lesz disszidálni. A közlekedés teljesen bizonytalan volt, de egyszer csak jött a hír, hogy megy egy vonat Celldömölkig, és onnan Csepregre valahogy csak eljutunk. Én azonban meggondoltam magam: nem megyek, majd meglátom. Ez a srác elment. Ahogy később hallottam, hazaért Csepregre, kiment, elvégezte a konzervatóriumot, és egy neves német zenekar vezető brácsása lett.

Eljött 57 tavasza, kora nyara, mi akkor érettségiztünk. Emlékszem a MUK-ra – a márciusban újra kezdjük jelszavára –, de akkor már féltek, lapultak az emberek. A későbbi győri szervezkedésekről mit se tudtam.

Az olvasók közt, akiknek én hordtam ki a hírlapokat – a Pesti Hírlaptól kezdve a Nyugat és a XIX. századi Borsszem Jankó halmait –, sok történész, irodalmár, kutató akadt. Velük a könyvtár folyosóján beszélgetve meg is ismerkedtem. Király Istvánnal például, aki nagyon sokat járt oda, aztán a fiatal Nemeskürty Istvánnal, aki akkor filmtörténettel foglalkozott meg más irodalmárokkal. Süvölvény voltam, akkoriban rengeteget olvastam, koncertekre, kiállításokra jártam. Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött. Szinte kazlam volt az elutasításokból. A műtörténeten Fülep Lajost, Genthon Istvánt, Zádor Annát, Vayer Lajost hallgattam, akiknek az előadása érdekes volt – vizsgáznom persze nem kellett. Irodalomból Bóka László szemináriumára, meg néha Pándi-órákra jártam – érdekes előadó volt.

Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.

Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.

Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.

Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.

Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.

Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.

Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.

Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.

Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.

Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.

Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.

Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.

 

Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.

Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.

Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.

Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.

Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint, elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.

Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.

Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundation nevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.

A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem. 

Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját. 

 

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált. Engem ő munkára inspirált és sok ösztönzést adott: a szemléletünk, az ízlés-ítéleteink igen közel álltak akkoriban egymáshoz. Aztán valami félreértés, félremagyarázás folytán a nyolcvanas évek közepén zátonyra futott a kapcsolatunk. Nem szakadtak meg véglegesen a szálak, csak elvékonyodnak. Ő aztán az évtized végére a magyar szellemi élet meghatározó gondolkodója lett. Valahogy túljutottunk ezen a krízisen, bár a barátság nem tért vissza arra a pályára, ahol megszakadt. Egy Nádas és Esterházy „nagy könyveiről” szóló JAK-sorozatban megjelent tanulmánykötetet állított össze, a Diptichont, tőlem is kért írást.

 

Az interjút Keller Márkus készítette 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

Felmenőim apai ágon kismartoniak voltak. Többen éltek Burgenlandban, nagyapám azonban már Sopronban született. Az első világháborúban, 1915-ben vitézségi érmet kapott az olasz fronton tanúsított magatartásáért. Ez alapján lett Tillből Tihanyi. Győrtől húsz kilométerre, Téten egy olyan vitézi birtokot műveltek, amely csak szaporította a gondjaikat: ezt a nagyon rossz adottságú területet jórészt akácerdő telepítésére lehetett használni. Úgy lett ötvennyolc holdas a birtok, hogy két másik vitéztársa, aki előre látta a gondokat, lemondott a saját részéről. Nagyapáméknak mindenük ráment a birtok gazdaságossá tételére, de mire az erdőből valami hasznot lehetett volna kihozni, államosították.

Nagyszüleim hat gyermeket neveltek. Négy fiuk és két lányuk közül édesapám volt a legfiatalabb fiúgyermek. A vitézi címet akkor sem örökölhette volna, ha az adományozottakat nem fosztják meg a cím viselésétől, 1957-ben, a tárgyalásán mégis következetesen vitéz Tihanyinak nevezték. Nem véletlenül, hozzátartozott a koncepcióhoz. Édesapám 1916. január 7-én született, a többiek pontos születési dátumát nem tudom. Feri bácsi volt a legidősebb, ő Téten maradt, és azon a kis területen gazdálkodott, amit az államosítás után meghagytak a birtokból. A következő fiúgyerek, Náci bátyám kereskedőnek tanult. Téten volt boltja, majd az államosítás után Győrben, az Agroker Vállalatnál dolgozott. Az idősebbik lány, Margit néném tanítónő lett, Irén nagynéném az áramszolgáltató vállalatnál dolgozott. Mivel a szüleik nem voltak gazdagok – nagyapám sokgyerekes családból származott –, a saját maguk erejéből jutottak arra, amire jutottak. Emellett nagy terhet rótt a családra a gyerekek taníttatása is. Édesapám a polgári iskola elvégzése után a győri tanítóképzőbe járt. Az utolsó évet a nagykőrösi tanítóképzőben végezte, mert ott élt a bátyja, Lajos, aki egy malom vezetője volt, és támogatta őt. Édesapám Győrszemerén kezdett tanítani 1940-ben, de Győrben lakott. Édesanyával 1941-ben házasodtak össze. Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését. Hazafelé Ausztriában, Paasdorfban töltött két hónapot egy osztrák családnál. 1945 végén került olyan egészségi állapotba, hogy hazajöhetett. Akkor a bátyám, Árpád már majdnem kétéves volt, 1944. március 15-én született. Amikor édesapa hazajött, bekerült Győrbe tanítani, először Gyárvárosban, majd a Liszt Ferenc úti iskolában lett tanító, azután a főiskola elvégzésekor magyar–történelem tanár. Mi is abba az iskolába jártunk. Később tanárképző főiskola lett az épületben, az Apáczai Csere János Főiskola.

 1949. március 8-án születtem, öt évvel a bátyám után. Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak. Édesapa a pedagógus-összejöveteleken általában hangot adott a véleményének, és még ha mértéktartóan tette is, a kedvezményekből mindig kizárták. Gondolom, édesapa is azt várta, hogy Nagy Imre hatalomra kerülésével valamiképpen jobbra fordul a helyzet – 53-ban volt is egy kis alapja a bizodalmuknak.

Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk. Emlékszem rá, hogy édesapa egyszer a nyolcadikosoknál tartott magyarórát, és féktelen haragra gerjedt, mert az egyik tanuló nem tudta elmondani a Nemzeti dalt. Engem hívatott át az első osztályból, velem szavaltatta el. A hazafias megnyilvánulások jelen voltak a családban, de nem nevesítve, természetes volt, hogy annyi idős korban tudni kell a Nemzeti dalt és a Szózatot. Aztán később többször is el kellett mondanom Adytól a Csák Máté földjén-t. Szintén nem véletlenül. Édesapa ezt mondta el az utolsó szó jogán a másodfokú tárgyaláson. Az ő politikai és erkölcsi hitvallása olyan természetességgel sugárzott ki a családba, hogy észre sem vettük, egyszerűen így éltünk. Vasárnap templomba mentünk, körmenetkor körmenetre mentünk. Ezek számunkra természetes dolgok voltak, édesapának viszont mellőzöttséget hoztak, és sajnos nagy súllyal estek latba 56-os cselekményei megítélésében. Azt hiszem, nekünk is volt érzékünk és igényünk a versekhez. A későbbiekben, általános és középiskolában mindketten jártunk szavalóversenyekre. Szerettem a verseket. A középiskolában minden különösebb felszólítás nélkül megtanultam Petőfi Szeget szeggel című versét, csak úgy. Gyakran olvasgattam egy bizonyos Petőfi-kötetet. Sok könyvet elvittek a vagyonelkobzáskor, de ez megmaradt. Valami kellemesen furcsát éreztem, amikor lapozgattam. Amikor az osztály lehangolt volt az iskolában, kértem, hadd mondjam el, és mindenki felderült tőle. A bátyám még a keszthelyi Helikon Ünnepségeken is szavalt. Ő ott ért el eredményeket, én talán a versmondás folyamatosságában és állandóságában, ugyanis minden érettségi találkozón elszavalok egy verset. Igyekszem olyan költeményt választani, ami összhangban van az aktuális politikai hangulattal. 1987-ben volt az utolsó érettségi találkozónk, akkor Heltai Jenő Szabadság című versét szavaltam, aki odafigyelt, annak sokat mondott. Rendkívül mély igazságokat hordoz. Például: „Hiába őrzi porkoláb s lakat, / Az sosem rab, ki lélekben szabad. / Az akkor is, ha koldus, nincstelen / Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.” Borzasztó nehéz vers, tömör és magával ragadó, fantasztikusan gyönyörű. Nekünk soha nem kellett mondani, hogy fiam, olvass el egy könyvet, ahogyan az én fiamnak sem kell mondani. Ő antikváriumba jár, és a hamburger mellett a nagy élménye, hogy tizennyolc forintért vesz egy jó könyvet. Nem tanítottuk rá közvetlenül.

 A testvéremmel nagyon jól megértettük egymást. Ő vidám természetű, amikor beteg voltam, mindig bohóckodott, hogy megnevettessen. Amikor elvégezte az általános iskolát – ugyanabba az általános iskolába járt, ahol édesapám tanított –, elkerült otthonról. Nyolcadikos volt, amikor a tragédia történt. Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét? Mert édesapát személyes bosszú miatt vitték el. Persze volt bizonyos tevékenysége a győri forradalmi eseményekben, de nem olyan mértékű, hogy így kellett volna felelősségre vonni, neki inkább ellenségei voltak. Többször figyelmeztették: Árpi, úgy is részt lehet venni a szentmisén, hogy megállsz hátul, nem kell előénekesnek lenni, a körmeneten nem kell feltétlenül neked vinned a baldachint. Azt válaszolta, hogy az alkotmány deklarálja a vallásszabadságot. Nagyon jól tudta, hogy az alkotmánynak ez a passzusa hogyan valósul meg a mindennapokban, de dac volt benne. A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda. Itt lép be a képbe Lombos Ferenc, az MSZMP megyei első titkára, akinek a felesége édesanyámnál volt segéd, vagy tanuló 1944-ben. Senki sem róhatja fel anyámnak, hogy elment Lombos feleségéhez, és elpanaszolta, milyen gondban vagyunk, a gyerek szeretne technikumba menni. Nem tudom, Lombos mi mindent csinált a korábbi funkciójában, de volt időszak, amikor igenis korrektül viselkedett. Azt mondta, ha valakit valamiért elítéltek, azt a családon nem szabad számon kérni, és elintézte, hogy a bátyámat felvegyék Csornára, a mezőgazdasági technikumba. El is végezte, utána az állatforgalmi vállalatnál dolgozott egy évet. Az állatforgalmi olyan hely volt, ahol kicsit másként gondolkodók dolgoztak, például korábban kulákként kezeltek gyerekei, és a bátyám nem ütközött ellenállásba, amikor a kaposvári felsőfokú technikumba jelentkezett, megkapta a munkahelyi támogatást. El is végezte, és visszament a régi munkahelyére. A gond akkor adódott, amikor az állatforgalmi egyesült a megyei húsipari vállalattal, és egy Katona nevezetű, valamilyen gyorstalpalón végzett jogász lett a vezérigazgató. A bátyámat a hatvanas évek végén egyszer kihagyták a jutalomosztásból, reklamált miatta, de úgy látszik, Katonának nem tetszett, kérdezte is, mit keres itt ez a Tihanyi, aztán olyan beosztásba tették, ami teljesen ellehetetlenítette. A bátyám felmondott, de sokáig nem tudott elhelyezkedni. Amikor jelentkezett egy mezőgazdasági üzembe, téeszbe, állami gazdaságba, mindenhol odavoltak, hogy hú, mezőgazdasági szakember, felsőfokú végzettséggel, de mire a munka felvételére került volna sor, közölték, hogy vezető beosztásba nem kerülhet, nagyon sajnálják, kapálni vagy a tehenészetbe viszont fölveszik. Ezt nem fogadta el. Nem kellett különösebb magyarázat, nagyon hamar rájöttünk az okára. Egy évig kocsikísérő volt a Mezőkernél. Közben Nagyszentjánoson is dolgozott, ahol egy irodista lánynak megígérték, ha férjhez megy, kap lakást és még valamilyen támogatást. A bátyám vette el, és az ígéret semmisé lett. Végül a régi állatforgalmis kollégái segítettek rajta, bejuttatták a Komárom megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz. Ugyanazt csinálta, mint korábban, csak most nem nyugat felé, hanem kelet felé ment a motorbiciklivel. Viszont sok minden más megváltozott. Kikerült Győr-Sopron megyéből, és ott már nem volt vörös posztó a funkcionáriusok szemében. A közvetlen főnökei tudták, kicsoda, de nekik nem volt olyan személyes motivációjuk, amely a bátyám ellen sarkallta volna őket. Felvásárló volt, majd bekerült a központba osztályvezetőnek, aztán Tatára kirendeltség-vezetőnek, végül felvásárlási igazgatóhelyettes lett. A legnagyobb egyetértésben dolgozott mindenkivel. Most aztán igazgatóhelyettesből munkanélkülivé vált, mert a tatabányai húsgyár csődbe ment, pár száz dolgozót már elbocsátottak. Közben újra nősült, a második felesége is a húsgyárban dolgozott, ő is munkanélküli lett, de visszavették a megalakult kft-be. Két család van, egy kislány meg egy kisfiú, tizennégy és tizenhat évesek. Voltak rossz periódusok az életében, de nappali tagozaton elvégzett egy főiskolát, olyan szakmát tanult, amit szeretett, nem volt katona, egzisztenciálisan boldogult, a mostani állapotok viszont nagyon megviselik.

Édesapa jó kedélyű ember volt. Rendszeresen jártunk Náci nagybátyámékhoz. A lányok közül egy időben Margit nagynénémék jöttek gyakrabban, és mi is mentünk hozzájuk. Az apai nagyanyám kint lakott Révfaluban Irén nénémnél, oda inkább mi mentünk, meglátogatni a nagymamát. Édesanyám testvéréhez mentünk a legtöbbet. Az anyai nagynéném gyereke hasonló korú, mint mi, nagyon jól kijöttünk, együtt mentünk kirándulni és korcsolyázni. Ehhez a nagyon szoros viszonyhoz hozzájárult, hogy anyai nagynéném férje is 1957-ben halt meg. Náci bátyámnál is voltak gyerekek, akikkel szintén jól éreztük magunkat. A család mindig együtt járt, ha elmentünk valahova. Vannak olyan képek, amelyeken együtt vagyunk lefényképezve a strandon. Az exhumálás idején azon néztük például – amíg nem került elő a háborús naplója, nem voltunk egészen biztosak benne –, hogy melyik lábán volt a sérülés. Néhány kollégájával is összejártak édesapáék. Felsődiósiékra emlékszem és az igazgatójára, Antal Bandi bácsira, hozzájuk gyakran elmentünk. Szórakozóhelyre a szüleim nem jártak, nem is volt divat akkoriban. A rádió mindig szólt. Emlékszem, amikor lefeküdtünk – én egy szobában aludtam velük –, világított a varázsszem, és hallgattuk a rádiót. Elég nagy gyerek voltam, de még rácsos ágyban aludtam. Úgy bennem van: világít a varázsszem, én meg figyelek ki a rácson. Cirkuszban is voltunk néhányszor. Ilyen apróságokra emlékszem. 

1953-ban édesapáék vettek egy telket Likócson, Győrtől négy-öt kilométerre. Ebbe adtak bele minden energiát, rendszeresen kijártak dolgozni, minket is vittek. Vettek egy motorkerékpárt, ami akkor nagy szó volt. Beosztóan éltek, semmi luxusra, különlegességre nem emlékszem a szükséges dolgokon kívül. Édesanya is dolgozott, el tudom képzelni, hogy feketén is varrt abban az időben, de erről megint csak nem beszéltünk. Összespórolták a motorra valót. 

Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk. Gyerekfejjel megtanultuk, hogy önmagukért értékeljük az embereket. Szüleim idejét, ahogyan emlékszem, rendkívüli mértékben lekötötte a likócsi ténykedés. Rengeteget dolgoztak, szép gazdaságot hoztak létre. Ezt nem tudták a vagyonelkobzásnál elvenni, mert édesanyám nevén volt. Anyai nagyanyámnak lett véve, mert vágyott vissza a falujába, és azt mondta anyámnak, hogy nyugodtabb lenne, ha a lánya nevén lenne. Bár nem volt oka a bizalmatlanságra, édesapám azt mondta: ha Anyuska így akarja, legyen így. A példás családi szeretet és a gondviselés mentett meg bennünket a teljes kifosztástól, amikor a tragédia bekövetkezett. 

 1953-ban halt meg az apai nagyapám, ehhez kapcsolódik egy misztikus történet. Ahogy minden családban van nézeteltérés, a mi családunkban is volt, és azt hiszem, a szüleim jól rendezték el. Apám általában úgy zárta le a vitát: ugyan, hagyjad, Mária, ezt a pár évet még kibírod velem! Ennek az a magyarázata, hogy 53-ban, miután meghalt a nagyapám, édesapám vele álmodott, és álmában azt mondta neki a nagyapám: ne búsulj, fiam, négy év múlva találkozunk. Mindig így mesélték. És szegény négy év múlva, 1957. december 31-én meghalt. A szülő–fiú kapcsolatban náluk rendkívüli tisztelet volt a követelmény, amellett meg apám rendkívüli módon szerette az édesapját. Nem volt babonás ember, de ez az álom gyakran eszébe jutott. Apám búcsúlevelét is misztikus körülmények között találták meg. A ruhái – köztük egy bekecs –, miután kiadták, édesanyám nagynénjéhez kerültek Olaszfára, mondván, ott, falun még el tudják használni. Egyszer csak anyám nagynénje megjelent édesapám búcsúlevelével. Ő úgy mesélte el, hogy éjszaka azt álmodta, édesapám az ölébe tette a bekecset, mire ő fölriadt. Rögtön szólt Miklós bátyámnak: Miklós, hol a bekecs? Ment is az öreg ki az istállóhoz, és hozta be a bekecset. Fölfejtették, és ott volt édesapa búcsúlevele, összehajtogatott vécépapíron, tintaceruzával írva. Van egy másik levél, amit szeptemberben hivatalosan írhatott a börtönből az elsőfokú halálos ítélet után, azt ellenőrizték, de amelyik be volt varrva a bekecsbe, azt nem. Szegény, úgy tudott írni a halálos cellában, hogy sem formai, sem helyesírási hiba nincs benne. 

Fantasztikus, ahogyan az életet látta. Tulajdonképpen ezt hagyta örökül. A búcsúlevelet az első pillanattól kezdve ismertük, annak minden betűjét tudtuk. Édesanya már a kezdet kezdetén sem óvott bennünket az események ismeretétől. A győri tárgyalásra is elvitt mindkettőnket. Én egyre emlékszem. A foglyoknak lehetett ennivalót adni, és édesanyám az akkoriban a Vöröskereszttől származó szardíniás szendvicset csinált. Nagyon megkívántam a szendvicset, jó lett volna megenni, de édesanya azt mondta, édesapának lesz. De ezután is olyan jó lett volna megenni azt a szendvicset. Azt szoktam ismételni magamnak, hogy hát kicsi gyerek voltam… Hátul álltam, előttünk sok magas ember, nem merem azt mondani, hogy láttam őket, azt sem tudom, hogyan jutottunk oda, csak a szendvicsre emlékszem. Mentünk a börtön melletti parkba is, hogy lássuk édesapát az ablakban – mindig egy kendőt láttunk –, a börtönrácson keresztül. Aztán észrevették, és átvitték egy másik cellába. Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat. 

Valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mi családunknál egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, ami másra nem tartozik. Nem kellett ezt külön a lelkünkre kötni, valahogyan megéreztük. Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És édesanyám nyilván azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, ha élni akarunk. Nem ragasztottuk a homlokunkra, hogy kik vagyunk. Nem járattuk feleslegesen a szánkat, így békén hagytak bennünket. Persze hozzásegítettek, hogy tudjuk, hol a helyünk. Egyszer az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel, aki árva vagy félárva. Harmadikas voltam, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze hogy felálltam. És akkor a tanító azt mondta, hogy én csak üljek le. Ez olyan élmény volt számomra, amely mélyen rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többiek, a mi családunk más. 

Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta. Erre a nő: én meg nem láttam. Ilyen is volt. És amikor mindent fel kellett venni a listára, ruhát, könyvet, bútort, megkérdezték anyámtól, nem tudja-e átvinni a legszükségesebb dolgokat valamelyik szomszédhoz. Abban a rettenetes gépezetben is dolgoztak az emberek, végezték a munkájukat, mindenkinek családja volt, léteznie kellett. Ezek a történések olyan véleményt alakítottak ki bennünk, hogy a hivatalokban is vannak tisztességes emberek. 

Azok sem viselkedtek vadállatok módjára, akik édesapát elvitték. 1956. december 27-én éjjel vitték el. Felsődiósiéknál voltak a szüleink névnapot köszönteni, mi anyám anyukájával voltunk otthon. Amikor zörögtek az ajtón, nagyanyám azt mondta, legyünk csendben, mert aki ilyenkor jön, az nem jó barát. Erősen dörömböltek, és jöttek be a szobába, konyhába, mindenhova. Nem tudom, hányan voltak, de nagyon sokan, és benéztek a lakás minden zugába. Amikor a szüleink megjöttek, házkutatást tartottak. Édesanya rögtön áthívta a szomszédot tanúnak. Együtt figyelték a rendőröket, mire az egyik fiatal rendőr odaszólt: Ne tessék félni, nem viszünk el semmit! Anyám azt válaszolta: De olyan már volt, hogy hoztak. Erre a férfi rettenetes zavarba jött. Úgy vitték el édesapát, hogy ne aggódjunk, hamarosan hazaengedik. 

 A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette. Édesapám nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal, anyámtól tudom, akkor éppen vásárolni indultak, porszívót akartak venni. Az utcán találkoztak a szomszédasszonnyal, tőle hallották, hogy az orosz emlékmű felé mennek, le akarják dönteni. A városházától nem messze állt egy obeliszk, a tetején nagy, bronz ötágú csillaggal. Édesanyám mondta apámnak, hogy ő hazamegy a gyerekekért. Ismertek bennünket annyira, hogy hamar ott vagyunk, ahol történik valami. Azóta is emlegeti, mi lett volna, ha együtt mennek haza értünk. De nem, anyu hamar hazafutott. Persze a bátyámat már nem találta otthon, ő eltűnt a barátaival, hogy körülnézzen, mi történik a városban. Engem kézen fogott, és magával vitt. Amikor az emlékmű közelébe értünk, egy ismerős gratulált édesanyámnak, de ő nem tudta, mihez. Kiderült, hogy édesapát a munkások szinte föltuszkolták az emlékmű talapzatára, és ott elszavalta a Nemzeti dalt. Ez azért történhetett meg, mert a dolgozók iskolájában is tanított, és ismerték, szerették őt. Arra emlékszem, hogy amikor odaértünk, már egy jó hosszú kötél volt a csillagon, és húzták az emberek. Gondolom, le is esett. Utána, időben nem tudom hova tenni, de a városházáról is leszedték a vörös csillagot. Ott valami létrára emlékszem, és mintha arról szedték volna le. Ezek után – ezt már elbeszélésből tudom – a tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Jött egy ÁVH-s teherautó, valami fegyver is volt rajta, azon mentek az ávósok a börtönhöz. Percek múlva már hallatszottak a lövések. Három halott volt, és sok sebesült. Normális ember nem megy oda, ahol fegyvertelenekre lőnek, mi is hazamentünk. 

Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült. Édesapa és még valaki – nem tudjuk, ki, mert erről később mindenki igyekezett hallgatni – fölment Szigethy Attilához, és elmondta, mit hallottak. Erre Szigethy Attila megkérdezte, ki menne el megnézni, mi történt pontosan, és ha kell, segíteni a helyzet normalizálásában. Édesapa jelentkezett.  Soha nem volt párttag, de annyit tudok, mivel jó előadókészsége volt, 45-ben a barátai megkérték, hogy tartson kortesbeszédet, így néhányszor elment a Barankovics-párt gyűléseire a környező falvakba, de aktívan nem politizált. Érdekelték a történések, érzékenyen reagált rájuk, és amikor valakinek menni kellett elintézni valamit, vállalta. Nem volt tagja semmiféle bizottságnak, nem lett kinevezve, nem állítottak ki neki hamar egy igazolványt, őt a felelősségérzet motiválta. Egy katonatiszt felajánlotta, hogy adnak teherautót a laktanyából. Azon indultak, civilek is felkapaszkodtak rá. Édesanyám két közeli lányismerőse is azon a kocsin ment Óvárra, mint a többi érdeklődő. Édesapáék fehér zászlóval mentek, fegyver nem volt a kocsin, de fegyveres katonák követték őket egy másik teherautón. Földes Gábor is elindult egy Pobedában, Ökrös főhadnagy meg még néhány győri kíséretében, akik később disszidáltak. Öttevénynél beérték édesapáékat, és elkérték a fehér zászlót, mondván, ők előbb érnek oda. Földesék egyenesen a határőrlaktanyához mentek, oda, ahonnan a tömegbe lőttek.  

Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént. Jegyzőkönyvet is fölvettek, ami aztán eltűnt, pedig később fontos lett volna, hogy meglegyen. Közben a tömeg követelte, adják ki a két tisztet. Annyira követelőztek, hogy többen is kiálltak a városháza erkélyére, onnan próbálták nyugtatni az embereket. Édesapát megkérték, mondja el, hogy Győrben nyugalom van, a rendőrség és a katonaság megadta magát. Édesapa kiment az erkélyre, de mivel nem ismerték, a tömeg fújolni kezdett, mire Ládi Károly gimnáziumi igazgató, aki Győrből ismerte, megvédte, mondván, szavahihető ember. Édesapa azt mondta, elég szomorú, ami történt, ki kell vizsgálni, meg kell keresni a felelősöket, és törvényes eljárás keretében kell felelősségre vonni őket. Más is beszélt, aztán szétoszlott a tömeg, a győriek pedig hazajöttek. 

Nehéz a történtek kibogozása, különösen a visszaemlékezésekből. Amikor mi ennek komoly jelentőséget tulajdonítottunk, édesapa már nem volt itthon. Aki kapott két évet vagy tíz évet, miután hazatért, mesélhetett a családnak. Tőle már nem lehetett kérdezni. Azt tudom, hogy az óvári út után édesapa az átlagpolgár tevékenységén túl nem sok mindent tett. A pedagógusoknál is alakult valamilyen szervezet, amely főleg azt célozta, hogy a gyerekekkel tudatni kell, mi történik az országban, és a leghatározottabban meg kell akadályozni, hogy részt vegyenek a fegyveres harcokban. Talán 27-én történt, hogy több diákja felkapaszkodott egy teherautóra, hogy Pestre menjenek harcolni, de apu és még néhány pedagógus leszedte őket. Csak agyonlövették volna magukat.

Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe? Szigethy Attiláék beszéltek az osztrákokkal, hogy a Bayer Bund – az osztrák parasztszövetség – kész gazdasági segítséget nyújtani a Kisalföldnek, ennek kapcsán ment ki apám és három másik ember. Most tudtam meg, hogy amikor október 30-án megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, édesapa felszólalt, de senki sem tudja pontosan, mit mondott. Ott, az alakuló ülésen hallotta, hogy három küldött indul Ausztriába a parasztszövetséghez, és civilként csatlakozott hozzájuk, hogy meglátogassa az osztrák ismerőseit. Bécsben csak a három küldött tárgyalt a Bayer Bund képviselőivel, de az amerikai követségre sajnos édesapa is felment kíváncsiságból. Ennek ellenére ez utóbbi nagyon súlyosan esett a latba édesapánál, bár mindenki tudta, nem történt semmiféle amerikai segítség. A per idején édesanya bekérette tanúnak Idei László gépkocsivezetőt, aki Ausztriába vitte őket. A szerencsétlent abban a pillanatban elkapták, bedugták valami fogdába, majd azzal bocsátották el, jobb, ha elfelejti, hogy valaha is ismerte Tihanyit. Így nem is nagyon lehetett bizonyítani, mi történt valójában Ausztriában. Édesapa Idei Lászlóval elment Paasdorfba, ahol 1945-ben lábadozott, onnan aztán két héttel később gyalog jöttek haza. Tulajdonképpen hazaszöktek. Biztosan úgy gondolták, nyugodtan jöhetnek, hiszen – mint édesapa mindig hangsúlyozta – nekik csupán a hibák kijavítása volt a célja, amit az SZKP XX. kongresszusa is deklarált, és Győrben amúgy sem történtek olyan események, amiért súlyos ítéletre számíthattak volna. Utána a pártbizottságról azt üzenték édesapának, hogy ne bujkáljon, tanítson, mire ő visszaüzent, nem bujkál, tanít. 1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz. Meglepő dolgokat produkáltak a nyomozók, kiszámíthatatlan volt minden lépésük. Volt édesapának egy ügyvédje, aki nem az elvárásainknak megfelelően tevékenykedett. Mindenre bólogatott, mindenbe beleegyezett, mintha a rendszer védelmére kirendelt ügyvéd lett volna. Ezután bízta meg édesanya a házban lakó ügyvédet, Gidai bácsit. Vádiratot soha nem láttunk, és a halálos ítélet mindenkinek rettenetes megdöbbenés volt. A tanúkat megfélemlítették. Az egyik sofőr letagadta, hogy vitte volna édesapát Óváron. A határőrkerület parancsnoka azt vallotta, hogy apámat véres kézzel látta, pedig ő a lincseléskor közelében sem volt a laktanyának. A bíró azt kérdezte a tanútól: Nézze meg jól, nem téveszti össze Gulyás Lajossal? Annyiban hasonlítottak, hogy mindkettőjüknek elég erős bajsza volt, meg közel egykorúak voltak. Gulyás saját bevallása szerint is véres lett, amikor próbálták kihúzni a tömegből az egyik tisztet, mert azért menteni akarták ezeket a csirkefogókat. Erre a tanú se igent, se nemet nem mondott. Ilyen körülmények között az ügyvéd nem állhatott a helyzet magaslatán, ebbe sem kapaszkodhatott bele. Másrészről meg bizonyított volt, hogy a győri teherautók jóval későbben értek Óvárra. Egy másik vádpont szerint apám vezette a teherautót. Ezeket azért tisztázni lehetett volna. Vád volt ellene a Nemzeti dal elszavalása, de akkor többen is elszavalták. Anyám mindig oda lyukadt ki, hogy édesapát személyes bosszú alapján választották ki. Én nem tudok róla, hogy bárkivel is személyes nézeteltérése lett volna. Édesapa az alkotmányt szó szerint vette, úgy is viselkedett, ami a pártvezetők szemében irritáló lehetett. Mindig megmondta, mi nem tetszik neki. Kétségtelen, ha nem szavalja el a Nemzeti dalt, nem megy el Óvárra, nem megy ki Ausztriába, akkor nincs mit mondani rá. Azt hiszem, bűnbakokat kellett keresni, akiket aztán megvádolhatnak. A jelenlétük beleilleszthető volt a koncepcióba: ha ott voltál, csináltad is. 

Az elsőfokú tárgyalás 1957. május 25-től június 10-ig tartott. Akkor hat halálos ítélet született és egy életfogytiglan. Az ítélethirdetéskor hatalmas tömeg gyűlt össze a győri bíróság előtt, az utcán. Az ávósok csináltak rendet, gépkocsival meg oldalkocsis motorral cirkáltak föl-alá, hogy megfélemlítsék az embereket. Az ítéleten mindenki megdöbbent. Édesapa ellen a vád szervezkedés vezetése és három rendbeli gyilkosságra való felbujtás volt. Képtelenségnek tűnt. Gondolom, mindenki meg volt győződve róla, hogy másodfokon majd megváltoztatják, mert Győrben elfogult a bíróság. 

Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket. Az övékét klasszikus koncepciós pernek szánták, amelyben részt vett a revizionista kommunista Földes Gábor, a klerikális reakció Gulyás Lajos református lelkész személyében, és a horthysta vitéz, az apám. Pedig se horthysta, se vitéz nem volt. Katona volt, mint annyian, majdnem meghalt szegény. És ugye az egész úgy állt össze, hogy Földes, Gulyás és Tihanyi az eszmei kiagyalói annak, amiben vagy még, vagy már nem vettek részt. És a másik négy a gyilkos, a végrehajtó. Így állították föl a koncepciót. A négy lincseléssel vádoltról nem tudok nyilatkozni. Ők ott voltak a helyszínen, ez bizonyított, de több másik ezerrel együtt. Egy idős barátom azt mondta: öregem, a fénykép alapján, aki állt, az tizenöt évet kapott, aki mozdult, az meg kötelet. Ugye 57-ben azt nyilatkozta a belügyminiszter, hogy kevésnek tartja a fizikailag megsemmisítettek számát. Méltánytalan, hogy a dolgokat olyan nagy súllyal ítélték meg. Apám nem mondhatta, hogy nem szavalta el a Nemzeti dalt, de az méltánytalan, hogy ezt úgy rótták fel neki, mint a rendszer megdöntésére irányuló felkelés elindítását és vezetését. Ott voltak Óváron, és nekik köszönhető, hogy aznap nem történt több lincselés, mert csitították az embereket, ezt viszont gyilkosságra való felbujtásként értékelték. A bécsi utat másodfokon például hazaárulásnak vették, az első fokon nem is foglalkoztak vele. 

A másodfokú tárgyalás, december 21-én, zárt tárgyalás volt, katonai bíróságot állítottak fel Budapesten. Édesanya és Náci nagybátyám ott voltak a tárgyalóterem előtt, de nem ott hozták ki őket, ahol várni lehetett, hanem valami hátsó kijáraton. Náci bátyámnak valahogyan mégis sikerült elkapni édesapa tekintetét, amikor éppen egy lépcsőn vezették fel őket, és annyit látott, hogy apu egy mozdulattal mutatta az ítéletet. Az indoklás változott, de az ítélet nem. Még az egyik életfogytot is halálosra változtatták. Akkor még reménykedtek a kegyelmi kérvényben. Nem tudtuk, hogy mikor hozták le őket Győrbe. Édesanyám húgának volt egy ismerőse a bíróságon, aki megtudta, hogy lehozták őket, másnap lesz az ítélet-végrehajtás. Meg is mondták a nagynénémnek, de édesanya akkor még nem tudta. Az ügyvédnél érdeklődött, de az nem beszélhetett. Ők akkor nem mondhatták meg, később aztán engedélyt kaptak a bíróságon, hogy közölhetik a hozzátartozókkal. Édesanyám akkor már tudta, mert amikor a húgának mondta, hogy ha eddig nem jött értesítés, biztosan élnek. Erre a nagynéném zokogni kezdett, és kiderült az igazság. 

 Akkoriban néha álmodtam édesapával. Jött felém, nagy bajsza volt, fölemelt és szúrt a bajsza. És akkor fölébredtem. Persze sok emlékem volt róla. Hogy elvitt úttörőtáborba a Balatonra, és borogatta a begyulladt szemem, azt hittem, valami belement, de árpa volt. Ő volt mellettem egész éjjel. Meg amikor Likócsra jártunk a motorkerékpárral. A bátyám kiment biciklivel, engem felültettek a tankra, anyám hátul, így mentünk ki. Ezek az emlékképeim megvannak. Meg amikor a disznóölést csinálták. Anyánk, amennyire lehetett, próbálta pótolni édesapánkat. Talán, mert már olyan régóta nem volt velünk, nem éreztem annyira a hiányát, mert anyám rengeteget dolgozott, szeretetből meg gondoskodásból megkaptuk anyánktól azt, amire szükségünk volt. A nagyanyám, az anyám meg a testvérem és anyám húgának családja igyekeztek érzelmileg kitölteni az életemet. Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett. Ebben a periódusban nem kaptunk segítséget, de édesapa halála után nem egészen egy évig – pontosan az sem derült ki, hogy személy szerint kik – orvosok adtak össze számunkra pénzt, Böjtösék szervezték, az evangélikus egyháztól. Pedagógusok is segítettek, azt Szabó György tanár szervezte meg. Olyan négy-ötszáz forintra jött ki havonta. Egy idő után aztán megszűnt ez a támogatás. Hogy féltek, vagy lecsengett a dolog a részükről, nem tudni.  A vagyonelkobzáskor majdnem mindent – Likócs kivételével – elvittek, anyánk mégis olyan életet biztosított nekünk, amilyet sok helyen két szülő sem tudott, és az anyagi lehetőségek biztosítása nem ment az érzelmi dolgok rovására. De azért nem volt mindegy, hogy anyánk szombat-vasárnap falura ment parasztasszonyoknak szabás-varrást tanítani, és jött haza a teli cekkerrel: a tojással, a tyúkkal meg egyebekkel. Télen például, amikor kevesebb munka volt – nagykabátokat ugyanis anyánk nem varrt –, Mikulás-csomagokat festegettünk. Mindig volt, aki segített, és munkát adott. Nagy műanyag terítőket is festettünk. Akkor divat volt, hogy Mikulás meg nyuszi, meg nem tudom, mi volt rajta. Holeczki néni szerezte a munkát. Ilyenekből éltünk. Amikor anyánk nem volt otthon, tudtuk, hogy miértünk nincs otthon. 

Lassan bele is nyugodtunk. Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él. Amiben biztos nagy része volt annak, hogy nem volt sírja, ahova kimentünk volna. Nem láttuk a koporsóját, nem vittünk virágot a sírjára, nem tudtuk, hol van eltemetve. 

Eleinte sokan próbálták vigasztalni édesanyát, hogy biztosan elvitték őket Szibériába. De köztünk soha nem merült föl, hogy igaz lehet. Talán amiatt sem, mert a kivégzés egyik szemtanúja, szintén bírósági dolgozó, annyit elmondott, hogy 1957. december 31-én a négy közül édesapa volt az utolsó, és idézte a búcsúszavait is: Éljen Krisztus Király, ártatlanul halok meg, éljen a szabad, független Magyarország! Amit nem találhatott ki a szemtanú, mert a később megtalált búcsúlevélben is ez volt. A másik három halálraítéltet január 15-én végezték ki. 

Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől? Arról nem is beszélve, hogy apám ettől nem támad föl, a mi elmúlt életünk nem lesz könnyebb, nem lesz jobb. A lelki megnyugvásomat sem hozná meg, ha ezekre akármit is kiszabnának. Hát akkor meg azt mondom, a fene egye meg őket, van magasabb bíró, feleljenek ott. Az is biztos: vallásos neveltetésünknek tudható be, hogy az ember nem azzal kelt-feküdt, hogy bosszút kell állni. Édesapa sem átkozta őket a búcsúlevelében. Ő is arra hivatkozik, hogy ezeknek az embereknek majd valahol felelniük kell a tetteikért, és hogy ő megbocsát mindenkinek, aki ellene vétkezett. Ez erőt ad az embernek. Ha ő meg tudott bocsátani, nekem nincs jogom feszítsd meg-et kiáltani. Másrészt arra gondolok, hogy ha ők nem akartak gyűlölettel a lelkükben meghalni, akkor az élőknek, az igazságszolgáltatásnak igenis kötelessége, hogy a helyükre tegyék ezeket a dolgokat. De máig sem vagyok tisztában vele, hogy mit kellene tenni, vagy mit szeretnék tenni. 

Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is. Úgy tudom, a győri temetőben összepiszkították a szovjet emlékművet – amit én egyáltalán nem tartok intelligens dolognak –, de kiderült, hogy nekünk semmi közünk nem volt hozzá, és elengedtek. Egy kis lámpavillogtatással kérdezgettek, hol jártunk egy bizonyos napon, aztán másfél-két óra múlva elengedtek. Éjjel volt, azt mondták, elmehetünk. Bátyám a rendőrség (a régi ÁVH épülete, ahol apu is volt) közelében lakott, mi pedig a belvárosban. Csendesen azt mondtam, úgy szeretnék menni, ahogyan jöttem. Így aztán azzal a Volga autóval haza is vittek. Az is hozzátartozik, hogy mi nem hőbörögtünk, nem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Anyánk útmutatása az volt: nem felhívni magunkra a figyelmet, csendben kell maradni, ha élni akarunk. Passzív ellenállás persze volt bennünk, a tanulmányaink során se kisdobos, se úttörő, se KISZ, ezekben nem vettünk részt. Nem is agitáltak, de gondolom, ha jelentkeztem volna, felvesznek. Nem is érdekelt bennünket, ennyire azért élt bennünk a múlt. Mindennel tisztában voltunk, alkalmasint játszottuk is a nagyokost, de hivatalos piszkálódásokra nem adtunk okot. Nem mondanám, hogy lapítottunk, éltük a magunk életét, de nem titkoltuk soha, kik vagyunk, mik vagyunk. 

Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást. Az iparosnak még táppénz se járt, ha beteg lett. Tehát neki dolgoznia kellett, és a munkája attól függött, hogy a kuncsaftok elmennek-e hozzá. Győr kisváros volt, de aki nem a belvárosban lakott, ahhoz már nehezebben mentek ki. Később be is igazolódott. Tehát amikor édesanya megtudta a dolgot, elcserélte a lakást. Szép, háromszobás állami bérlakásban laktunk, kaptunk érte egyszobás, pici öröklakást, amit édesanyám nevére írtak. Odaköltöztünk, de nehézségei lettek az iparral, nem mindenki jött ki hozzá Nádorvárosba. Körülbelül egy év múlva édesanyának sikerült elcserélnie a kis öröklakást egy nagyon szép, kétszobás bérlakásra, a belvárosba, ahol tovább folytathatta az iparát. 

Amikor jöttek a kuncsaftok, édesanya állandóan mesélt, hogyan történt, mint történt, min mentünk keresztül. Kisgyerek voltam, bent lehettem, és hallgattam a történeteket: mi történt, mit mondott édesapa, hogyan szavalta el az utolsó szó jogán Ady Csák Máté földjén című versét. Állandó téma volt a családban, hogy megtörtént ez a tragédia, de mégsem éltük meg tragédiaként. Ebben a nyíltságnak volt a legnagyobb szerepe, annak, hogy mindig beszéltünk róla. Mivel soha semmi nem volt titok, semmi olyasmi nem történt, hogy egy titokról hirtelen kiderül az igazság, és azt megdöbbenve veszi tudomásul az ember. 

 Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania, hogy Tamásnak igaza volt. Ehelyett vigasztalni kezdett, bizonygatta, hogy Tamás biztosan nem akart nekem rosszat, csak valakitől ezt hallotta. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Az egyház is segített. Egy volt apáca tanított bennünket németre. És annyi volt még, hogy ide, a győri bencésekhez fölvették a bátyámat, és körülbelül fél évig a bencések menzájáról kaptunk ebédet. Hogy miért maradt abba, nem tudom. 

Kijártam a nyolcadikat, és erdészeti technikumba szerettem volna menni. Ám ott csak egyéves gyakorlat után dőlt el, hogy fölvesznek-e. Anyám azt mondta, egy évet ellébecolok, és lehet, hogy nem vesznek fel. Amikor egyszer beteg voltam, megcsináltam a rádiót, mire édesanya azt mondta, legyek villanyszerelő. Óriási szerencsémre a MüM 401-es Iparitanuló Tanintézete indított szakközépiskolát, ahol az érettségi vizsga is biztosítva volt, oda felvételiztem. Jó bizonyítványom volt, mégsem akartak fölvenni. Az igazgató, aki édesapa kollégája volt, tudta, ki vagyok, és nagyon félhetett. Édesanya elment hozzájuk, és sírva mondta a feleségének, hogy nem ezt várta a férjétől. Így aztán fölvettek. Jeles érettségim lett, és szakmát is kaptam. Nagyon karakán emberekkel ismerkedtem meg a szakközépben. Sőt, édesapám volt kollégái is tanítottak. Volt olyan történelemtanár, Kövér István – ugye 63–67 között jártam a szakközépbe –, aki a történelemkönyvből kihúzatott néhány dolgot, mondván, hogy az nem úgy történt. Végtelenül becsületes ember volt. 

1967-ben végeztem, és ahol gyakorlaton voltam, ott kezdtem el dolgozni. Nem volt különösebb gond, mert póznamászó, mérőórás villanyszerelő lettem, amit nagyon élveztem. A munkásokkal is jó kapcsolatom alakult ki. Szerettem dolgozni, jó emlékeim vannak a melósokról is, de egy kicsit többet éreztem magamban, és jelentkeztem a főiskolára. A jellemzésemet a személyzeti osztályon lezárt borítékban kaptam meg. Megkérdeztem, mi van benne. Azt mondták, semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Akkor vissza akarták venni tőlem a borítékot, persze én nem adtam, sejtettem, mi van benne. Hazajöttem, felbontottuk. Édesapáról volt benne, hogy milyen ítélete volt, rólam meg az, hogy nem vagyok semmilyen szervezetnek tagja és nem olyan beállítottságú vagyok, hogy vezető beosztásra alkalmas lennék. Így javasolják nevezett felvételi kérelmét elutasítani. Ezzel a papírral nem mentem el felvételizni a főiskolára.  

Ősszel elvittek katonának. Nagy szerencsém volt, mert nyáron jogosítványt szereztem. Négy vagy öt helyen voltam katona. Veszprémben azzal fogadott a százados: No, mit csinált az öreged? Megvontam a vállam, és azt mondtam: semmi különöset. Ezzel le volt zárva a dolog. Veszprémben stadiont építettünk. Jót tettek velem, mert a zsold mellé lett egy kis ellátmány. Aztán repülőgép-harcálláspontra hordtam a reggelit, ebédet, vacsorát, és mindennap fel volt írva a tenyerembe a belépési kód. Hogy ez figyelmetlenség volt-e a részükről, nem tudom, de támadás soha nem ért. Egyszer kerülhetett szóba a múltam. Parancsnoki sofőrnek szántak és már majdnem rendben volt minden, amikor azt mondták, ez mégsem megy. Lehet, hogy a legutolsó kontrollnál derült ki, hogy ki vagyok. Konyhai vételező gépkocsin voltam sofőr, a kocsiparancsnok szerzett egy malacot a szomszéd laktanyából, levittük Alsóőrsre, és betettük a többi közé. Azok persze nekimentek a fekete színű, általunk orosz disznónak nevezett jövevénynek. Oldalba lökött a főtörzs és azt mondta: Látod, ezek sem szeretik egymást! Amikor egy hadnaggyal Budapestre mentünk, meglátogattuk az édesanyját, aki Mátyásföld közelében lakott. Mire megérkezünk, a mama is hazaér a miséről és jót reggelizünk – mondta. Ilyesmit mással szemben nem engedtek volna meg maguknak. 

Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek. A kórházban a jelentkezésemkor biztosan nem tudták, ki vagyok. Az igazgató, akivel az angol nyelvkurzusom kapcsán jobb viszonyba kerültem, egyszer rákérdezett édesapám dolgára. És én ugyanazt mondtam, amit ma is: politikailag nem volt óriási szerepe, a lelkiismeretére hallgatva mindig kinyilvánította a véleményét, és megtette, amit szerinte kiszabott rá a sors. Mondtam, amit a különböző fehér könyvekben olvas, az nem történt meg sem Győrben, sem Óváron, sem máshol, és elmondtam, mi volt az apám szerepe. Koncepciós per volt. Az igazgató normálisan fogadta, biztosított a védelméről, de hozzátette: Azzal természetesen tisztában vagy, hogy vezető beosztásba nem kerülhetsz. Erre én az ismeretség miatt megengedhettem magamnak, hogy csodálkozó arcot vágjak, és különböző párt-deklarációkra hivatkozzam, miszerint a szakmai felkészültség számít. Mire hátba veregetett: Ugyan már, ne marháskodj, gondolom, neked ezt nem kell külön magyarázni. Soha nem tapasztaltam rosszindulatot a részéről, sőt ahogy enyhültek a körülmények és beruházások is voltak, huszonnégy fős csoport vezetője lettem. Azt mondhatom, a munkám során nem ért kellemetlenség, problémát csak az jelentett, hogy munka mellett kellett tanulnom, ami nem volt könnyű. Most osztályvezető lettem, mert az egyik kollégánk elment, és mivel már tizenhét-tizennyolc éve dolgozom a kórháznál, ez természetesnek tűnt. Okot nem adtam rá, hogy ne én legyek, a végzettségem megvan hozzá, a területet jól ismerem. A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt. 

A napokban megkérdezték, hozott-e valami jót nekem a rendszerváltozás. Erre azt kellett mondanom, hogy erkölcsileg, érzelmileg természetesen adott elégtételt, de a mindennapokban konkrét változást nem hozott, én ugyanúgy dolgozom. Hozzátéve, hogy tizenegy éve másodállásom is van, jó anyagi körülmények között élünk, de ez nem az elmúlt másfél évben alakult így. Előtte is embertelenül sokat dolgoztam. Nem természetes, hogy a napi nyolc óra után este a műhely-garázsomban, szombaton, vasárnap és szabadság alatt kórházakban, óvodákban kell villanyt szerelnem. Megtettem, mert egyrészt anyámtól azt láttam, hogy mindig csak dolgozott, másrészt voltak – meg vannak – olyan kulturális, anyagi és egyéb igényeim, amelyeket csak így tudok kielégíteni. Lehet, hogy mindezt külföldön könnyebben meg tudtam volna valósítani. Hogy nem mentem el, abba talán az is belejátszott, hogy az apám se ment el. Azt mondta, és a gyerekeinek is azt tanította: Itt élned, halnod kell! És olyan illúzióim sem voltak, hogy a határ túloldalán kolbászból van a kerítés. Azt pedig biztosan nem tudtam volna feldolgozni, hogy örökre ott kell maradnom. De abban az időben még útlevelet sem kaptam, az pedig meg se fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kiszökni. Hogy jól tettem-e vagy nem, ezt nem tudom. Az biztos, hogy azt az időt, amit hasonló korú barátaim presszókban vagy kirándulásokon töltöttek, én tanulással. Még be sem fejeztem a főiskolát, amikor elkezdtem építeni ezt a lakást. Alighogy befejeztem, kiváltottam az ipart, és ott is dolgoztam. 

Összegezve az egészet, a tragédián túl azt mondhatom: ez az egész pozitív irányba befolyásolta a személyiségemet. Amikor éreztem, hogy valami nehezen megy, illetve nem úgy engednek, mint másokat, az munkált bennem, majd én megmutatom ennek a sok gazembernek. Például akkor is megszerzem a diplomát, ha megpróbálnak elgáncsolni. Az ember nem látott más lehetőséget az elégtételszerzésre, mint hogy bebizonyítsa, akkor is előbbre tud lépni, ha bármit tesznek ellene.

Tizennégy-tizenöt éves voltam, a bátyám tizenkilenc-húsz, nyilvánvaló volt, előbb-utóbb elkerülünk a háztól. Egyszer megjelent nálunk Czéh Sanyi bácsi, régi ismerős, aki együtt tanított édesapával. Később is meglátogatta néhányszor édesanyát. Szóba került, hogy eljöhet-e máskor is. Édesanya megkérdezett bennünket is. Megértettük, hogy biztosan nem akar egyedül maradni, régóta ismertük őt, korábban evangélikus kántortanító – úgymond közülünk való volt. Hamarosan házasságot kötöttek. Százszázalékos rokkant volt, már akkor bottal járt, később tolókocsiba került. T iszteltük, szerettük, befogadtuk a családba, de a mi életünk ettől nem változott. Az megnyugtató volt, ha elmentünk csavarogni, anyánk nem maradt egyedül. Ez a házasság egymás tiszteletére épült és tulajdonképpen legalizálta Sanyi bácsi látogatásait. Sajnos állapota egyre rosszabb lett. Sclerosis multiplex betegsége volt, egészen fiatal korától. Megtettünk mindent, amit egy ilyen családban meg lehet tenni. Én a hátamon hordtam le kerekezni, hogy el ne essen a lépcsőn. Aztán közösen vettünk egy Trabantot. Amikor elvittük Balatonra, úgy nézett ki az autó, mint a karácsonyfa, fölpakoltunk és bezsúfolódtunk. Már nős voltam, Sanyi bácsi, az anyám, a feleségem meg még Gergő is a Trabantban, a csomagtartó megpakolva. Sanyi bácsi idővel nagyon rossz állapotba került. Egy-két hónapig én jártam föl édesanyához minden reggel – már külön éltünk –, hogy segítsek. Nehéz volt. Féltünk, hogy édesanyám rámegy. Próbáltak bekerülni nyugdíjasházba, ahol van orvosi ellátás, nővér, minden, de nem sikerült. Akkoriban igen nagy keletje volt a nyugdíjasházaknak. Nővért nem tudtak volna fogadni a nyugdíjukból, egy év után viszont Sanyi bácsinak sikerült bekerülnie a szociális otthonba; egyedül volt a szobában, jobban lett, később zenét és németet tanított, tanítványok jártak hozzá. Édesanya mindennap ott volt. Sanyi bácsi 1984-ben meghalt. Édesanya sokáig a régi lakásában élt, de aztán lakásfelajánlással sikerült kijárni, hogy bekerüljön a nyugdíjasházba. Még a telefont is el tudta intézni. Szeret ott lakni.

A feleségem munkahelye éppen privatizáció alatt áll, rendkívül bizonytalan a helyzete. Szóba került, hogy a dolgozók megveszik a vállalatot, akkor tulajdonosi részarányban kapnának jutalékot, és a munkahelyük is biztosítva lenne. Nem szólok bele, hogyan döntsön, az a fontos, hogy jól érezze magát a munkahelyén. Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul. Megfelelő anyagi biztonságot jelent a szakmám: odafigyelésemmel, lelkiismeretes munkámmal, az emberekkel kialakított kapcsolataimmal. Meg tudom ítélni, hol kössek olyan kompromisszumot, amely az elvek feladása nélküli megegyezést eredményez. A feleségem rögtön az elején megtudta, mi történt édesapával. Sőt, talán tudta már korábban is, mert a cégnél több olyan vezető beosztású ember dolgozott, akit édesapa tanított. Később kiderült, hogy apósom is tudta, ki volt édesapám.

Korábban sem tevékenykedtem politikai szervezetekben, pártba most sem léptem be. Vannak szimpatikus programmal rendelkező pártok. Például az MDF, amelyre szavaztam, vagy a kisgazdák, de emlékszem a FIDESZ meg az SZDSZ nagyon kemény, nagyon határozott állásfoglalásaira is, amelyek nagyon tetszettek nekem. Mindegyiknél találok nagyon rokonszenves elképzeléseket, programokat, de találok olyasmit is, ami nem tetszik. Bár talán egy egyszerű párttagtól nem is várnak el olyan mértékű párthűséget, hogy mindent feltétel nélkül elfogadjon, de a magam lelkiismeretével nem tudnám összeegyeztetni, hogy azok a dolgok, amelyek nekem nem tetszenek, és amelyeket szóvá is teszek, végül a többségi elv alapján megvalósulnak. Élem a magam életét, nyitott vagyok, sok mindenről alkotok véleményt, és ha konkrét dologról van szó, amiben úgy érzem, tehetek valamit, azt párttagságtól függetlenül is megteszem. Nem tudom, kik hozták létre a halálbüntetést ellenzők ligáját, de oda rögtön beléptem, és amennyire tudtam, anyagilag támogattam őket. Egyetértek velük, mert inkább fusson száz bűnös, mint hogy egyvalakivel olyat tegyenek, ami visszafordíthatatlan. Ugyanez volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságával, amikor meghallottam, hogy megalakult, csatlakoztam hozzájuk. Nem is tudom, honnan tudtam meg, vidékre sokkal nehezebben jutnak el ilyen információk. Halda Aliz címét adták meg, beszéltem vele telefonon, tőle kaptam meg a belépési nyilatkozatot. Nagy hatással van rám, amivel foglalkoznak, meg hogy nem pártként funkcionálnak. Támogattam az örményországi földrengés áldozatait is valamilyen összeggel. És tavalyelőtt nyáron, amikor az MDF szervezésében gyerekeket nyaraltattak, mi is vállaltunk Aknaszlatináról és Lészpedről egy-egy kisgyereket. Ha más párt szervezi, akkor is támogattam volna, de annyi fenntartás azért van bennem, ha a kommunisták vagy az utódpártjuk, akkor nem. Sok embert látok az MSZP-ben, akik emberileg még szimpatikusak is lehetnek, elismerem a jóindulatukat, de közösséget nem szívesen vállalnék velük. Van egy határ, amit nem szeretnék túllépni. 

 Gyerekkorunkban furcsa volt, hogy míg más a temetőbe megy az apja sírjához, mi nem mentünk. A Karmelita templom altemplomában van egy kis emléktábla, oda időnként tettünk egy koszorút vagy gyertyát gyújtottunk. Amikor kimentünk anyai nagyanyám vagy keresztapám sírjához, a családi sírhelyhez, úgy vettük, édesapa is ott van. A legelső információ, hogy hol lehetnek eltemetve, röviddel a haláluk után jött. A holttesteket az egyik Olaszfa melletti községből, Oszkóról való börtönőrök vitték ki Győrből Sopronkőhidára. Édesanya Olaszfán élő nagynénjén keresztül üzenték meg, hogy december 31-én négy, január 15-én pedig három koporsót vittek. Neveket nem tudtak, de biztosra vettük, hogy csak ők lehetnek. Abban az időben a soproni utazáshoz határsáv-engedély kellett, szóba se jöhetett, hogy odamenjünk. Nem láttunk rá esélyt, hogy eltemethessük. A vagyonelkobzás után, 58 májusában édesanyát hagyatéki tárgyalásra hívták, ott is elmondta, hogy nem kapott értesítést a férje haláláról. Elment a börtönparancsnokhoz a halotti anyakönyvi kivonatért, és megkérdezte, hová temették őket. Azt válaszolták, érdeklődjön a minisztériumnál. Azt hiszem, oda nem írt. Olyan volt a légkör, hogy nem láttunk reális esélyt a megtalálásukra, de mindig felszínen volt a kérdés: pontosan hol lehetnek? 1988. október 6-án a Magyar Közlöny 46. számában megjelent az 1988. évi 20. törvényerejű rendelet a közkegyelemről. Ebbe viszont nem tartoztak bele a hazaárulás, kémkedés és emberölés vádjával elítéltek, nekik november 30-ig egyéni beadványban kellett kérni az ügy kivizsgálását. Látszott, hogy recseg-ropog már a birodalom.

 Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. Ugyanakkor írtunk a Belügyminisztériumba is. Berecz János azon kijelentésére hivatkoztunk, hogy aki Magyarországon született és halt meg, azt országunkban egy sírhely megilleti, valamint kértük, engedélyezzék az exhumálást és az újratemetést. Úgy döntöttem, az ügy intézéséből édesanyámat kihagyom, a koránál fogva sem akartam kitenni újra ezeknek a dolgoknak. Persze tudott mindenről, de a hivataloknál én jártam el. 1988. december 9-én a BM-től azt a választ kaptuk, hogy kérelmünket áttették az Igazságügyi Minisztériumba. Erre az átiratra 89 márciusában értesítést kaptunk az igazságügytől, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, július 1-je után sor kerülhet a munka megkezdésére. Az első levelünkre viszont nem válaszoltak, ezért 89. május 18-án újra kértem édesapa ügyének kivizsgálását. 

 1989. június 15-én a Soproni Ellenzéki Kerekasztal megemlékezést szervezett a sopronkőhidai rabtemetőben. Egy héttel előtte értesültem róla, hogy a soproni EKA – amelyben az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a TIB szerepelt – felderítette, hogy Szigethy Attilát és az óvári ügy kapcsán kivégzetteket a sopronkőhidai rabtemetőben temették el. Az általuk felkutatottakról és a sopronkőhidai börtön által is megerősítettekről elsőként az MDF-es dr. Magas Lászlótól és dr. Borbély Józseftől kaptam értesítést. A megemlékezésen ismertem meg az EKA másik agilis képviselőjét, az SZDSZ-es Szentkirályi Zsoltot. Csodálatos megemlékezés volt. A várkerületben tartották a fáklyás felvonulást, a nagytemplomban ökumenikus misét celebráltak, utána kimentünk a rabtemetőbe. Pár nappal később Szentkirályi Zsolt Borbély Józseffel együtt kivitt a börtönbe, és bemutatott a jogász végzettségű Pantali Zoltán őrnagynak, aki akkor szolgálatvezetői beosztásban tevékenykedett. Utánanézett, mikor temettek utoljára a rabtemetőben, kik voltak őrségben azokon a napokon, kiket rendeltek ki gépkocsival, egyáltalán, kik tudhatnak róla. Pantali rendkívül segítőkész volt. Később egy ismeretlen telefonáló megfenyegette, hogy megölik, és fenyegető levelet is kapott.

1989. július 26-án az Igazságügyi Minisztériumból megkaptuk a levelet, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, de éreztették, nem lesz egyszerű, mert a temető nagy, pontosan nem behatárolható, hol keressék őket. Nem biztattak eredménnyel. 1989. október 15-én ezt írtam az Igazságügyi Minisztériumnak: Pantali Zoltán százados megerősítette a soproni EKA-tól kapott értesülésemet, miszerint az édesapám perében kivégzetteket, valamint Szigethy Attilát és Török Istvánt – a soproniaktól tudtam meg ennek a felkelőnek a nevét – a rabtemető egy jól elkülöníthető, mintegy harmincöt négyzetméteres területén temették el. A temetésnek vannak szemtanúi. Mivel a kihantolásnak, exhumálásnak, azonosításnak és végső nyughelyre szállításuknak jogi és gyakorlati akadályai megszűntek, az eljárások elvégzésére mielőbbi időpont kitűzését kérem. Erre Dornbach Alajostól, a TIB jogászától kaptam egy levelet, ami nagyon nem tetszett nekem. Amellett, hogy együttérzéséről biztosított, javasolta, vonjuk vissza a kérelmünket. Azzal indokolta, hogy ilyen sűrűn betemetett helyen csak akkor van értelme elkezdeni a feltárást, ha igen nagy bizonyossággal lehet valószínűsíteni, melyik sírhelyen van az eltemetett személy. Rájöttem, hogy Dornbachot az Igazságügyi Minisztérium kereste meg, mint a TIB jogászát. A TIB-től viszont azt vártam volna, hogy az asztalra vernek, és azt mondják, ameddig ásó van, addig ásnak – főleg azok után, hogy nagy valószínűséggel tudtuk, hol vannak –, nem pedig azt, hogy álljunk el a kérelmünktől.

Korábban a többiekkel sem igen tudtunk egymásról, nem adhattunk fel hirdetést, hogy megtaláljuk egymást. Egyszerűen nem tudtam, hova menjek, kit keressek. Még csak az kellett volna, hogy megtudják, szervezkednek a kivégzettek hozzátartozói. 

Erre a levélre postafordultával jött válasz, hogy menjek be a titkárságra megbeszélni a dolgokat. A többieknek is írtak. November 21-én találkoztunk Borics úrral. A nejem jött el velem, a Gulyás lányok is ott voltak, ott volt Földesné, Irmi néni meg Zsigmondéktól valaki. Borics azzal kezdte, hogy kikérte magának a levél hangvételét. Emlékeztettem rá, hogy korábban nagyon udvariasan fogalmaztam, de csak nesze semmi, fogd meg jól választ kaptam. Igenis jogutódnak tartom őket, akik mindenről tudtak. Azt is megkérdeztem tőle, hogy koros ember lévén, mit csinált eddig? Nem az igazságügyben vagy a pártállam berkeiben dolgozott? Akkor hogy lehet, hogy nem tekinti magát senki utódjának sem? Meg kijött belőlem még olyan is, amit most nem akarok elismételni. Ő meg valami olyasmit is mondott, hogy mik derülnek ki ebben az országban. Alig tudtam uralkodni magamon, azt hittem, agyonütöm. De mondtam neki, tekintsünk el ettől, nem ezért jöttünk, mindketten tegyünk be egy szép fehér lapot a dossziéba, aztán írjuk le, ki mit és hogyan lép. Ezután mindent megígért.

Ez azért is érdekes, mert a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk, Kertész Péter írta, és úgy állította be, hogy a lincselők Győrből mentek Mosonmagyaróvárra. Én aztán megírtam neki, le is hozta az újság, hogy óriási tévedésben van. Mert a Népbíróság mindent elkövetett, hogy győri illetőségű lincselőt találjon, és gondolhatja, ha nekik nem sikerült, nem is volt ilyen. A korabeli ítélet sem tartalmazta, de még a vád sem, hogy Győrből érkeztek volna lincselők Óvárra.

A feltárást elvben engedélyezték, de az exhumálási és az azonosítási eljárást minden kivégzett esetében a hozzátartozóknak kellett kérvényezni. Mivel a kilenc érintett közül egynek, Török Istvánnak a hozzátartozóiról semmit sem tudtam, írtam a Tér – Kép című újságnak, tegyék közzé felhívásban, hogy keresem Török hozzátartozóit. Ők aztán a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézetnél jelentkeztek. 1990. január végén elküldtem az Igazságügyi Minisztériumba a közös kérvényt, és áprilisban dr. Bajnóczky Istvántól, a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetőjétől kaptam levelet, hogy április 6-án megbeszéljük a dolgokat. Ettől kezdve elég sok megbeszélés volt, hogy mikor és hogyan kezdik a feltárást. 1990. április 17-én kezdték el. Enyhe tél lévén, ebben az értelemben szerencsénk volt. A feltáró csoportban egy győri régész házaspár, dr. Tomka Péter és dr. Szőnyi Eszter vett részt, a csoport vezetője Bajnóczky István volt. Bajnóczky doktort felületesen ismertem a kórházból, a régészeket korábban nem ismertem. Hamarosan kiderült, hogy Eszter édesapját az ötvenes években elvitték, négyéves „továbbképzésre”, ami hozzájárult, hogy ötvenegynéhány éves korában meghalt. Ezt csak azért mondtam el, mert nekünk ez garancia volt a hozzáállásukra.

Az első megbeszélésen, amit Bajnóczky doktor összehívott, bemutatta azokat az embereket, akik majd a feltárás anyagi és egyéb feltételeit fogják biztosítani. A bódétól kezdve az aggregátorig, a vizes bödönig, hogy ott mi mindent kell létrehozni. Szakmailag meghatározott rendszer szerint kezdték a munkát: kutatóárok satöbbi, amiben később egy kicsit kiokosodtunk. A kezdési pontot a temető északnyugati csücskében jelölték ki, hiszen Karakás emlékei szerint Szigethy Attilának ott kellett lennie. Nagyon sok sírt tártak fel, amit a feltárási napló rögzít. Találtak egy üres koporsót, amelyről többen úgy vélték, biztosan Szigethy Attila koporsója, és kilopták belőle a holttestet. Meg is jelent egy cikk, Az üres koporsó titka, mindenféle újságírói dolgokkal kiszínezve.

Azt hiszem, 64-ben temettek oda utoljára. A sírhelyeket egy bizonyos időpontig megjelölték, idővel viszont letettek erről a szokásukról, már senki sem tudta, milyen sorrendben és rendszerben temettek. Egyszer nagy izgalom támadt, mert két koporsó körvonalai jöttek elő a tisztítás során, nyilván egyszerre helyezték oda őket, ráadásul fejtől s lábtól voltak. Karakástól is hallottunk hasonlót. Akkorra ebben is megedződtünk, elég sok csontot meg koponyát láttunk, de ennek a két sírnak a feltárását másképp vártuk, azt hittük, hogy ők azok. Irmi nénit tudtam csodálni, ő volt kinn a legtöbbet. Volt olyan időszak, amikor később mentem ki, és Irmi néni azzal fogadott: Gyere, Lacikám, megmutatom neked! Lemásztunk a gödörbe, Irmi néni fölemelte a nejlont, és megmutatta a csontokat. Megrendítő volt, ahogyan tudott róla beszélni: látod a kis bajszát, szegénynek. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy néztük a fogazatot, meg hogy volt-e bajsza. Mi azokat a jegyeket kerestük, amelyek alapján beazonosíthatók. Édesapának voltak olyan ismertetőjegyei, amelyek alapján egyértelműen lehetett tudni, hogy ő az. Végül arról a kettős sírról kiderült, hogy nem az övék.

Sehol sem volt egyetlen azonosító cédula és rabszám sem. Bajnóczky doktor az egyik sírban olyan támpontot adó jelzőkövet talált, amelynek megtalálták a nyomát a börtönben. Tehát abba a sírba egy ottani rabot temettek, a nyomokból pedig tudtak következtetni a temetés évére. Mivel összevissza temettek, ennek végül nem volt jelentősége. Egy másik azonosítási szempont volt, hogy a koponya fűrészelt-e vagy sem. Boncolásnál fűrészelt, kivégzetteknél nem. Egymás után tárták fel a sírokat, minden eredmény nélkül. Volt egy Zsuzsa nevezetű hölgy, aki annak idején a börtönben GH-s alkalmazottként dolgozott, illene tudnom a vezetéknevét, ő rengeteget segített. Földesné, Irmi néni korábbról ismerte. Zsuzsa közbenjárásával sikerült szóra bírni azt az embert, aki szavahihetőnek tűnt. Ez az a férfi, Kuslics István, aki sokáig nem akart beszélni. Róla az derült ki, hogy ő vezette azt a gépkocsit, amely a temetést végzőket szállította. Elmentünk a lakására, Zsuzsa kérlelte, aztán a felesége agitálta: Ugyan, mitől félsz már, miért nem mondod meg? Látod, itt van ez a gyerek, keresi az apját, a másik az urát, hát gondolkodj már! De az csak hajtogatta: nem emlékszik rá, nem tudja. A végén csak rávettük, és kimentünk vele a rabtemetőbe. A bizonytalansága volt meggyőző. Ő nem mutatott sehova, hanem azzal kezdte: úgy megváltozott itt minden, nagyon megnőttek a fák. Nem emlékszik a pontos sírhelyekre, de biztosan ide temették őket. Akkor éjjel már lefeküdt, az ágyból húzták ki, hogy induljon el a kocsival. Ilyen emlékei voltak, és mutatta, körülbelül hol lehetnek. Szerinte lejjebb történtek az eltemetések, mint ahol a feltárás tartott. Nagyon megörültünk az információnak.

Június elejéig tartott az első terminus, és szinte az utolsó napon találtak egy olyan holttestet, amelyen többszöri törésnyomok látszottak, az arcon meg egyéb helyeken is. Volt félig gyógyult törés, meg olyan is, amelyik nem gyógyult be. Nyilvánvaló volt, hogy Szigethy Attila csontjai, hiszen a vizsgálati fogságban egyszer felvágta az ereit, kétszer ugrott ki az ablakon, szegény az utóbbiba belehalt. A koporsóban a feje alatt német nyelvű orvosi újságokat találtak. Ezek úgy kerülhettek oda, hogy Szigethy Attila a kórházban halt meg, valahogyan a koporsóba kerültek ezek az újságok. Hála Isten, a kórboncnok segítőjének ilyen újság akadt a kezébe. Kiderült, az újság a győri kórházba járt, a soproniba nem. Szigethy Attila koporsója éppen az alatt a kőhalom alatt volt, amelyet 1989. június 15-én emeltek, mint Pro patria emlékhelyet.

És akkor abbamaradt az ásatás. Megdöbbentünk, pedig korábban is tudtuk, hogy a régészeknek az M1-es autópálya Győrt elkerülő szakaszának építéséhez kell menniük, programozott feltárási munkára. Szerződésük volt egy avar kori temető feltárására. Amikor Sopronkőhidán elkezdték a munkát, valószínűleg nem tudták, hogy ennyi ideig fog tartani. Mi felfokozott állapotban voltunk, bennünket csak az érdekelt, hogy mielőbb megtaláljuk a halottainkat, és akkor abbamarad. Bajnóczky összehívott egy megbeszélést, közölte, hogy felfüggesztik a munkát, de ha végeznek a régészeti feltárással, folytatják. Először nem akartunk belemenni, csűrtük-csavartuk mindenhogyan, mit lehetne tenni. Aztán úgy gondoltam, és megkaptam a többiek beleegyezését is, hogy hozzájárulunk a prolongáláshoz. Bajnóczky megígérte, hogy augusztus 20-a után folytatják.

A régészek rendkívüli emberséggel végezték a munkát. Bajnóczky doktornak voltak segítői is, két munkatársa felváltva járt ki. Az egyik Oltványi Éva kórboncnok. Ő elég nagy részt vállalt a munkából, majdnem két hétig kint is lakott ott egyedül. Változó létszámban voltak, akik ástak, főleg börtönőrök. Jól megvoltunk velük. Soha egyetlen számunkra nem tetsző megjegyzést nem hallottunk tőlük. Egy férfi pedig társadalmi munkában járt ki ásni Sopronból. Jólesett, amikor megtudtam. Mi is felajánlottuk, hogy tologatjuk a talicskát, de nem hagyták. Ott álltunk naphosszat, már nem tudtuk, hogy miről beszélgessünk. Őket nem akartuk zavarni. Jó is lett volna, ha az ember leköti magát a munkával.

Amikor édesanyának elmondtam, hogy két hónap múlva folytatják a feltárást, nem értett egyet vele. Azt mondta, ő nem volt ott, nem egyezett bele. Íratott velem egy levelet a minisztériumba, hogy ő ezzel nem ért egyet, és haladéktalanul meghallgatást kér a miniszter úrtól. Gondoltam, ha ez megnyugtatja, miért ne, végül is igaza volt. Olyan értelmű levelet írtam, hogy mivel az eddigi feltárások megkérdőjelezik a biztosnak vélt szemtanú emlékeit, kérjük – hasonlóan a Nagy Imre-feltárásokat megelőző időszakhoz –, rendeljenek el rendőrhatósági nyomozást. A két hónapig tartó leállás éppen elegendő lesz rá, hogy utána biztosra menjenek. Azért is szerettem volna, ha nyomoznak, mert abban meg kellett egyezni, hogy meddig folytassuk a feltárást. Mi sem akartunk minden halottat kiforgatni a sírjából. Azt mondtuk, hogy a rendezett sírok kezdetéig ássanak, ami még egyszer akkora terület volt, mint amit már feltártak. Főleg azért gondoltunk a nyomozásra, hogy akkor talán előkerül néhány dokumentum a temetésről, hiszen addig egyetlen papírt sem láttunk róla.

Június 22-én íródott ez a levél, és augusztus 6-án kaptunk választ, hogy szeptember 5-én menjünk föl a minisztériumba, dr. Isépy Tamás államtitkár úr fogad bennünket. Szeretek őszinte lenni, Isépy államtitkár úrnál is úgy indítottam, szeretnék hangot adni a véleményemnek. Nagyon fájlaljuk, hogy júniusi megkeresésünkre augusztusban kapunk választ, úgy, hogy az érdemi munka szeptemberben kezdődik. És hogy ez annál is inkább bánt bennünket, mert gondolható, hogy hova szavaztunk, és azok az emberek, akiknek az utósorsát kell intézni, nagyon is benne voltak abban, hogy ők kerültek kormányra. Többet érdemeltek volna, illetve valamilyen prioritást érdemeltek volna. Meglepődött. Nem akartam udvariatlan lenn. Aztán megbeszéltük vele, hogy folytatódik a feltárás, hiszen akkor már bizonyos volt, hogy Szigethy Attila holttestét találták meg. 

Október 1-jén este felhívtak, hogy biztosan édesapáékat találták meg, mert négy koporsó körvonalazódik. Másodikán kimentem. Ez is olyan érdekes, normálisan az ember azt gondolná, korán fölkelek és kimegyek Sopronba. De nem. Nem féltem, hiszen a várakozásunknak ez volt a csúcspontja, de halogattam az indulást. Bementem a munkahelyemre, ott vacakoltam, kihúztam, betoltam a fiókot, és csak valamikor fél tizenkettőkor indultam el. Majdnem egy óra volt, mire odaértem, éppen akkor mentek ebédelni a dolgozók. Odamentem a sírhoz, amely akkor már meg volt bontva, de nem sok mindent lehetett látni. Szinte biztos volt, hogy ők lesznek, négy koporsó, fejtől s lábtól. Néztem, melyik lehet az édesapám. Az egyiknek a bal keze a feje fölött volt kitekerve, mint akit csak úgy belevágtak a ládába. Lehet, hogy ő az? – gondoltam. És ő volt. A koporsófedelek beszakadtak, nagyon rossz minőségű furnérból készültek, lemásztam, próbáltam nézni a fogakat, de az arci részt nem lehetett látni, és a lábakat sem. Az ottlévők közül mindenki nagyon emberségesen viselkedett. A régész, Eszter látta rajtam, hogy megviselt vagyok, magamra hagytak. Sejtettük, hogy milyen körülmények között temették el őket, biztosak voltunk benne, hogy az utolsó órájukhoz nem hívhattak papot. És akkor imádkoztam értük. Gondoltam, ez a legkevesebb, amit abban a percben megkaphatnak. Nem tudtam, ki a másik kettő. Apámról meg Gulyás lelkészről tudtam, hogy ők biztosan szerették volna. De mindegyikükért imádkoztam. A munkások visszajöttek az ebédből, folytatták a munkát. Azt figyeltük, mikor találnak olyan jegyet, ami édesapára vonatkozhat. Az elsőnél különösebb dolgokat nem találtak, később derült ki, hogy Gulyás Lajos az. A másodiknál az arci részt bontották ki először, és megtalálták a nagy sérülés nyomát, a bal oldalon hiányzott egy arccsont-darab. Bontották tovább, és a jobb lábon öt-hat centi hosszúságban egy megvastagodott rész látszott, az ő lábsérülése. Amikor kivették a koponyát, az aranykoronát is lehetett látni. Teljes volt a bizonyosság, hogy ő az. És az meg már lehetetlen lett volna, ha a többiek nem a társai. Aztán annak módja szerint ládákba rakták őket. 

A hármas sírt is megtalálták, három méterre a négyestől. Az egyik kibontásakor a mellrészen zöldes valamit lehetett látni, meg zipzár nyomait. Földesné mindig mondta, hogy a zöld pulóvert, amit Gábor annyira szeretett, ő nem kapta vissza. Abban a zöld pulóverben temették el. Még egy vizsgálatnak is alávetették őket. Földesről például, színész lévén, sok felvétel készült, és videokamerás pozíciós vizsgálattal rávetítették a koponya képét a fényképre. A többieknél a fogazat, hiányzó ujjperc, görbe láb, rendkívül vézna alkat voltak az azonosság bizonyítékai. Egyértelműen beazonosítottak mindenkit. Ezekről a vizsgálatokról tudok.

Édesanyát fölhívtam telefonon, csak sírt szegény. Féltem egy kicsit, de jól fogadta, bizonyos értelemben megnyugvás volt neki, lezárult egy szakasz. Amint kiadták a csontot a sírgödörből, elvettük és tettük be a ládába. Bajnóczky doktor felesége is ott volt akkor, az ő kezébe adták a régészek édesapa koponyáját, én nyúltam feléje, de egy pillanatig még magánál tartotta így fejezte ki a részvétét. Aztán szegény Földes Gábor maradványait Zsigmond Imre fiával ketten vittük be a faházba.

 Kezdettől egyértelmű volt, hogy hová temetjük. Bennünk föl se merült, hogy mindnyájukat egy helyre. Az egyik hozzátartozó azt mondta, a 301-esbe kellene őket eltemetni. Mi képtelen ötletnek tartottuk. Eddig nem járhattam a sírjához, ezután meg kétszáz kilométert utazzak, ha ki akarok menni hozzá. Végül mindenki maga döntötte el. Gulyás Lajost Levélen temették el, ott volt lelkész. Mi 1988 őszén, amikor már úgy nézett ki, hogy lehet valamit tenni, azt mondtuk, ha nem is lesznek meg, jelképes temetést tartunk, megrendeltük a síremléket, el is készült. A nagyanyám meg a keresztapám mellett két sírhely volt üresen. 

Én a kórházban dolgozom, és a győri kórház proszektúrájára hozták be a maradványokat. Tudtam, hogy édesapáé egyértelmű, azt nem kell tovább vizsgálni, a többiekét igen, azokat tovább is küldték Pestre. Bementem a proszektúrára. Akkor tisztították, főzték a csontokat. Nem is tudom elmondani, milyen érzés, amikor az ember az édesapja fejét látja egy edényben. Dr. Bajnóczkyval megbeszéltem, hogy valami emléket szeretnék édesapától, valami maradandót, az arany fogkoronát szeretném emlékként eltenni. Bajnóczky doktor adott egy írást, és a boncmester fiúval le is vettük a koronát. Azóta őrzöm.

Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. Én azt mondtam, megkeresem a holttestét, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy a maga valóságában érezzem, és megfogalmazódjon bennem: ezek szörnyetegek. De hogy apámat nekem itt kell látnom a fazékban! Azt hiszem, azért kellett odamennem, hogy erőt gyűjtsek magamban a gyűlölethez. De hála Isten, ez se jött össze. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy konkrétan tegyek valamit a gyilkosok ellen. Egyet viszont megtettem: a bírót, Gyepest fölhívtam aznap este, amikor megtaláltuk. Se nem átkoztam, se nem kívántam neki hasonlókat, azt viszont megkérdeztem: hogy érzi most magát a pizsamájában, a tv előtt, amikor én az apámat ilyen körülmények között láttam viszont. Mondta, hogy azok más idők voltak. Erre azt válaszoltam: Tudom, voltak hóhérok meg voltak akasztottak, és azzal fejeztem be, soha többé nem fogom keresni, tőlem nem kell tartania, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. 

 Édesapa Győrben lett eltemetve. Ő volt az egyedüli győri születésű győri lakos, akit 56-tal kapcsolatban halálra ítéltek. A győri önkormányzatnak nem volt gyakorlata az ilyen ügyek intézésében, teljes zavarodottság volt náluk, végül állták a temetés költségeit. Díszsírhelyet is felajánlottak, de nem éltünk vele, politikától mentes temetést akartunk, elsősorban az édesapánkat akartuk eltemetni. Megkértem a jelentkezőket, hogy ne pártok képviseletében legyenek jelen. Megkerestek az óváriak, mire azt mondtam, nem zárkózhatom el előle, hogy az óváriak nevében is megadják a végtisztességet. Takács István beszélt, azok nevében, akik tudják, mit köszönhetnek édesapa csitító beszédének, amit azon a 26-án tartott. Isten tudja, milyen indulatok szabadultak volna még el, ha nem teszi. Takács MDF-es, de megkértem, hogy ne olyan minőségében beszéljen. Korrektül tartotta is magát hozzá. Aztán egy régi kollégája, Szabó Gyurka bácsi, tanártársa ismertette édesapa életútját, illetve még Erdélyi Iván, a Szigethy Alapítvány kuratóriumi elnöke szólt. A ravatalozóban odajöttek hozzám, hogy Kolozsváry Ernő, szintén tanárember, akit azokban a napokban választottak meg Győrben polgármesterré az SZDSZ színeiben, szeretne szólni. Erre megint nem mondhattam nemet és hasonlót kértem tőle. 

A temetés másnapján nagyon szép cikk jelent meg a Kisalföldben. A következő nap bevittem a szerkesztőségbe egy írást, amelyben mindenkinek megköszöntem a segítségét. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy felajánlották a díszsírhelyet, de nem éltünk a lehetőséggel, mert az apám magyar és keresztény emberként élt, élete utolsó percében megbékélt a teremtőjével, megbocsátott az elpusztítóinak, úgy gondolom, inkább keresztény emberként halt meg. A szellemiségének jelen kell lennie, de nem feltétlenül egy díszsírhelyen, hanem mindenütt. A hamvait ott akarjuk őrizni, ahol a családunk nyughelye van. Úgy éreztük, egy nagyon hosszú, szomorú történet zárult le a temetéssel. Később ugyan díszpolgár lett, de továbbra is a mi halottunk. Aki becsülte életében és tiszteli halálában, ha akarja, ott is megtalálja. 

Régen agyonhallgatták 56-ot, nem beszéltek róla. És amiről nem beszélnek, azt könnyebben elfelejtik. Sok embernek ma már személyes emléke sem fűződik hozzá. A fennálló problémák, gondok megint más irányba viszik az emberek gondolatait. És azt hiszem, az új társadalmi rend sem értékeli megfelelőképpen 56-ot. Nemcsak édesapáékról beszélek. Megszűnt az euforikus hangulat, ami 89. június 16-án a Hősök terén érezhető volt. Bizonyos fokig természetes, de azért egy ilyen eseménynek tovább kellene élnie az emberek emlékezetében. 89-ben szépszámú megemlékező volt Győrben is, Sopronban is. Mosonmagyaróváron október 26-án, a gyásznapon mindig szép ünnepséget tartanak. 1989 óta Győrben a Szigethy Attila Alapítvány szervezi az október 25-i megemlékezést. A városi ünnepségre, október 23-án egyre kevesebben jönnek el. Október 25-én az Október Párt szervezésében a börtönnél lelepleztek egy kopjafát a kivégzettek emlékére, és csak negyvenen voltunk ott a kétszázezer lakosú városból. Ezeken keresztül látom, hogy valami nincsen egészen rendben. 

A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. Nyilvánvaló, hogy ők fizették a legnagyobb árat, és a családtagjaik. A kárpótlás viszont azzal kezdi, ki hány hónapot volt börtönben, hány évet kezdett meg, és ennek alapján rendezik a nyugdíját. Ezt jogosnak tartom, csak a sorrendet kérdőjelezem meg. Azoknak a családjával meg hozzátartozóival kellett volna kezdeni, ahol életet vettek el. És ez még a mai napig sincs meg. Már annyiszor mondták, melyik hónapban tárgyalják, mikor szavaznak róla, de én csak akkor hiszem el, amikor kézzelfogható lesz. És hozzáteszem: még azt se lehet pénzzel kárpótolni, aki egy évet vagy hat hónapot kapott, vagy éppen tizenkét évet ült le. 

A győri TIB nyilatkozott az újságban az óriási végkielégítésekről. Munkásőr-parancsnokok meg a nem tudom kik, komoly végkielégítést kaptak. Erre volt pénz? Nem azt mondom, hogy egzisztenciálisan lehetetlenítsék el a volt pártfunkcionáriusokat. De ilyen óriási kedvezményeket biztosítani nekik! Az átlag, aki ezeket az évtizedeket megszenvedte, vállalkozhat. De mire a csupasz fenekével? A volt funkcionáriusok viszont, egyrészt a végkielégítésük, másrészt az éves keresetük alapján nagyon komoly anyagi tőkével rendelkeznek, arról meg nem is beszélek, amit elloptak a privatizálás meg az egyebek kapcsán. Lezüllesztik a vállalatot, olcsón megveszik és kft-t csinálnak belőle. Egyértelmű, hogy ellopták. Egyértelmű. Ki az Úristen tud vállalkozni, ha nem ők? A szomszédom, akivel eddig is kitoltak? Melós volt a Vagongyárban, neki nem mondhatják, hogy vállalkozzon. Hol tudna vállalkozni? Három műszakba járt, de már nem jár, lehetetlenné vált a helyzete, most kinn dolgozik Ausztriában. 

 Szigethy Attilát Kapuváron temették el, Vásárhelyi Miklós búcsúztatta. Földes Gábort a Rákoskeresztúri Újköztemető 300-as parcellájában. A többiek temetésén is ott voltunk. Zsigmond Imrét Doborgazszigeten, a helyi temetőben, Weintráger Lászlót, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost Óváron temették el. Édesapa temetése a család teljes megelégedésére zajlott, a társadalomtól pedig megkapta azt a tisztességet, amit egy városában szabadon választott polgármestertől valaki megkaphat. Itt a polgármester beszélt, Mosonmagyaróváron három, vagy négy koporsó volt, őket Antall József miniszterelnök búcsúztatta. 

 

Az interjút Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne készítette 1991–92-ben, a visszaemlékezést Molnár Adrienne szerkesztette.