Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Andorka Rudolf és édesanyja a kitelepítés idején
Készítés időpontja: 
1952
« Vissza a listához
Andorka Nadine a kitelepítés idején
Hely: 
Besenyszög
Készítés időpontja: 
1952
« Vissza a listához
Andorka Rudolf
Készítés időpontja: 
1952
 

Andorka Rudolf 1931. április 30-án született Budapesten polgári családban. Édesapja a Horthy-korszakban katonai attasé volt Prágában és Varsóban, majd nagykövet Madridban. Németellenes magatartása miatt 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Az új kommunista hatalom osztályellenségnek tekintette, 1950-ben ítélet nélkül a kistarcsai munkatáborba internálták, majd 1953-tól 1954-ig a váci börtön foglya volt.
Ifjabb Andorka Rudolf 1949-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának esti tagozatára. Egyetemi tanulmányai mellett fizikai munkásként dolgozott. 1951-ben családjával kitelepítették Besenyszögre, és kizárták az egyetemről. Sorkatonai szolgálatának letelte után, a Cserép- és Díszkerámia Szövetkezetnél, majd a Labdagyártó Szövetkezetnél dolgozott. 1956 szeptemberében visszavették az egyetemre. A forradalom idején az egyetemi nemzetőrség tagja volt.
1957 márciusában letartóztatták, öt hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1957 nyarán szabadult. 1959-ben befejezte egyetemi tanulmányait, büntetett előélete miatt azonban csak 1963-ban szerezhetett jogi doktorátust.
1960-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium műszaki fordítóirodájában tudott elhelyezkedni. 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárához, majd a KSH Népességtudományi (később: Demográfiai) Intézetéhez került, 1970-ben a társadalomstatisztikai főosztály kutatója lett, később a társadalmi mobilitás és életmód kutatási osztályának vezetésével bízták meg. 1984-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen egyetemi tanárrá és a szociológia tanszék vezetőjévé nevezték ki, 1991–1997 között az egyetem rektora volt. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója volt. 1997. június 30-án Budapesten halt meg.
1979-ben védte meg a szociológiai tudományok kandidátusi, 1989-ben az akadémiai doktori értekezését, 1990-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1991–1996 között az Országos Tudományos Kutatási Alap elnöke volt. 1991-től a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának világi elnöke, és a Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere volt.
1984-ben Akadémiai-díjjal, 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben Francia Becsületrenddel tüntették ki.

 

 
 

Andorka Rudolf
Az apai ág eredetileg Fleischhacker volt, az Andorka magyarosított név, amelyet apám már felnőttként vett föl. Tudomásom szerint azért, mert a húszas években ki akarták nevezni Varsóba katonai attasénak, de azt mondták neki, német névvel nem mehet oda, így ő a nagyanyja nevére „magyarosított”. Az általam tudott Fleischhackerek a következők voltak: az apám, a nagyapám – Fleischhacker Fridolin soproni középiskolai tanár –, aki jóval a születésem előtt halt meg. Az ő édesapja volt Fleischhacker Károly, sopronágfalvai evangélikus lelkész-esperes. Az ő édesapja – az ükapám – szűcs volt Sopronban. Tehát egy korán elmagyarosodott német polgári családról van szó. Apám már magyar anyanyelvű volt, de hogy az ő édesapja mikor kezdett el otthon magyarul beszélni, azt nem tudom. A család állítólag attól a Fleischhacker nevű eperjesi bírótól származik, akit Caraffa tábornok 1687-ben a Thököly összeesküvés miatt kivégeztetett. Ez az ős evangélikus volt, polgár és nagyon magyar érzelmű. A történet nem bizonyítható, de máig tartja magát a családban. Büszkék lehetünk, hogy egy ősünket politikai okból végezték ki, mert a magyarokkal szimpatizált, és így ismertté vált. A soproni család vagyontalan, kispolgári-középpolgári, értelmiségivé váló család volt, ahol apám arra törekedett, hogy maga is értelmiségi legyen. Katonai középiskolába került, mert ott mint árva gyerek ingyen helyet kapott. Utána a Ludovika Akadémiára járt még az első világháború előtt, de elvégezte mellette a jogot is, és nagy súlyt helyezett a nyelvtudásra, az olvasásra, művelődésre.
 
   Az anyám Verebély lány volt. Édesapja, Verebély Tibor sebészprofesszor egy ideig a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora is volt, 1941-ben halt meg. A Verebélyek elszegényedett nemesek, akik szintén nagyon korán értelmiségiekké váltak, Tibor nagyapám nagyapja is orvos volt már. Ez a család katolikus kisnemesi család, mégis értelmiségi hagyomány élt benne. A tekintély tudós nagyapám volt: a Verebélyek mind a tudást értékelték. Vagyonosabbak voltak, mint az Andorka család. Az anyai nagyanyám Bókay lány volt. A Bókayak hasonló származásúak, mint a Fleischhackerek. Bókay Árpád, anyai nagyanyám apja gyógyszerészprofesszor volt, és egy szabadkőműves páholy vezetője. Ők is evangélikus német városi polgári rétegből származtak, ahol az orvosok, egyetemi tanárok játszottak nagy szerepet. Bár Verebély Tibor nagyapám katolikus volt, érdekes módon ő kívánta, hogy gyermekei evangélikusok legyenek. Mind az öt gyerek a feleség vallását vette fel. Verebély nagyapám édesanyja pesti polgárleány volt, Pscherer Idának hívták. Itt az anyai ág pesti polgár volt – Bécsből jöttek Budapestre –, középtőkések. Az egész család polgárinak és meglehetősen liberálisnak volt mondható. Ez következett az evangélikusságukból is. Mindkét ágra azt mondhatom, hogy a szélsőjobboldalnak vagy az erősen konzervatív jobboldalnak nem volt sem képviselője, sem hatása a családban. Mind elutasították a nácizmust, a faji ideológiát, az antiszemitizmust, és mindig polgári demokratikus, nemzeti liberális álláspontra helyezkedtek.
 
Ha a gondolkodásomat, életpályámat akarja valaki megérteni, ahhoz az egyik legfontosabb tényező apám élete. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Persze mire én felnőtt lettem, ő már annyit ült börtönben, hogy egyszerűen nem is volt alkalom rá, hogy konfliktus alakuljon ki köztünk. Apám 1891-ben született Sopronban. Igen fiatalon árva lett, ezért került a soproni hadapródiskolába, onnan a Ludovikára. 1914-ben lett katonatiszt. Az első világháborúban rögtön kikerült a frontra. Az első két háborús évben először egy könnyű, később nagyon súlyos sebesülést szenvedett, a karját majdnem le kellett vágni. Attól fogva a vezérkarnál szolgált. 1919-ben a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadseregben a legszűkebb vezérkarhoz tartozott. Ő is, Stromfeld is úgy látta, hogy a kommunista kormány hajlandó az országot megvédeni, és nekik mint katonáknak ebben részt kell venniük. Bár végig katonatisztként szolgált a Vörös Hadseregben, amikor a Horthy-rendszer hatalomra került, súlyos hátránya nem származott belőle. Igaz, Nyíregyházára helyezték, de maradhatott katonatiszt. Egy időre kikerült a vezérkarból, ám rövidesen visszajutott. Feltehetően azért, mert több nyelvet tudott. A németet otthonról hozta, franciául tudott, mert akkor az volt a diplomácia nyelve, később pedig megtanult angolul. Mint katona diplomata részt vett Rigában a szovjet katonai vezetéssel folytatott hadifogolycsere-tárgyalásokon. A következőkben is arra törekedett, hogy a katonaságtól a diplomácia felé próbáljon elmozdulni. Az volt a nagy ambíciója, hogy egyszer külügyminiszter legyen. 1923–27 között Prágában, majd 1931-ig Varsóban szolgált mint katonai attasé.
 
  Akkor volt fiatal házas, 1929-ben vette el anyámat feleségül. Akkor jöttek haza, amikor megszülettem. Itthon a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. 1939 előtt a hírszerzési, kémelhárítási osztályt vezette, és részt vett a komáromi tárgyalásokon, ahol a csehekkel békés tárgyalások révén kívánták elérni, hogy a Felvidék egy részét visszaadják Magyarországnak. A tárgyalások odáig vezettek, hogy Komáromban és Sátoraljaújhelyen a vasútállomás visszaadásában megegyeztek, többen nem. Kárpátalja megszállásának lelkes híve volt:, egyértelműen németellenes, náciellenes akciónak fogta föl. A magyar hadsereg részben Hitler akarata ellenére vonult be Kárpátaljára. Amikor Németország elkezdte visszakövetelni a csehektől a Szudéta-vidéket, a magyar vezetésben is fölmerült az a terv, hogy megtámadják Csehszlovákiát. Ő, mint a hírszerzés főnöke, fölhívta Horthy Miklós figyelmét, hogy ez nem lenne szerencsés, mert a magyar hadsereg sokkal gyengébb, mint a cseh. Horthy Miklós azt válaszolta, bízik a magyar katonák hősiességében. Mivel azonban apám nemcsak a hősiességre helyezte a súlyt, hanem ismerte a katonai erő realitását is, ellenezte a támadás tervét.
A naplójából tudható, hogy 1939-től kezdve a hadsereget, a tisztek többségét meglehetősen negatívan ítélte meg: részben a nácizmus, részben a német győzelembe vetett hitük és németbarátságuk miatt. Egyre inkább elszigetelődött a tisztikaron belül. Világos, hogy szemben állt a szélsőjobboldali tisztekkel, például nem volt jóban Werth Henrikkel sem. A nácizmussal szemben nagyon erős ellenérzéseket táplált. Egyszer találkoznia kellett Hitlerrel, emlékezete szerint egy zseniális, megszállott őrült benyomását keltette benne. Amikor másnap részt vettek egy nagy katonai díszfelvonuláson, Hitler a beszélgetés során azt mondta, azért van szükség az ilyen díszfelvonulásokra, mert a katonáknak fontos, hogy lássák őt. Apám kezdettől fogva igen élesen szembefordult a nácik antiszemitizmusával is. 1939-től kezdve mindig azt hangsúlyozta, hogy ha Németország belemegy a háborúba, akkor elveszíti, és nem szabad a németek mellé állni, mert magukkal fognak rántani a szakadékba.
 
   1939 tavaszán Teleki Pál lett a miniszterelnök. Ekkor teljesült apám vágya, hogy diplomata legyen. Amikor a polgárháború véget ért, kinevezték Spanyolországba követnek. Franco ünnepélyes katonai bevonulásán már jelen volt Madridban. Teleki azért küldte ki, hogy Spanyolországon keresztül tartsa a kapcsolatot a nyugati hatalmakkal; a német nyomást diplomáciai csatornákon keresztül ellensúlyozza. Teleki Pál is szabadulni akart a náci szorításból, mert nemcsak apám, de ő is látta, milyen rettenetes veszéllyel jár. Francóról apám mindig nagyon tartózkodóan nyilatkozott. Egyvalamit értékelt benne: hogy nem lépett be a háborúba a németek oldalán. A Franco mellett álló szélsőjobboldali politikusokkal azonban nagyon rossz viszonyban volt. A német nagykövetséggel is rendkívüli módon megromlott a viszonya, ami nyilván azzal függött össze, hogy nem titkolta: nem szereti a hitleri Németországot. Az apámról készült Gestapo-feljegyzések az 1939–41-es spanyolországi időszaktól kezdődtek, az akkori német követség jelentette is, hogy ez az ember nem híve a hitleri Németországnak. A kiadott diplomáciai iratokból és a naplóból egyértelműen kitűnik, ő végig olyan értelmű jelentéseket küldött a magyar kormánynak, hogy ne lépjenek be a háborúba, tartsák magukat távol a hitleri Németországtól.
 
Teleki Pál gróf 1879–1941
Magyar Világhíradó 894. 1941. április
Filmhíradók Online
 
1941-ben Spanyolországban voltunk, amikor Hitler előkészítette Jugoszlávia lerohanását. Apám azt a tanácsot kapta az angol nagykövettől, hogy be ne lépjünk a háborúba, ne támadjuk Jugoszláviát. Hirtelen azt hallottuk a rádióból, hogy Teleki öngyilkos lett. Apám ekkor rögtön lemondott nagyköveti állásáról. Most sem egészen világos, hogy a lemondás hatására jött vissza, vagy Bárdossy miniszterelnök azonnal visszahívta. Nem akart állami pozícióban szolgálni, annyira nem értett egyet a hivatalos politikával.
 
  Ez a lépés számomra nagyon fontos volt. Saját életemmel kapcsolatban is az a véleményem, ha valamilyen politikai akcióval nem értek egyet, akkor azt semmilyen körülmények között nem képviselhetem, kompromisszumokba nem megyek bele. Mindezt azért is szerettem volna hangsúlyozni, mert ugyan nem ő volt az egyedüli magyar diplomata, aki nem értett egyet azzal, hogy Németország mellett csatlakozunk a háborúba, de ő volt az egyetlen, aki azt mondta, hogy nem is marad tovább a diplomácia szolgálatában. Mielőtt hazajött, az angol nagykövet azt ajánlotta neki, menjen Londonba, ahol egy majdani magyar ellenkormány tagja lehetne. Ő azonban a hazajövetel mellett döntött, mert, mint mondta (kicsit talán patetikusan hangzik): „Nem akarom, hogy a gyermekeim világcsavargók legyenek.” Nagyon erősen kötődött Magyarországhoz, és nem akarta az emigráns politikát vállalni. Számomra ez is példamutatásul szolgált. Én sem akartam soha Magyarországról elmenni. Itthon akartam maradni, mert úgy éreztem, magyar vagyok, és itthon van a helyem. Apám minden bizonnyal tisztában volt vele, milyen veszélyek várnak rá, ha hazajön. Nem táplált illúziókat azzal kapcsolatban, hogy a németek esetleges bevonulása esetén mi lesz a sorsa. Aziránt sem lehettek kételyei, hogy ide a szovjet hadsereg is be fog vonulni. Nem tekintett nagy optimizmussal az ország jövőjére, még kevésbé a saját életére. Helyzetéből adódóan, az elhárítás vezetőjeként pontosan tudta, mik történtek a Szovjetunióban a harmincas években.
 
Hitler–Horthy találkozó 
Magyar Világhíradó 918. 1941. szeptember
Filmhíradók Online
 
Hazajövetelünk után Horthy kormányzó egyszer még fogadta apámat. Apám azt mondta neki, csak egyre kéri: ne vegyünk részt a Szovjetunió elleni támadásban, mert az katasztrófába sodorja az országot, a németek el fogják veszíteni a háborút. Mire Horthy azt felelte: „A németek már megnyerték a háborút.” Horthy felajánlotta apámnak valamelyik nagy csapattest vezetését, amelyik utóbb Szovjetunióban részt vett a háborúban. Apám azt mondta, ha a kormányzó igényt tart rá, akkor egyszerű aknavető honvédnek kimegy, de katonatisztnek nem. Hazajövetelünk után fokozatosan bekapcsolódott a náciellenes polgári ellenállásba. Negatív véleménye volt minden szélsőjobboldaliról, ez világos, de nagyon negatív véleménye volt Bárdossy Lászlóról és Kállay Miklósról is.
 
Apám a későbbiekben elzárkózott minden politikai szerepvállalástól, és nyugdíjba vonult, nyugalmazott nagykövet lett. Gazdasági típusú állásokat vállalt. A Magyar Aszfalt Rt. elnöke volt, a Magyar–Belga Részvénytársaság Vasútforgalmi Vállalatnak pedig igazgatósági tagja. Ez a munka nem járt napi nyolcórás elfoglaltsággal, de nem jelentett nagy keresetet sem. Hamarosan bekapcsolódott a polgári ellenállásba, írt több cikket a Magyar Nemzetbe és máshova, amelyekből világosan kitűnt, hogy ellene van a németek melletti háborúskodásnak, a nácizmusnak, az antiszemitizmusnak. A lakásunk „búcsújáró hely” lett, ahová zsidók jöttek valamilyen segítséget kérni. Volt egy fontos politikai próbálkozása is. Amikor 1942-ben Schönherz Zoltánt letartóztatták, a húga megkereste apámat, járjon közbe, hogy a bátyját ne végezzék ki, és tanúskodjon mellette a tárgyaláson. Apám Schönherzet pártolva tanúskodott. Megpróbált Szombathelyi Ferenc vezérkari főnökkel is beszélni, de az nem hallgatott rá. Szörnyű politikai hibát követtek el, amikor Schönherzet 1942-ben kivégezték! Egy nyilvánvalóan vesztes háború után majd fontos szerepet játszó párt egyik vezetőjét kivégeztetni elképesztő gondolat. Talán abban reménykedtek, ha a háborút elveszítjük, nem a Szovjetunió szállja meg Magyarországot. Apám nem csatlakozott egyik ellenzéki párthoz sem, de jóban volt minden náciellenes és többé-kevésbé polgári demokratikus csoporttal. A kisgazda vezetők is jártak a lakásunkon, Tildy Zoltánra és Varga Bélára emlékszem. Apám politikai szimpátiája fokozatosan tolódott bal felé, egyre inkább a szociáldemokraták felé hajlott. Ez volt 1950-es letartóztatásának közvetlen oka is. Farkas Vladimír visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy amikor Szakasitsot letartóztatták, az iratai közt találtak egy levelet az apámtól 1943-ból, amelyben apám arra ösztönözte, fogjanak össze a polgári erők és a szociáldemokraták, hogy a kommunisták hatalomra kerülését megakadályozzák.
A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek. Anyám próbálkozott közbenjárni érte, azt remélte, az aktivitásával valamit el fog tudni érni. Próbált a magyar kormánykörök felé is lépni, de a Sztójay-kormány mindentől elzárkózott. Véget ért a háború, de még mindig semmit nem tudtunk az apámról. Valaki a magyar kormány részéről Mauthausenben járt, és ott listákat készített azokról, akik életben vannak. Ezeket a listákat valamelyik pártházban kitették a hirdetőtáblára. A nagybátyám rohant el és jött haza azzal, hogy apám nincs rajta. Teljesen kétségbeesett. Az utolsó listán végül megtaláltuk apám nevét. Akkor még mindig hetekig nem jött haza. A KGB őt és Bakay Szilárdot Mauthausenből Bécsújhelyre vitte, ahol a szovjet főparancsnokság székelt, és ott tartották néhány hétig.
 
Apámat végül eleresztették. Elment a Régiposta utcába, és látta, hogy a háznak az a része, ahol laktunk, összeomlott. Bement az utcában lévő fodrászhoz, megkérdezte, él-e a család. A fodrász mondta, hogy él, így találtunk egymásra. Az iskolából hívtak haza, hogy az apám megérkezett. Rémes állapotban volt. Rettenetesen lefogyott, a szíve nagyon meggyöngült. Hetekig ágyban feküdt, míg valahogy helyrejött.
A táborról azt mondta, hogy rémes volt, de Mauthausenben nem volt olyan jellegű tömegkivégzés, mint Auschwitzban. Itt is meghaltak az emberek, mert éhen haltak, lelőtték őket az SS-ek, lezuhantak a kőbányában, betegek lettek. Ilyen értelemben Mauthausen szörnyű hely, de nem az auschwitzi halálgyár volt. Volt ott néhány politikus, szociáldemokraták, legitimisták, polgári liberálisok, kiemelkedő zsidók, mint Goldberger – aki ott halt meg –, sok egyszerű zsidó és más, náciellenes személyek.
Amikor apám hazajött, itthon töltött két hetet. Még ágyban feküdt, amikor behívott magához beszélgetni. Akkor azt mondta: „Fiam, nem ilyen társadalmi, politikai rendszerért harcoltam, mint amilyen bekövetkezett.” Ő tehát 1945 júniusában már világosan látta, hogy a politika itthon nagyon rossz irányba megy. Semmilyen politikai funkciót nem vállalt, nem azért, mintha Tildy Zoltánnal, Varga Bélával, Nagy Ferenccel, Szakasits Árpáddal nem értett volna egyet. Szóba is került, hogy esetleg párizsi vagy londoni nagykövet lesz, de csak a halvány esetlegesség szintjén. A nyugdíját kapta, és a Vasútforgalmi Vállalatnál lévő igazgatótanácsi tagsága is megmaradt, onnan volt valami keresete. A Magyar Aszfalt Rt. viszont megszűnt, ami azt jelentette, hogy 45 után elég nehezen álltunk anyagilag. Úgy gondolom, életben maradása annak köszönhető, hogy 1945 után kívül maradt a politikán. Ha belép a politikai életbe, igazi jelölt lett volna rá, hogy fölakasszák. Így azért enyhébben megúszta. 1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot. Ez volt az egyik letartóztatási ok: miért kapott pénzt Szakasits Árpádtól? Aztán 1950 tavaszán őt is letartóztatták.
Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre. Gondolom, volt annyi ítélőképessége, hogy tudta, nincs semmi esélye, hogy családostul kiengedjék, és ha egyszer már kötélnek állt, és például a feleségét vagy engem itthon tartanak, akkor már nehezebb kilépni. Megtagadta tehát az együttműködést. Az utolsó egy-két hétben már rettenetesen nyomott hangulat jellemezte. A letartóztatás nem ment olyan gyorsan, mint a Gestapónál, mert az ÁVH hosszas házkutatással kezdte, mielőtt bevitték volna. Otthon voltam, mert éjszaka történt. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy Mauthausenből is hazajöttem, innen is haza fogok jönni. Rá két-három hétre tartottak még egy nagy házkutatást. A házkutatást öt ávéhás végezte. Anyám végső kétségbeesésében megkérdezte az egyiket: „Él még a férjem egyáltalán?” Mire az ávéhás azt mondta: „Ha nem élne, nem lenne házkutatás.” Ennyi „megnyugtatást” kaptunk. Apámról nyolc vagy kilenc hónapig semmit nem tudtunk. Az ÁVH-nál volt benn, az Andrássy út 60-ban, ahol kínozták. Amikor kijött a börtönből, fájdalmai voltak a gerincével, megállapították, hogy az egyik csigolyája eltört.
Úgy tűnik, a letartóztatás közvetlen oka az 1943-as Szakasits-kapcsolat volt. De megpróbálták mindenféle ügyekbe belekeverni. Valaki megküldött nekem egy 1950. évi titkos jegyzőkönyvet, amely arról szólt, hogy a Rajk–Pálffy–Szőnyi-féle összeesküvés felszámolásakor az ügy katonai vonalát nem sikerült teljesen fölgöngyölíteni. Rákosi „elvtárs” már akkor rámutatott arra, hogy a hadseregben ott vannak Pálffy társai. Így az Államvédelmi Hatóság tovább folytatta a nyomozást, és a jegyzőkönyv keletkezését megelőző másfél hónapban hatvanhat személyt vettek őrizetbe: az első Andorka Rudolf vezérőrnagy volt. A listán szerepelt Szakasits Árpád, Schiffer Pál, Sólyom László, Kuthy László, Merényi István is. Elképzelhető tehát, hogy ezekkel a katonákkal is valami összefüggésbe hozták. Szörnyű részlet, ugyanakkor az események komikumára utal: mindenáron azt akarták rábizonyítani, hogy angol kém volt, és ezen keresztül Szakasits is az angoloknak kémkedett. Számos esetben amiatt hallgatták ki, hogy ki volt egy bizonyos Miss Simpson. Ez az öreg angol hölgy valahogy itt ragadt a második világháborúban, és 1941–44 között az apám angolórákat vett tőle. 1945 után megint találkozott vele – addigra teljesen elnyomorodott, már nagyon öreg volt –, és hogy valamiképpen támogassa, megint angolórákat vett tőle. Erre az angol vénkisasszonyra akarta az ÁVH mindenáron rábizonyítani, hogy az angol kémszervezet ügynöke, aki az apámon keresztül Szakasitsnak adott utasításokat.
Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte. A vád háborús és népellenes cselekményről szólt, azaz hogy elősegítette a nyilasok hatalomátvételét. Apám a tárgyaláson csak annyit mondott, hogy ő akkor már Mauthausenben volt, mire a bíró közölte, az nem számít. Formális tárgyalás volt. A váci börtönbe került, ahol egyszer még én is meglátogathattam. A fogságból hatvanhárom éves korában, két hónap híján négy év letöltése után szabadult, azon az alapon, hogy beteg. Tényleg nagyon beteg volt, a tüdejével is volt valami, a szíve is gyenge volt. Attól fogva otthon volt, nem tudott már dolgozni. Éjjeliőrséget vállalt valahol néhány napra, statisztált egy filmben. Eljárogatott a Szabó Ervin könyvtárba, olvasgatta a nyugati lapokat.
 
     Apám nem keseredett meg. Nem panaszkodott, nem mondta, hogy milyen rémes az élet. Talán 1957 elején lehetett, hogy bennem is fölmerült, disszidálni kellene. Előre látható volt, hogy valószínűleg le fognak tartóztatni. Emlékszem, apám azt mondta: „Nézd fiam, ha letartóztatnak, egy évnél tovább nem leszel börtönben. Egy év után kijössz, nemzeti hős leszel. Maradj inkább itthon.” Nem lettem nemzeti hős – de hogy ő ezt így látta, az azt mutatta, hogy nem volt pesszimista. Megmaradt a kötődése a magyarsághoz. Sosem akart elmenni az országból. Az anyám viszont mindig menni akart. Mindig az volt benne, hogy csak innen elmenni, mert ilyen szörnyű hely nincs még egy a világon – de ebben a kérdésben apám döntött. A húgom azonban 56-ban elment. Távozásában a férje játszott szerepet, aki korábban kisvállalkozó volt, majd pedig Recsken rab. Ő is úgy ítélte meg, hogy Magyarországon tovább lehetetlen az élet. A húgom nem kérdezte meg a szüleimet; én közöltem anyámmal és apámmal, hogy a lányuk 1956. október 23-án délelőtt felült a bécsi repülőre. Nekem megmondta, hogy elmegy. Azt válaszoltam, nagyon szomorú vagyok, és talán nem kellene így lennie, de ők el voltak szánva. Hosszabb idő után kötöttek ki Brazíliában, egy kisebb üzemet építettek, gyermekeik és unokáik születtek. Apám 1961 tavaszán halt meg, délutáni álmából nem ébredt fel. Annyira békésen halhatott meg, hogy a mellette alvó négyéves fiam nem riadt fel. Legalább szépen halt meg.
 
Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola. Így kerültem a piaristákhoz, ahova a két evangélikus Verebély nagybátyám is járt. A Piarista Gimnáziumba jártam tehát hét évig, mert a nyolcadikban államosították. Nem állítom, hogy mindent tökéletesnek láttam ott, mert egyes piarista tanárokban erős vallási fundamentalizmus működött. Volt olyan tanár, aki szerint az igazi hivatás a papi, így aki nem lesz pap, az csak másodrendű piarista diák lehet. Találkoztam egyfajta katolikus hittérítési hajlandósággal is. Némely tanárok és diákok úgy gondolták, hogy azt a kevés protestánst, aki odajár, át kell téríteni. Bizonyos tanárok körében pedig erős keresztény konzervatív nézet élt. Az 1945 előtti rendfőnök nagyon szeretett előadásokat tartani, és azzal dicsekedett, hogy minden politikai rendszerben minden kormányban volt piarista diák – ezt mindenképpen negatív vonásnak tartottam. Én annyira nem dicsekedtem volna azzal, hogy például Kolosváry-Borcsa Mihály, aki háborús bűnös volt, szintén a piaristákhoz járt. De a Rákosi-rendszerben is kerültek nagyon magas pozícióba piarista diákok, mint például Boldizsár Iván. Ám a Piarista Gimnázium rengeteg pozitívuma sokkal fontosabb, mint a negatívumok. A legnagyobb pozitívumot abban látom, hogy a piaristák megtanítottak rá, hogy tanulni és dolgozni kell. Ott munka nélkül megélni nem lehetett, nagyon keményen kellett tanulni, és csak kellő tanulással lehetett valamit elérni. Aki rosszul szerepelt, annak előbb-utóbb rábeszélték a szüleit, hogy tegyék át másik iskolába, ahol aztán általában kiváló tanuló lett, mert egészen mások voltak a követelmények. A legtöbb tanár igen nagyra tartotta a tudományt, elsősorban a természettudományokat.
 
   A piaristák a katolikus egyház liberális, felvilágosult, progresszív szárnyát képviselték, nyitottak voltak. Nem dicsérték a német győzelmeket, a leventemozgalmat visszafogták, nem tartottak semmiféle jobboldali megmozdulást. A legszívesebben a franciatanáromra, Egyed Andrásra emlékszem vissza. Kiváló ember volt, 1944-ben részt vett a zsidómentő akciókban is. Papp László a történelmet tanította, később a katolikus leánygimnázium igazgatója lett. Még két tanárt meg kell említenem: Öveges Józsefet és Kovács Mihályt, mindketten kiváló matematika- és fizikatanárok voltak. Az osztálytársaim közül kettőt hadd említsek név szerint, a Piarista Gimnázium jellemzésére: Kussbach Erik barátomat, a mostani osztrák nagykövetet, aki 1956-ban ment ki, és Tőkei Ferencet, Magyarország későbbi vezető marxista filozófusát. Antall József eggyel alattam járt, jól ismertük egymást. Zlinszky János hárommal fölöttem, Pomogáts Béla pedig alattam járt egy-két évvel, Gyurkó Lászlóval párhuzamos osztályba jártunk. Ebből is látszik, milyen változatos pályát futottak be a piarista diákok. 1945 után erős nyomás alatt voltunk, állandó defenzív pozícióban, de azért az oktatás magas színvonala 1948-ig, az államosításig megmaradt. Utána a tanári kar teljesen kicserélődött. Odahozták igazgatónak Heszke Bélát, aki előtte valami egyházi gimnáziumban tanított, és becsületes, tisztességes, nagyon művelt ember volt. Igazgatósága sok bajt elhárított – hamarosan le is váltották. Az érettségi feszült hangulatban zajlott le, de valahogy csak túléltük ezt az utolsó évet.
A népi mozgalom, a falukutatás, a népi gondolat a cserkészeten keresztül jutott el hozzám. A piarista cserkészet 1944–48 között egyáltalán nem volt jobboldali, konzervatív. Nagyrészt ezen keresztül értesültem róla, milyen súlyos szociális gondok vannak Magyarországon, és valamit tenni kell. Megtanítottak arra is, hogy az ember ne vesse meg a fizikai munkát, sőt ez az önbecsülés egyik tényezője. Jól jött, amikor később tizenegy évig fizikai munkás voltam.
 
A személyiségfejlődésem szempontjából lényeges harmadik tényező: az evangélikus egyház Deák téri gyülekezete. Apám is, anyám is evangélikus volt. Amikor 1941 őszén hazajöttünk, anyámmal elmentünk a Deák téri evangélikus templomba, ahol Keken András prédikált. Ha az evangélikus egyházról beszélek, elsősorban róla kell beszélnem, mert gyerekként, később serdülőként, végül felnőttként is elég szoros kapcsolatban álltam vele, egészen 1974-es haláláig. Keken kiváló ember volt, egyértelműen szemben állt a nácizmussal, a szélsőjobboldallal. Ő legalább megpróbált az üldözött zsidókon segíteni, aki keresztlevelet kért tőle, annak gondolkodás nélkül, azonnal kiállította a hamis papírt. Állítólag a Deák téri templomban el is bújtattak zsidókat, akik a közeli gettóból szöktek meg. Keken András az evangélikus egyház gondolkodó szárnyához tartozott, a legkevésbé sem volt fundamentalista. Modernül gondolkodott, amit az evangélikus egyházon belül liberális teológiának szoktak hívni. Nagyon erősen hatott rám ez a felfogás, amely hitbeli és morális kérdésekben határozottan megnyilvánult. Ez az egyik oka, hogy ma is kötődöm az evangélikus egyházhoz. Hallottam prédikálni Ordass Lajost – és egyszer beszélgettem is vele –, akit 1945 nyarán püspökké választottak, és akit 47-ben a kommunista párt intencióinak megfelelően bebörtönöztek. Nagyon sokra értékelem őt azért, hogy bátran és következetesen szembefordult a kommunista rendszer ideológiájával. Óriási szolgálatot tett az evangélikus egyháznak. Amikor Ordasst letartóztatták, Kekent is leváltották a Deák téri lelkészi pozícióból, és odahelyeztek egy másik, ma is élő lelkészt, aki kidobott bennünket a gyülekezetből. Ifjúsági csoportba jártunk minden szombaton. Egyszer megjelent, és közölte, hogy vagy felhagyunk a Keken Andrással való szolidaritással és az ő intencióinak követésével, vagy elmegyünk a Deák térről. Mi teátrális módon felkerekedtünk, és Gusztáv Adolf dalát énekelve – „Ne csüggedj el, kicsiny sereg… – kivonultunk az udvarra, aztán az utcára. Évekre meg is szakadt a kapcsolatom a Deák téri gyülekezettel. Keken Andrást később elhurcolták. Akkor kezdtem újra a Deák térre járni, amikor 1956-ban Keken újra visszatérhetett a régi gyülekezetéhez.
Apámnak az volt az elképzelése, hogy én is legyek diplomata, és ezt magam is szerettem volna. 1949-ben, amikor el kellett határozni, mit csinálok az érettségi után, helyeselte a döntésemet, hogy megpróbálok olyan egyetemre menni, ahonnan diplomáciai pályára lehet jutni. Beadtam a jelentkezést a jogi karra és a bölcsészetre is, angol–francia szakra. Végül a jogra fölvettek. Apám mindig azt mondta, ez a rendszer nem fog sokáig tartani, minden rendbe jön majd. Azt persze nehéz megállapítani, mennyire mondta megnyugtatásul, hogy a reményt tartsa bennünk, és mennyire azért, mert tényleg így is gondolta. Ha nem hitt volna benne, talán nem mondta volna, hogy próbáljak diplomata lenni, hiszen 1949-ben éppen a legsötétebb időszak küszöbén álltunk. 1949 őszén kezdtem el járni a jogra, ahol akkor már nagyon rossz hangulat uralkodott. Két igazán jó professzor tanított, Nizsalovszky Endre és Eckhart Ferenc jogtörténész, valamint Marton Géza, római jogász és Varga István, aki statisztikát és demográfiát adott elő. Kedvvel jártam, annak ellenére, hogy sokat romlott a helyzet, Vargát és Eckhartot is eltávolították. Sajnos csak rövid ideig lehettem nappalis hallgató, mert apám akkor már nem kapott nyugdíjat, és a család jövedelem nélkül maradt. Ekkor olyan döntés született, hogy menjek el dolgozni, amikor pedig a húgom elvégezte a nyolcadik általánost, ő szintén munkába állt. Más állást is próbáltunk szerezni, de csak munkásként tudtunk elhelyezkedni. Az egyik nagybátyám a hajdani Felten Kábelgyárban (Felten és Guilleaume Kábel- Sodrony- és Sodronykötélgyár Rt.) dolgozott középvezetői beosztásban, be tudott vinni segédmunkásnak. Itt dolgoztam egy évig, majd kirúgtak. Valamilyen homályos politikai ok miatt segédmunkásnak sem voltam jó. A Siemens Gyárba is a nagybátyám közvetítésével vettek föl, ahol egy fél évig voltam segédmunkás. Munka mellett jártam este az egyetemre.
Nagyüzemi munkásnak lenni fizikailag nehéz volt, és rendkívül nyomasztó légkör jellemezte a gyárakat. Kimerültem, jóformán semmiféle szórakozásra nem jutott időm, csak a munkára és az egyetemi előadásokra. Összességében azonban nagyon érdekes élményben részesültem, mert a munkások közt éltem, velük érintkeztem, így közelről tapasztaltam meg, milyen a magyar munkásosztály. A kommunista rendszert a nagy többség gyűlölte, nem érezték magukénak. Nem álltak ki ordítani, egymás között viszont hangot adtak véleményüknek az alacsony bérekről meg a normarendezésről. Közömbösen fogadtak. Nyilván kicsit furcsa figura lehettem, de nem viselkedtek barátságtalanul velem. Nagy érzelmi melegség sem volt jellemző a munkások között, de mindkét helyen akadtak olyan barátok, akikkel jó viszonyba kerültem.
 
  1951 tavaszán telepítettek ki. A gyárban, amikor otthonról fölhívtak, jöjjek azonnal haza, mert valami történt. Elkértem magam, hazamentem. Azt mondták, értesítést kaptak, hogy másnap reggel bizonyos súlyú csomaggal ellátva el fognak bennünket szállítani egy Besenyszög nevű faluba – ezt jelölték ki számunkra kényszerlakhelyül – egy bizonyos lakáscímre. Óriási volt az izgalom, anyám kétségbeesett. A nagyanyám is, aki ott lakott velünk és három gyerekével, és Matolcsy Mátyásné nagynéném is ugyanerre a címre kapott kitelepítési határozatot. A nagybátyámék megpróbáltak mentesítést kérni, de végül is csak a nagyanyámat mentesítették, így nem kellett velünk jönnie. Összecsomagoltunk, bizonyos holmikat levittünk a pincébe. Másnap kora hajnalban jöttek a rendőrök, és némi bútorral, csomaggal fölraktak bennünket egy teherautóra, kivittek valamelyik külső pályaudvarra, és beraktak egy személyvagonba, sok más kitelepítettel együtt. Kora délután érkeztünk meg Jászkisérre. Kiszálltunk a vagonból, és kirakták a csomagjainkat is. A nagy zűrzavarban a helyi hatóságok képviselői olvasták a neveket. Emberek jöttek, és fölrakták a holminkat egy teherautóra. Megérkeztünk Besenyszögre, megálltunk egy ház előtt, ahol letették a csomagokat, és azt mondták: ez lesz a lakóhelyünk. Nem oda vittek, ahova eredetileg akartak, mert oda már vagy öt családot beköltöztettek, és belátták, hogy ennyi embert nem lehet egy szobába bezsúfolni. Egy az eredeti listán nem szereplő parasztgazdához költöztettek be. Boros Lajos módos középparaszt volt, de nem kulák. Ha az ő földjét és a fia által bérelt földet összeadjuk, kijött volna a kulákbirtok, de ő okosan szétíratta a földjét a családtagok között – tehát középparasztnak számított. Bíró volt azelőtt a faluban. Persze, kipécézték. Kétszobás háza volt, a legtöbb parasztnak csak egyszobás. A második szobába helyeztek el bennünket, ahol a fia, a menye és a két unoka lakott, bejöttek a tanyáról. Nem okoztunk tehát neki nagy örömöt, mert ezentúl a fia és menye nem jöhettek be, illetve az istállóban aludtak, az unokák pedig télen a nagyszülők szobájában laktak. Mi a nagyon pici szobában heten laktunk. A ház különben viszonylag jó állapotban volt, bár vályogból készült, de tégla került alulra, így nem nedvesedett annyira. A szobában ugyan időnként egerek futkároztak, ám nem olyan sokan. A budit is viszonylag rendesen tartották. Csatorna természetesen nem volt, minden héten hordtuk ki a budiból a fekáliát, és elástuk a kertben. Villany sem volt, sokat kellett volna fizetni a bevezetéséért, petróleumlámpánál olvashattunk este. Rövidesen fölmértem, hogy a szobában a helyzet tarthatatlan. A nagynéném három gyermekével egy emeletes ágyban aludt. Az anyám és a húgom egy másik ágyban együtt. Hamarosan kiköltöztem a gádorra, a folyosóra, és nyáron ott aludtam. Ősszel, amikor hűvösödni kezdett, megegyeztem a parasztgazdával, hogy az istállóban fogok aludni, aminek ő is örült. Idős ember lévén, szívesebben aludt a szobában. Csak azzal a kényelmetlenséggel járt mindez, hogy ha az állatok éjjel valami cirkuszt rendeztek, azt le kellett csitítani. Pénzünk természetesen nem volt, munka után kellett nézni. Felajánlották, hogy mehetünk a helyi állami gazdaságba dolgozni. Kijártunk oda, mezőgazdasági munkát végeztünk egy brigádban. Dolgoztunk a földeken, szénát gyűjtöttünk, kapáltunk. Hat-nyolc kilométert gyalogoltunk a munkahelyre. Iszonyú primitív viszonyok közé kerültünk. Pláne, amikor kiraktak bennünket a Bagi tanya nevű helyre – egy büntetőtelepre. Sok cigány és kényszermunkásnak besorolt fiatal kulákgyerek dolgozott ott. Voltunk vagy kétszázan. Néhány hét után kiderült, hogy a főszakács szifiliszes. Vécé nem volt. Egy ebéd utáni pihenőkor együtt ültünk néhányan, amikor egy idősebb cigányember odajött és azt mondta: „Maguknak, uraknak és nekünk, cigányoknak nem való ez a paraszti munka.” Nehéz körülmények között dolgoztunk, nem is kerestünk sokat, de más természetű kellemetlenséggel nem találkoztunk. Bennünket a község vezetése is békén hagyott. Július végén megindult a cséplés, de nem volt ki a banda. Üzenetet kaptam, hogy felvennének a cséplőbandába. Elmentem és megegyeztünk, mert ott sokkal többet lehetett keresni. Egy hónapig dolgoztam a cséplőgép mellett. A fizikai megerőltetést a forróság és a por nehezítette. Persze kibírtam azt az egy hónapot, sőt ez az idő számomra további előnyökkel járt, mert ezzel a bandával nagyon jól összebarátkoztam. Amikor véget ért a cséplés, a szomszédban lakó helyi péktől kaptam ajánlatot, hogy legyek a segédje. Hat hétig tevékenykedtem pékként.
 
Ezután a következő aratásig kubikos voltam. Erre mindig úgy emlékszem, mint életem legharmonikusabb munkahelyére. Elég jól kerestünk, igaz, keményen is dolgoztunk. Az első héten iszonyúan szenvedtem, a kezem csupa vízhólyag lett, de hamar belejöttem a munkába. Óriási előnye más, mezőgazdasági munkával szemben, hogy jó levegő van, nincs por, télen és tavasszal még forróság sincs. A legfőbb előnyt azonban abban láttam, hogy ez a kubikos banda rendkívül összeszokott és összetartó társaság volt. Élményt jelentett mindennap reggeltől késő délutánig együtt lenni velük. Sokat beszélgettünk ebédnél, amikor sütöttük a szalonnát, és néha-néha pihentünk a kubik közben. Kifelé menet sétáltunk egy órát, este vissza egy órát, közben megtárgyaltuk a falu eseményeit. Jött ismét a nyár, négy hetet arattam parasztoknál. Kaszáltam, a húgom szedte a markot, ami megint jó keresetet biztosított.
 
   A parasztok sem lelkesedtek a rendszerért, érzékelhető volt, milyen hangulat uralkodott a rendszert képviselő személyekkel szemben. Népszerű nóta volt abban az időben Besenyszögön, a „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”, de amikor a „nem győztelek, kisangyalom, várni” következett volna, ők azt énekelték, hogy „nem győztelek, Amerika, várni, várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”. Másik kedves nótájuk a „Ki tanyája ez a nyárfás”, amit ők úgy énekeltek: „Ki tanyája ez a nyárfás? Enyém volt, a tiéd, elvtárs!” Azt remélték, mindez nem fog sokáig tartani, csak ki kell várni. Az első Nagy Imre-kormány idején nagy várakozást érzékeltem körükben. A kitelepítés tizenöt hónapjára – minden kínossága dacára – nem úgy emlékszem vissza, mint valami nagyon rosszra, sőt, inkább úgy, mint hallatlanul érdekes élettapasztalatra. Másképpen soha nem tapasztaltam volna meg, milyen a paraszti élet. A besenyszögi barátokkal ma is tartom a kapcsolatot. Minden évben egyszer-kétszer lemegyek hozzájuk, néha ők is fölkeresnek Budapesten. Nagyon sok árnyoldalát is elszenvedtük a kitelepítésnek, mert nem mindenki bírta egészségileg. A húgom kétszer lett életveszélyesen beteg valamilyen bőrfertőzés következtében. Nagy kosz volt, mosakodni sem egészen tiszta vízben mosakodtunk, főleg amikor kinn dolgoztunk a földeken. Én szerencsére egyáltalán nem betegedtem meg. Nagyon optimista is voltam. Anyám viszont borzasztó rosszul viselte a kitelepítést, mindig azt mondogatta, hogy ott fogunk meghalni.
Amikor azon a bizonyos délután hazaérkeztem a Siemens-gyárból, és megmondták, hogy itt a kitelepítési végzés, beraktam a csomagba néhány könyvet is. A Bibliát, a Shakespeare-összest egy kötetben angolul, és vittem Sík Sándor Esztétikáját is, azt kezdtem olvasgatni. Pár héttel korábban kaptam meg Balassa Bélától a jogi egyetem statisztika tanszékének a könyvtárából Alfred Marshall angol nyelvű Principles of Economics című könyvét, Keynes General Theoryját, egy Keynes elméletét értelmező művet és egy angol szótárt. Otthon volt még Heller Farkastól A közgazdasági elmélet története. Vasárnap esténként a könyveimet olvasgattam Besenyszögön. A barátaim is küldtek egy-egy könyvet, amelyekből részben angolt tanultam, részben közgazdaságtant. A jogról akkor már lemondtam. Amikor 1952 augusztusában behívtak katonának Miskolcra, munkaszolgálatra, nagyon nem örültem. Ugyanakkor halvány reményt ébresztett bennem, hogy meg lehet szabadulni a kitelepítésből. Ekkor hagytam el első alkalommal Besenyszöget. Miskolcon nagy laktanya-építkezések folytak, ezeken kellett dolgoznunk. A munka- és a laktanyai körülmények büntetőalakulat-jelleget sugároztak. Munkaszolgálatra többségükben úgynevezett kulákgyerekeket vagy a német, illetve a délszláv etnikumhoz tartozókat hívták be. Tíz százaléknyi csoport a nem kommunista vezető réteghez tartozott, néhányan bűncselekmény miatt kerültek munkaszolgálatos alakulathoz. Éreztették, hogy ez büntetés. Miután pedig valamilyen értelemben mindannyian politikailag üldözöttek voltunk, eleve kialakult köztünk bizonyos együttérzés, együttműködés és szolidaritás. Építőipari munkát végeztünk, éjszakánként sódert, téglát, homokot hordtunk az építkezésekre. Az éjszakai munka után bejött valamelyik őrmester, és azt mondta, hogy szakmunkásokat keresnek, akiket át fognak helyezni egy másik alakulathoz. A munkaszolgálatos katona ilyenkor már töri a fejét: jó-e ez nekünk vagy sem? Én is bejelentkeztem, hogy elektrotechnikus vagyok. Mivel munkás koromban a Kábelgyárban dolgoztam, haloványan sejtettem, mi is az az elektrotechnika. Fölírták – és aztán nem történt semmi. Egy hét múlva fölolvasták, hogy kiket helyeznek át másik alakulathoz. Nem voltam köztük. Megkérdeztem, miért nem. Az őrmester azt válaszolta, hogy elektrotechnikusra nincs szükség. De, mondtam neki, villanyszerelőt viszont vittek el. „Hát az más.” „De hiszen az elektrotechnikus ért a villanyszereléshez!” Ezt nem tudta. 1952 decemberében megint megjelentek a tisztek, szakmunkásokat kerestek. Egyesek azt mondták, Budapestre, mások azt, hogy Záhonyba kerülnek. Záhonyba menni az embernek nincs kedve az embernek. Vacilláltam, jelentkezzem-e. Karácsony előtt jártunk, beígérték a karácsonyi szabadságot, így nem jelentkeztem. Reggel, amikor visszaérkeztem a munkából, kérdem a barátaimtól: „Jelentkeztetek?” Mondták, hogy végül is mind jelentkeztek, mert csak jobb lesz, ha elmennek. Mindegyik kitalált magának valamilyen szakmát. Szomorkodtam, hogy a barátaim elmennek, én pedig maradok Miskolcon. Egyszer csak bejön egy őrvezető, és elkiáltja magát: „Hegesztő van-e itt?” Gondoltam, itt az alkalom! Felrántottam a ruhámat és berohantam a századirodára, jelentkeztem hegesztőnek. Hárman álltunk ott. Előttem egy gépkocsivezető, utána jöttem én, végül egy bárzongorista következett: ő is hegesztőnek mondta magát. Úgy látszik, két hegesztő kellett, a bárzongoristán pedig látszott, hogy bárzongorista, őt kihagyták. A gépkocsivezető és én hegesztőként bekerültünk az alakulatba és fölhoztak bennünket Budapestre. A hegesztésről annyit tudtam, hogy amikor nagyon szikrázik a fém, akkor hegesztenek, és lehet gázzal is hegeszteni, meg villannyal is, de az utóbbi a bonyolultabb. A vonaton próbáltunk érdeklődni, hogy is kell azt csinálni. Attól fogva 1954 őszéig Budapesten töltöttem a munkaszolgálatot. Különös helyzet adódott, hiszen kitelepítettként tilos volt Besenyszög határát elhagynom, végképp tilos volt Budapestre jönnöm, mégis itt katonáskodtam. Abban a szakmunkásokból létrehozott zászlóaljban heteken belül felbomlott a fegyelem, mert nem egy építkezésen dolgoztunk, hanem különböző helyeken különböző szakmunkákat végeztünk. Bennünket kihelyeztek a Bécsi útra, egy kis, villanymotorokat, szivattyúkat javító telepre. Rendesen kellett dolgozni, mert a civil vezetés ezt megkívánta. Azzal viszont nem törődtek, hogy a munkaidő végétől másnap reggelig mit csinálunk. Más munkahelyeken is dolgoztam, ahol különböző szakmák ismerőjének vallottam magam. Hegesztőként soha nem dolgoztam. Elvesztették a papírokat, és ha megkérdezték, hogy van-e itt hegesztő, én nem jelentkeztem. Azt mondtam, vízvezeték-szerelő vagyok. Amikor pedig vízvezeték-szerelőt kerestek, azt mondtam, hogy villanyszerelő vagyok.
1954 elején egy olyan határozat született, hogy a munkaszolgálatos katonákat el kell vinni szénbányákba dolgozni. Kinn voltunk a Bécsi úton, megjelent egy őrvezető és azt mondta, vonuljunk be délelőtt a laktanyába, mert le fognak bennünket szerelni. A leszerelés annyira lelkesítő gondolat volt, hogy nem tudtunk ellenállni, és bevonultunk a „laktanyába”, egy magánházba a Lehel úton. Amikor bementünk a kapun, a portás azt mondta, hogy kimenni pedig nem lehet. „Miért?” „Mert mentek a bányába.” Oda viszont nem nagyon akartunk menni, ezért elbújtunk, és többet a „laktanya” környékére sem mentünk. Senki nem keresett, mert hihetetlen zűrzavar uralkodott az alakulatnál. Olyan állapotok voltak, hogy gyakran idéztük a Láthatatlan légiót. A Nagy Imre-korszak előtt sokáig foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ha leszerelek, itt maradok, és elmegyek a metróépítéshez szakmunkásnak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy miközben elegáns bridzspartikon vettem részt, azzal a gondolattal foglalkoztam, milyen jó lenne keszonmunkásnak lenni.
 
1953 tavaszán a munkaszolgálatnál is érezhető volt az enyhülés. Ősszel a család fel tudott költözni Besenyszögről. Budakeszin béreltünk egy szobát, 1954 februárjában pedig kijött a börtönből apám. Optimizmus alakult ki bennünk, de a maximum, amit remélhettem, hogy el tudok helyezkedni Budapesten, és egyszer talán majd visszamehetek az egyetemre.1954 októberében leszereltek, és munkásként helyezkedtem el a Cserép és Díszkerámia Szövetkezetnél. A húgom már ott dolgozott. A szövetkezetet eredetileg a Joint alapította 1945 után egyedül maradt idős zsidó nők számára, akik kerámia mütyüröket készítettek. A Nagy Imre-korszakban kiengedték a rabokat Recskről és Kistarcsáról, és egy kistarcsai munkabrigádnak az az ötlete támadt, hogy műanyag labdát fognak gyártani. Mivel maszekok nem lehetettek, elvonultak a szövetkezeti központba, és mondták, hogy egy műanyaglabda-gyártó szövetkezetet akarnak alapítani. Nem engedték meg nekik, hanem „hozzácsapták” őket a Cserép és Díszkerámia Szövetkezethez, mondván, az úgyis tönkremenőben van, majd ezek a műanyagos rabok föl fogják lendíteni. Ennek a fantasztikus társaságnak a kétharmada korábban Recsken raboskodott. Én is itt dolgoztam, de „alacsonyabb rendűnek” számítottam, mint ők, mert engem „csak” kitelepítettek. Nagyon nehéz és egészségtelen munkát végeztünk, de viszonylag jól kerestünk. Különleges, intellektuális légkör uralkodott ott, lévén a társaság egy része mégiscsak értelmiségi. Állandóan folyt a politizálás. Itt dolgoztam 1960-ig. Később Polimernek hívták az üzemet.
1956. október 23-ig nem vettem részt semmiben, mert a munkakörülményeim nem engedték, két műszakban dolgoztam. Szeptemberben visszavettek az egyetemre is, estire kezdtem el járni. Október 23-án reggeli műszakban voltam. Tudtam, hogy valami történt, gondoltam, elmegyek megnézni. Bementem a Petőfi térre, ahol már rengetegen összegyűltek. Veres Péter beszélt valamiről, de nem hallottam. Érdeklődésből ott maradtam. Majd elindult a tömeg a Bem-szoborhoz. Vonultunk az utcán, egyre forróbb lett a hangulat, egyre többen lettünk, a zászlókat kilyukasztották, a jelszavak is egyre forradalmibbá váltak. Megérkeztünk a Bem-szoborhoz, ahol ismét beszédek hangzottak el. Lengettük a zászlókat, a katonák is kitették a mögöttünk lévő laktanyában a piros-fehér-zöld zászlót. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Parlament elé. A nagy tömeg a Margit hídon át a Parlamenthez vonult. Az északi oldalon álltunk, kórusban kiabáltunk – nem történt semmi. Már besötétedett, amikor elterjedt, hogy Nagy Imre kijött az erkélyre, valamit mondott, amiből persze megint nem lehetett semmit sem érteni. A tömeg részben éljenzett, részben nemtetszését nyilvánította. Már későre járt, és arra a következtetésre jutottam, hogy mivel holnap reggel fél hatkor a munkahelyemen kell lennem, itt pedig ma már egyébként sem történik semmi, hazamegyek Budakeszire. Ez is jellemzi teljes politikai vakságomat. Másnap reggel, amikor fölébredtem, hallottam, hogy ágyúznak. Kinéztem, megállapítottam, hogy nem jár a busz. Egy ideig vártam, majd begyalogoltam Budapestre megnézni, mi történt. Kaas Ervin Deák Ferenc utcai lakásába költöztem, de lényegében az egész napot az utcán töltöttük. 25-én reggel kimentünk az Astoria elé, ahol három vagy négy szovjet tank állt. Mögöttük gyülekeztek az emberek, kezdetben kevesen. Amikor megjelent egy Gál István nevű jogászhallgató, akit kiscserkészként ismertem a piaristáknál, s a magyar zászlót kezdte lengetni, sokan odaszaladtak. A tankok előtt lengették a zászlót. A szovjet katonák láthatóan hatalmas zavarban voltak. Páran fölmásztak, ölelgetni kezdték őket, magyaráztak, néhányan tudtak velük beszélgetni. Kitűzték a magyar zászlót a tankokra, felültek, egyesek elvették a géppisztolyokat, vagy a katonák maguktól odaadták őket. Egyre többen lettünk, és nagy zűrzavar uralkodott. Egyszer csak a három tank megindult a Deák tér felé. Szépen, lassan, egymás mögött, rajtuk a csomó tüntetővel. Elindultunk utánuk. Lépésben mentünk a Bajcsy-Zsilinszky úton egy darabon, amikor is a tankok hirtelen balra fordultak, teljes sebességre kapcsoltak, és berobogtak a Parlament elé. A tömeg utánuk rohant. Én nem tudtam olyan gyorsan szaladni, úgyhogy a Batthyány-örökmécsesnél jártam, amikor a Parlament előtti térről fegyverropogás hallatszott. Azt, hogy mi történt ott, már tudjuk. A tömeg nem oszlott szét, hanem kiment a XIII. kerületbe, jelszavakat skandálva, zászlókat lengetve. Egyre többen lettünk, majd valahogy visszajöttünk a Thököly és a Rákóczi úton. Délután négy-öt óra körül megint bevonultunk a Parlament előtti térre. Féltem, fel voltam rá készülve, hogy ismét lőni fognak. Amint elmentünk a Földművelési Minisztérium előtt, láttuk, hogy óriási tócsákban áll a vér. Kiabáltuk a jelszavakat: szólásszabadságot, békét, demokráciát követeltünk. Nem lőttek belénk. Ez az egyik nagy részvételem a forradalomban: legalább ott voltam.
A következő napokat változatlanul Budapesten töltöttem. Ahol tüntetni lehetett, ott tüntettem. Járkáltam az utcákon, néztem, mi történik. Nem jártam viszont a Köztársaság téren, tehát sem a pártház ostromát, sem az öldöklést nem láttam.
Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál. Hajnalban arra ébredtünk, hogy lőnek, és mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy fegyvert kell ragadni, és harcolni kell. A jogi kar épülete elé mentünk. A már ott lévő fegyveresektől kaptunk géppisztolyt. November 6-án délelőtt járőröket küldtünk ki, de azpk belesétáltak egy orosz tankos alakulatba. Letartóztatták őket, és a tankosokkal lévő ávéhások kiszedték belőlük, hogy a jogi karon van egy katonai alakulat. Négy-öt tank jelent meg a jogi egyetem körül, az ágyúkat ránk fordítva fölálltak, mi pedig az ablakoknál álltunk a géppisztolyokkal: most itt a halál órája, most szétlőnek bennünket – gondoltuk. Azonban elterjedt a hír, hogy letettük a fegyvert. Bevittek és megkezdték a kihallgatásokat. Amikor rám került a sor, azt mondtam a kihallgatónak, hogy én csak azért jártam az utcán, mert mentem megnézni a nagymamámat. Elfogadta, jegyzőkönyvet vett föl, és másnap reggel szabadon engedtek. A továbbiakban ez a jegyzőkönyv semmilyen kapcsolatba nem került velem. Soha meg nem kérdezték, hogy mit kerestem akkor a jogi kar épülete körül.
El kell mondanom egy igazán jelentéktelennek látszó esetet. November 7-én vagy 8-án történhetett. Még mindig Kaas Ervinnél laktam a Deák Ferenc utcában. Megjelent Gyurkó László, akit a gimnáziumból ismertem. Kaast kereste, azzal, hogy röpcédulákat kellene terjeszteni. Az orosz nyelvű röpcédula a katonáknak szólt, hogy ne lőjenek a magyarokra, mert azok nem fasiszták. Gondoltam, elvállalom. Nagyon megörültek ennek. Gyurkó megadta, melyik utcasarokra kell mennem, és Népszabadságot kell a kezemben tartanom. Elmentem a röpcédulákért, álltam a sarkon valahol az V. kerületben. Odajött egy fiatalember, és azt mondta, sajnos a röpcédula még nem készült el, de adhat egy másikat, amelyen Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című verse van, elvinném-e azt? „Igen, elviszem.” Másnap elmentem a röpcédulákért, és elvittem őket Kaas lakására. Ebből állt a bűncselekmény, amelyért később bűnsegédként elítéltek. Kitől vettem át a cédulákat? Lipták Tamás matematikustól, aki Krassó Györggyel együtt tevékenykedett.
Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul. Halvány emlékként dereng bennem, hogy ebben az ügyben beszéltem Göncz Árpáddal is, akit az októberi napokban ismertem meg a lakásán. Az lett volna az irányelv, hogy mondjuk azt, mi a Bibó-féle kibontakozási programot támogatjuk. A Margit-szigeti Nagyszállóba kellett elmenni. Bementünk, és jó félórát beszélgettünk Menonnal, aki a forradalomról és az egyetemi ifjúság álláspontjáról érdeklődött. Nagyjából tehát azt az értékelést adtuk a forradalomról, ami a Bibó István által fogalmazott kompromisszumos tervezetben szerepelt. Megkérdezte, hogyan ítéljük meg Mindszentyt. Mondtuk, hogy nem értünk vele egyet, mi nem akarjuk a kapitalizmust visszaállítani. Utána barátságosan elváltunk. A következő napokban véget ért politikai tevékenységem.
Novemberben a szüleim beköltöztek Budapestre, a Rökk Szilárd utcába, a nagynénémék lakásába. Oda jöttek ki a politikai rendőrök, és le akartak tartóztatni, de én a barátomnál laktam. Reggel szaladt hozzám anyám, nagy rémülettel mesélte, mi történt. Amikor ezt elmondtam a partneremnek, aki később az első feleségem lett, elhatároztuk, hogy Nyugatra megyünk. A határig jutottunk el, ott azonban beleszaladtunk egy járőrbe. Letartóztattak, és egy nagyobb csoporttal visszahoztak Budapestre. Itt – a legnagyobb meglepetésemre – szabadon engedtek. A következő héttől bejártam dolgozni. Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le. Mondtam, hogy a röpcédulák ügyében, de erről csak nagyon homályos és bizonytalan verziót adtam elő. Érdeklődtek, mit csináltam, hol jártam. Némi tapasztalatot már szereztem e téren a katonaságnál, ahol azért hallgattak ki, mert hosszabb-rövidebb időre megszöktem. Ilyenkor az ember igyekszik ködösíteni, semmi pontos információt nem mondani. Várni kell, míg kiderül, hogy ők mit tudnak, és akkor próbálni megfelelően helyezkedni. De nem tudtam kivenni, mi érdekli őket. Azt hittem, a röpcédulázás a fontos számukra. Furcsának találtam, hogy valamelyik papíron, amelyet a házkutatáskor elvittek tőlem, szerepelt Kemény István neve, és a kihallgatáson egyszerre rám ordítottak: „Milyen kapcsolatban áll Kemény Istvánnal?” Az említett taktikát követve semleges választ adtam: megismerkedtem vele, egyszer-kétszer meglátogattam, beszélgettünk. Az is furcsa mozzanatnak tűnt, mikor hirtelen – egészen másról esett szó – felordított a kihallgató: „Na és mi történt a Sas utcában?” Azt sem tudtam, melyik a Sas utca, mert a neve megváltozott. Később sikerült beazonosítanom, hogy a Sas utcában lakott Kálmán Éva, akinél decemberben egyszer-kétszer összejöttünk. Arról beszélgettünk, többek közt Kemény Istvánnal is, hogy mit is lehet itt tenni. Négyszer kihallgattak, aztán két hétig nem történt semmi. Egyszer megint levittek kihallgatni. Arról kérdezősködtek, ki találta ki a röpcédula-készítést. A kihallgató megkérdezte: „Látott-e már halászatot a Balatonon?” Mondtam, hogy láttam. „Tudja, hogy megy az, mikor húzzák a hálót? Először jönnek a kis halak, azután az egyre nagyobb halak, és a végén van a legnagyobb hal. Maga egy ilyen kis hal. De majd ki fogjuk húzni a végén a legnagyobb halat.” Utólag az a határozott véleményem, hogy a legnagyobb hal számára Kádár János lett volna. Az is igazolja ezt, hogy az illetőt rövid időn belül kirúgták a főügyészségről, és egy kerületi ügyészségre helyezték, mert valaki fölismerte, hogy nem a Kádár-féle vezetés érdekeit szolgálja. Átvitetett a Markó utcai börtönbe. Itt két-három hétig magánzárkában tartott, de nem vette ki belőlem, ki adta a röpcédulákat. Liptákot szabadlábra is helyezték, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. Egyszer levittek tanúskodni Krassó tárgyalására is. A tárgyalóteremben meglepődve állapítottam meg, hogy a szüleim és a későbbi első feleségem is megjelenhettek. Ezután a Markóban a harmadik emeletre kerültem le, egy közös cellába. Itt aztán elkezdődött az 56-os vizsgálati börtönélet. Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást. A cellatársak nagy része munkás és paraszt volt, akik Nagykátán, Budapesten követtek el valamit. Értelmiségiek is voltak köztünk, így Pintér Tamás, aki később novellaíró és újságíró lett. Nagyon összebarátkoztunk a cellában, azóta is találkozunk. Ott ült még Nagy Mihály egyetemi hallgató is, aki a Tóth Ilona-ügyben kapott négy-öt éves büntetést. Június végén tartották a tárgyalásomat. Bűnsegédként öt hónapot kaptam, rögtön szabadlábra is helyeztek. A még hátralevő öt hetet később ültem le – köztörvényesek között.
1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik. A kéthetenként összejáró kör fölkeltette a belügy érdeklődését. Visszatekintve már világos, hogy ebből egy nagy összeesküvési pert akartak csinálni. Nincs kizárva, hogy engem szemeltek ki fővádlottnak. A pernek az lett volna a koncepciója, hogy egy Nyugatról visszajött ötvenhatos egyetemi vezető találkozott nálunk Pomogáts Bélával. Rám küldtek egy besúgót, Halmi Gábort, akivel 1956 novemberében egyetemista körökben találkoztam. Összeesküdni egyáltalán nem akartunk, mert világosan láttuk, rettenetesen veszélyes lenne, és az adott helyzetben céltalan is. Halvány remény ugyan élt bennünk, hogy egyszer talán megint lesz lehetőségünk az ország sorsának jobbra fordítására, de ez csak nagyon bizonytalan elképzelés volt. Föl sem merült, hogy kiáltványt vagy röpcédulát fogalmazzunk. Ha az Írószövetség nyilatkozott volna, vagy Magyarország vezető tudósai kiálltak volna, annak lett volna értelme – de mi, volt rabok, nyilvánvaló, hogy nem sokat érhettünk el. Mindazonáltal közvetlenül a forradalom leverése után sokkal optimistábban ítéltük meg a lehetőségeket, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Abban reménykedtünk, hogy a folyamatok majd visszakanyarodnak a helyes irányba. Nem tudom, hogyan lehettünk ilyen optimisták. Halvány elképzelésünk szerint Kádár nem ért egyet azzal, ami itt történik, és megpróbálja visszafordítani az eseményeket az 1956-os forradalom irányvonala felé. Kádárról az a legenda élt, hogy tisztességes magyar reformkommunista, tehát nem moszkovita, nem sztálinista, akit Rákosi idején meg is kínoztak a börtönben, éppen ezért demokratikus szocializmust akar. Ez azonban a helyzet teljes félreértésén alapult. Sokáig osztottam ezt a nézetet, bár egyre csökkent a lelkesedésem, ahogy mind nyilvánvalóbbá vált az elnyomás, a megtorlás. A Nagy Imre-per és a halálos ítéletek nagy kiábrándulást hoztak. A másik rettenetes kiábrándulást Angyal István kivégzése okozta. Angyalról olyan kép élt bennünk, hogy ő egy tiszta mártír. Olyan szentnek számított forradalmár körökben, amilyen talán nem is akadt több. Valamikor 1958-ban vagy 1959-ben a társaság szétszéledt, mert két tagját, Dornbachot és Pomogáts Bélát a politikai rendőrség megpróbálta beszervezni. Mindketten szóltak nekem, hogy ez történt. Ekkor abbahagytuk az összejöveteleket. Utójátékként később mindkettőjüket letartóztatták, mert elárulták, hogy be akarták szervezni őket, és ezt államtitoksértésnek minősítették. Egyikük két, másikuk hat hónapot töltött letartóztatásban, illetve internálásban.
1962-től újra feléledtek a baráti összejövetelek. Ahogy jöttek ki az emberek a börtönből, úgy kapcsolódhattak be ebbe a laza baráti körbe. Sokat kirándultunk, később vitorláztunk együtt. Aktív politikai tevékenységnek ezt még annyira sem lehet tekinteni, mint az 1957-től 1959-ig tartott összejöveteleinket. Ennek az egésznek Gyurkó volt a lelke. Ő hozott össze mindenkit, engem is mindig odahívott. Az első társaság írótársaság volt, amely zömmel Gyurkóéknál jött össze: Konrád György, Bernáth István, Albert Gábor, B. Nagy László, Horváth Lajos, aki az Európa Kiadónál volt lektor. Amikor Eörsi István kijött a börtönből, Gyurkó rögtön összehozott vele. Ezután egy ideig a kör magját Gyurkó, Eörsi meg én alkottuk. Később, amikor kijött a börtönből, Kemény Pista is csatlakozott hozzánk, majd barátja, Lóránt Imre, aztán Pomogáts Béla, amikor kijött az internálótáborból. Dornbach is egy darabig, de ő aztán megszökött a politikai rendőrség zaklatásától: elment Gyöngyösre, ám a kapcsolat vele is megmaradt. A későbbiekben kialakult négy-öt ilyen központ. Gyurkóéknak Somoson, Szántód mellett volt egy üdülőházuk, és én ott vitorláztam 1956-tól kezdve a munkahelyem bérelt vitorlásán. A hatvanas évek első felében Huszár Tibor is bekapcsolódott a társaságba. Szabó Miklósnál, Józsa Péternél is gyakran összejöttünk. 1960-ban Donáth Ferenc kijött a börtönből. Úgy ismertem meg, hogy Pomogáts vitorláztatta Balatonon, és a két vitorlás összefutott. A találkozásból később szoros barátság lett. Arra már nem emlékszem, hogy Göncz Árpád is ott volt-e, de az biztos, hogy a feleségével együtt vitorlázott a vitorlásunkon a szabadulása után. Azután ő kivált ebből a körből, mert a politikai rendőrségen megmondták neki, hogy ha nem szakít meg minden kapcsolatot velünk, megint beviszik, és akkor már nem ússza meg.
Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.
 
Újra dolgoztam tehát a labdagyárban, és jártam az egyetemre is. 1959-ben letettem az utolsó három vizsgámat, megvédtem a doktori értekezésemet. Már csak a doktorrá avatás maradt hátra. Reméltem, hogy doktorrá avatnak, és így megpróbálhatok elhelyezkedni egy ügyvédi munkaközösségnél ügyvédbojtárként. A doktorrá avatáshoz azonban ki kellett tölteni egy kérdőívet, amelyen szerepelt az a kérdés is, hogy volt-e büntetve. A dékáni hivatalban a tanulmányi osztályon dolgozott egy egyetemi oktató, akiről tudtuk, hogy szimpatizál velünk, ötvenhatosokkal. Amikor megkérdeztem tőle, mit csináljak, azt mondta, jobbnak látja, ha beírom, mert ha letagadom, okiratot hamisítok, és szerinte úgysem lesz semmi. Sajnos azonban ügy lett belőle, fegyelmit indítottak ellenem. Eörsi Gyula folytatta le az eljárást. Kérdezte, jártam-e egyetemre a börtön után. Mondtam, hogy jártam, hiszen senki sem mondta, hogy ne járjak. Eörsi fölküldte az ügyet a minisztériumba, ahonnan Molnár László miniszterhelyettestől kaptam egy levelet, hogy az ország összes egyeteméről kizártak. Akkor bejelentkeztem kihallgatásra Molnárhoz, aki fogadott is. Mondtam, hogy kizártak, pedig elvégeztem az egyetemet. Azt felelte, hogy most ki vagyok zárva, de később majd lehet ezen változtatni.
Nem kerestem rosszul a labdaüzemben, és közben egyre többet tanultam lengyelül. Először a műszaki könyvtárnak fordítottam, majd dolgoztam az Országos Fordítóirodának is. Ez a fordítóiroda tele volt osztályidegenekkel, nagyrészt egykori katonatisztekkel. Sokat dolgoztam, nagyon jól kerestem. A fordítóiroda igazgatója korábban az ÁVH egyik vezetője volt. Tudta, kik vagyunk, és mi is tisztában voltunk vele, hogy ő kicsoda – így békén hagytuk egymást. Az illetőt azonban idővel kirúgták – Kádár minden volt ávéhást kiszorított a fontosabb pozíciókból. Az új igazgató viszont engem rúgott ki. Nem volt elég hely a fordítóirodában, ezért azt mondták, dolgozzam otthon, én pedig boldogan dolgoztam otthon. Egy pénteki napon azonban kerestek a munkahelyemről, és nem találtak otthon, ugyanis elmentem a barátaimmal kirándulni. Ezért kirúgtak. Ezt követően egy darabig mint szabadúszó fordítót alkalmaztak az Országos Fordítóirodánál, aminek volt egy olyan funkciója is, hogy munkával lássa el a politikailag gyanús alakokat. Ott dolgoztam egy fél évet, eközben kerültem kapcsolatba a Központi Statisztikai Hivatallal. A Statisztikai Hivatal 1962-ben egy nemzetközi tudományos konferenciát rendezett az életszínvonalról és az ágazati kapcsolatok mérlegéről. A külföldi dolgozatokat magyarra, a magyar dolgozatokat idegen nyelvre kellett fordítani. Mivel a fordításokat én végeztem, a KSH könyvtárában kapcsolatba kerültem Hajdú Elemérnével. Jól képzett, intelligens, éles eszű közgazdász volt, ismerte anyámat. Az ő ötlete alapján mentem a Statisztikai Hivatal könyvtárába dolgozni. A könyvtár igazgatója, Dányi Dezső nagyon tehetséges és bátor ember volt: ő alkalmazta később, szabadulása után Bibó Pistát. Dányi engem is fölvett, először négyórás részfoglalkozásúként, majd amikor látta, hogy nem tört ki botrány, hatórásként. 1962 őszén kezdtem dolgozni, 1963 tavaszán Szabady Egon áthívott a KSH Népességtudományi Kutatóintézetébe, ahol a Demográfia című folyóirat alsóbb szintű szerkesztőségi munkáját kellett ellátnom. Kijavítottam a kéziratokat, a kefelevonatokat, és annyit kutathattam, amennyit akartam. Így indult el KSH-beli karrierem.
Korábban személyesen nem ismertem Bibót, csak az 1956-os forradalom idején hallottam róla. A következő években viszont nagy nehezen hozzájutottam egy-két régebbi írásához. Tudtam, ha a könyvtárban túl sokat és túl hosszú időn keresztül tárgyalok vele, azzal ártok neki, mert körbevették besúgókkal. Ha túl sokat beszél olyanokkal, akik politikailag „foltosak”, mint például én, elveszítheti az állását. Nagyon sokszor nem beszélhettem vele tehát, de azért ő tudta, hogy én ki vagyok, és hogy az apám ki volt. Másrészt félmondatokból, jelekből is kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Bibót nagyon szerették a KSH könyvtárában, mert kedves és szerény ember volt. Nagyon visszafogottan viselkedett, egyrészt hogy magát védje, másrészt pedig hogy ne hozzon valakit kellemetlen helyzetbe azzal, hogy túl sokat beszél vele. Rám nagyon hatott, mert én a hatvanas évek elején el tudtam olvasni egy-két művét. Mélyen egyetértettem azzal, ahogy ő látta a magyar társadalmat 1945 és 1948 között írt műveiben. Bibó a társadalomtudományi gondolkodásban a periférián helyezkedett el, csak egy szűk kör ismerte és forgatta a műveit.
Már az érettségi környékén elkezdtem olvasni az angol közgazdaságtani irodalmat, főképp a matematikai közgazdaságtant. Úgy gondoltam, hogy a matematikai közgazdaságtan eléggé új Magyarországon, és szerephez fog jutni. Ezt nem lehet marxista alapon dominálni, szabad kutatási terület nyílik, amelybe esetleg majd én is bekapcsolódhatom. Nagy szerepet játszott benne, hogy megtanultam lengyelül. Rengeteg lengyel műszaki szöveget fordítottam és elkezdtem érdeklődni a lengyel közgazdaságtan iránt is. Hamarosan belebotlottam Oskar Lange műveibe. Oskar Lange célja az volt, hogy a matematikai közgazdaságtant beemelje a lengyel közgazdaságtanba, és ezzel oldja a marxizmus merev kötöttségeit. Ezt a gondolatot Langétól vettem át. Azután már fordítottam és lektoráltam is Lange-műveket. Elgondolkoztam, hogy matematikai közgazdász leszek, és ebbe a Központi Statisztikai Hivatal könyvtára kitűnően beleilleszkedett. Ez volt az a hely, ahol a matematikai közgazdaságtan irodalmát megtalálhattam. Már az érettségi után világossá kellett volna számomra válnia, hogy nekem a tudományos pálya való: nem diplomatának, nem politikusnak, nem ügyvédnek kell mennem, hanem tudósnak, valahol a társadalomtudományok területén. Utólag visszatekintve azt hiszem, nagyon jól döntöttem, hogy később sem lettem politikus, hanem tudós maradtam.
Először hadd adjak általános áttekintést a KSH-ról és vezetéséről, s arról a huszonkét évről, amelyet ott töltöttem, 1962 őszétől 1983. december 31-ig. Az első években Péter György volt a KSH elnöke. Még nem dolgoztam ott, amikor 1948-ban odakerült, de a többiek elmesélték, hogy Péter odakerülése után a korábbi munkatársak felét vagy kétharmadát rúgta ki. Mindazonáltal intelligenciáját egyáltalán nem lehet kétségbe vonni. Már 1954 körül rájött, és meg is írta, hogy a rendszer, ami Magyarországon akkor létezett, működésképtelen, a központi tervgazdálkodás gazdasági csődhöz fog vezetni. Ennek következtében az egész KSH-ban az adott korszak korlátai közt még megengedett kritikus légkör uralkodott. Mindig arra törekedtünk, hogy megpróbáljuk a valóságot feltárni és bemutatni. 1956-ban Péter György – szerencséjére – Moszkvában tartózkodott, így nem kellett állást foglalnia a forradalommal kapcsolatban. Amikor hazaérkezett, már lezajlott a szovjet támadás, Péter György pedig maradt. Amikor 1962 őszén odakerültem a hivatalba, világosan látszott, hogy arra törekszik, a KSH-ban színvonalas munka folyjék, és ennek érdekében úgy igyekezett irányítani személyzeti politikáját, hogy intelligens embereket vegyenek fel, illetve ilyen embereket politikai okból ne távolítsanak el. 1969-ben egyszer csak elterjedt a hivatalban, hogy Péter Györgyöt letartóztatták, házkutatást tartottak a KSH-ban, a gépkocsiját szanaszét szedték, a bútorokon fölhasogatták a kárpitot. Az első változat szerint Péter György amerikai kém, a következő változat szerint izraeli kém volt. A következő változat szerint pénzérme gyűjteményében a megengedhetőnél sokkal több aranyérmet tartott. Aki gondolkodott, rájött, hogy itt politikai leszámolásról van szó. Utólag tekintve ez világos. A következő elnök, Huszár István soha egyetlen kritikus szót sem mondott elődjéről. Míg Péter György rendkívül művelt, nagypolgári családból származott, Huszár egy hernádlaki parasztcsaládból jött, és népi kollégiumon keresztül végzett egyetemet. Péter György mellett emelkedett föl, egyetemen, aztán a pártközponton keresztül, majd a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese lett. A Huszár István-korszak bizonyos fokig a hivatal aranykorának tekinthető, mert ő mindenféle jó törekvést támogatott, a valóság feltárását, az igényes tudományos munkát, és politikai kérdésekben ugyanolyan felvilágosult volt, mint Péter.
1971-ben vagy 1972-ben Nyers Rezső – úgy tudni – azt mondta a pártvezetésnek, nem hajlandó tovább együttműködni a pártközpont gazdasági főosztály-vezetőjével, Bálint Józseffel. Bálintot ezért 1973-ban odahelyezték a Statisztikai Hivatal elnöki posztjára, Huszár Istvánt pedig átvezényelték a Tervhivatalba elnökhelyettesnek. Bálint Józsefet azért távolították el a pártközpontból, mert a piaci reformok. ellen dolgozott. Leningrádban végzett, szovjet nőt vett feleségül. Teljes mértékben a szovjet érdekeket, a sztálinista vonal érdekeit szolgálta. Ezt az „uralma” alatti években éreztük is a Statisztikai Hivatalban. Megpróbálta a hivatalt a kemény vonalat alátámasztó intézetté alakítani. Még Huszár István döntött róla, hogy készüljön nemzetközi összehasonlítás a jövedelem egyenlőtlenségekről, amelyben Magyarország és néhány nyugati ország vett részt. Részünkről a Statisztikai Hivatal egyik legkitűnőbb munkatársa, Éltető Ödön kapcsolódott be e kutatásba. Írtak egy kitűnő tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy a magyar jövedelemelosztás kevésbé egyenlőtlen, mint a francia vagy a kanadai, és alig egyenlőtlenebb, mint a finn. Az írás elkészült, szabály szerint bemutatták Bálint elvtársnak, hogy engedélyezze a kiadását, ő azonban nem engedélyezte ezt a szakmailag jó, Magyarországra nézve pedig még kedvezőnek is mondható nemzetközi összeállítás közlését. Éltető Ödön évekig nem is kapott utána útlevelet.
Nagy ellenállást tanúsítottunk Bálint minden ilyen törekvésével szemben. Az alig fordult elő, hogy teljesen megtiltott volna egy adatközlést, de például az öngyilkossági arányszámot nem hozta le a Statisztikai zsebkönyv, de az évkönyvek igen. Később készítettünk egy időmérleg-vizsgálatot, és nem engedte, hogy a szöveges rész is megjelenjen a kiadványban. Azt, hogy az országban valami nem megy jól, nem engedte leírni, igyekezett megakadályozni az ilyen adatok közlését. Noha mindvégig erre törekedett, nem teljesen sikerült neki. A szegénységvizsgálatokat szinte teljesen leállította. Nem tudta egészen tönkretenni a hivatalt, de azt megakadályozta, hogy kiugró eredmények szülessenek. Bálint elvtársat 1979-ben korkedvezménnyel nyugdíjba küldték.
Bálint József után Nyitrai Ferencné következett. Úgy lett KSH-elnök, hogy Bálint alá, aki nem szeretett dolgozni, kellett egy első elnökhelyettes – ha őt nem találják, legyen valaki, akit elővehetnek. Nyitrainé elnökhelyettesként nagyon ügyesen viselkedett, eszes és szorgalmas volt. Ha valaki tőle kérdezett valamit a kormányból, készségesen, pontos információkat adott. Nyitrainé először jóindulatúan viselkedett velem, utóbb azonban, amikor 1983-ban elhívtak egyetemi tanárnak, valamiért dühös lett rám. Ezt én akkor rossz néven vettem, mert semmi okot nem adtam rá. Nyitrainé Lázár György vonalát követte. Törekedett rá, hogy színvonalas munka folyjon a KSH-ban, de vigyázott, hogy semmi olyan írott szöveg ne szülessék, amely bármi értelemben is arra engedne következtetni, hogy valami rosszul megy Lázár György miniszterelnöksége alatt. Ha egy KSH-elemzésben erre utaló megállapítás szerepelt, kihúzta. Jellemző, hogy amikor Józan Péter népesedés-statisztikus, halandóság-szakértő leírta, hogy Magyarországon romlik a felnőttek halandósága, és hasonló tendenciák vannak más szocialista országokban is, Nyitrainé nem engedte kiadni. Ellenezte azt is, hogy a magyarországi szegénység szóba kerüljön. Kijelentette, hogy a KSH sosem fog létminimumot számítani, a szegénységgel nem foglalkozik. Azt, hogy a gazdaság romlik, nem engedte közölni. Amikor Lázár György megbukott és Grósz Károly került a helyére, Nyitrainé egy óriási húzással át tudott állni Grószhoz. Összebarátkozott Grósz Károllyal, és amikor 1987-ben miniszterelnök lett, teljes mértékben az ő álláspontját érvényesítette. Utóda, Németh Miklós miniszterelnök viszont egy szűkebb kabinetet állított össze, és ebbe nem vette be Nyitrainét. Nyitrainé ekkor elment Némethez és sértődötten közölte vele, hogy ő akár le is mondhat. Legnagyobb csodálkozására Németh Miklós azt mondta: „Elfogadjuk a lemondását.” Ekkor én már nem dolgoztam a KSH-ban.
Szabady Egon, a KSH Népességtudományi Intézet igazgatója a közvetlen főnököm volt. Dzsentriszármazású volt és mindig büszkén mesélte, hogy a Teleki Intézetben dolgozott. Amikor 1962-ben a KSH-hoz került, párttitkár, majd párt- és BM-es kapcsolatai révén elnökhelyettes lett. Szabady semmilyen idegen nyelven nem beszélt, azonban úgy tett, mintha tudna. Mindig tolmácsot vitt magával, mint mondta, azért, mert egy nagy államférfi tolmáccsal beszél a külföldiekkel. Szabady ráadásul egyáltalán nem olvasott és nem is írt, minden cikkét a munkatársaival íratta meg. Nagyon korrupt rendszer alakult ki, mert akadt néhány fiatal munkatársa, aki, ha írt valamit, bemutatta Szabady elvtársnak, hogy inkább az ő neve alatt jelenjen meg. Aki ezt nem tette, mint én, az természetesen hátrányba került.
Más hasonló intézményekhez képest a KSH légkörét a felvilágosultság jellemezte, főleg Péter György és Huszár István alatt. Bálint József után nehezen tudott visszaállni a korábbi, relatíve magas színvonalra. Bálint nagy károkat okozott, sok értelmes ember el is ment, és főleg nem jöttek intelligens fiatalok. Azonban a Statisztikai Hivatal még így is az akkori Magyarország egyik kiváló szigete volt, ahol lehetett gondolkodni, föl lehetett tárni a tényeket, még le is lehetett írni, legfeljebb nem dicsérték meg az embert, ha a fennálló rendszerre nézve kedvezőtlen adatokat írt meg. Igaz, időnként előfordult, hogy megkísérelték meghamisítani a tényeket. Itt meg kell különböztetni a különböző statisztikákat, és a különböző személyeket. Kezdjük azzal a területtel, amelyikkel én foglalkoztam, a társadalomstatisztikával. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy objektív tényeket közöljünk, sosem közöltünk meghamisított adatokat. Minden nyomás ellenére kitartottunk például amellett, hogy az öngyilkossági számokat közöljük. Más szocialista országban leálltak a közlésükkel, amikor ezek nagyon kedvezőtlenné váltak. Végig közöltük a romló halandósági mutatókat is. Igaz, bizonyos következtetéseket nem lehetett levonni, és bizonyos szavakat nem lehetett használni. A „szegénység” szót például tilos volt leírni. Amikor Kemény István egy tudományos előadásban egymillió magyarországi szegény létét említette a hatvanas évek végén, akkor ezt leállították a témát. Nem lehetett tovább foglalkozni vele egészen a nyolcvanas évek közepéig.
Időmérleg- és társadalmimobilitás-vizsgálatokat majdnem elsőként végeztünk a világon. A háztartási jövedelmekkel kapcsolatban a KSH ötévenként végezte kitűnő adatfelvételeit. A gazdaságstatisztika problematikusabbnak számított. A nemzetijövedelem-számításban a Statisztikai Hivatal nagyon jó munkát tett le az asztalra. Főleg azért, mert már a hatvanas évek végén átállt arra, hogy a szocialista típusú nemzeti jövedelem mellett kiszámította a nyugati típusú, úgynevezett SNA szerinti GDP-t is. Kérdés, hogy a „rejtett gazdaság” vagy „második gazdaság” mennyire szerepel a GDP-ben, tehát hogy a tényleges GDP mennyivel magasabb a kimutatottnál. A legnagyobb viták az ipari termelési indexek körül dúltak. Módszertani kérdésként merült fel, hogy a szovjet típusú indexet számítják-e ki, vagy egy nyugati típusú indexet vesznek alapul. Azt hiszem, hogy a szovjet típusú számítás maradt, amelyik valamivel nagyobb növekedést mutatott, mint a nyugati típusú.
Amikor a KSH-ba kerültem, nem sokat tudtam a demográfiáról. 1949-ben fél évig tanultam a jogi karon demográfiát, Varga Istvánnál. Nekiálltam, hogy felújítsam ismereteimet. Hamar föltűnt, hogy igen alacsony a magyar születési arányszám. A témát érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, érdemes lenne kutatni. Amikor ezt a különböző kollégáknak elmondtam, azt válaszolták: „Csak nem képzeled, hogy te erről írhatsz? Egyrészt a kormányt nem szabad ilyesmikkel nyugtalanítani, ez szigorúan tilos terület. Másrészt egy ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat, esetleg még egy-két másik munkatársa. Jobb, ha leteszel róla.” A két szakfolyóirat, a Demográfia és a Statisztikai Szemle teljes mértékben Szabady felügyelete alatt állt. Ha ő valamire azt mondta, hogy ne közöljék, azt nem közölték. Máshol nem lehetett ilyen tárgyú tudományos írást közölni. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetben folyt a társadalmi mobilitási adatfelvétel, és megkértem a munkatársakat, hadd csatlakozhassam a vizsgálathoz. Igent mondtak. Igen hamar megjelent Szabadynak és Klinger Andrásnak egy kiadványa a társadalmi mobilitásról. Ők az adatfelvételt három lépésben végezték el: Budapesten 1962-ben, a vidéki városokban 1963-ban, a falvakban 1964-ben. Ám nekem bizonyos furcsaságok föltűntek az adatokban, megnéztem kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy nincs minden helyesen kódolva. A művezetőket és csoportvezetőket például bekódolták az értelmiséghez. Ezt elmondtam Szabady Egonnak, aki megdicsért, hogy észrevettem, de a hátam mögött kiadta az utasítást, hogy engem többet a mobilitás-adatfelvétel közelébe se engedjenek. Ekkor történt, hogy közvetlen főnököm, Vukovich György állást kapott Kairóban. Az intézetben vitt témái közül valamennyi „elegáns” témát lefoglalta valaki, így nekem az alkoholizmus maradt. Nálunk ez a téma senkinek sem kellett, érdektelennek és gusztustalannak tartották. Így legalább lett egy olyan témám, ami csak az enyém, és senki nem irigyelte tőlem. Igaz, valóban nagyon gusztustalan téma volt. Nemcsak azért, mert az adatfelvétel abból állt, hogy az alkoholelvonó intézetekben egy kérdőívet töltöttek ki a kezelt alkoholistákról, hanem mert el is kellett menni a gondozó intézetekbe, az alkoholisták pedig ott okádtak sorban… Rémes volt az egész. A legrémesebbnek azonban maga az alkoholizmus elleni küzdelem főorvosa, Bálint István bizonyult, aki 1953-ig az ÁVH főorvosa, Péter Gábor bizalmasa volt, ő adott útmutatást a kihallgatottak kínzásához. Miután kiszabadult a börtönből, rábízták az alkoholizmus elleni küzdelmet. Ezzel az emberrel kellett az alkoholizmuskutatást folytatni. Azt legalább sikerült elkerülnöm, hogy társszerzőként együtt szerepeljünk, noha erre több ízben ajánlatot tett. Menet közben aztán föl is ébredt bennem az érdeklődés az alkoholizmus témája iránt. A közelmúltban írtam egy tanulmányt, melynek az a lényege, hogy az alkoholizmus és az öngyilkosság, a neurózis és a depresszió hátterében az egész magyar társadalmat jellemző anómiás állapot állt, ami a szocialista rendszer totalitárius voltával magyarázható. Hétköznapibban fogalmazva: az alkoholizmus terjedésének oka – a diktatúra volt. Az alkoholizmus témakörében legjobb munkámat 1970 körül Buda Bélával, Cseh-Szombathy Lászlóval, Hegedűs Imrével, Kiss Judittal és Simon Györgyivel együtt készítettem: 200 alkoholista férfi igen alapos megkérdezése után írtunk elemzést az alkoholizmus okairól, később, a hetvenes évek végétől Pataki Ferenc vezetésével egy nagyobb csoport dolgozott a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatási témáján, ezen belül az alkoholizmuson. Azt hiszem, az a két kötet, amely ezen kutatás eredményeit összefoglalta, a magyar szociológiának és más társadalomtudományoknak igazán a becsületére válik.
A másik nagy téma, amellyel foglalkoztam, az alacsony születési szám kérdése volt. Először 1963-ban gondoltam rá, hogy erről írni kellene, de akkor lebeszéltek róla. Ennek ellenére foglalkozgattam a témával, amikor is jött egy nagy fordulat. A népi írók köre 1963–64 körül elkezdett erről a problémáról írni, de az volt a hivatalos álláspont, hogy ők nem értenek hozzá, mindenféle butaságokat írnak összevissza, nem is kell velük foglalkozni. 1964-ben azonban a TIT budapesti szervezete a Kossuth Klubban vitát hirdetett a témáról, amelyre a népi írókat és a Statisztikai Hivatal demográfusait hívta meg vitatkozni. Szerettem volna elmenni én is, de Szabady Egon uralma alatt nem mehetett oda az ember, ahova akart, és én nem szerepeltem azon a listán, amelyen a résztvevőket felsorolták. Amikor másnap reggel bementem a kutatóintézetbe, a kollégák döbbent arccal járkáltak. Kérdeztem, mi történt a tegnapi vitán. „Elképesztő volt!” – válaszolták. A népi írók, Fekete Gyulával az élen kifejtették, hogy rémes a népesedési helyzet, mire demográfus kollégáink visszavágtak, hogy nem is olyan rossz az, és a népi írók nem értenek a demográfiához, tudománytalan eszközöket alkalmaznak. Erre Fekete Gyula kimutatta, hogy a demográfusok várakozásaival ellentétben az élveszületési arányszám a hatvanas évek elejére nem lendült föl magától 17 ezrelékre, 1963-ban csak 13 ezrelék volt. „Hát ennyit a tudományról…” – mondta Fekete Gyula. A demográfusok próbáltak magyarázkodni, védekezni, és mindenki azt gondolta, hogy az elnöklő Péter György azzal zárja majd be a vitát, hogy a demográfusoknak van igazuk, de legnagyobb megdöbbenésre a népi írók mellé állt. Demográfus kollégáim nagyon le voltak hangolva. Szabady elvtárs délután kettőre többünket berendelt a szobájába. Azt mondta, a Demográfia meg fog jelentetni egy dupla számot, amelyben elmondjuk, hogy milyen alacsony az élveszületési arányszám, miért van így, miért baj ez, és mit kell tenni, hogy magasabb legyen. Ki is osztotta, ki miről fog írni. Nekem az jutott, hogy megmagyarázzam, gazdaságilag miért baj az alacsony élveszületési arányszám. Így született a Demográfia híres 1964/3–4. száma, amely teljes fordulatot hozott a népesedési vitában. Ezen az alapon nyílt lehetőségem foglalkozni a születésszámmal. Írtam egy cikket a Demográfiában, ahol a matematikai statisztika alkalmazásával próbáltam a születésszám alacsony voltát megmagyarázni. 1969-ben pedig úgy gondoltam, írok a Valóságnak is egy cikket ezeknek a kutatásoknak az összefoglalásáról, hogy a nagyközönség is megismerje őket. A tanulmány meg is jelent a folyóirat 1969. évi 3. számában. Összefoglaltam benne, miért alacsony szerintem az élveszületési arányszám, és milyen gazdasági problémákat okoz. Azt is megfogalmaztam, hogy jó lenne népesedéspolitikai eszközökkel – családi pótlékkal, anyagiakkal – elősegíteni, hogy valamivel több gyerekszülés legyen. Szabály szerint bemutattam a cikket Szabady Egonnak, aki azt mondta, leadhatom. Megjelenése után viszont maga elé idézett, és hatalmas letolásban részesített. A vitánk azzal zárult, hogy ha még egyszer a mai magyar születésszám helyzetéről merek írni, kitesz a hivatalból. Sőt, ha egy éven belül bármilyen témáról írok, akkor is kirúg.
Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek –  történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olvastam az ormánsági egykézésről. Másrészt sokat olvastam a külföldi demográfiai tudományos irodalmat. Tudtam, hogy Franciaországban kidolgozták a családrekonstrukció módszerét, amely abból áll, hogy a népesség történetét a születési anyakönyvek alapján rekonstruálják, és ebből nagyon érdekes következtetésekre lehet jutni. Miért ne próbáljak meg egy ormánsági faluban családrekonstrukciót készíteni, hiszen érdekel is, maradhatok a születésszám-témánál is úgy, hogy a történeti népességi viszonyokat kutatom, nem a mai helyzetet, és fütyülök az egyéves szilenciumra. Majd írok én egy éven belül is – gondoltam magamban. Így kezdtem a történeti demográfiával foglalkozni, mely témát a mai napig megtartottam. Számos falu családrekonstrukcióját elkészítettem; ezekkel a vizsgálataimmal nemzetközileg is jelentős sikert arattam. Az is furcsa, ahogy a nemzetközi tudományos élet működik. A világon maximum száz, de inkább ötven tudós foglalkozik ezzel a témával. Bekerültem ebbe a körbe, mert feltűnést keltett, hogy él Magyarországon valaki, aki az ő módszereikkel képes családrekonstrukciót végezni. Ráadásul tényleg azt találtam, hogy az Ormánságban és a Sárközben nagyon korán, már a XVIII. század végétől elterjedtté vált a születéskorlátozás. Ez meglepő és egyedülálló jelenség Európában. A felfedezés is érdekes volt, és így meghívtak nemzetközi konferenciákra. Megjelent több tanulmányom is, folyóiratokban, könyvekben.
A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait. Ilyen könyvet senki sem ír szívesen, mert nagy munka, sokat kell olvasni, és nem lehet nagyon originális eredményekkel előállni, tehát nem lehet különösebb dicsőséget elérni. Mások nem vállalták, én igen, megírtam. A könyv az egyik legrangosabb angol kiadónál jelent meg, és bekerült a nemzetközi könyvárusítási forgalomba, a világon több helyen az oktatásban is használták. A hetvenes évek elején itthon nem lehetett előállni azzal, hogy könyvet akarok írni a magyarországi gyermekszámról, mert Szabady Egon megakadályozta volna. A témáról persze ma is írok időnként. Igaz, manapság már inkább a népesedéspolitikáról, annál is inkább, mert ennek a könyvnek az alapján két turnusban, tehát kétszer négy évig voltam tagja a Nemzetközi Népességtudományi Unió népesedéspolitikával foglalkozó kutatási bizottságának. Részt vettem az évente tartott konferencián, és ebből születtek különböző publikációk.
 
Éppen a népesedéspolitikával kellett tehát foglalkoznom. Ebben a kérdésben az az álláspontom, hogy a születésszám ma már nemcsak Magyarországon, de egész Európában nagyon alacsony. Ennek különféle hátrányos hatásai vannak, ezért kívánatos lenne, hogy legalább ne csökkenjen a népesség. Ennek érdekében lehetne tenni valamit a gyerekes családok anyagi támogatásával, a családi pótlék emelésével és más anyagi eszközökkel is, de semmiképp sem az abortusz tilalmával. Ebben a kérdésben is konfliktusba kerültem Szabady Egonnal. Fock Jenő akkori miniszterelnök valamikor 1972 őszén bejelentette a parlamentben, hogy ezentúl annak a nőnek, akinek nincs legalább három gyermeke, nem fogják engedélyezni a művi abortuszt. Erről a Népszabadságból értesültem, pedig akkor már évek óta dolgozott a Tervhivatal égisze alatt, a Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottság keretében egy népesedéspolitikai albizottság, amelynek a hatvanas években tagja voltam. Ez a bizottság mindig úgy foglalt állást, hogy az abortusz szabadságát nem szabad korlátozni, és fenn kell tartani a hatvanas évek megengedőbb abortuszpolitikáját. A hetvenes évek közepén kerültek szülőképes korba a Ratkó-korosztályok, tehát amúgy is több gyerek született, a családi pótlék emelése és a gyes bevezetése szintén megemelte a szülések számát. Ha tehát azt tették volna, ami ezekben a bizottságokban sokszor elhangzott, akkor a helyzet normalizálódik. Ezzel szemben bevezették a művi abortusz korlátozását, aminek az lett a következménye, hogy nem több gyerek született, hanem előbb születtek meg gyerekek.
Nem foglalkozhattam a társadalmi mobilitás témájával, pedig a kutatás egy idő után csődbe jutott, mert a községi adatok feldolgozása elakadt. Szabadynak ugyanis elment tőle a kedve, mivel nem ért el olyan sikereket, mint amilyeneket várt. Végül Vukovich György rábeszélte Szabadyt, bízzanak meg engem, hogy ezt az egészet feldolgozzam. A hatvanas évek második felében jártunk. Nagy energiaráfordítással az egész vizsgálatot rendbe tettem. A budapesti és a vidéki városi kérdőíveket is újrakódoltattam, megfelelő társadalmi kategóriák szerint dolgoztam föl. Elvégeztem a községi vizsgálatokat is, és 1970-ben közzétettem egy kiadványt, amely bemutatja a vizsgálatok adatait, és megfelelő elemzést ad hozzá. A Társadalomstatisztikai Főosztályra átkerülve 1973-ban végeztünk egy második társadalmimobilitás-vizsgálatot. Ez az a kutatás, amelyik teljes egészében a nevemhez fűződik. Én voltam a kutatás vezetője, fiatal munkatársaim, Harcsa István és Kulcsár Rózsa is sokat dolgoztak benne, de mások véleményeit, tanácsait is figyelembe vettem. A mobilitás témakörével kapcsolatos tudományos karrieremhez tartozik még, hogy 1971-ben Földi Tamás, az Acta Oeconomica szerkesztője kérte, írjak cikket a folyóirat számára a társadalmi mobilitásról. Az írás meg is jelent angolul, és különlenyomatait elküldtem a világ harminc-negyven helyére olyan tudósoknak, akikről tudtam, hogy a mobilitással foglalkoznak. Ennek volt köszönhető, hogy 1972-ben meghívtak a Nemzetközi Szociológiai Társaság mobilitással foglalkozó kutatási bizottságának római konferenciájára. Ettől fogva rendszeresen eljártam e kutatási bizottság konferenciáira, sőt valamikor a nyolcvanas évek elején megválasztottak a bizottság elnökének is.
Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem. Azért is hangsúlyozom ezt, mert manapság egyesek – korábbi marxisták – szeretnék betiltani Marx tanítását az egyetemeken. Jelentős módszertani különbség húzódott köztünk, és létezett egy nagy politikai választóvonal is, ami sosem nyílt vitában jelent meg, de egyértelmű volt. Hegedüsék köre a hatvanas évek végén elkezdte a rendszer egészének a bírálatát, ami meglehetősen sajátosnak mondható, mivel nem tették világossá, azért bírálják-e a rendszert, mert úgy érzik, hogy a rendszer rossz, és ebből a többpárti demokrácia, egy liberális rendszer és a piacgazdaság felé kell elmozdulni, vagy pedig azért, mert egy eltorzult szocializmus, amelyből az igazi szocializmus irányába kell fordulni. Emlékezetem szerint a Szociológiai Intézet nem állt egyértelműen a gazdasági reformok oldalán, és nem állt egyértelműen a liberális demokrácia oldalán sem. Mindig volt némi ultrabalos beütésük, ki nem mondott tételük szerint ez egy rossz szocializmus, mert bürokratikus, de ha igazi szocializmust csinálunk, akkor az jó lesz. Nekem és a hozzám közel álló szociológusoknak az volt a véleményünk, hogy az előrehaladást az jelentheti, ha a piac, a magángazdaság teret hódít, és ha a rendszer totalitárius jellege csökken, ha a szabadság korlátozása mérséklődik, és több beleszóláshoz jutunk a magánéletben, a munkahelyeken, mert azt reméltük, ez lassanként át fog terjedni az egész országos politikára.
Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla. A reformközgazdászokkal is mindig jó viszonyban álltam, számos kérdésben Kornai Jánoshoz, Tardos Mártonhoz hasonlóan gondolkodtam.
 
Amikor a mobilitást vizsgáljuk, valamilyen társadalmiszerkezet-képből kell kiindulnunk, mert az összeírtakat és a szüleiket társadalmi osztályok vagy rétegek szerint kategorizálni kell. Azt a kategóriarendszert, amelyben én a társadalom mobilitását vizsgáltam, Ferge Zsuzsa rétegződésvizsgálatából vettem át. Kis módosításokkal, amelyeket Kemény Istvánnal beszéltem meg a hatvanas évek végén. Kemény István is részt vett a Ferge-féle vizsgálatban, a mobilitás-részt írta meg belőle. Ahhoz képest, hogy a Szabady-féle első feldolgozásban csak három réteget különböztettek meg, szellemit, fizikait és mezőgazdaságit, mi egy finomabb, hét-nyolc réteges társadalmi szerkezet modellt alkalmaztunk. Ha igazán látni akarjuk, mi történik, akkor részletesebb társadalmi kategóriákat kell használni. Ebben a témában mindig voltak viták, amelyek a rendszerváltozás után is újra föllángoltak. Lehet azt állítani, hogy a magyar társadalom szerkezete egészen másként nézett ki, de én ma is hajlok arra, hogy első megközelítésben ez a rétegmodell helyes társadalmiszerkezet-képet tükrözött. Persze a viták hátterében – és az én meggyőződésem hátterében is – az állt, hogy ha ezt a modellt alkalmazzuk Magyarországra, akkor hallgatólagosan elfogadjuk, hogy Magyarország is iparosodó társadalom. Elfogadtuk az ipari társadalom koncepcióját, mely szerint a kapitalizmus és a szocializmus között nincs nagyon lényeges különbség. Mindkettő utat kínál az iparosodáshoz, a modernizáció felé. Azt lehet mondani, hogy az egyik út jobb, a másik út rosszabb, de ugyanabba az irányba halad mind a két rendszer. Azt hiszem, hogy valóban lehet így értelmezni az egész szocialista korszakot. Kísérlet zajlott arra, hogy az országot iparosítsák és modernizálják, és ezért több a hasonlóság a nyugat-európai és észak-amerikai kapitalista társadalmakkal, mint a különbség. Nagy különbségek voltak, az nem kétséges, de ezek a társadalmi szerkezetben nem olyan erősen jelentkeztek. Amit a társadalmi szerkezetben tapasztaltunk, az az, hogy sokkal kevesebb az önálló iparos és kereskedő, illetve a parasztság nagy része nem önálló, hanem tsz-paraszt vagy állami gazdasági munkás.
Mindez ellentmondott a hivatalos álláspontnak, mert az úgy szólt, hogy az ipari társadalom koncepciója rossz, imperialista ideológia. Hogyan is lehetne azt állítani, hogy a szocializmus ugyanolyan valami, mint a kapitalizmus? Ma, visszatekintve, az ember kicsit ironikusan azt mondhatja, a párt és a kormány ideológusai inkább örülhettek volna, hogy a mi társadalmunkat a nyugati társadalmak többé-kevésbé egyenrangúnak tekintik. Ez sokkal barátságosabb álláspont volt, mint az a koncepció, hogy a mi társadalmunk egy totalitárius társadalom. A hivatalos álláspont a társadalmi szerkezetről a sztálini definíción alapult: van két osztály és egy réteg. A két osztály a munkásosztály és a parasztság, a réteg az értelmiség. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért réteg az értelmiség és miért osztály a másik kettő, mert a sztálini szellem nagyságát halála után sem vonták kétségbe. Ez a hivatalos kép alkalmas volt rá, hogy a szocialista társadalmat igen egyenlőnek mutassa, mert ennek a három nagy kategóriának az átlagos viszonyai nagyon hasonlítottak egymásra. Az értelmiséget lehúzta a sok irodai dolgozó, akinek a mutatói lényegében alig voltak jobbak, mint a szakmunkásoké. A munkásosztály átlaga – ahol a szakmunkások rétegét ellensúlyozta a szakképzetlenek rosszabb helyzete – sem volt sokkal jobb a parasztság helyzeténél. Ez a hivatalos szerkezeti kép főképpen ideológiai funkciókat szolgált. Néha kicsit finomították, de alapvetően ezt a koncepciót alkalmazták. Született olyan javaslat is, hogy minden ipari vállalat vezérigazgatóját a munkásosztályba kell sorolni, mert ők is a termelésben dolgoznak. Ez végül nem valósult meg, de a hetvenes években létrehozott hivatalos osztályszerkezetben a művezető például a munkásosztályba került, ami szintén a munkásosztály átlagát javította. Ami számomra fontos: a nemzetközi összehasonlítások megerősítették a már a római meghívásomat előidéző, angol nyelvű cikkemben kifejtett meggyőződésemet, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitás valójában nem különbözik lényegesen a nyugat-európai országokétól. Az első írásaimat megmutattam Donáth Ferencnek is, aki szintén erre a következtetésre jutott. „Látod – mondta –, a két világháború közötti magyar úri réteg fantasztikus sikeresen mentette át a helyzetét a szocialista viszonyok közé is.” Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy az embereket bebörtönözték, kitelepítették és munkások lettek stb. Az adatok mégis azt mutatják, hogy mindez a legtöbb ember életében átmeneti jelenségnek bizonyult. Néhány éven belül ugyanis rendszerint visszatértek abba a társadalmi pozícióba, amelybe a származásuk szerint korábban tartoztak. Megemlítem, hogy Daniel Bertaux – aki szintén tagja volt a mobilitás-kutató bizottságnak – belekezdett egy olyan kutatási programba, amely családi élettörténeteket írat le és elemez. Néhány magyar élettörténetet én is elemeztem. Amikor egy-egy család életét végignéztem a mai generációig, azt láttam, hogy aki nem hagyta el az országot, előbb vagy utóbb visszakerült származási társadalmi helyzetébe. Konkrét családra gondolok: koncentrációs tábor, börtön, kitelepítés és fizikai munka után a család tagjai újra értelmiségi pozíciókba kerültek, a harmadik generáció tagjai vezető értelmiségiek.
 
Szelényi Iván különleges pályát futott be a magyar szociológiában. 1962 őszén, amikor először találkoztunk, polgári szociológus volt, az amerikai szociológia irányában tájékozódott, a politikához közel álló témákkal nem foglalkozott. Ezt még fokozta egyéves amerikai tartózkodása a hatvanas években. A hetvenes évek elején azonban Hegedüs András – és bizonyos fokig Konrád György – hatására egyre inkább a politika és a marxizmus iránt kezdett érdeklődni. Nem hivatalos marxistává, hanem „nyugati marxistává” vált. Konráddal együtt írt műve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kétségtelenül közelebb állt Marxhoz, mint például az én mobilitási kutatásaim. Könyvük fő tétele az, hogy a szocialista társadalomban az uralkodó osztályt a párt- és állami bürokrácia alkotja, és őket fogja felváltani az értelmiség. Ez volt a nagy ellentét: az egyik oldalon az állami és pártbürokrácia, rögtön utána egy értelmiségi réteg, amelyik a hetvenes években a bürokrácia utánpótlását adta, a másik oldalon viszont az elnyomott, kizsákmányolt tömeg. Az, hogy a párt- és az állami bürokrácia uralkodott Magyarországon, nem kétséges. Az azonban már vitatható, hogy a hetvenes években az értelmiség kezdte volna felváltani a bürokráciát az uralkodó pozícióban. Konrád és Szelényi vitathatatlanul fontos, érdekes társadalmi jelenségre és folyamatra hívta fel a figyelmet. 1974-es letartóztatásuk óriási megrázkódtatásként ért mindnyájunkat. Öt napig ültek előzetesben. Az egész Szelényi–Konrád történet háttere az 1972–74 között Magyarországon megindult erős sztálinista ellentámadásban keresendő, amely Biszku Béla vezetésével indult Kádár és a Kádárnál liberálisabb vezetők, Nyers, Fehér Lajos és Aczél György ellen. Szelényiéket azért tartóztatták le, mert tudták, hogy Konrád személyes kapcsolatban áll Aczél Györggyel. Konrádon keresztül Aczél Györgyre próbáltak lecsapni. Azért mondták nekik, hogy vándoroljanak ki, mert arra számítottak, „kreálnak” egy magyar Szolzsenyicint, aki kimegy, elkezd átkozódni, és akkor azt lehet mondani, hogy na, Aczél elvtárs, ezek a maga emberei. Itt van ez a Konrád is, akit maga védelmezett… Végül is a sztálinista erők terve nem sikerült, mert Kádár János elment a BM-be, és bírálta a viselkedésüket. E támadás következményeként oszlatta föl Bálint József is a Társadalomstatisztikai Főosztályt. Engem betett a Módszertani Főosztályra, így a KSH-ban megszűnt a szociológiai kutatás. Ez a nagy sztálinista ellentámadás súlyos romlást idézett elő, de végül is átmenetinek bizonyult. Aczél pozíciót vesztett, de a hatalmát megtartotta, továbbra is ő irányította a magyar kultúrát, és ennek következtében mind a kultúra, mind a magyar tudomány viszonylag liberális volta fennmaradt. A legnagyobb visszalépésre a gazdaságban került sor, amikor Nyers kikerült a vezetésből. Nem akart semmilyen pozíciót vállalni, a gazdasági reformot leállították, sok reformlépést visszavontak.
Szeretnék még néhány témát említeni, amelyekben kutatásokat végeztem. Az egyik az időmérleg. A Statisztikai Hivatal 1976–77-ben egy éven keresztül egy időmérleg-vizsgálatot végzett. A kutatást eredetileg Cseh-Szombathy László vezette volna, de ő elment a Statisztikai Hivatalból az MTA Szociológiai Intézetébe, így rám hárult a feladat. Ennek az időmérleg-vizsgálatnak a végkövetkeztetése az adatok alapján az lett, hogy Magyarországon az emberek rengeteget dolgoznak, különösképpen sokat dolgoznak az úgynevezett második gazdaságban, és hogy az ország valójában azért nem megy tönkre, mert az emberek hajlandók ennyit dolgozni. A kutatás érdekes részeredményeként kiderült, a mezőgazdasági kistermelésben is nagyon sok időt töltenek az emberek. Amellett érveltünk, hogy a mezőgazdasági kistermelés nem produkál aránytalanul magas jövedelmeket. Ezt használtuk föl a mezőgazdasági kistermelés, a háztáji gazdálkodás védelmében. A hetvenes évek első felében erős támadás érte a háztáji gazdálkodást, mondván, hogy ez a falusi kapitalizmus. Adatokkal próbáltuk alátámasztani, hogy ez nem kapitalizmus, hanem nagyon kemény munkával elért, viszonylag alacsony jövedelem, ami erősen hozzájárul az ország jólétéhez.
 
   A másik nagy kutatási téma a társadalmi indikátorokkal – más néven a társadalmi jelzőszámokkal – volt kapcsolatos. A hetvenes évek első felében indult meg világszerte egy olyan mozgalom, hogy az évi gazdasági statisztikai jelentéshez, a nemzetijövedelem-elszámolásokhoz hasonlóan készüljön jelentés a társadalom állapotáról is. Angolul ezt „social indicator” és „social report” mozgalomnak hívták, amely iránt viszonylag korán érdeklődtünk, és amelybe igyekeztünk bekapcsolódni. Sok energiát fektettem ebbe a munkába. A nyolcvanas évek első felében készült el az első jelentés a magyar társadalom állapotáról, ám publikálását az akkori elnök, Nyitrainé nem engedélyezte. Így ezt már az egyetemre való átjövetelem után a kis példányszámú egyetemi, szociológiai tanszéki kiadványban tettük közzé. Később megjelent angolul is egy kanadai folyóiratban, és utóbb azután az egyetem, a TÁRKI és a Statisztikai Hivatal együttműködésével, már Vukovich elnöksége alatt jelentettük meg Társadalmi riport címen, először 1990-ben, aztán 1992-ben. Új munkahelyemen, a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a nyolcvanas évek végén merült fel az egyetem vezetése részéről az az igény, hogy a Szociológiai Tanszék,szociálpolitikával is foglalkozzon, hogy szociálpolitikai specializációt indítsunk el, ezért kezdtem szociálpolitikával foglalkozni. Ez a kutatási téma tulajdonképpen korábbi népesedéspolitikai, családpolitikai munkám kiterjesztése .A Szociológia Tanszék vezetője, Gazsó Ferenc 1983 tavaszán szólt, hogy miniszterhelyettesi pozícióval akarják megbízni a Művelődési Minisztériumban, és utódot keres. Megkérdezett, nem vállalnám-e a tanszék irányítását. Azt válaszoltam, hogy nem szeretném elvállalni, de Józsa György, a minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztályának vezetője fölhívott telefonon, hogy rábeszéljen a tanszékvezetésre. Figyelmeztettem, nem vagyok párttag, mire azt mondta, ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni. Kértem egy hét gondolkodási időt, ezalatt megkérdeztem a barátaimat az ajánlatról. Többen javasolták, hogy vállaljam el. Elvállaltam. Szerettem volna félállásban a Statisztikai Hivatalban maradni, hogy megkezdett munkákat folytassam, de Nyitrainé ehhez nem járult hozzá. A tudományos kutatás terén többet nyertem vele, mint amennyit veszítettem azáltal, hogy a KSH adatfelvételi háttere kiesett, mert függetlenebb voltam, mint a KSH-ban.
A szociológia a következő években fellendülőben volt, tehát ilyen szempontból is kedvezőnek tűnt a helyzet. A föllendüléshez hozzájárult az is, hogy a tanszék a Soros Alapítványtól az akkori viszonyokhoz képest lényeges hozzájárulást kapott. A tanszéken a kollégákkal jó viszonyt sikerült kialakítanom. A hallgatókkal nagyon jó viszonyt tartottam mindig: arra a következtetésre jutottam, hogy szeretek oktatni, és szeretek a hallgatókkal foglalkozni, ilyen értelemben is tetszett ez a munkakör.
A rendszerváltozás következtében hirtelen nagyon megjavult a helyzetem. Korábban bizonyos fokig háttérbe szorítottak. A KSH-ban mindig egy lépcsőfokkal az alatt álltam, mint amit csináltam. Amikor csoportvezető lettem, lényegében osztályt vezettem, amikor osztályvezető lettem, valójában főosztályvezető-helyettes voltam egy ideig. Nagyon későn kandidáltam. A nyolcvanas évek végén minden felgyorsult. 1989-ben nagydoktor lettem, 1990-ben megválasztottak akadémikusnak, 1991. január 1-jével kineveztek az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) elnökének, azaz igen sokféle feladatom lett. Ugyanakkor 1990-ben beválasztottak a Nemzetközi Szociológiai Társaság vezetőségébe. Ezt a folyamatot tetőzte be, hogy 1991 nyarán rektornak választottak meg a küldöttértekezleten, a mintegy 100 főből álló egyetemi parlamentben. Hogy miért választottak engem? Remélem, azért, mert tudták, hogy én nem egy párt, hanem az egyetem és az ország érdekeit fogom szolgálni.
Időnként előfordult, hogy megpróbáltak politikai oldalról, az ellenzék oldaláról, befolyásolni. Ahhoz azonban nagyon határozottan ragaszkodtam, hogy politikai szempontokat nem veszek figyelembe, sőt aktív politikust nem hívok meg az egyetemre. Nem kívánatos, hogy aktív politikus itt lényeges szerephez jusson. Azt hiszem, ez felrobbanthatná az egyetem belső békéjét és az együttműködést. Más kérdés, hogy az egyetem már korábban is úgy döntött – én is ezt az elvet folytatom –, hogy aki innen ment el az kormányzati pozícióba, ha megszűnt miniszter lenni, és vissza kíván jönni, visszajöhessen. Az összes volt szocialista minisztert, aki előtte az egyetemen tanított, visszavettük, Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere is visszatért.
A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba. Úgy ítélem meg, és ezt számos kollégám is mondja, hogy mindeddig sikerült az egyetemet viszonylag elszigetelten tartani a politikától. Az egyetemen belül súlyos összeütközésekre, harcokra nem került sor. Mindig fölbukkan egy-egy ember, aki nagy hévvel és demagógiával megpróbálja behozni a politikát, ezeket a kísérleteket általában sikerült leszerelni.
 
    Leginkább szimbolikus ügyek miatt robbannak ki viták. Az egyik ilyen vitakérdés volt a Marx-szobor ügye. Mióta rektor vagyok, senki nem állt elő komolyan azzal az ötlettel, hogy Marxot tegyük ki az aulából, de tudom, ez még mindig ott motoszkál többek fejében. Amíg én rektor vagyok, nem fogom kidobni. 1993 tavaszán Bohó Róbert – aki 1956-ban az egyetem oktatója volt – vetette föl azt a gondolatot, hogy legyen egy Nagy Imre-emléktábla az egyetemen. Ezt az ötletet örömmel elfogadtam. Bejelentettem, senki sem szólt ellene. Gondolkoztam rajta, hogy ha Nagy Imrét kitesszük, akkor tegyük ki Teleki Pált is, ő is az egyetem tanára, sőt dékánja volt, ő is miniszterelnök volt, és bizonyos értelemben ő is feláldozta az életét az országért. Ezt is bejelentettem. Először erre sem szóltak semmit, de aztán elkezdődött, hogy miért is tesszük ki Nagy Imrét, miért is tesszük ki Telekit. Amin csodálkozom, mert ahogy Nagy Imre összes cselekedetével sem tudok azonosulni, úgy Teleki minden cselekedetével sem. Mégis, mindkettő a magyar történelem nagy alakja, mindkettő azok közé tartozott, akikre tisztelettel tudok gondolni, és mindkettő az egyetemen tanított. Nagyon sok kollégám egyetért velem, de a vitában nyilvánvalóan pártszempontok, politikai indulatok csaptak össze.
Talán nem érdektelen elmondani, hogyan vállaltam el az OTKA elnökségét. 1990-ben, karácsony és újév közt megcsörrent a telefon a lakásunkon, hogy Antall József keresi Andorka Rudolfot. Győzködni kezdett, hogy vállaljam el a művelődési miniszteri posztot. Nemet mondtam. Erről beszélgettünk húsz-huszonöt percig, és azután azt kérdezte: „Ugye, azért az OTKA-elnökséget elvállalod?” Kínos lett volna azt mondani, hogy azt sem. Ráadásul Antall Józseffel a gyermekkori ismeretség és jó viszony alapján szolidaritást éreztem, így, amikor a támogatásomat kérte, nem akartam teljesen visszautasítani. Másrészről pedig láttam, hogy a kutatási pénzek elosztásánál nem minden esetben érvényesültek a tudományos érdekek. Azzal vállaltam el tehát a tisztséget, hogy megpróbálom tisztességesen csinálni. Biztosan nem sikerült tökéletesen, mindenesetre mrgpróbáltuk a tudományos kritériumok alapján elosztani a támogatást. Az OTKA felépítése olyan, mint egy fejlett, nyugati, demokratikus országban a tudományos pályázatokat elbíráló intézményeké. Mindenki pályázhat, tudósok mondják el véleményüket a pályázatról, szakmai zsűrik és tudományterületi kollégiumok döntenek. Azt hiszem, ilyen szempontból tisztességesen zajlik a munka. Nagy baj, hogy az összeg, amit az OTKA kap, állandóan csökken. Bizonytalanságban nehéz átgondoltan és tervszerűen megoldani a tudományos kutatás finanszírozását.
 
   Tisztségeim megszaporodásával is tudományos teljesítményem az elsődleges. A magyar szociológusok publikációinak számát tekintve biztosan az elsők közt vagyok, sok a külföldi publikációm is. A másik tényező: a rendszerváltozással létrejött vákuum fölfelé szívott. Én nem voltam párttag, a múltamban nincs olyan folt, ami gátolta volna, hogy valamilyen pozíciót kapjak. A helyzet volt olyan, hogy az egyetem nagy része egyik pártnak sem elkötelezett rektort akart, aki viszonylag normális viszonyt ápol az egyetem nagy többségével. Ahogy egy hallgató megfogalmazta: „A professzor úrról nem lehet elképzelni, hogy egyik napról a másikra kirúgja az egyetem egyharmadát.” Tőlem nem féltek, mert én nyugodt átmenetet biztosítottam. Megpróbálták felhasználni ellenem, hogy Antall József iskolatársa voltam, sokan azt várták, hogy az MDF helytartója leszek. Erre azt mondtam, hogy valóban Antall iskolatársa voltam, de Tőkei Ferencnek pedig nyolc éven keresztül voltam osztálytársa, nagyon jó barátságban vagyok is vele – ettől még nem vagyok marxista. Nem is tudom, az Akadémia, miért engem választott taggá. Különösebb ismeretségekkel nem rendelkeztem, amelyek ezt elősegítették volna. Az Akadémia nyilván olyan társadalomtudósokat akart választani, akik sohasem voltak párttagok. A szociológusok közül kézenfekvőnek tűnt, hogy engem választanak, mert hasonló „előfeltételekkel” csak Cseh-Szombathy László és én rendelkeztem. Az én megválasztásomat követően, 1993-ban ő is akadémikus lett.
Magyarországon és külföldön senki sem számított rá, hogy a szocialista rendszer hirtelen összeomlik. 1989-ben azonban forradalmi átalakulás zajlott le. Csodálatosnak tartottam a történteket. Sosem reméltem, hogy megérem: Magyarországból szabad ország lesz. Úgy láttam a jövőt, hogy talán a gyerekeim megérik a szabadságot, de az unokáim biztosan. Most demokrácia van, függetlenek vagyunk a Szovjetuniótól. Nagyszerű, hogy ez megtörtént, amit manapság is így gondolok. Az eltelt három és fél évre visszatekintve azonban világos az is, hogy az átalakulás sokkal nehezebben megy, és a vártnál sokkal több negatívum fordul elő. Ma már sokkal kevésbé vagyunk biztosak abban, mint 1990-ben, hogy ez jó irányban fog tovább fejlődni. Elképzelhető, hogy a politikai rendszer visszafordul az autoritarizmus felé, és elképzelhető, hogy gazdasági elmaradottságunkat nem tudjuk megszüntetni. Remélem, hogy ez elkerülhető lesz. Remélem, hogy a magyar társadalomban van erő és józanság. Az azonban biztos, hogy ma, 1994-ben a helyzet nyugtalanítóbb, mint amilyen 1990-ben volt. Egyrészt súlyos a gazdasági válság, másrészt kiábrándító, ami a politikában folyik. Ez a politikai marakodás, amit a politikai pártok egy csoportja, a sajtó folytat, számomra teljesen idegen. Szóba sem állnak egymással emberek csak azért, mert más politikai állásponton vannak. Nem helyes, hogy a politika a mindennapjainkat, a szakmai életet és a tudományt, kultúrát ilyen mértékben befolyásolja.
Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.

Az interjút készítette Javorniczky István 1993–94-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
(Az interjú egy szerkesztett változata „…megtanítottak arra, hogy tanulni és dolgozni kell” címmel a Századvég című kiadványban 2006-ban jelent meg.)
 
« Vissza a listához
Domokos Pál Péter Egyházaskozáron, az áttelepült csángók között, 1980 körül
Hely: 
Egyházaskozár
Készítés időpontja: 
1980
 

Domokos Pál Péter 1901. június 28-án született Csíkvárdotfalván, földműves család hatodik gyermekként. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, az 1916-os román betörés miatt egy évet Debrecenben végzett, majd otthon fejezte be tanulmányait. Rövid csíkkarcfalvi tanítóskodás után Vulkánban tanított, majd Craiovában a román hadsereg katonája volt. 1923-ban beiratkozott a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia és ének–zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Csíkszeredában kapott tanári állást. Szőttesbálokat, magyar népművészeti kiállítást, kórushangversenyeket rendezett a megyében, és egyik fő szervezője volt az Ezer Székely Leány Napja nevű – ma újra élő – rendezvénynek. Három év után felmondtak neki, azzal az ürüggyel, hogy a Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadja el. 1929-ben indult első ízben a moldvai csángók közé. Visszatérve a kézdivásárhelyi tanítóképző tanára, majd 1933-tól – miután végleg eltiltották a pályától – Gyergyóalfalu kántora lett.
A moldvai magyarság című könyve 1931-ben jelent meg. 1940-ben, a második bécsi döntés után a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává nevezték ki. 1944 őszén családjával Budapestre menekült. 1945-től a Közoktatási, később a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. Innen 1949-ben elbocsátották, mert a hadirokkantak, özvegyek és árvák segélyezéséhez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán gazdálkodásba kezdett, az áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek között folytatta tovább a népzenegyűjtést.
1950-ben állást kapott egy újpesti általános iskolában, innen került a József Attila, majd a Kaffka Margit Gimnáziumba, ahol 1961-es nyugdíjba vonulásáig tanított.
Életének további harminc esztendejében jelentős műveket hozott létre. Felkutatta a verbunkos zene korai kéziratos forrásait. Dallamokkal kiegészítve közreadta Kájoni János Cantionale Catholicum című énekeskönyve első kiadásának teljes szövegét és Petrás Incze János XIX. századi csángó pap és népköltési gyűjtő írásait. Könyvet írt Márton Áron erdélyi püspökről. Feladatának tekintette a csángók ügyének képviseletét. 1992. február 19-én Budapesten halt meg.
1986-ban Bethlen Gábor-díjjal, 1991-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért. Posztumusz Magyar Örökség és Magyar Művészetért Díjat kapott. 
 

Domokos Pál Péter
 
A legnagyobb Anna, utána Veronika, utána Julianna, László, Magdó és jómagam. A földműves szülők hat-nyolc holdon gazdálkodtak és ebből az aprócska földből kényszerítették ki az életet a kicsi családnak. Édesapám gyermekkorában az egyik szemét elvesztette fekete himlőben, és így egy szemmel ment végig az élete útján, de talán ezzel az egy szemmel jobban látott, mint más kettővel. A földművesség mellett megtanulta a kőművesmesterséget is, annyira, hogy házakat tervezett, sőt iskolát is épített a szülőfalunkban, s a szomszédos Csíkszeredában. Gyermekként mellette dolgoztam. Sokszor ő volt a pallér, ő volt a munkavezető, én pedig napszámosként a mészhordó, téglahordó. A fizetésemet éppen úgy megkaptam a hét végén, mint a többi társam. Édesanyám fiatal korában, úgy 1880–90 táján Brassóba ment szolgálni.
 
Ők ugyan gazdagok voltak, de a szokás az volt, hogy a leányt Brassóba küldték, hogy ott az úri környezetben tanuljon meg sok mindent, és majd azt valósítsa meg a maga otthonában is. Németül és oláhul is megtanult édesanyám. A brassói gazdájánál elég sok muzsika volt, így éppúgy énekelt magyarul, mint németül. Akkoriban igen élénk zenei élet volt Brassóban. A Fekete-templom hangversenyei nagy hírűek, de a város szervezettsége, a szászok rendje alaposan meglátszott Brassón, s az ott szolgáló székely leányokon is.
Édesanyám, a drága, sokat segített a nehéz természetű apámnak az élet minden gondjában, s azt is elvégezte, ami nem is az ő dolga lett volna. Dalos lelkű lény volt, s azt mondotta örökké, hogy az éneklésben minden örömét megtalálta. Ha búja volt, a bút növelte, ha öröme, az örömét tette teljesebbé. Tőle tanultam a legtöbb éneket már kicsi gyermekként. Ha ismerősök jöttek hozzánk – akár tollfosztóba, akár más kalákába –, a beszélgetés központja mindig édesanyám volt, aki az éneklésével az egész társaságot arra irányította, ahová akarta. Az esztendővel járó alkalmakkor, ahogy a munkák fejlődtek, gyűltek össze kalákába az emberek.
Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót. Rengeteget futkostunk, de nem fáradtunk bele a sok hajszolásba. A lepkefogásnál egy énekünk is volt:

A két színest bebocsátom,
Nekik virágom kitárom,
De a fehér elmehet.
A fehér nekünk testvérünk,
Nála nélkül be se térünk,
Úgy kedves testvérünk.

Nincs vége-hossza a játékoknak, amelyek mindig egy-egy időszakhoz kötődtek. Télen a hógomolyázás, a gilicsozás, az iszánkodás volt a boldogság csúcsa, nyáron pedig, az ünnepköröknek megfelelően, hol a labdázás, hol a futkosás, bujdokálás, kemencefenekezés és a sok-sokféle egyéb játék. A kicsi gyermek, a kezdő pillanatoktól kezdve egészen az első elemiig, otthon töltötte az idejét. A barátokkal a patakba járt, egymást spriccelték, huncutkodtak, úgy, mint a gyermek szokott.
A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.
Csíksomlyó nem volt szegény falu, de különösebben gazdag sem. Mivel annyiféle kultúrkincse volt, inkább számított megyeszékhelynek, mint Csíkszereda. Nem volt még akkor óvoda, az óvodát a szomszéd gyermekek összegyűlési helyei pótolták. Az első elemi iskolát Márton Emília, kedves tanítónőnk vezette. Ott tanultam én is az első és második elemiben. Márton Emília csíkszentmártoni lány volt, szép és okos, aki írni-olvasni tanította a falu aprónépét. A harmadik osztálytól kezdve a tanítónk Péter Sándor volt, ő csíksomlyói születésű férfi. Nagy családja volt. Fiatalon a Szolnok melletti Tószegre jött tanítónak, itt házasodott meg, majd visszaköltözött a szülőfalujába, és egész további életét itt élte le. Színdarabokat rendezett, s ő maga is szerepelt azokban. Énekelt, s még most is szinte hallom a hangját, amint énekli, hogy: „Én vagyok a falu rossza egyedül..." A fegyelmezése is igen egyszerű volt. Azt mondotta: „Fiúk (vagy: Gyermekek)! Ha jók lesztek, az Egri csillagokból olvasok!" Ez mint tökéletes fegyelmezési eszköz vált be nálunk, talán semmi mással nem tudott volna ilyen hatást elérni. Az osztályban körülbelül harminc-negyvenen lehettünk. Somlyón több iskola is volt, s így eloszlott a sok gyermek. A falu lélekszáma ekkoriban az ezret közelítette meg. Az elemi iskolában sok éneket tanultunk, az egyik fő énekünk volt ez [énekli]:

Leng a lobogó, perdül a dob,
Kis honvéd pajtások, jól vigyázzatok!
Indulóra hangzik már a szó,
Félre, aki nem közénk való!

A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. Alig hiszem, hogy 1867-től 1914-ig szebb és nyugalmasabb élete lett volna bármelyik európai államban élő embernek, mint nekünk.
Az iskolák átgondoltak, megtervezettek voltak, a tanítók viszonya a gyermekhez a szereteten alapult. Az életünk minden különösebb nehézség nélkül, a falusi élethez méltó rangban és rendben haladt a maga útján. Templomba járni kellett. Otthon az imádságnak helye volt. A felkelő gyermek térden állva imádkozott a szülőivel együtt, felfogott kézzel és hangosan, ugyanúgy a lefekvő gyermek is. Egész Csík megye katolikus vallású. Csík vármegye az egyetlen megyéje a történelmi Magyarországnak, ahol a vallás a kereszténység felvétele óta napjainkig változatlan, ahova egy percig sem hatolt be más vallás. Tehát az imádság nem volt elhanyagolható. Étkezés előtt és étkezés után is imádkozni kellett. Étel utáni hálaadás:

Úristen, szívünkből hálát adunk Néked,
Hogy élveztük a vett jótéteményeket,
Hogy most is megadtad élelmünket mára,
Azért buzdul szívünk hál’adó imára.
Ó, add, hogy minden lény táplálékot nyerjen,
Minden nép és nemzet Téged megismerjen.
Ámen!

Ez olyan imádság, amelyiket bármilyen párthoz vagy felekezethez tartozó ember elimádkozhat, hisz az egész emberiségért, s valamennyi élőlényért szól. Az esti harangszót úgy hívták: Mária-harangszó. Ilyenkorra otthon kellett lenni. A parancs így szólt: „Elmehetsz, de Mária-harangszóra, itthon légy!" Az elmaradás, a harangszóra való meg nem érkezés feltétlenül verést vont maga után, ami alól nem lehetett kibújni. Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak. Az igazi jutalom az volt, ha vízkeresztkor, amikor házszentelésre járt a pap s a kántor, a szorgalmas ifjú elől mehetett mint vidimus, s a szentelt vizet vihette. Ahogy beléptek a házba szenteléskor, a gyermekek mondták: „Vidimus stellam eius in oriente" – Láttuk napkeleten feljőni csillagát. A pap megszentelte a házat és a kis csoport máris indult tovább, a többi házhoz. A nagyleányoknak az asztalra tojást kellett tenni és egy fej kendert. Ez ajándék volt, a kenderből kötelet fontak, a tojás pedig a pap s a kántor javára ment. Ha rendesen ki volt készítve a kender és a tojás, akkor a gyermekek, a vidimusok a szentelés után azt mondták a leánynak: „Jó fonó, jó fonó, hajnalban kelő, ilyen és ilyen féderes kocsin vigyék az esküvőjére." De ha nem volt kender és tojás, akkor is elmondták a magukét: „Rossz fonó, rossz fonó, délig aluvó, pucokba heverő, ilyen és ilyen taligán vigyék az esküvőjére." Ezek után a háziasszony fogta az égő gyertyát, és a papot meg a kántort a szomszéd házig kísérte. Mennél tovább kísérte, annál hosszabb lett a kendere – mondták az asszonyok. A mi vidékünkön a házszentelés szertartása elmaradhatatlan volt, s jó alkalom arra is, hogy egy esztendőben egy alkalommal a pap meglátogathassa híveit. Az adventi hajnali misékre való járás alatt megtanultam az összes adventi éneket. A kántorunkat Antal Jánosnak hívták, a falusi emberek örömmel énekeltek vele együtt [énekli]:

Ó, fényességes szép hajnal,
Kit így köszönte az angyal:
Üdvöz légy teljes malaszttal!
Az énekeink egy részében már megjelent a gregorián is [énekli]:
Harmatozzatok egek felülről,
És ti, fellegek csepegjétek az igazat,
Nyilatkozzék meg a Föld,
S teremje az Üdvözítőt!
Megáldottad Uram a Te szent földedet,
És elfordítottad a Jákob fogságát.

Pontosan lehet látni, hogy a gregorián és a népének együtt szólal meg a nép ajkán.
Amint elvégeztem a negyedik elemit, a tanítóképzőbe szerettem volna kerülni, de előzőleg be kellett iratkoznom a gimnáziumba. Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában. Én nagyon jónak és helyesnek ismertem meg az akkori iskolát. Csak ha a latinról beszélek: a későbbi életemben nagy hasznát vettem az iskolában szerzett tudásomnak, a latin szövegek tömegét fordítottam és fordítom, s még élni is tudtam vele Rómában és Lengyelországban is. Csathó János a növénytantanárunk volt. Gyakran vitt ki bennünket a szabadba. Mentünk, mentünk, majd egyszer megállott, s azt mondta: – Ilyen növényt keressetek, ássátok ki, ne sértsétek meg a tövét, a levelét, a virágát, és amikor azt mondom, vissza, akkor gyertek vissza ide hozzám! – Szerteszét mentünk, kerestük a virágot és kiástuk előírás szerint, majd egyszer csak halljuk: „Vissza!" Tudtuk, hogy a legelsőt és a legutolsót megveri egy bottal. A legelsőt azért verte meg, mert az nagyon jó akart lenni, s az nem mindig tisztességes viselkedés, az utolsót pedig azért, mert lusta. Az énektanáromat Domanyánc Péternek hívták. Dománfyra magyarosította a nevét később. Ő népdaltanulmányokat írt, ami akkoriban nem volt gyakori esemény. A tanítóképzőben is ő lett a tanárom, tőle tanultam meg mindent, az alapokat, amit zenéből tudtam. A negyedik gimnázium után, 1915-ben mentem a képzőbe. A tanítóképző Somlyón volt. Itt az igazgatóm Karácsony József, őrá és Zsögön Zoltán tanáromra emlékezem a legszívesebben. A tanítóképzőt amiatt választottam, mert itt szerezhettem meg leggyorsabban azt a képesítést, amivel fizetéshez juthattam. Ha más pályát választok, orvosit, ügyvédit vagy egyebet, akkor később jutok keresethez, márpedig otthon nagy szükség volt a pénzre.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, elkeseredés nem volt az emberekben. Békesség volt a háború előtt, és a haladásnak a félreérthetetlen útja. Az iskolák működtek, élelemhiány vagy szükség nem volt. Én Csíksomlyón voltam szegény tanuló, de az én falumban volt két zsidó kereskedő, Grossberg Náthán és Mayer Lipót, s az ő boltjukban a lisztnek tízféléjét lehetett megvásárolni, vagy akár datolyát, mazsolát, narancsot, citromot, fügét, amit akartunk – próbálná meg most valaki. Elmondhatom, hogy 1867 és 1914 között a székelység arany életet élt. Azt, hogy politika van, mindenki tudta, s bizony nem mindenki készült arra, hogy egyik napról a másikra megváltozhat az élete. Mi természetesen nem voltunk erre fölkészülve, mert mi egyszerű földműves nép voltunk. A tekintetünket tanítóink igazgatták, ők vezettek és irányítottak bennünket. Én akkor ijedtem meg, amikor doboltak, s nagy plakát jelent meg Ferenc Józseffel, amint imádkozik, s az emberek készülődtek, s mentek a behívási helyükre. Annyira meg volt szervezve, hogy minden ember pontosan tudta, hova kell mennie, hol kell jelentkeznie. A csíkcsobotfalvi Domokos Károly nevűt, ha Szombathelyre idézték meg, vagy Kassára vagy Bécsbe, akkor ment és állott a maga helyére. A csíkszeredai kaszárnya szemem előtt állott. A bevonuló katonák nem búslakodva és nem szomorkodva érkeztek, inkább énekeltek. Virágos szekerekkel mentek arra a helyre, ami nekik ki lett jelölve. A székelyek körében nagy becsülete volt a katonának, a katonák között a huszár volt a király, a többit szinte nem is nézték katonának. Volt egy csíksomlyói legény, Domokos Gyula, aki a királyi házban teljesített szolgálatot. Szép szál ember volt, két méternél magasabb, s udvari testőrt csináltak belőle. A békeidőkben bevonult katonák három esztendő múlva képzett emberként jöttek haza, s bizony ennek meg is volt a hatása. Azokkal a legényekkel, akiket nem soroztak be, szóba sem állott senki. – Ez olyan hitvány, hogy katonának sem jó! – mondták. Az 1914-ben besorozott katonák énekeltek és mulattak, akkor bizony sírásról vagy búcsúzásról szó sem esett. Domokos Imrének hívták az első hősi halottunkat, aki hadapród őrmesterként halt meg. Olyan koporsóban hozták haza, hogy csak az arcát lehetett látni. Az egész falu ott volt a temetésén, és ő szerepel a hősi emlékművön az első helyen.
Az emberek ezt a szót, hogy haza, szentnek fogták föl. A hazáért meghalni, hőssé válni, az nem kicsi dolog. A mi falunkban, s ma már tudom, hogy az egész történelmi Magyarország területén 1914-ben még bőven hatottak az 1848-as hagyományok. A 48-as emberek keresztjét külön gondozták a temetőben, s tudták, hogy az egy 48-as katona emléke. A leszármazottak rangban vagy valamilyen formában, külsőségben, például öltözetben ezt tovább is vitték. Gyerekkoromban Csíksomlyón volt egy nyugalmazott alezredes, Balogh Istvánnak hívták, s ő feltámadáskor a saját egyenruhájában ment a templomi körmenetre a kegytemplomba, s a katonaság sorba állt és tisztelgett neki. 48-as volt. A politikai torzsalkodások híre ugyan hozzánk nem jutott le, de azért a Csíki Lapok révén mindenről volt megfelelő tudásunk. Rudolf napján a Csíki Lapok gyászkeretben jelent meg, Erzsébet királyné haláláról is tudtunk.
A háború kitörésekor Magyarország szövetségben volt Németországgal és Ausztriával. Románia semleges maradt, de csak arra várt, hogy lépjen, akkor lépjen és úgy lépjen, hogy Erdélyt megnyerhesse. 1916-ban az antant – Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország – emberei elmentek Bukarestbe. Azt mondták Bukarestnek: Támadd meg Magyarországot, s ha megtámadod, neked adjuk a Tisza forrásvidékétől Vaskapuig Magyarország földjét. Különbékét nem köthetsz, szövetségesünk vagy! Románia 1916. augusztus 27-én megüzente a háborút, s csapatai a hágóknál még aznap éjjel átlépték a határt. A hadüzenetben benne van a területrablási követelmény is, de ezt soha nem szokták az érdeklődők tudomására hozni.
1916 nyarán édesapámmal szénáért voltunk egy reggel. Jöttünk haza a szénával, s halljuk, hogy a dobos ezt dobolja: Románia megtámadta Magyarországot, s mindenki meneküljön az Olton túlra. A Csíkszereda–Udvarhely úton százezer székely gyalogolt s szekerezett. A szekerek egymás mellett, hármasával az egyik, s hármasával a másik irányba haladtak. Csík vármegye letelepülési helye Hajdú megye volt. Így jutottam Hajdúnánásra szülőimmel és egy lánytestvéremmel. Engem innen Debrecenbe irányítottak a tanítóképző második osztályába.
 
Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon. A menekülők jól tették, hogy eljöttek, mert az otthon maradottakat elfogták és táborba vitték. 1917-ben, Csík vármegye visszafoglalása után visszajöttünk Csíksomlyóra, a tanítóképző harmadik-negyedik osztályát ismét Somlyón jártam, s itt végeztem 1919-ben, megszerezve a tanítói és kántori oklevelet. Ezzel segédtanító, helyettes tanító lettem Csíkkarcfalván, nagyon kevés fizetéssel.
Az 1916-ban betörő román hadsereg rendetlenül, felöltözetlenül, mocskos kapcában, bocskorban járt, szóval nem mutatta komoly hadsereg képét. A magyar katonák sokkal rendesebbek voltak, egyenruhában, bakancsban, tisztán indultak neki a háborúnak. A románok száz nap múlva elveszítették a csatát. 1918-ban megkötötték a bukaresti békét, a különbékét, amit az 1916-os titkos bukaresti szerződés szerint nem lett volna szabad. Minden jogukat el kellett volna veszíteniük a békekötés miatt. És mégis befogadták őket a győzők közé. Annak a Romániának, amelyik le volt verve, és amelynek még a fővárosát is elfoglalták, annak a Romániának az emberei dőzsöltek később a győztesek asztalánál, és ugyanakkor a magyarok, akiket még csak meg sem neveztek, csak csatlósként emlegettek, ott ültek a vádlottak padján.
A trianoni döntésben kimondták, hogy a székelységnek és a szászságnak iskolai autonómiát kell adni, de Románia akkor már fütyült az antantra, és nem adta meg, sohasem adta meg, a világ pedig eltűrte, hogy gyönyörűen felépített iskolarendszerünket lefokozza, és máról holnapra magánoktatásnak nevezze el. Akkor az Anghelescu-féle törvények következtek, aztán az agrárkisajátítások, amivel a már tönkretett magyarság minden vagyonát elvették. Így a Csík vármegyei magánjavakat, a hatvannégyezer hold erdő árát átadták az ortodox főpapoknak, hogy csináljatok, amit jónak láttok, de minden községben legyen templom vagy iskola, vagy legalább egy troiţă [út menti kereszt], ami az oláh életet igazolja, akkor is, ha egyetlen görög katolikus vagy görögkeleti sincs a faluban.
Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt. A lupényi antracit világhírű volt mindig, s ezt a hatalmas szénvagyont megkapta Románia 1918-ban. Az új államot más nem érdekelte, mint az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson ebből a hatalmas vagyonból, s bizony sok elégedetlenségnek, felszólalásnak, lázadásnak voltam szemtanúja én is. A bányászok legnagyobb része magyar volt, ezek az emberek a Székelyföldről jöttek Lupénybe pénzt keresni, s aztán meg is telepedtek. A magyar bányászok nagyon nehezen tudtak s akartak beilleszkedni az új rendbe. A bányába is lementem Jekkel József barátommal, mert minden érdekelt, ami ezekkel az emberekkel történik. Ottlétem után néhány héttel bányaszerencsétlenség történt Lupényban, harmincöt ember halt meg. A temetésre elmentem, s ott láttam az összes felekezet papjait, a kitett koporsókat, s a szertartás után tán a legmegrázóbb a bányászhimnusz, a Szerencse fel, szerencse le! éneklése volt. A legnagyobb úr itt voltam és a legtöbbet itt kerestem az életem folyamán. A fizetésem az államinak a duplája, a kántorság pedig annyit hozott, hogy még meg is haladta a tanítói pénzemet. Ezenkívül lakás, fűtés ingyen, és a bánya rendelkezésére álló kereskedésekben az ember olcsón, jobb holmit vásárolhatott, mint máshol. Nekem ruhám, cipőm, kabátom és mindenem annyi volt, mint a legnagyobb gonddal kibocsátott ifjú embernek.
Nemsokára katonának kellett menni. Bevonultam a szászvárosi 92-es gyalogezredbe, onnan egy év múlva bementünk Craiovába. Amikor katona voltam, egy szót sem tudtunk oláhul, a román nyelvvel a katonaságban találkoztam először, s valóban nagyon igyekeztem meg is tanulni. Tudtam, hogy csak úgy lehet esélyem, esélyünk, hogy szót értsünk, ha beszéljük az ő nyelvüket is. Először a vezényszavakat tanultam meg, majd jöttek az újabb és újabb szavak, s minddel megmérkőztem. Délelőtt gyakorlat volt s délután elmélet. Mikor csak néhány percünk maradt, azonnal összejöttünk mi, bekerült magyar önkéntesek, és valóságos kisebbségi életet éltünk a nagy tömegben. A tiszteknek hozzánk nem sok külön szava volt, annál több jó szó és gondoskodás a többihez. Emlékszem egy alezredesre, aki a történelmet tanította nekünk, s ez az ember azzal kezdte az óráit, hogy az oláhok megverték a magyarokat. Mindig mindenütt és minden alkalommal ők voltak a győztesek, az egész közös történelmünk alatt. Ennek az elvnek a megszállottja volt, ezt tanította, s nekünk ebből kellett felelnünk. Utólag meg kell vallanom, hogy a craiovai katonaság egész elviselhető volt ahhoz képest, amiket később éltünk meg. Letettem a hadnagyi vizsgát, és mint tartalékos hadnagy szereltem le. Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.
A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. A románok első dolga az volt, hogy az állam nyelvét kötelezővé előírják, megtanultam az általuk követelt történelmet is, és mindenfélét, amit kellett. Tanfolyamokat is tartottak, s oda beparancsolták az embereket. Azok a tanítók és köztisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, elveszítették állásukat, sőt a nyugdíjra való jogukat is! Elég sok volt az ellenálló. Csak akkor kapott kinevezést az ember, ha a fogadalmat magáévá tette. Aki nem tette le, az nem jutott kenyérhez. A felekezeti iskolák máról holnapra magániskolákká lettek, s az itt érettségiző ifjúság nem vehetett részt a magyar vizsgákon, hanem állami, román bizottság előtt kellett bizonyítania. A jelentkezők legnagyobb része elbukott.
A katonaság után jöttem Budapestre 1923 őszén. Villamosra sem volt pénzem, a csomagjaimat is magam vittem az új szállásra. Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen! Ravasz László tartotta az ünnepi szónoklatot, s egy híres színész mondta el a Talpra magyart. Az egészet azért említem meg, mert a rádió is közvetítette az ünnepi műsort. Akkoriban Pesten ötven embernek ha volt rádiója. Sok műsoros estet tartottunk, cikkeket olvastunk fel és előadtuk a Kodály- és Bartók-kórusművek egy részét is. Pesti éveim alatt senki pártfogóm nem volt, de az akkori világ lehetőségeit felhasználva egész jól megvoltam. Mint főiskolai hallgató, tanítványokat vállaltam.
 
Volt egy tanítványom, egy nőorvos fogyatékos gyermeke. Megtanítottam százig számolni, írni és olvasni, s ezért egymillió korona fizetést kaptam. Zadravecz István tábori püspök orgonistája voltam a Helyőrségi templomban, s ezért másik millió koronát fizettek. Így havi kétmillió koronámmal nagy úr voltam. Hazajuttattam a pénz nagyobb részét, egy piculára szalonnát vettem, egy másikra kenyeret, s kifogástalanul megéltem. A főiskolának bentlakása volt, s ott laktam, ebédeltem, mert az vele járt. Magas volt az akkori iskolakultúra is. Csodálatosak voltak az ifjúsági hangversenyek, a Kodály–Bartók-hatás megfogható volt minden formában. 1923-ban megjelent Kodály Psalmus Hungaricusa. Kodály volt az első, aki az éneken, a zenén, a művészeten keresztül elmondta a világnak, mi is történik itthon. Ugyancsak 1923-ban adta ki a Jancsó Benedek alapította Népies Irodalmi Társaság Bartók és Kodály 150 erdélyi magyar népdalt tartalmazó könyvét magyar, francia és angol nyelven. Később is, nem volt olyan esztendő, hogy ne jöttem volna át Magyarországra. Sőt Majláth püspök jóvoltából Ausztriába is, aki sokat adott arra, hogy az énektanítás megfelelő szinten működjön, s abban megfelelő helye legyen a gregoriánnak is. Seckauba, a bencés kolostorba utaztam ki, s töltöttem el néhány hónapot a gregorián kutatásával s tanulásával.
 
Az 1920–40-ig való időt Magyarországon mint Horthy-időt emlegetik és csúfolják. Helytelenül és igaztalanul, egyáltalán nem volt megvetni való időszak az. Ennek a Magyarországnak Trianon levágta a végtagjait, kegyetlenül összekaszabolta, úgy, ahogy sehol senki másnak. Azután hatszor kirabolták, az utolsó búzaszemig, és a kirabolt ország még a háború árát is meg kellett fizesse. Biz ebből az országból, amit így tönkretettek, talán senki se tudhatott volna más országot csinálni, mint ami lett belőle. Én feljöttem ebbe a nyomorúságos országba, és itt minden ismeretség nélkül megkerestem a kenyeremet, megéltem és megszereztem az oklevelemet.
Sokat-sokat tanultam Budapesten, s 1926-ban, három év után ezek birtokában tértem haza. Ekkor Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök kinevezett a csíkszeredai római katolikus gimnázium helyettes tanárává, s elkezdtem működésemet Szeredában. Székely harisnyába s csizmába öltöztem, népviseletbe. Gyermekkórust szerveztem, minden általam ismert művet betanítottam a gyermekeknek, szőttesbálokat rendeztem, népművészeti kiállítást szerveztem, s mindezt az óráimon kívül. Visszaöltöztettem a leányokat a szőttes rokolyába, s megcsináltam az Ezer Székely Leány Napot is, együttműködve a tanítónőkkel, szürke apácákkal [Szociális Testvérek Társulata], ferencesekkel. A gyermekkórusommal bejártam a megyét. Kórusversenyeket rendeztünk az általános iskolák számára. Két kötelező dal közül egyet kellett előadniuk, ez volt a versenyének. Aki a legjobb volt közülük, kapott egy vándorzászlót, erre az volt írva, hogy „Vándorolok, de a legjobb gyermekkórusnál megállok". Nagyon boldogan vitték mindig haza a nyertesek. Amikor látták az oláhok, hogy mi mindent csinálunk és szervezünk, szemük-szájuk tátva maradt, és már kaptam is az írást, hogy mivel az oklevelem budapesti, tovább nem taníthatok a tanári katedrán.
Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. Említettem már az új román állam első intézkedései között az agrárreformot. Csík vármegye hatvannégyezer hold erdejét, a csíki magánjavakat egyik napról a másikra elvették, ugyanakkor a Beszterce-Naszód vármegyei háromszázötvenezer hold magánjavat nem bántotta senki. Csík vármegye százszázalékos magyar megye, Beszterce-Naszód pedig túlnyomórészt román. Ha ezt a két dolgot egymás mellé helyezzük, szót sem kell szólni, hisz látszik a lényeg minden magyarázkodás nélkül. Később megvonták az iskolák nyilvánossági jogát – csak akkor adhattak ki érvényes bizonyítványt, ha azt a román iskolai hatóságok felülbírálták –, s 1925-ben magánoktatási törvényt adtak ki, mely szerint nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot és az alkotmánytant is románul kell tanítani. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni. 1924-ben megcsinálták a kultúrzónát is, ez azt jelentette, hogy ha a határvidékre és a Székelyföldre egy oláh tanító elmegy tanítani, nagyobb fizetést kap, csaknem a dupláját a rendes fizetésnek, földet is adnak hozzá s egyéb javakat. A csíki magánjavakat értékesítették, s annak árát odaadták a görögkeleti és görög katolikus főpapoknak, hogy ezzel a pénzzel változtassák meg a Székelyföld külső képét. Később ebből a pénzből épültek szerteszéjjel a bisericák, az ortodox templomok.
A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe. A gyergyóalfalusi István nevű pap vezetésével a Nagyerdőn megütköztek a fejedelmi sereggel, és elűzték azt. Ezalatt Csíksomlyón az asszonyok, gyermekek és az öregek imádkoztak. Tudni vélik, hogy nemcsak a katonák győztek, hanem valamiféle felsőbb segítség is volt ott. A nyertes sereg a templomba ment, s az ott lévőkkel együtt megkerülték a templomot, és attól kezdve minden évben pünkösd szombatján összegyűlnek. A búcsún ott szokott lenni egész Csík vármegye lakossága és a Csíkkal szomszédos szentföldiek – Szentföldnek nevezik a Háromszéki-medence római katolikusok által lakott vidékét –, sőt a Maros-Torda vármegyeiek is. Így Mikházáról a dobos kereszt minden évben legelsőnek jön és megy vissza. Egy teljes hétig jönnek gyalog, és egy teljes hétig gyalog mennek vissza. A pünkösdi búcsú a székely tömegeket folyamatosan, újra és újra összehozó esemény, amelyen tíz-tizenkétezer ember is összegyűl.
Én gyermekként közreműködtem a búcsúkon, harangoztam, énekeltem vagy csengettem a toronyban, így a maga valóságában láttam az egészet. Csíksomlyónak két temploma van, a Szent Péter és Pál tiszteletére épített templom és az obszerváns ferencesek temploma, a Mária-kegytemplom. Ebben a templomban van a csodatevő Mária-szobor, s ide járnak búcsúba az emberek. Az egész búcsú legnagyobb eseménye a szombat délután két órakor kezdődő nagy processzió, a nagy kikerülés a Salvator-kápolnához.
 
Csíksomlyói búcsú, zarándokokkal 
Magyar Világhíradó 1009. 1943. június
Filmhíradók Online
 
A kegytemplomból induló menet végigmegy a Kissomlyó tetejére, ott áll a Salvator-kápolna. Ott megáll a menet, a pap áldást ad, s eléneklik az Egészen szép vagy Máriát, s énekszóval, mégpedig a Jézus nevéről szóló litániával jönnek vissza. A legelső helyen a gyergyóalfalusi keresztalja megy, mert 1567-ben ők vívták ki a hitükhöz való hűségüket a fejedelemmel szemben. A processzió végén a moldvai csángók vannak, ők zárják a menetet. A legfontosabb kérdés az, hogy miként jut ide a moldvai csángó csoport ilyen kitartóan és megismétlődően több száz éven keresztül? Sőt bizonyos jogokkal, a határon átjőve! A hit s a ragaszkodás előtt, úgy látszik, nincs politikai határ.
A búcsú történetének újabb kori nevezetes eseménye, hogy 1949-ben Márton Áron püspököt a csíksomlyói búcsúban a román állam el akarta fogatni. Amikor ezt meghallották a gyimesi csángók, előhoztak egy fehér lovat, s a püspököt arra felültették. A legények megfogták egymás kezét és a ló körül koszorút alkottak. Tíz emberkoszorú állta a püspököt körül, s így aztán a közelébe sem lehetett menni. Százezer ember jött össze azon a pünkösdön. De már a következő esztendőben Csíksomlyón hadgyakorlatot rendeztek, így senki sem közelíthette meg a búcsúhelyeket. Jegyeket nem árultak a járművekre, szögekkel szórták fel az utat, hogy mindenkinek menjen el a kedve a búcsújárástól! Újabban Csíkzsögödön pünkösdkor minden évben rendeznek egy nagy vásárt, amolyan népünnepélyt. A célja nem más, mint átszoktatni a népet egy másik találkozásra. De a pünkösdi búcsú még ma is megvan, éjjeleken, ösvényeken mehetnek már csak oda az emberek, hogy tiszteleghessenek, és megtisztultan távozzanak otthonaikba.
Visszatérve saját életmenetemre: 1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részében az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, amelyeket később felsorolok, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.
Első alkalommal bementem Gorzafalvára (Oituz). Ez a falu az Ojtoz patak bal partján fekszik, egy nagy magyar falu. Láttam, hogy nem örvendeznek annak, hogy ott járok-kelek közöttük. S hogy miért? Mert nadrágban mentem. A román tisztviselők, akikkel hivatalos ügyeiket kellett intézniük, nadrágban jártak, s nem harisnyában. S szegény csángó magyarokat csak úgy szólították, hogy: Mai băndene! (Te, hazátlan!) – ez volt az ő megszólításuk, s érthető, hogy nem is akadt beszélnivalója egymással a hivatalnokoknak és a moldvai magyaroknak. Gondolták szegények, hogy én is valami efféle lehetek. Amikor látták, hogy nem, elkezdtünk beszélgetni. Akkor figyeltem fel arra, hogy a beszédjük gyorsabb a mienkénél. Sok a diftongus, kettőshangzó, tehát az ie: iedesanyám, miert mientél ki stb. Sok a régi igealak: jöttél lenne, hoztál lenne, mentél lenne. Aztán sok az idegen szó. Természetesen a mai székelyeknél is megdöbbenéssel kell észlelnünk ezt a jelenséget. Így a hivatalok nevei – primaria stb. – csak románul használatosak. No, aztán kértem őket, hogy meséljenek, s meséltek. Énekeljenek, s énekeltek.
 
   Gorzafalvától balra, a vízparton fölfele kapjuk Szitást (Nicoreşti), Szőlőhegyet (Părgăreşti), Újfalut (Satu Nou), Diószeget (Tuta) és Tatrost (Târgu Trotuş), majd Ónfalvát (Oneşti). Ha Gyimesből jövünk, a Tatrosba folyó Csügés patak völgyében találjuk Oláhcsügést (Ciugheş) és Magyarcsügést (Cădăresti), a Tatros felső szakaszán Gyimesbükköt (Ghimeş-Făget). A Tatros partján lefele a jobb parton van Kománfalva (Comăneşti), Dormánfalva (Dărmăneşti), Szaláncfürdő (Slanic Moldova), Kicsiszalánc (Tărăţa), Nagyszalánc (Solonţ). A Tázló partján van Szépvíz (Frumoasa), Pusztina (Pustiana), Kicsiszerbek, Nagyszerbek, Kövesalja (Petricica), Máriafalva (Larguţa). Ezek a falvak, Gajcsánát (Gaiceana) is hozzátéve, együtt adják a székely származású csángó magyarságot Moldvában. A déli csángók Bákótól (Bacău) kezdődnek a Szeret folyó mindkét partján: Lujzi-Kalugar (Luizi Kalugara), Bogdánfalva (Valea Seacă), Nagypatak (Valea Mare), Klézse (Cleja), Somoska (Somuşca), Külsőrekecsin (Fundu Răcăciuni), Rekecsin (Răcăciuni), Szászkút (Sascut), Egyedhalma (Adjud), Ploszkucény (Ploscuţeni), Csík (Ciucani), Berendfalva (Berindeşti), Forrófalva (Faraoani), Trunk (Galben) stb. Az északi csángók: Szabófalva (Săbăoani), Merszefalva (Mirceşti), Domafalva (Răchiteni), Miklósfalva (Miclăuşeşti), Kickófalva (Teţcani), Halasfalva (Hălăuseşti), Lökösfalva (Licuşeni), Karácsonkő (Piatra Iui Crăciun)), Szeretvásár (Siret). Ezek a falvak együtt 1929-ben kb. százhúszezer lelket jelentettek. Az akkori százhúszezer fő ma (1986) kétszázötvenezer. Sokan közülük már elfelejtették a magyar nyelvet, leginkább az északi csángók. Útjaimon felkerestem a bukovinai székelyek öt faluját is: Andrásfalva (Măneuţi), Józseffalva (Vornicenii Mici), Fogadjisten (Iacobeşti), Istensegíts (Ţibeni) és Hadikfalva (Domeşti).
A csángó magyarság nagyon elmaradott és meggyötört nép volt mindig! Nem álltak velük szóba az állam emberei, kihasználták őket, tönkretették, de embernek soha nem tekintették. Mégis tőlük hallottam az egyik legszebb éneket, tiszta pentaton dallammal [énekli]:

Veres az ég tova felé,
Vörös az ég tova felé,
Az én rózsám arrafelé,
Az én rózsám arrafelé.

 
S a másik [énekli]:
Az erdő szélibe, az erdő szélibe,
Ihol két katona, ihol két katona.

Ebből csinálták, ehhez a dallamhoz írta Jankovich Ferenc a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják szöveget, itt Pesten. De a dallamot én hoztam a csángóktól. Aztán gyönyörű balladákat énekelnek, a Júlia szép leányt is tudják, de ők Márton Szép Ilonának nevezik, a Budai Ilona balladát, a Szívtelen anyát, meséket, az ember koráról való mondát, és sok mindent. Nem tudja az ember, vajon honnan örökölték, kitől tanulták, hisz iskolájuk sok száz esztendőn keresztül sose volt. Utánam még több népzenegyűjtő is járt Moldvában – Veress Sándor, Lükő Gábor, Balla Péter, Erdélyből pedig Jagamas János és Kallós Zoltán –, a nyelvi kutatásokat pedig Szabó T. Attila és társai végezték el. Nagyon nagy anyag gyűlt össze azóta, könyvek jelentek meg, így Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő igen fontos könyve, A moldvai csángó népművészet címmel, aztán Kallós Zoltán könyvei – a Balladák könyve és az Új guzsalyam mellett –, Jagamas Jánosnak pedig több kötetnyi, rendkívül adatgazdag munkája látott napvilágot. Elmondhatjuk, hogy 1929 óta hatalmas irodalma gyűlt össze a csángókérdésnek. Ma már nem lehet azt mondani, hogy a csángókérdés ismeretlen volna, ma már mind több és több ember foglalkozik vele, rendszeresen kutatják a csángók életét. Moldva ma is ontja a kimeríthetetlennek tűnő nagyszerű néprajzi anyagot. A mai statisztikában azonban eredménytelenül kéressük őket, nincsenek. A hatalmas népzenei, népnyelvi és egyéb néprajzi anyag olyan nép ajkáról gyűjtődött, amelyik hivatalosan nincs. A moldvai magyarok testvéreink, a nyelv, történelem, kultúra hozzánk köti őket. Kötelességünk ismerni őket és tudni róluk, hogy múltbéli önmagunkat is jobban megismerjük.
 
 
          Amikor a csángókérdéshez hozzányúltam, semmit nem ismertem az irodalmából, és ez volt a jó. Nem olvastam egyetlen vonatkozó írást sem, hogy ne befolyásoljanak semerre. Én a magam szemével, amit látok, ahogy látom, úgy tudtam leírni. Utóbb viszont roppant sokat foglalkoztam a csángókérdéssel, s rá kellett jönnöm, hogy hatalmas irodalma van. Megpróbáltam ezt az irodalmat elérni, s amit lehetett, el is olvasni. Egyre jobban izgatott a kérdés, mert ráébredtem, hogy ez sokkal nagyobb és fontosabb dolog, mint ahogyan az emberek gondolkoznak róla. A csángókérdés: politikum, egy ország titka. Moldvában már annak kezdete óta élnek magyarok, s Erdélyből és Magyarországról folyamatosan újabb és újabb magyar csoportok érkeztek ide. A magyarság tehát Moldvában mindig jelen volt. A román állam úgy tekintett rájuk, mintha nem léteznének. Teljesen jogfosztottan éltek, băndin-nek (betolakodó, hazátlan) nevezték őket, s iskolájuk sem volt. Az első statisztika Moldváról 1859-ben készült. Úgy szerepelnek benne, mint katolikusok és protestánsok. A későbbi hivatalos statisztikák csak azt mondják, hogy ez az embercsoport nem számítható külön népcsoportnak, öntudat nélküliek, maguk sem tudják, hová tartozók, akikkel a jövőben mint valami néprajzi érdekességgel lehet majd foglalkozni. Románia az idők folyamán tudatosan hallgatta el, hogy nála is élnek kisebbségek. Vajon az ő nemzetiségi követeléseik, amiket annak idején a magyar kormányzattal szemben fenntartottak, itt, Moldvában megvalósultak-e? Vajon ezeknek az anyanyelvével, iskoláival történt-e valami? Meg sem említik őket, és ebből taktika lett. Román oldalról az első könyv 1942-ben jelent meg róluk. Itt a csángó katolikusok mint ősrégi oláhok szerepelnek. Gondolom, a politika az lehetett: egy nép annyit ér, amennyit a vezetői. Hogy ne érjen semmit, nem engedem, hogy vezetői legyenek. Így nem is volt egyetlen magyar tanító vagy pap sem náluk, az 1813-ban született Petrás Ince Jánost kivéve.
Első utam után tehát mindent elolvastam a csángókról. Én nemcsak a népdalt gyűjtöttem, hanem arra törekedtem, hogy teljes néprajzi gyűjtést végezzek. Az első utam eredményét könyv formájában írtam meg A moldvai magyarság címmel. Elmentem Bartók Bélához, Kodály Zoltánhoz és Szabolcsi Bencéhez – íme, ezt az anyagot hoztam. Ekkor Bartók írásba adta, hogy tudományos szempontból fontos volna a könyv kiadása. De hiába mentem bárkihez, az erdélyi életet nem érdekelte a csángók sorsa. Tehát se egyház, se párt, se más intézmény érdeklődést nem mutatott. Csíkszeredán volt egy nyomdász, Péter Ferenc, aki vállalkozott arra, hogy kiadja a könyvemet, s 1931-ben ki is adta ötszáz példányban. Könyvárusi forgalomba nem került, magam bonyolítottam a terjesztését.
 
   Ekkoriban kerültem szorosabb kapcsolatba gróf Mikes Árminékkal. Felesége, Bethlen Tima, Bethlen István testvérhúga, épp Budapestre készült Zaboláról. Őt kértem meg, hogy vigyen el néhány példányt a könyvemből az Akadémiára. Ezután a Tudományos Akadémia egy nagyobb összeget utalt ki számomra – messze a könyvek értéke fölött –, így már nem a tanári filléreimből kellett járnom utamat Moldvába. Bizony, ez a váratlanul kapott összeg állított talpra. Olyan híre kerekedett a könyvnek, hogy minden újság és folyóirat foglalkozott vele, Herczeg Ferenc hathasábos cikket írt róla, s ez nekem igen nagy örömet okozott.
Majláth Gusztáv Károly, Erdély püspöke kieszközölte, hogy mégis tűrjenek meg az iskolában, vegyenek vissza tanárnak. Időközben a tanítóképzőt Csíkszeredából lehelyezték Kézdivásárhelyre, így 1930 és 1933 között Kézdivásárhelyen ugyanazt a munkát próbáltam elvégezni, amit korábban Csíkban.
 
Három évig taníthattam, s akkor jött a végleges döntés, hogy tanári katedrán nem maradhatok. Így aztán Gyergyóalfalu kántora lettem. A tanítói és kántori oklevelem hazulról volt, abba nem szólhattak bele. Így lettem Gyergyóalfalu nagykántora és tanítója.
Közben 1929-ben meghalt édesapám, édesanyám jócskán túlélte őt, 1952-ben hunyt el. A férfiú bátyám tanítóember lett szintén, s az első világháborúban a hadnagyi rangig emelkedett. A lánytestvéreim közül Magdó fiatalon halt meg Budapesten, balesetben. A legnagyobb néném szolgálni jött föl Budapestre, s itt is maradt, a másik leánytestvérem is ugyanezt a sorsot élte, csak egy testvérnéném maradt odahaza.
A szeredai, kézdivásárhelyi, gyergyóalfalui élet és a moldvai utak után az én legényéletem is véget ért. 1935. március 5-én vettem el Antal Andor kézdivásárhelyi vendéglős leányát, Máriát. Hogy mitől házasodik meg az ember, az gyakran a véletleneken múlik. Az én történetem is ilyen. Amikor Majláth közbenjárására elhelyeztek Kézdivásárhelyre tanárnak, én is ott kosztoztam Szőcs Lajos tanártársammal a tanári étkezőben. Lehettünk tizenöten. Mi, fiatalok az asztal végére kerültünk. A fő helyen ült az igazgató, a gimnázium és a képző igazgatója, s azok helyettesei, s úgy lassacskán a többiek, s legvégén Szőcs Lajos és Domokos Pál Péter. Jöttek a tálak és az edények, mind tele étellel, gyönyörűen szervírozva. Az emberek vettek és vettek, s mire a tál hozzánk érkezett, már csak a csontok és kevésbé élvezhető darabok maradtak benne. Egy darabig tűrtük türelemmel, de egy szép napon mégis odahagytuk az igazgató asztalát. Ez nagy merészség volt akkoriban, mert ez bírálatot is jelentett. Ekkor mentünk el Szőcs Lajival Antal Andor vendéglőjébe, s ott ismerkedtem meg Máriával.
A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza? Négy gyermekünk született: Péter, Erzsébet, Ádám és Mária. A nagy álmom az volt, hogy a négy gyermekből majd egy kvartettet hozok össze, s úgy nevelem őket, hogy a családban muzsika legyen mindig.
1936-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus – az erdélyi római katolikus egyház önkormányzata – úgy határozott, engem bíz meg a pedagógiai szakosztály vezetésével, így a családdal együtt felköltöztem Kolozsvárra. Így lettem a szakosztály titkára, s a tanítói önsegélyző vezetője. Az önsegélyzőnek volt öt háza Kolozsvárott, 25 milliós vagyonnal! Ebből tudtuk fedezni a felekezeti tanítók fizetését. Az önsegélyzőt ők maguk hozták létre, s a maguk pénzét kapták vissza. Volt egy boltunk is, papír–írószer-kereskedés, s a katolikus iskolák csak itt vásároltak – így teremtődött meg az a szép vagyon, amely biztosította az ő életüket.
 
 
Később kineveztek egyházmegyei tanfelügyelőnek. Ez azt jelentette, hogy Erdély összes iskolájának zenei felügyelete az én figyelmem alá került. Írtam énekeskönyvet mind a hét osztály számára, és külön az ötödik, hatodik, hetedik osztályosok részére. Az engedélyt az államtól kaptam, azzal, hogy ha ezt és ezt a román dalt beleteszem, megjelentethetem. S ezeket bele kellett tenni, akárcsak a román himnuszt, a Deşteaptă-te române-t. S mert ezeket beletettem, annyi más éneket iktattam be, amennyit csak akartam. Úgy gondoltam, hogy az ezer általam választott ének mellett elfért az a negyven-ötven is, amit ők követeltek.
Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket. A kolozsvári közönség akkor hallott először efféléket. Az 1921-ben alakult Romániai Magyar Dalosszövetség, amely az énekkarok jelentős részét magába tömörítette, ekkor már Kolozsváron működött, főtitkára Tárcza Bertalan, elnöke Inczédy Joksman Ödön volt. Az általuk szervezett dalosversenyeken részt venni igazi megtiszteltetés számba ment. Sokat énekeltünk és álmodtuk a jövőt. Tehát ezt a hazát tartottam meg a magam szeretetében, s azon igyekeztem, hogy a testvéreimet is arra vezessem rá, hogy függetlenül attól, ki az úr, ki a tulajdonos, nekünk az a kötelességünk, hogy hűek maradjunk, és életünkben csak annak a hazának a képe lebeghet a szemünk előtt, amit mi örökségként kaptunk, s amit örökségként vissza kell állítanunk. Hiszen ezen időszakban Erdélyben már eléggé kialakultak a kisebbségi viszonyok, már létezett az Erdélyi Helikon, az újságok, tehát létezett magyar sajtó, könyvkiadás, s az iskolák is működtek, annak ellenére, hogy legtöbbje magániskolává kiáltatott ki. Tehát elesettség nem volt, a nehézségek ellenére sem, az erdélyi magyarság megküzdött az új helyzettel, s nem maradt alul – szellemileg biztosan nem. Mindennek a központja Kolozsvár volt, a Magyar Pártnak, az egyháznak, a felekezeti iskoláknak is.
1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket. A csángók a Magyar Rádió stúdiójában találkoztak vele és a többi gyűjtővel, itt énekeltek, majd meséket mondtak, s minden szavukat gramofonlemezre vettük a Pátria felvételek sorozatában. A Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángó magyarokkal című könyvemben közöltem is minden éneküket és minden meséjüket. Egy klubban rendeztek egy estet is a csángóknak. Elvittem őket, s mikor lépek be, hát jön szembe velem a rendező, s mondja, hogy az előadáson itt lesz Albrecht főherceg is, és nem szeretné, ha a jelen lévő urakat húsz percnél hosszabb előadással untatnám, s vigyázzak a megszólítással is. Mondottam neki, hogy bízza rám a megszólítást is, az előadást is. Ha a grófoknak hosszú lesz, hát menjenek haza. Meg is érkezett Albrecht főherceg és Károlyi Viktorné Széchényi Ilona meg gróf Károlyi Viktor képviselő. A terem zsúfolásig tele a kíváncsi érdeklődőkkel. Mondanom sem kell, az előadás egész hosszúra sikerült, sokáig beszéltettem az én moldvai magyarjaimat, hadd hallják itt Budapesten is, hogy miként tudnak ezek magyarul! Az előadás után még magam is jó hosszan beszéltem, s bizony a fenséges úrnak eszébe sem jutott hazamenni. Ez is csak a túlbuzgóság volt a rendezők részéről. Szóvá tettem a moldvai állapotokat, s azt, hogy ezekkel bizony foglalkozni kellene, és ismertté tenni az ország közvéleménye előtt. De nehéz helyzetben vagyok, mert igen nagy gond felutaznom Pestre, s nincs rendes anyagi helyzetem sem, s az efféle dolgok megzavarják az ember munkáját. Ekkor a fenséges úr utasította az udvarmesterét, hogy amikor Domokos tanár Budapestre jön, egy lakosztályt tessék nyitni számára a palotájában. Nem mentem oda soha, de ez az ajánlat elhangzott. A fenséges úr jelezte, hogy szívesen látna egy vacsorára, ahol a felelős miniszterek előtt beszélnék Erdélyről. Hazamentem Csíkba, s egy napon kapom a táviratot, hogy ekkor és ekkor jöjjek megtartani az előadást. No, föl is mentem Pestre, s az állomáson várt Kovács Károly, származására kolozsvári ember, s kezembe nyom egy cédulát, hogy ezt mondanám el az esten. – Erről nem volt szó – tiltakoztam.– Mondja meg a fenséges úrnak, hogy köszönöm a megtiszteltetést. Felültem a vonatra, s hazamentem. Hogy miként magyarázta ki Kovács úr magát, az már nem is érdekelt. Az étrendre rá volt nyomtatva az én nevem is, hogy vacsora közben előadást tartok. Ez nem sikerült.
Magyarországot én – a legnehezebb sorsból érkezett – nem tudtam a hárommillió koldus országának nevezni, s ezt a magam példájával tudom igazolni. A húszas években minden nyáron Tiszasülyön voltam, dolgoztam, hogy a következő tanévre meglegyen a pénzem. Ott megfigyelhettem, s élhettem a hárommillió koldus néhány emberével egy fedél alatt. Egyikük a vezető volt, s kis házacskákban laktak ezek a „jobbágyok". Napi élelmüket megkapták. Ők különösebben nem is panaszkodtak. A főnöküknek külön házacskája volt. Az ő házában étkeztem én is, s meg voltam elégedve. A saját szememmel láttam, hogy milyen volt a nehéz élet is. Mert kutya nehéz volt, az igaz. Nem volt irigylésre méltó, de a mindennapi kenyerük kijutott, és ez emberhez volt méltó. Akármerre jártam, iskolát találtam. Klebelsberg Kuno megszervezte a tanyasi iskolák hálózatát, s ezzel a tanyák nagy távolságait valamelyest megszüntette. Az arisztokraták mind kisebb és kisebb helyre szorultak. Azt hiszem, hogy aki a legjobban elítéli őket, az sem tehet róla, hogy ott született, ahol. Ahhoz, hogy valaki felismerje, mit jelent az, hogy neki százezer holdja van s a másiknak semmi, nagyon nagy emberi öntudatra s emberszeretetre van szükség. A milliomos első gondja az, hogy ha megszerezte az első milliót, hogyan jut hozzá a másodikhoz. Mindig a következő millió a fő cél. Ha birtoka van, akkor az ezer holdakkal jár ugyanígy. De hát ez is falunként változott, mind a gazda, mind a munkásai körében. Voltak szorgalmasak, tekergők, voltak részegesek s lusták is. De később az úgynevezett kulákok, akiket tönkretett az ország, talán a legértékesebb és legfontosabb tagjai voltak a magyar államnak. A szegényparaszti sorból fölemelkedni nehéz volt, de a lehetőséget ki lehetett vívni. Nálunk odahaza hat-nyolc hold föld és három hold kaszáló ha volt, s bizony hat gyermek s két szülő. De nemcsak megéltünk ebből a kevésből, hanem tanultunk is. Nagyon nehezen kerültek elő azok a krajcárok, amik a könyvre és füzetekre kellettek, de valahogy előkerültek. Néném például varrott, s a varrásból kapott fillérekkel segítette a mi költségeinket is. Az egész úrgyűlöletet azzal tudom magyarázni, hogy a vagyoni különbségeken túl elterjedt a dőzsölési gyakorlat, sokkal inkább a „száz icce bort ide az asztalra", mint a szerénység. Volt, aki visszaélt a birtokkal, a pénzzel, a vagyonnal. De hangsúlyozom, nem mindenki volt ilyen. Az ember ember marad, s mindig többet akar, mint amennyije van.
Erdélyben énszerintem magyar vonatkozásban alkudozás nincs. Kiút, forma számunkra csak egy létezhet, s azt kell végigcsinálni s végigjárni. Tudjuk, hogy a magyar országgyűlésben ott voltak a román nemzetiségi képviselők, de a románban vajon vannak-e magyarok? Az első választásokon, 1918 után ügyeltek, hogy egy-két emberünk bekerüljön. Legjelentősebbek talán Gyárfás Elemér és Willert József voltak. De például el nem szabad feledkeznünk Pál Gáborról, aki a csíki magánjavak perét vezette a Nemzetek Szövetségénél. Az 1925-ben már működő Országos Magyar Párt vezető elnöke 1926-tól Bethlen György gróf volt, a párt Csík vármegyei irodájának a vezetője pedig Pál Gábor barátom, ügyvéd. Akármelyik székelynek panasza volt, a Magyar Párthoz fordult, mert ott tanács mindig termett. Nagy segítségére voltak a népnek. A román rezsim az egyházakat ugyan megtűrte, de igazi szóhoz nem engedte jutni. Majláth Gusztáv Károly volt akkor Erdély katolikus püspöke, s a bukaresti országgyűlésben neki kellett volna képviselni a katolikus magyarságot. Ezt nem tűrhették az ország új urai, s inkább csináltak Bukarestben egy római katolikus érsekséget, amelynek élére a bukaresti román római katolikus püspököt, Alexandru Theodor Cisart állították, így ő képviselte a magyar színeket a szenátusban. A reformátusok és unitáriusok képviselete elég rendesen megvolt.
Az Országos Magyar Párt történetéhez hozzátartozik, hogy minden huszadik életévét betöltött magyar anyanyelvű erdélyi embert automatikusan a tagjának tekintett. A Magyar Párt ellenlábasa – sajnos – az írók társadalma volt. Úgy lehet mondani, hogy az írók majdnem mind, köztük Szentimrei Jenő és Kacsó Sándor, Kós Károly, Tamási Áron és a többiek mind, mind. Az erdélyi Helikon volt az ő szervezetük, s minden évben Marosvécsen, Kemény János gróf kastélyában találkoztak. Talán az lehetett a gond a Magyar Párttal, így utólag visszagondolva, hogy gróf állott az élén. De hát Bethlen György nem egyedül igazgatta a pártot, ő lett a vezetője, de körülötte még legalább tíz-tizenkét ember volt. Bethlen Györgyről mindent el lehet mondani, de hogy a tisztesség vagy a becsület dolgában bárki ellen vétett volna, azt soha.
Miért volt ez a rettenetes ellenkezés? A saját kebelünkön belüli ellenzéki harsona igazi művésze Mikes Imre volt, aki aztán Gallicus néven sokáig volt a Szabad Európa Rádió munkatársa, de ekkor még a Brassói Lapok szerkesztője. Nem értem, akkor sem értettem, miért nem lehetett egyetértés a magyarok között? Ez akkoriban nagyon nagy baj volt, mert sok fontos eredménytől estünk el a torzsalkodás miatt, s ez az ellentét megosztotta a magyarságot. Szerintem a magyar ember csak egyféleképpen gondolkodhat. De aki már mindent meg tud oldani, s azt hiszi, hogy a maga megoldása egyedül a helyes, és semmi mást el nem fogad, nem tudom, alkalmas életrendet tud-e teremteni a népe számára? Pál Gábor csak egy szeredai ügyvéd volt, s mégis, amikor elvették Csík vármegye hatvannégyezer hold földjét, ő, a vidéki ügyvéd perelte az államot a nemzetközi fórumon. A felesége ismerte az európai nyelveket, s minden fogalmazásban ő volt a férje segítségére. S meg kell mondanom, hogy a pernek volt is hatása. Pál Gábor szavára nagyon sokan hallgattak, mert az igazság útját kereste. Adorján Imre, a Magyar Párt irodájának egyik vezetője a rászoruló székely embereknek mindenben segítségére volt. Időnként segíteni járt be hozzá egy nyugalmazott jegyző, Balogh István. Közülük valóként kezelték, s hát 1931-ben a választáson derült ki, hogy Balogh István nem magyar képviselőként indult a listán. Talán már beszéltem a hetenként megjelenő Csíki Néplapról, amelyet 1931-ben magam alapítottam Csíkszeredában. Ez alkalommal megjelentettem egy különkiadását, gyászkeretben. A szöveg ez volt rajta: Az Országos Magyar Párt fájdalommal, de nem kétségbeesett szívvel jelenti, hogy erkölcsi halottja van, egykor kézdiszentléleki Balogh István, nyugalmazott jegyző személyében, aki most – és nagybetűkkel szedve a közepén – GYÁSZ-MAGYARKA néven fizikai testét közöttünk hordozza stb. A választáson aztán a felbújtói kiebrudalták maguk közül, mert magyar ember, még ha áruló, akkor sem volt megtűrt az ő köreikben. Tíz esztendő múlva találkoztam itt Budapesten vele, egy lépcsőn, s mondja nekem: – Tanár úr, igaza volt. – Akkor rendben van, István bácsi, akkor nincsen semmi baj. Aki hibázott, de szembe mer nézni önmagával, azt csak becsülni lehet.
Írtam én egyebet is a lapomban, például 1931-ben egy cikket Nicolae Iorgáról, s benne a következőt: Romániában a kormányok gyakran változtak. Egyik kormány megy, a másik jön. Mi nem örülünk annak, hogy megy a kormány, de annak se, ha jön. Így nem örülünk most annak, hogy a kormány élére Nicolae Iorga került, aki professzor létére Párizsban francia nyelven hirdette, hogy a székelyek elmagyarosodott oláhok. El lehet gondolni, hogy aki ezt az elméletet megírta, az most a kormány élére kerül, milyen módon fogja irányítani ezt a járművet a székelyek vonatkozásában? – Hát efféléket írtam, s ha most írnám ugyanott, felakasztanának miatta.
A második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az erdélyi római katolikus püspökség tanfelügyelője lettem, és a tanítói önsegélyző gondnoka. A kolozsvári magyar konzul üzent, hogy menjek be hozzá. Továbbította nekem Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter akaratát, mely szerint új állásomat a bukaresti magyar nagykövetségen kell elfoglalnom. Azonnal megkerestem Márton Áron püspököt, aki azt mondotta, hogy itt nincs mit gondolkodni, menni kell. Feloldott és megadta a működési bizonyítványomat, én pedig elfoglaltam új állásomat. Diplomata útlevéllel láttak el, ami azt jelentette, hogy oda mehettem, ahová akartam, nem tartóztathatott föl senki. Bementem Bárdossy Lászlóhoz – ő volt akkor a bukaresti nagykövet –, hogy pontos utasítást adjanak a feladatomról. Mondják a feladatot: a keleten élő magyarokat haza kell hozni. Hozzáláttam a kérdést feldolgozni, hogy ilyen és ilyen dolgokat kell megoldani ehhez. Például szerintem elsődleges feladat lett volna számba venni az ott élő magyarok minden testi és lelki adatát, vagyonát éppen úgy, mint szellemi kincseit. Ezek után Magyarországon felépíteni házaikat, s csak akkor mozdítani el őket, hogy amikor megérkeznek, a gazda megkaphassa a kapukulcsot és a telekkönyvi kivonatot a földről. Így lehetett volna új életet biztosítani számukra. Úgy képzeltem, hogy mikor mindez megvan, a nevelésükre alkalmas tanítókat kell odaállítani, hogy abból, amit ezer esztendő alatt elveszítettek, ha keveset is, de kapjanak valamit vissza. Egyszóval, úgy érzem ma is, fontos és komoly tervet dolgoztam ki számukra, amelyet sajnos nem tudtam megvalósítani. Az akadály a katonai vezető volt. Mint tudjuk, minden követségen van egy katonai szem. Hát itt is volt, s türelmetlenkedett, hogy lassan megy a dolog, s én ne gondolkozzam, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel, hanem csak hozzam haza őket, s ahogy lesz, úgy lesz. – Ezt én nem csinálom! – mondtam, és eljöttem onnan, s csinálták, akik csinálták tovább. A terv különben az volt, hogy Bukovina öt falujának – Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts és Hadikfalva – székely lakosságát hozzuk haza, s Moldvából azt, aki jönne. De ebben már nem vettem részt. Bukaresti állásomat odahagytam, lemondtam a követségi tanácsosi állásomról, és visszatértem Kolozsvárra.
Itt két kinevezés is várt rám: Erdély szociális főfelügyelői posztja és a kolozsvári Magyar Állami Királyi Tanítóképző igazgatói állása. A szociális felügyelői állás miniszteri rangot jelentett akkor, én mégis az utóbbit választottam, hiszen én ezt tudom, ez a szakmám. 1941-ben Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter adta át a kinevezésemet, mondván, hogy: „Boldog vagyok, hogy a munkásságodat valamivel elismerhetem!" A kolozsvári képzőben sok mindent megcsináltunk, ami mintája lehetne és maradhatna a tanítóképzésnek.
 
Többek között létrehívtunk egy énekkart, amelynek vezetésére én hoztam fel Nagy Istvánt Csíkszeredáról, aki Kodály-tanítvány volt és később a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola professzora, és olyan hatalmat adtam neki, hogy akkor tartott órát, amikor csak akart, s az ifjúságnak kötelező volt azon megjelennie. Olyan énekkar született itt, amelyik az elsők között volt az országban. Kodály Zoltán a tanítóképző kórusának ajánlotta Balassi Bálint elfelejtett éneke című művét. Gyönyörű hangversenyeket tartottunk, s annak még ma is híre van.
A tanítóképző igazgatói munkámon kívül az Erdélyi Népművelési Bizottság ügyvezető titkára voltam, az elnök Kelemen Lajos, a kiváló levéltáros és történész. Különböző tanfolyamokat szerveztünk, ilyenek voltak például A tudás titkai (analfabétáknak) vagy A boldogulás útja (tanultabbak számára). A Daloljunk együtt szervezője Nagy István volt. Nagyon jó baráti társaságunk alakult ki 1942–43-ban. Ekkor került fel a teológia is Kolozsvárra, így együtt voltunk Márton Áronnal – ő a dél-erdélyi Gyulafehérváron maradt, de a hivatalos egyházi feladatok végzésére feljárt Kolozsvárra –, Jakab Antallal, akit 1942-ben Márton Áron akit 1942-ben a Kolozsvárott létrehozott püspöki helytartósági iroda titkárává nevezett ki, a költő Erőss Alfréddal. Hozzánk tartozott Kolozsvár főispánja, Varga Lajos, aztán a már említett Kelemen Lajos, Inczédi Joksmann Ödön, Kolozs vármegye prefektusa, Bethlen György és a felesége, s mások. Másképp kellett megszervezzük a népművelést, mint ahogyan az anyaországi minta mutatta, mert más viszonyokat kellett átfognunk. Gondot okozott a nemzetiségek és a szórványok helyzete, mert mi mindenkinek a maga nyelvén szándékoztunk az ígért tudást átadni. Kiss Károly volt a kolozsvári tanfelügyelő, aki igencsak fájlalta, hogy nem az ő kezében van a népművelés, s addig ügyeskedett dr. Lőrinczi Szabolcs barátjával együtt, míg az egész, általunk már kidolgozott rendszert át nem szervezhették az anyaországi példa szerint. Egy alkalommal jönnek fel ketten az irodába, s mondja Szabolcs, hogy milyen elhatározás érlelődött meg őbennük. Mondtam neki: Ne beszélj tovább, kár a szóért. Köszönöm a megtiszteltetést – s adtam a kulcsokat, s jöttem ki az ajtón. Bizony így szűnt meg Erdélyben az iskolán kívüli népművelés rendszere.
Kolozsvárott aztán 1941-ben megjelent A moldvai magyarság harmadik kiadása (másodszor 1934-ben, Csíksomlyón adták ki), s további útjaimról még két kötet: a Mert akkor az idő napkeletre fordul és az Adalékok Moldva történetéhez. Az előbbi újabb gyűjtésemet tartalmazta, amit Bartók Béla jegyzett le, használva és alkalmazva az én helyszíni feljegyzéseimet. Az utóbbi pedig két fontos, részben általam felfedezett anyagot ad közre. A XVIII. században, amikor Ausztria elfoglalta Moldvát, a hadsereg egyik kapitánya, Otzelovitz, olyan részletes térképet készített Moldva öt megyéjéről, amelyen a házak is fel voltak tüntetve. A térképet két leíró rész egészíti ki, melyben a falvak lakóinak és azok javainak számszerű adatait is jelzi. A másik anyag pedig a Bandinus-kódex: Bandinus (Bandulovich) Márk marcianopolisi érsek és moldvai püspök jelentése, aki 1646-ban, Beke Pál nevű magyar titkárával együtt, bejárta egyházmegyéjét.
Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van. Székelyföldről mentek el, s ezek lennének azok a magasságviszonyok, amelyek megfelelnek az ottaniaknak. – Ha valami miatt oda nem lehetne, akkor hová vinné? (Ez volt a második kérdése.) – Akkor az ország szívébe, ott építenék nekik házakat, községeket, mert eleget voltak ezek az emberek országszélen. – Mit szólna hozzá, ha a Bácskába vinnénk őket? – Ez a terv rossz – válaszoltam –, mert ismét határszélre kerülnének, s kezdődne az életük elölről.
 
-------------
A székely telepesek ünnepe
Magyar Világhíradó 959. 1942. július
Filmhíradók Online
 
Végül 1941 májusában mégis a Bácskába vitték őket, a dobrovoljácok, a szerb vitézek házaiba. Három esztendő múlva szólott a pesti rádió, hogy a hazatelepedettek szedjék a holmijukat, és menjenek az ország nyugati határa felé. Mentek szerencsétlenek, és sok bolyongás után Bodor György, aki települési kormánybiztosnak nevezte magát, összefogta az embereket, és az állam hozzájárulásával Tolna megye Völgységi járásában telepítette le őket. Bukovinából tizennégyezer embert hoztak Magyarországra, tizenháromezer-hatszáz katolikust és négyszáz reformátust, s ehhez jött hozzá még egyezer ember Moldvából.
A megváltozott viszonyokra, tehát az 1940 és 44 közötti időre jóformán alig lehetett ránézni, és máris újabb változás következett. Mégis, ha csak egy percig tartott volna is, az is nagyon fontos lett volna az ott élő magyarok számára. Örömmámorban úszott egész Erdély, mikor megérkeztek a magyar csapatok. Sajnos, az anyaországi irányítók nem voltak hajlandók arra, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Képviselőket hívtak be, ahelyett, hogy ugyanúgy választást szerveztek volna, mint akármelyik megyében. Olyan fiatalemberek kerültek közénk, akiknek semmi tapasztalatuk sem volt, s bizony ez fájdalmas volt azoknak, akik sokat tettek az erdélyi magyarság ügyéért.
Visszagondolva, egy dolog igen érdekesnek tűnik. A négy év alatt az erdélyi magyar kommunisták megőrizték a kommunisták romániai pártjához való ragaszkodásukat. Tudtuk, hogy az ő munkájuk a föld alatt folyik, s a hatását nem is éreztük akkor. Emlékszem Ferenc Gáspárra Csíkmenaságról, meg Kurkó Gyárfásra ebből a csoportból. A Korunkat olvastam, de soha nem értettem a szándékot, ami vezette őket. Gaál Gábor állott az élén. De az 1944. augusztus 23-i események, a román átállás után meg kellett értenem ebből a szervezkedésből is egyet s mást. Az erdélyi magyar kommunisták – kiknek elég nagy része zsidó származású ember volt – nem tudták elfogadni Észak-Erdély hazatérését, mondván, hogy azt Hitler adta, tehát nem kell. Pedig nem ez volt a bécsi döntések lényege, hanem éppen az, hogy – talán Teleki Pálék szívós munkája következtében – a lehető legigazságosabb határ született meg a Felvidéken éppúgy, mint Erdélyben. Jól emlékszem, amikor mondta a rádió a magassági pontokat, mennyire izgultunk, hogy mi tér vissza, s mi marad meg románnak. Mivel a románok sem voltak biztosak a kiugrásuk után a maguk igazában, mindent megpróbáltak, hogy Erdély, ha lehet, véglegesen visszakerüljön Romániához. A román miniszterelnök, dr. Petru Groza ravasz, körültekintő politikus volt, s pontosan tudta, hogy miként kell felállítani a sakkfigurákat. Helyettese, s egyben az ország külügyminisztere, Gheorghe Tătărescu mélységesen reakciós, eléggé ellenszenves, perfekt francia tudással, amire a béketárgyalásokon bizonyára szükség lesz. Groza azt is tudta, hogy egy ilyen alkalomra jó ütőkártyával, kápráztató mutatvánnyal kell előállnia, s ezért minden erejével támogatta Ştefan Voitec tanügyminiszter erőfeszítéseit, az önálló magyar tanügyigazgatás megteremtését, s a magyar egyetem megmaradását. A békeszerződések megnyitásakor létezett Romániában 2071 magyar anyanyelvű elemi iskola, 161 középiskola, Kolozsvárott magyar egyetem, Marosvásárhelyen magyar orvosi és gyógyszerészeti fakultás, a székely megyékben magyar megyefőnökök, kétnyelvű adminisztráció stb. Tehát megismétlődött az a szép mutatvány, amit 1918-ban Gyulafehérváron egy alkalommal már végigjátszottak. A gyulafehérvári határozatok teljes nemzeti szabadságot hirdettek az együtt lakó nemzetiségeknek, garantálták az anyanyelvi oktatáshoz és közigazgatáshoz való jogot. Ezek az ígéretek valóban nagyon szépen csengtek az első világháború utáni béketárgyaláson. S ez azt is jelentette, hogy a második világháború után is elő kellett állni valami még nagyobb szenzációval. A magyar egyetem szenzációs argumentum, de az igazi tűzijátékot az jelentené, ha a magyarok önként kérnék csatlakozásukat Romániához. Ez nem is lehetetlen – mondotta a miniszterelnök –, mi, románok erre nem lennénk képesek, hiszen a bécsi döntés után Észak-Erdélyben még a felajánlott tizennégy képviselői mandátumot sem fogadtuk el, de a baloldali irányultságú Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) mindent megszavaz, amit kérünk tőle. Hivatta Bányai Lászlóékat (Bányai László volt a MADOSZ főtitkára), akik közben Romániai Magyar Népi Szövetségre (RMNSZ) változtatták a nevüket, és felajánlotta nekik, hogy a Romániai Magyar Népi Szövetség monopolhelyzetet fog élvezni Romániában, mert a román kormány nem fogja engedélyezni más magyar nyelvű politikai alakulat szervezését az ország területén. A választások alkalmával számukra biztosítva lesz huszonöt-harminc mandátum a parlamentben, s államtitkári pozíció a minisztériumban, ha kijelentik a magyar önkéntes csatlakozást. Groza Péter és Vasile Luca jelenlétében Marosvásárhelyen gyűltek össze 1945. november 15-én. A két román államférfin kívül a Romániai Magyar Népi Szövetség Központi Intézőbizottsága volt jelen a megbeszélésen. Az ülést Kurkó Gyárfás nyitotta meg, az RMNSZ elnöke, és üdvözölte dr. Petru Groza miniszterelnököt és Vasile Luca elvtársat, a Román Kommunista Párt titkárát. Mindkét meghívott kitűnően beszélt magyarul. Groza magyar gimnáziumba járt és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, Luka László édesanyja pedig háromszéki magyar asszony volt. A miniszterelnök beszélt egy új világ eljöveteléről, amelyben már nem lesz fontossága az országhatároknak: „Spiritualizálják a határokat, csak elméletben fognak létezni, hogy tudjuk, melyik kormány fizesse a tisztviselőket, a nyugdíjasokat, de azon túl úgy sétálhatnak az emberek Budapestre vagy onnan Bukarestbe, ahogy akarnak." A szépen szóló szónoklat ellenére Bányai László indítványa, amely szerint az erdélyi magyarság kijelenti, hogy Romániához akar tartozni, mert a román kormány a legnagyobb megértéssel viseltetik a magyarsággal szemben, óriási felháborodást keltett. Még az elnök, a fegyelmezett kommunista Kurkó Gyárfás is azt mondotta, hogy ilyen szöveget nincs joguk megszavaztatni, mert a székelyek agyonverik a vezetőséget. De hát azért vannak az ügyvédeink, hogy szerkesszenek valami elfogadható szöveget. Az ügyvédek, Demeter János, Csákány Béla, Takács Lajos meg is fogalmazták az új változatot. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség megvalósításának, a határok feloldásának a kérdése. Nem helyeselhető semmiféle áttelepítés, amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés – akár magyar, akár román részről –, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene."
Ezzel a szöveggel a miniszterelnök is meg volt elégedve, és a Végrehajtó Bizottság többsége is megszavazta. A határozat szövegét nem verték nagydobra a hazai közvélemény előtt, de a békeszerződések párizsi konferenciáján Tătărescu román külügyminiszter felolvasta a szöveget mint az erdélyi magyarság többségének kívánságát. A marosvásárhelyi gyűlés után százan írták alá ezt a memorandumot, s magukat a Százak Bizottságának nevezték. Néhány magyart is találtak, akik zsinóros ruhába öltözve járták az országot, kezükben hatalmas plakátokkal, s hirdették, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége revízióra, elégedett a helyzetével. Ezekről a megrendezett jelenetekről fényképek tízei–százai készültek, s a nagyhatalmak újságjainak címlapján jelentek meg, úgy, hogy lehetőleg a felirat is jól olvasható legyen. Meghirdették azt a valóban szép, de mint kiderült, kivihetetlen gondolatot, hogy híd legyenek a magyar és a román nép között. Egy csoport soha nem lehet híd, ahhoz igazából egy nemzet akaratára van szükség.
Márton Áron, a gyulafehérvári római katolikus püspök, és Vásárhelyi János, a református püspök hangot is adtak annak a véleményüknek, hogy egy kis csoport nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy kétmilliónyi ember nevében nyilatkozzon, csak abban az egy esetben, ha ez az embertömeg megbízza őket a feladattal. Márton Áron, Szász Pál, Vásárhelyi János, Venczel József s még mások vezetésével megszervezték a tiltakozó gyűlést a Magyarországtól való elvétel ellen. Illetéktelen beavatkozásnak mondották az RMNSZ döntését, s a jogaikat, döntési – de legalább beleszólási – jogukat követelték.
Venczel József barátom a számok, a statisztika embere volt, utolérhetetlen tudással. Most azt próbálta Erdélyben megcsinálni, amit Rónai Andrásék csináltak az Államtudományi Intézetben Teleki Pál vezetésével. Készített egy néprajzi térképet, a lehető legpontosabb adatokkal, úgy húzva meg rajta egy lehetőleg igazságos választóvonalat, hogy minél kevesebb román kerüljön Magyarországra, s minél kevesebb magyar maradjon Romániában. Tehát hogy biztosítsa a fejlődés lehetőségét mindenkinek, az arányosságot is figyelembe véve. Ő az adataival mindig bizonyított. Súlyos vádat is emeltek ellene, mondván, hogy statisztikai adatait s térképeit mindenfelé elküldötte. A gyűlésen még ott volt Szász Pál, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnöke, aki kétszázezer ember élén állott, s azokat képviselte, ott volt Vásárhelyi János, aki egymilliónyi megkeresztelt református püspöke volt, s a többiek, akik mind-mind felelős posztokon álló emberek voltak. Készítettek egy nyilatkozatot, amely inkább tekinthető az erdélyi magyar akarat kifejezésének, hisz nagyszámú hívő, vagy vallásosan nem hívő, de bizalmát felajánló ember állott mögöttük. A nyilatkozatban elmondották, hogy a népek önrendelkezési jogának figyelembevételével ők Magyarország része szeretnének maradni. S kérik, hogy ellenőrizzék pontosan a négy év alatti közállapotok milyenségét, a nemzetiségekkel való bánásmódot, s ennek ismeretében döntsenek majd Erdély sorsáról. A nyilatkozat megfogalmazója nemzetközi jogász ember volt, s ezt a formát öten írták alá: Márton Áron, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet elnöke és Lakatos István szociáldemokrata politikus. A szövegben az is szerepelt, hogy a magyar kommunistáknak azért sincs joguk külön nyilatkozatot tenni a többség nevében, mert ők az összes kommunistának csak az öt százalékát teszik ki. Ezért nem nyilatkozhatnak mások nevében. Ismerjük azóta a Népi Szövetség sorsát is, ahogy a magyar művészeti intézetekét is. Valamennyit feloszlatták három-négy évi működés után, az összes vezető embert börtönbe zárták hosszú évekre. Kurkó Gyárfás a börtönben őrült meg, s ott ültek mind, Balogh Edgár, Lakatos István, Demeter János, Takács Lajos, de ott ültek Márton Áronék is, akiket a maguk nyilatkozata után perbe fogtak, s 1949-ben nagyon kemény ítéletet hoztak ellenük. Volt, aki életfogytiglant kapott, volt, akit huszonöt évre ítéltek. Hadbíróság ítélkezett fölöttük. A börtön életéről túl sokat nem tudunk, de azt igen, hogy Romániában a tizenöt évnél hosszabb időre elítélt rabokat láncra verten tartották. Volt olyan tanítványom, aki – szintén rabként – látta Márton Áron püspököt jobb kezével a bal lábához láncoltan.
Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival. Márton Áron az utolsó két gimnáziumi évét már Gyulafehérváron járta, mert akkoriban az volt a szokás, hogy azok, kik papnak mentek, a hét-nyolcat mint leendő kispapok ott fejezték be. 1914-ben ő is beállott önkéntesnek a hadseregbe. Fél év után hadapród őrmester lett, s a harctéren elérte a hadnagyi rangot. A 82. gyalogezred katonája volt Székelyudvarhelyen. A katonái nagyon szerették, kicsi hadnagynak hívták, s mindent megtettek volna érte, akár ő maga a katonáiért. A világháború után hazajött, s a nagy átalakulások, a trianoni döntés s az új állapot nagy hatással voltak rá. Rájött, hogy semmivel sem szolgálhatja úgy a népét és a székelységet, akiért élt-halt, mint ha a fejével és az anyanyelvével tud hatni. Arra jutott, hogy eredeti szándékát keresztülviszi és pap lesz. Visszatért Gyulafehérvárra, a legjobb helyre, mert az akkori püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly – aki a legértelmesebb és legtöbbet tevő püspökeink közül való volt – pártfogásába vette őt. Márton Áron 1924, pappá szentelése után káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd Marosvásárhelyen és Vöröstoronyban. Később Majláth titkára lett, s könyvtárosa. Betegsége és fáradtsága miatt Majláth 1938-ban lemondott a püspöki székről, s Vorbuchner Adolf, szász származású, nagy műveltségű férfiú követte. Az új állam börtöneiből magyarok százait mentette ki Vorbuchner, Majláth kérésére. Püspöksége alatt Márton Áron felkerült Kolozsvárra, s egyetemi hitszónok, a már emlegetett Szent Jóska vezetője lett. Eleinte csak néhányan hallgatták a hitszónokként mondott beszédeit, de rövid időn belül minden ifjú ott tolongott őt hallgatni vágyva, mert a prédikációi olyan emberiek, olyan mélyen a nemzetért aggódó hangot megütőek voltak, hogy senki nem tudta kivonni magát a hatása alól. A megüresedett a kolozsvári római katolikus plébánia élére Márton Áront egyhangúlag választották meg.
 
A plébánosi tisztséghez hozzátartozott a kolozsmonostori főesperesség kanonoki tiszttel, s jelentős, nagy jövedelemmel. Márton Áron azonnal a vállára vette a kolozsvári plébániának a terheit. Vorbuchner halála után egy ideig mint apostoli adminisztrátor működött, majd 1938-ban megkapta a püspöki kinevezést. Általános örömet okozott Márton Áron kinevezése, mert benne nagyon hitt a magyarság.
A második bécsi döntés után az emberek nagy érdeklődéssel fordultak Márton Áron felé, s ő azt mondotta: Én nem mehetek sehová, a püspökség gyulafehérvári (Gyulafehérvár nem tért vissza 1940-ben), s mind magamnak, mind az utódaimnak csak ezen a helyen szabad szolgálnunk. Sándor Imrét áttette helyettesként Kolozsvárra, a papneveldét felvitte Kolozsvárra, ahol néhány évig működött. Valamikor 1942 táján Márton Áront még magasabbra akarták emelni, de nem volt hajlandó elhagyni azt a posztot, amelyik akkor oly nagy veszedelemben működött. Ez a tette is a jellemére s kristálytiszta gondolkodására vet fényt.
Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja. A beszéde igen nagy hatást váltott ki. De ő ennyivel nem érte be, hanem levelet írt a magyar miniszterelnöknek, Sztójay Dömének, amelyben tiltakozott a deportálás ellen, és követelte a miniszterelnöktől, hogy szüntessék be az efféle dolgokat, s ne terheljék a magyar nép számláját effélékkel a nagyvilág előtt. A másik levelét a belügyminiszternek, Jaross Andornak írta: Azt gondoltuk, hogy ön, aki nemrég a Felvidékről jött, s akit jó híre miatt becsültek és szerettek, ilyen intézkedések végrehajtására nem lesz kapható. Én, a püspök tiltakozom az ilyen intézkedések ellen, s követelem, ha nem tud jobb megoldást találni, legyen önben annyi bátorság, hogy lemond miniszteri tisztségéről. Mindkét idézett levél az ő nagyságát, határozottságát s szellemi készségét bizonyítja, s azt, hogy ő látta helyesen a dolgokat. 1949-ben vetették börtönbe, 1951-ben életfogytiglant kapott. Háborús bűnösség, Románia-ellenes szövetkezés, s az ország rendjének megdöntésére való szervezkedés volt a vád. Börtönévei nehezek voltak. Ha a rabtársai felismerték, hogy ki van közöttük, mind segíteni, s könnyíteni akartak a sorsán, de ő semmiféle megkülönböztetést nem fogadott el. Aztán a világesemények, s a nagyobb emberek összefogása s közbenjárása hozta ki mégis a börtönből, 1955-ben, s így még folytathatta munkásságát. Az első börtön utáni években, egészen 1967-ig házi őrizetben tartották Gyulafehérváron. A püspök egyetlen lépést sem tehetett úgy, hogy az ellenőre ne tudott volna róla, s ne jelentette volna azonnal.
1949-ben, a Rajk-pert követően, s 1956-ban, a forradalom után is nagy letartóztatási hullámok voltak Erdélyben. Tudni kell, hogy minden magyarországi eseménynek Erdélyben százszoros hatása van. Az erdélyi magyar ember is magyarnak született, s így a magyar kérdést teljességében próbálja látni, s emiatt válaszol rendkívül érzékenyen minden itthoni megmozdulásra. Amikor 1956-ban megmutattuk, hogy mit jelent az elégedetlenség, s hogy az szervezés és irányítás nélkül is mire vezethet – ez a hatás igen erős volt ott is. Az erdélyiek szíve dobbanása vagy nyugalma attól függ, hogy Magyarországon mi van. Várják és követelik, hogy Magyarország nézzen arrafelé is, és gondoljon reájuk is. Márton Áron azonban azonnal látta, hogy az erdélyi rokonszenvnek milyen következményei lehetnek, s ezért igyekezett kézben tartani az összes emberét, s fegyelmezetten irányította az életet. Mérsékletre igyekezett inteni híveit. Mégis, akármit csináltak, ha csak egy kicsit kiáltottak, abból a hatóságok azonnal százszoros ordítást véltek hallani, s hurcolták a fiatalokat, kit az iskolapadból, kit az utcáról, be a börtönökbe úgy, hogy el sem tudtak köszönni a hozzátartozóiktól, s öt-hat évig azt sem lehetett tudni róluk, hogy élnek-e, vagy már meg is haltak. Amikor Márton Áron érezni kezdte a korát, kérte a felmentését a pápától, s helyére 1980-ban Jakab Antalt nevezték ki. Ő azt mondotta, én hamarább távozom az élők sorából, mint a püspök úr – egészségileg rossz állapotban volt nagyon. Hosszú éveket töltött a Duna-deltában a nádvágók között, mint rab. A nádvágás a legveszedelmesebb munkák közül való, s isteni csoda, hogy Jakab Antal még van. Ő is kérte nemrég a felmentését, s a csíkszentdomokosi plébánost, Bálint Lajost szentelték püspökké. Az ő kinevezésénél az a legnagyobb baj, hogy az utódlásról már nem dönthet. Itt kell észrevenni Románia pontos szándékát: 1949-ben egy egymondatos törvényerejű rendelettel elvette egymillió-hatszázezer ember vallását, felszámolta a görög katolikus egyházat, s a görög katolikusság minden javait az ortodoxiára származtatta át. Erdély részére csak egy római katolikus püspökséget ismert el. Látnunk kell a moldvai csángó magyarság ellen folytatott ádáz küzdelmet, s annak egyre nyilvánvalóbb eredményeit is. Ennek a római katolikus püspökségnek a szemmel látható célja az, hogy a moldvai csángó magyarok anyanyelvét elvegye. II. János Pál pápa embere, Casaroli szentelte Bukarest római katolikus püspökévé az elrománosodott csángó Ioan Robut, aki egy szabófalvi csángó magyar családból származik, eredeti neve Rab János. A szándék továbbra is világos, a püspökből nemsokára érseket csinálnak, s a bukaresti érsek lesz a romániai összes katolikus feje, így csúszik át a magyar katolikusság vezetése a többségi nemzet kezébe, s többé nincs mód s lehetőség arra, hogy rá lehessen vezetni az egyház vezetőségét ennek a lehetetlenségére. Ma már Brassóban, Petrozsényban, Kolozsváron, Vulkán községben, Balánbányán, Fogarason, s még sorolhatnám, román nyelvű mise szólal meg a római katolikus magyar templomokban. Én eljuttattam az „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” című könyvemet a pápának, s azzal egyidejűleg egy olasz nyelvű levelet is küldtem, amelyben könyörgök, hogy ne bántsák a katolikus csángó magyarok anyanyelvét, s mérsékelje a papjait a Szentatya, hogy ne akarják azt elvenni tőlük. A levelemre rövidesen választ kaptam, itt van a kezemben a pápai levél, amelyben megköszöni a könyvet és az óriási szolgálatot, amit a katolikus egyháznak tettem, és áldását küldi. A kérésemre nem kaptam feleletet. Olvastam, hogy az ausztráliai magyarok ugyanezzel a kéréssel fordultak a Szentatyához, s azt a választ kapták, hogy értesülésük szerint a moldvai csángó magyarok beszélik az állam nyelvét, így nincs is szükség akkor többé az anyanyelvre. Az ausztráliaiak megdöbbenésüket fejezték ki afelett, hogy a pápát így félre lehetett vezetni. De miért Ausztrália lép fel a csángó magyarokért? Márton Áron halála 1980-ban nagy vesztesége volt az erdélyi római katolikus egyháznak, mert az ő egyénisége, az ő személyisége hosszú időre meg tudta határozni a klérus szellemét. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett az egyházzal, hogy csak egyedeiben tudott olyan kiválóságokat teremni, mint Majláth Gusztáv Károly, Márton Áron vagy Jakab Antal.
A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe. Menekült az egész ország. Akkor találkoztam Földi Istvánnal, aki kézdivásárhelyi barátom volt, Szakács Antallal, Horváth Ferenccel, a kolozsvári hadtestparancsnokkal és másokkal. Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam. A kinevezés formaság volt, igyekeztem minél könnyebben keresztülvinni, bürokráciamentesen, hadd találják meg a helyüket ezek az űzött emberek. Voltam képesítő vizsgát ellenőrizni is a kőszegi tanítóképzőben. Furcsa dolog, hogy az alkalmazóimnak, akiket becsültem, a hivatalos utódai alatt is szolgáltam, pedig ezeket nem becsültem sokra. 1945 tavaszán jöttünk visszafele, s nagy nehézséggel jutottunk fel Budapestre. A munkámat ugyanott, a minisztériumban folytattam. De alig melegedtem meg a helyemen, a Népjóléti Minisztérium kikért Teleki Gézától, a kultuszminisztertől. Itt a feladatom a rokkantak, testi fogyatékosok rehabilitálása volt. Ezeket a háborúban szerencsétlenül járt embereket kellett átképeztetnem új szakmára, amit el tudtak látni. Ez nagyon komoly pedagógiai feladat volt. A címem egész zengzetes volt: a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási Főosztályán, a Szociális Gondoskodási Osztályon osztályvezető miniszteri tanácsos. A rendszerváltozás nem jelentett azonnal szervezeti változást is, a minisztériumok a maguk formájában és felépítésében működtek még egy ideig. Igazolások ugyan voltak, de ha az igazolás állotta az időt, akkor nem marasztalták el a személyt. A miniszterem Molnár Erik volt, a kecskeméti ügyvéd. Tanfolyamokat szerveztem a rokkantak számára. Szabónak képeztettem mondjuk azt, akinek ép maradt a keze, vagy csizmadiának. Ahogy jött az ember, s ahogy mutatta magát, megbeszélve vele is, közösen döntöttük el, hogy mi lehetne belőle, s mi az, amihez kedve lenne. Volt, aki könyvkötő lett, volt, aki méhész. A legkülönbözőbb foglalkozásokkal kerültem így kapcsolatba magam is.
A hadiözvegyek sorsa is reám maradt. Varrótanfolyamokat szerveztem, s apácákat alkalmaztam, akik nagy szeretettel foglalkoztak az árván maradt asszonyokkal. Az apácarend üldözött kaszt volt, foglalkoztatni nem lett volna szabad őket, de én úgy gondolkodtam, hogy ilyen parancsnak nem engedelmeskedhetem. Amikor figyelmeztetett a miniszter, azt válaszoltam, hogy kitűnő szakismerettel rendelkező emberekre van szükségem, hogy a tanfolyamok eredményt is hozzanak, s az apácák valóban kitűnően dolgozó emberek voltak. A rokkantak s hadiözvegyek után a hadiárvák sorsát kellett egyengetnem. A róluk való gondoskodást igen nagy feladatnak éreztem. Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. Másra nem mertem bízni, csak így voltam nyugodt, hogy a pénz valóban oda kerül, ahova szánták. A második ezer keresztapa is küldte a harminckilencezer dollárt, de amikor postáztam volna a harmadik ezer kérést, kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára. A minisztériumban a tisztviselő kollégáimmal alakítottunk egy énekkart, s nyilvános hangversenyeken is felléptünk. Vigyázva az idő szellemére s hangulatára, csak madrigálokat énekeltünk. Ez a magatartás teljesen ismeretlen volt más helyeken. Énekelni, közösséget teremteni? Ez főbenjáró bűnnek számított. Egyik reggel, az egyik hangversenyünk után leüzent a miniszter, s kérdezte, hogy mi történik itt, s legyen vége az éneklésnek. Azt üzente: csend legyen! Erre volt ideje és képessége Molnár Eriknek, de arra, hogy egy nyilvántartás létezett volna a rokkantakról, hadiözvegyekről s árvákról, arra nem. Semmiféle adatot nem adtak nekem, így a magam feje szerint dolgoztam ki egy rendszert, s így készítettem el a költségvetést. A Statisztikai Hivataltól megkértem a létminimum szintjének pénzértékét, s azt követeltem a Pénzügyminisztérium emberétől. Csak a felét akarták adni, de én nem hagytam egy fillért sem. Az én hipotetikus sorom, mint kiderült, teljesen megfelelt a valóságnak, így még dicséretet is kaptam a minisztertől.
Egy alkalommal hivatott Ujhelyi Szilárd, aki akkor a Népjóléti Minisztérium államtitkára volt, s mondja nekem, hogy vezető ember nem lehet pártonkívüli. S meg is fenyegetett, ha nem lépek be, azonnal B-listára vetet. Elmentem az egyházhoz, s mondtam, micsoda helyzetbe kerültem, s mondották nekem, hogy ne gondolkozzam egy percig sem a kérdésen. Ha be kell lépni, hát lépjek be, mert az életemet úgyis úgy élem, ahogyan eddig, de fontos dolog, hogy azon a helyen én maradjak ott. Így léptem be a kommunista pártba. De a magam munkáját végeztem továbbra is. A felvonulásokon nem lehetett azt mondani, hogy nem veszek részt, vagy hogy nekem semmi közöm a dologhoz. Szomorúbb dolgot a magyar történelemben nem tudok elképzelni, mint amikor vonultunk el Rákosi Mátyás óriási dísszel megalkotott páholysora előtt, mi, a páriák ezrével, tízezrével, s ütemesen kellett kiabálnunk: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!
Egy dolgot kitűztem magam elé. Aki az én irodámba bejön, az onnan vigasztalanul ki ne menjen. Sok ember jött haza fogságból, tanítványaim is, s az első útjuk hozzám vezetett. A kezüket megfogtam, okvetlenül segítettem, s próbáltam elindítani valamennyit valamilyen irányba. Mégis, úgy látszik, sem a sikeres tanfolyamok, sem a harminckilencezer dollárok, sem a gondoskodás nem felelt meg a párt követelményeinek, mert 1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam. Úgyhogy nem húzott többé, nem nyomott, nem volt többé ezzel a kérdéssel semmi nehézségem. Mulatságos volt az egész eljárás. Azzal kezdődött, hogy felkeresett két nő, hogy tartsak önvizsgálatot, vagy ahogy ők mondották, önkritikát. Nagyon bosszankodtam, s mondottam, hogy tévedésbe ne jussanak, én havi gyónó és áldozó vagyok. A két nő kiment, s többé efféléről nem akartak meggyőzni, csak kirúgtak. Állás nélkül lévén, s mert Pesten semmiféle állást nem kaptam, lementem Szárászpusztára, a bukovinai és moldvai telepesek pusztájára. Itt ők a kitelepített németek birtokait kapták meg. Azért mentem oda, hogy a Moldvából vagy Bukovinából hazajött embereknek legyen ott, akivel egy szót váltanak, ha panaszuk, bánatuk, vagy valami kérdésük van – hogy hogyan oldják meg. Tehát én közöttük inkább olyan apai felügyeletet gyakoroltam, de úgy éltem ott, mint a többiek. Én is igényeltem egy sváb birtokot, s kaptam is, Hucker József birtokát. Nyolc hold föld volt, lóval, tehénnel, sertéssel, s elkezdtem szántani-vetni. Szántottam-vetettem s beszolgáltattam, tehát minden kívánságnak megfeleltem. A család Pesten maradt, s körülbelül két éven át onnan élelmeztem őket.
Az én csángóimnak és székelyeimnek segítettem eligazodni, tovább gyűjtöttem dalaikat, meséiket, s még egy cikket is küldtem Kodálynak, ami meg is jelent 1949-ben a Magyar Kórus című folyóiratban: Népünk dallamemlékezete címmel. Kodályék tudták, hogy mi van velem, de különösebben nem érdeklődtek a személyem iránt. Az egyéni sorsom, állás, család stb. nem jutott eszükbe. Lehet, hogy nehéz lett volna, de az is lehet, hogy csak kellemetlen. A Rajeczky Benjaminnal közösen készített Csángó népzene I. kötete, amelyet 1961-ben adtak ki, az ott elvégzett gyűjtésem első nagy eredménye volt. A mostani pécsi püspök, Cserháti József akkor káplán volt Lengyelen, s mi, mint Szárászpuszta, Lengyel filiája voltunk. Mindig más állott a szekerével a pap rendelkezésére. A sor éppen reám esett, s mentem is a papot fuvarozni. Most is jól emlékszem a beszélgetésünkre a Júlia szép leány balladáról.
De semmi sem tart örökké, mert 1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba. Megmaradt bennem egy furcsa kép a börtönből. Mindenütt az volt a vízvezetékre írva, hogy MÉRGEZETT. Ez is csak a megfélemlítés végett. Leülni nem volt szabad, sétálnom kellett a megadott pontok között. A falon az elődeim neveit olvashattam szép sorban. Nagyon sokan jártak már énelőttem abban a cellában. Meggyőződésem, hogy maguk sem tudták pontosan, hogy mit akarnak, mert már az összeesküvésemet sem akarták leleplezni. Mikor meguntak, az egyik főember ordítva közölte velem, hogy takarodjak, és a szeme elé ne kerüljek többé! Ez volt az elbocsátás, s én el is takarodtam.
Újra állás után jártam Pesten. Ötven helyen próbálkoztam, hiába. Egyvalaki számba vett engem, s mikor kiderült, hogy engem akar segíteni, őt is elbocsátották. Volt egy építészmérnök barátom, aki maga mellé vett segédmunkásnak. Csepelen építkeztünk. Kitűnő munkatársam is volt, Zakariás Dénes, aki rendőr alezredes volt, együtt hordtuk a maltert és a téglát. Egyik kemény, hideg napon is ott dolgozom, s jön egy iskoláscsapat a tanítójukkal, s a tanító egyszer csak felkiált: – Ez a Domokos Pál Péter kabátja! Egyik kolozsvári diákom ismert fel a kabátomról. Ő volt az, aki mindenáron segíteni akart volna rajtam. Végül még én vigasztaltam, hogy nem baj, hogy így esett a dolog. Egy fél évig a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál is dolgoztam. Ők az Alföldön mértek, csatornázás végett. A feladatom az volt, hogy egy négyszáz méter oldalú négyzetet kellett beírnom a földbe, s a négyzet sarkára ásnom egy követ, amit megszámoztak. Így készült aztán el a térkép. Bendefi László volt a vezető, s ő alkalmazott hosszmérőnek. A régész Fettich Nándor egyetemi tanárral, s Szalay Bélával, a volt miniszteri titkárral végeztük együtt ezt a felelősségteljes munkát. Általában Kunszentmiklósról tudtunk valami élelmet összeszedni a családnak. De ez a paradicsomi állapot is egyszer megszakadt, ahogy beköszöntött az ősz, reánk már nem volt szükség. Ismét munka nélkül maradtam, én is, ők is. Kimentem a IV. kerületbe, Mohunka Jánosnéhoz, a tanács oktatási osztályának vezetőjéhez, mert azt hallottam, hogy mindenütt pedagógushiány van. Mondtam neki, hogy engem büntetésből bocsátottak el ekkor és ekkor a miniszteri tanácsosi állásomból, de tanári oklevelem is van, s ha szükség van rám, tanítanék akár elemi iskolában is. Felsoroltam az okleveleimet, hogy válasszon, melyik szakomnak látná hasznát. Így kerültem 1951-ben a Viola utcai általános iskolába, a felső tagozatra, fizika–matematika szakra.
 
Úgy kellett hozzálátnom a munkához, mintha most végeztem volna el az egyetemet. Így fiatalodik az ember.
Egy-két év múlva ellenőrök jöttek, s hallgatták az órákat. Énhozzám is bejöttek, s nemsokára áthelyeztek a József Attila Gimnáziumba ugyancsak matematika–fizika tanárnak. Később itt átvettem az ének oktatását is. 1956-ig tanítottam itt, s akkortól a Kaffka Margit Gimnáziumban, s ott is maradtam nyugdíjaztatásomig. Nem volt jó kapcsolatom az igazgatónővel valami műsorom miatt, ami szerinte a politikai korlátai miatt nem ütötte meg a mértéket. Ilyesfélét írt a minősítési lapomra is, amit én nem fogadtam el. Ráírtam, hogy ami az előadott zenei darabok értékét illeti, az a vélemény, amit az igazgatónő elmondott, számomra elfogadhatatlan, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem ért hozzá. Elég szörnyű nő volt, azt mondotta a tanári szobában a tanár kollégáinak, hogy „aki nem úgy táncol, ahogy én fütyülök, azt kiirtom”. Tizennyolc tanárt el is intézett. Végignéztem, hogy miként lehet tönkretenni egy iskolát, mert egy kialakult tantestület is mindig műalkotás, s a szívüknek össze kell dobbanni, ha együtt akarnak dolgozni, s ami a legnagyobb dolog, nevelni. Aztán 1961-ben betöltöttem a hatvanadik évemet, s nyugdíjba kellett mennem. Mások maradhattak hetvenéves korukig is, nekem menni kellett.
 
Emlékszem, 1956-ban, az események után az iskolában bírálni kellett a történteket. Nekem is azt parancsolta az igazgató, aki akkor Kornidesz Mihály volt, gondolom, a párt bizalmi embere. Neki nem volt kifogása ellenem, tőle olyan büntetéseket, mint korábban, nem kaptam. Bementem, beírtam az osztálykönyvet, s felálltam a katedrára, vigyázzban, a gyermekek is vigyázzban álltak. Egy órán keresztül egy szót sem szóltam, s amikor kicsengettek, leszálltam a katedráról s a legények leültek. A saját fiaim 56 októberében nem lehettek itthon, s így barátunknál, a hegedűművész Kern Istvánéknál húzták meg magukat, a forradalom végéig. Valahogy azért mindennap érintkeztünk, s tudtam róluk.
 
 
 

A gyerekeimről a következőt tudom elmondani: Péter fiam végül magyar szakon végzett az egyetemen, Ma a kis finnugor népek irodalomtörténetét gondozza, cseremisz, osztják stb. Majd öt teljes esztendőt töltött Szentpétervárott, s ott tudta megcsinálni azt, amit akart. Olyan könyvtárat hozott össze, ami ritkaság. Több könyve jelent meg. Kevés, de mégis kénytelen érdeklődést mutat arrafelé is, amerre én jártam és dolgoztam. S reménykedem, ha kiesik kezemből a penna, majd ő folytatja. Péter fiam mára három gyermek apja. Erzsébetet nem vették fel az egyetemre, akkor nehéz évek jártak, s bizony nem mindenkinek sikerült tanulnia – önhibáján kívül. Most a Kémiai Kutatóintézetben dolgozik. A kisebb fiam, Ádám, elektromérnök, a repülőtéren dolgozik, neki is három gyermeke van. A legkisebb leánykám, Mária, az MTA Zenetudományi Intézet népdalkutató csoportjának munkatársa. Sok előadást tart, könyvet írt.
Én nagyon szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, ők is engem. Mindig kapok leveleket, lapokat a világ minden tájáról, ki merre került, onnan gondol rám. Még a minisztériumban voltam, amikor a kolozsvári tanítóképzőből megkeresett két volt tanítványom: Pinczés Jóska és Ferencz Antal, s mondták, hogy továbbtanulnának, de hol álljanak meg, mit csináljanak? Hadiárvákat bíztam rájuk, azokat kísérték le a fürdőbe, nyaraltatták őket. Pénzt is kerestek, s nyaraltak is a Balaton partján, s ősztől kezdhették a tanulást. Pinczés József mérnök lett, Ferencz Antal pedig állatorvos. De itt él Pesten a régi osztályomból Barabás Laci, Földes László, Pichler Jenő, Kardos Sándor, egy Báthori nevezetű ember Vácott. Ma is tartom velük a kapcsolatot. Következetesen megrendezik a véndiák-találkozókat, s olyan jól és szépen, hogy példát lehetne venni róluk bárkinek. Az egyik kolozsvári tanítvány ott maradt, s fényképész lett, ő elkészíti az albumot, amiben mindenkinek a képe benne van a címével együtt. Idén, 1986-ban is lett volna találkozó a volt tanítóképzős diákjaimmal Kolozsváron, de elmenni már nem tudtam. Elküldtem a Rezeda című, csángó népdalokat tartalmazó könyvemet, s mindeniket dedikáltam a fiaimnak, lányaimnak. Az Erdélyben maradott fiaimért sokat aggódtam s gondolkodtam rajtuk. Segíteni nem sokat tudtam, de mindig ment egy-egy itteni osztálytárs, s próbáltak segíteni az ottaniakon. Volt olyan is közöttük, aki nagyon nehéz sorsra jutott. Ilyen volt Bányai Miklós, akit 1958-ban, bűntelenül börtönbe zártak, s csak 1964-ben, a nagy amnesztia alkalmával, amikor mindenkit kiengedtek, szabadulhatott ő is. A két fiacskája, s felesége – akit közben köteleztek, hogy elváljon tőle – azt sem tudták, hol, merre lehet. Sem levelet, sem értesítést nem kaptak hollétéről. S nem ők voltak az egyetlen ilyen család akkoriban.
 
De jönnek, mindig jönnek az ifjak hozzám, s bizony már az ifjak nagy része nyugdíjas korú. Jönnek, s mindig a nevén szólítom őket, a szeredai tanítványaimat is, pedig az régecskén volt már. 1980. július 5-én megint csak ilyen találkozó volt, amire még el tudtam menni, s itt a beszédem: „80. életévem 7. napján, a testemet működtető szív gyengülő, fogyó, hanyatló erejével, fátyolozott hanggal, a halk beszédet nem halló füllel, arcéleket kontúrban, tompultan látó szemekkel, de a hanyatlással ellentétben folyton növekvő tiszta szeretettel, teljesen ép, sértetlen lélekkel állok itt ma boldogságom csúcsán köztetek, édes fiaim, leányaim. Mi teszi számunkra ünneppé ezt a napot? Először, hogy ismét együtt vagyunk a jelent jelentő, de jövőre szóló változott körülményekben. Másodszor, nagy idő óta mára, nagy távolságokról, e pontra gyűltünk, hogy a megszépítő múltra visszanézve emlékezzünk iskolánkra, tanárainkra, tanulótársainkra, elsősorban azokra, akik eltávoztak, s az együtt töltött idő fontosabb pontjaira. A Lajos-bajos rímet követő kacagásra, az igazgató éjféli látogatására a hálóban, a tanítónő- és tanítóképző közös kórushangversenyeire. Kodály tanár úrnak a két kórus számára írt nagy művének, a Balassi Bálint elfelejtett énekének előadására, a népdalversenyre, vagy a Levelek a szomszédból s a Ludas Matyi előadására. Felszegi tanár úr fizika-, Móczár tanár úr növénytan-, Nagy tanár úr énekóráira. Tanszerkiállítás, s megannyi élő életet igazoló esemény a diákéletből. Mind a nevelői testület, mind a jómagam nevelői működése óta szívünk termőtalajába mélyen plántáltuk a gondjainkra bízott csemetéket. Nevelésünk alapja és célja ugyanaz volt: az emberszeretet meghirdetése és a munkaszeretet életcélul tűzése.
 
Domokos Pál Péter portréfilm (1987–1990)
Rendező: Hartyándi jenő és Nesztor Iván 
 
Tanítványaink elmondhatták tanáraikról, hogy címerük az ember- és munkaszeretet. Hiszem, hogy életteremtő verejtékes munkánk, buktatóink, iskoláitokban kapott nevelés, tanítás, irányítás segít, és a kapott tanítás továbbadása boldogít. Tudom, hogy ez a fejlődés nehéz, a kenyér pedig mindennap kell. Tudom, hogy a magvető munkáját nem termékenyíti meg a májusi aranyeső, de akarjátok mind a magatok, mind hozzátartozóitok életét, és a tikkasztó szárazságon verejtéketekkel vagy csurgó könnyetekkel kényszerítsétek az élet kenyerét, hiszen a szeretet nem tűr pusztulást, pusztítást! Életetek nyarát élitek. Énekeljetek és éljétek a Nyár kánont, amelyben a »röpke lepke száll virágra, s zümmög száz bogár«. Mindnyájatokkal nagyon szeretnék beszélni. Perc sem telik, s lelkemben mégis nap mind nap megkereslek, nem felejtlek és szívem utolsó dobbanásáig szeretlek."
 
Én nem találtam ki új tudományos elméleteket, hanem a meglévőt kutattam. Életem fő célja az volt, hogy a magyar műveltség hiátusait, hiányait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyan zenedarabra leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, akkor okvetlenül megfogtam és a helyére tettem. Érdekes lenne felsorolni, akár számvetésként is, hogy mik is voltak ezek a téglácskák. Az első a csíkcsobotfalvi Kájoni-kézirat volt, amit egy odavalósi embertől, András bácsitól kaptam. Kájoni János óriási személyiség volt. A XVII. században Csíksomlyón nyomdát alapított, és kiadta az ezeroldalas Cantionale Catholicumot. Füveskönyvet, kottáskönyveket, sőt iskolai könyveket is írt. Kájoni valójában románnak született, de magyarrá lett. Az ismert huszonhárom munkájában egyetlen román szó nem fordul elő. A csíkcsobotfalvi kéziratot elvittem Kodály Zoltánhoz, akit akkor még nem ismertem. Mondom, hogy Domokos Pál Péter vagyok, Csíksomlyóról, tanárember, könyvet hoztam. Odaadtam a könyvet, ő pedig kijegyezte a dallamokat és visszaadta, és csak akkor szólott, merre dolgozzam, mit kutassak, és attól kezdve állandó volt a kapcsolat közöttünk. Cikket írtam a csobotfalvi kéziratosról a Zenei Szemlében és az Irodalomtörténeti Közleményekben. A kutatást pedig tovább folytattam. Aztán következett Zemlény János kézirata, szintén XVII. századi kézirat. Ennek a háború alatt sajnos nyoma veszett.
Később izgatott és érdekes volt számomra a moreszka-kérdés. Valaki az egyik lapban írt egy cikket a moreszka nevű táncról, s azt olvasom a cikkben, hogy a tánc jelenetei a müncheni régi városháza oszlopfőin már 1480-ból ismeretesek. Azt is tudni véli a cikk írója, hogy magyar táncosokról mintázta a mester, Erasmus Grasser fafaragó. A románoknak van egy táncuk, a kaluser, talán még a mioriţájuknál is híresebb. Azt mondják, hogy ez a kaluser az ő nemzeti táncuk, s csak az övéké. Igen ám, de ugyanezt járja a hétfalusi csángó is, csak boricának nevezi. Kutatni kezdtem a tánc eredete után, s rá kellett jönnöm, hogy ez nem román nemzeti tánc, hanem Angliában, Spanyolországban, Portugáliában, Francia- és Olaszországban, végig a Balkánon, egészen Indiáig élő hagyomány. A nevezett tánc körtánc, amit férfiak járnak, lábukon csörgőkkel, s van közöttük mindig egy fekete, s erről a feketéről nevezték el moreszkának. A tánc a mór–keresztény harcok idejében születhetett. Marosvásárhelyen voltam, s egy barátommal a környéket járva az egyik faluban hasonló táncra találtunk, csak itt úgy hívták, hogy gircsó. A gircsózás a figuráival a moreszkára vezethető vissza. Felvidéken is jártam, és ott hallottam, hogy a karácsonyi disznóöléseknél két ember álarcban jelenik meg, s megtréfálják a háziakat. A két ember neve moreskar. Ezeket az adatokat aztán egy nagy tanulmányban foglaltam össze.
 
A nyugdíjaztatásom után kezdődött el az én igazi életem: az összegezés. Addig csak gyűjtöttem, csak gyűjtöttem, de a kenyérkereset annyira lekötött, hogy az igazi érdemi munka még hátravolt. Még Rómába is elmentem, hogy a Vatikáni Levéltárban megkeressem a Moldváról szóló papi jelentéseket, amelyekben rengeteg adatra bukkantam. Olyan adatokra, amelyekről addig a történészek sem beszéltek. Ezek a rátalálásaim valóságos felfedezések voltak. A Jóisten mindig vezette a kezemet, mert bárhová mentem, mindig megtaláltam, amit kerestem, s nemcsak hogy megtaláltam, de közzé is tettem, nem törődve azzal, hogy hivatalos megbízásom van-e vagy nincs. A szívem és a lelkiismeretem bízott meg azzal a feladattal, amit egész életemben nem szűntem meg teljesíteni. Itt áll kéziratban tizenkét könyvem, ezek nagy része csíki énekeskönyv: Petri András énekeskönyve 1630-ból, Mihály Farkas, közrendű székely énekeskönyve a XVII. századból, a Szent László-vonatkozású pécsi énekeskönyv, a Csíkcsobotfalvi Kájoni-kézirat utolsó, negyedik része, Bocskor János kézirata, Bándi Péter kézirata, Zemlény János énekeskönyve, Illyés István énekeskönyve, Márton Áronról írt könyvem, egy csomó cikk és tanulmány. Most van nyomdában A moldvai magyarság ötödik kiadása. S majd elfelejtettem az egyik legfontosabbat, Csík vármegye monográfiáját.
 
Hiszek abban, hogy a sok minden apróság összeáll, s a tudást újra szét kell osztani! Ha olyasmit hallottam, hogy a gyermeket ne tanítsd erre vagy arra, mindig nagyon mérges voltam, mert mindig mindent meg kell tanítani, s arra nem gondolni, hogy ezzel a tudásom elfogy, mert amit az ember megtanított, annak az értéke ezer irányból megtetézetten kerül vissza őhozzá. De ha nem adok, honnan várjak? A becsületes ember célja mi lehetne más, mint küzdeni a családjáért, a közösségéért, a nemzetéért? Ezt soha nem mondani, hanem élni kell!
 
Az interjút készítette Balogh Júlia 1986-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
(Az interjú egy szerkesztett változata Az én Erdélyem címmel a Vita Kiadó gondozásában 1988-ban jelent meg.)
 
 

Faragó Vilmos 1929. január 20-án a Békés megyei Újkígyóson született. Édesapja, Pfeff József borbélymester volt. Édesanyját, Grün Irént hároméves korában elvesztette. A hat elemit az újkígyósi római katolikus elemi iskolában járta, majd Békéscsabán polgári iskolában tanult. 1945-ben a Békéscsabai Felsőkereskedelmi Iskolába iratkozott be, 1947-ben a békéscsabai Áchim András Népi Kollégium tagja lett. 1949-ben érettségizett. 1953-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Kar magyar szakán. 1953–1955 között tanársegéd volt az ELTE újságíró tanszékén. 1955–1956-ban gimnáziumi oktatóként, 1956–1957 között a Népművelési Minisztérium főelőadójaként dolgozott. 1957–1962 között a Népművelés rovatvezetője, majd olvasószerkesztője volt. 1962-ben – Dobozy Imre és Nemes György meghívására – az Élet és Irodalom munkatársa lett. 1964–1967 között az újság rovatvezetője, majd olvasószerkesztője, 1973-tól főszerkesztő-helyettese volt. 1989-ben leváltották, 1990-ben nyugdíjba vonult. 1995–1998 között a Magyar Hírlap munkatársa. 2013. január 20-án Budapesten halt meg. 

Faragó Vilmos
Pfeff Sebestyénnek hívták az apai nagyapámat és Engelhardt Annának a nagyanyámat. Egy Zarándhódos nevű, most Erdélyhez tartozó községből vándoroltak át a XX. század elején egy Almáskamarás nevű, most Békés megyéhez tartozó sváb faluba. Két hold földjük volt, szegényparasztok voltak, nagyapám ezért községi csősz lett. Ősz hajú, huszárbajuszú ember volt, tökéletes magyarsággal beszélt. Korán meghalt, öt-hat éves koromban láttam utoljára. Nagyanyám rosszul beszélt magyarul. Nagyon szeretett bennünket és szeretetre méltó öregasszony volt. Az egész almáskamarási sváb rokonság a kisebbségnek abban az állapotában létezett, hogy saját német kultúrájától már régen elszakadt és a magyarba nem kapcsolódott be. Ebben a községben majdnem tiszta sváb lakosság élt, tehát ők nem éreztek magyar többségi nyomást, sőt szoros sváb közösséggé alakulhattak, saját hagyományaikkal, öltözködésükkel, konyhakultúrájukkal, beszédükkel. Nem svábok voltak, mint ez utólag kiderült, hanem schwarzwaldiak. Ha rekonstruálom a beszédüket, leginkább a bécsi osztrák dialektusa emlékeztet. Két sváb nagyközség volt ebben a régióban: Elek és Almáskamarás. Mindkét település úgy létesült, hogy a török hódoltság után Harruckern báróék megkapták az egész körzetet, és Békéscsabára, Tótkomlósra tótokat telepítettek be, Almáskamarásra, Elekre svábokat, Orosházára dunántúli magyarokat. Így alakult ki ennek a régiónak ez a vegyes nemzetiségű összetétele, és minden emlékem szerint a tökéletes etnikai békesség jegyében éltek, annyira, hogy említés sem történt róla, ki tót, ki oláh vagy sváb. Ez így is volt az 1940-es évekig, amikor a Volksbund elkezdett működni, és egyszerre csak kiderült, hogy a svábság külön etnikum, a zsidótörvények hatására pedig tudomásul vette a környék, hogy a zsidók is valamilyen különös emberfajta.
Az anyai ág zsidó ág. Elég későn tudtam meg, hogy az anyai nagyapám, akit Grün Adolfnak hívtak, valahonnan Borsodról keveredett Békéscsabára, ott megnősülvén kereskedősegéd volt. Körülnézett a környéken, hol indíthatna saját boltot, és úgy találta, hogy a közeli Újkígyós lesz ez a falu. Odaköltözött ifjú feleségével, és először vegyeskereskedést nyitott, később kocsmát. Rá nem emlékszem, mert nagyon korán meghalt. Grün Adolfnak volt két fia, közülük az egyik karpaszományos tisztként esett el az első világháborúban, főhadnagy volt. Nagy alakú fényképe aranykeretben ott függött a Grün család egyik szobájában, a képen katonatiszti ruhában áll. Ez is a család erős asszimilációját bizonyítja. Volt egy másik fia is, Sándor, és több lányuk, ebből az egyik az én édesanyám. Az első világháború alatt orosz hadifoglyok kerültek a faluba, akiket a parasztokhoz osztottak ki dolgozni, és azok bejárogattak a Grün-kocsmába. Közülük kettő udvarolni kezdett két Grün lánynak. Az egyiket Böskének hívták, a másikat Irénnek. 
 
Már a Böske név is mutat bizonyos asszimilációs igyekezetet, de az is, hogy az egyik legjobb újkígyósi sertés vastagkolbászt Grünéknél lehetett kapni. Annyiból állt ennek a családnak a zsidósága, hogy húsvét táján pászkát aprítottak a tejeskávéba, húsvét vasárnapjára pedig maceszgombócot főztek a marhahúsleveshez. A család egyébként teljesen átvette a katolikus vallás világi szokásait, tehát karácsonyt ünnepelt karácsonyfával, a húsvétját húsvétkor tartotta, sonkát főztek főtt tojással, tormával, télen disznót vágtak, szóval minden a teljes asszimiláció jegyében történt. A katolikus vallást Grün Sándor és családja vette föl később, persze abból a kényszerből, ami a negyvenes évek elején következett. Sándor boltot nyitott Újkígyóson. A kocsma volt az egyik sarkon, a bolt a másikon. Vegyesbolt volt, ahol a kocsikenőcstől a végvászonig meg a selyemcukorig mindenfélét lehetett kapni. Tehát a két hadifogoly udvarolni kezdett, és el is vették feleségül Böskét és Irént. Az egyik hadifogoly ott tanulta ki a pékséget, és ott kezdtek egzisztenciát alapítani, amikor 1921-ben jött a rendelkezés, hogy a volt hadifoglyok térjenek haza. A feleségek választhattak, hogy velük mennek vagy ott maradnak. Mindkét Grün lány vállalta, hogy kimegy a bizonytalan Szovjetunióba. Irénék az első gyereküket itt hagyták a nagyszülőknél. Böske nagynéném a férjével egy Polock nevű belorussziai városba került, Irén, aki később az anyám lett, egy Harkov nevű városba ment a férjével. Böske néniék a német támadásig Polockban éltek. Irén férje hamar meghalt Harkovban, és ő egy újabb gyerekkel Lengyelországon keresztül visszajutott Újkígyósra. Mivel az apja már nem élt, Grün nagyanyához ment, akkor már ő volt a kocsmáros. Egy kövér, terebélyes, alacsony néni, mindig festőkötényben járt, és valahányszor megképződik előttem, úgy látom, hogy gurul felém, nagyon jó kedélyű, és valamit mindig hoz nekem, egy szem cukrot vagy almát. Az egész falu úgy hívta, hogy tésasszony.
1919-ben a kommün nem hagyott mély nyomot, először is nagyon rövid ideig tartott, mert oda a románok hamar bevonultak. A kommünről mindig csak azt mesélték, hogy néhány hőzöngő volt ez idő alatt, és mihelyt vége lett, mert bejöttek a románok, akkor ezeket összefogdosták, és mindegyik kapott huszonötöt, „douzese csincs”, attól kezdve ez belekerült a falusi szótárba. Nem emlékezett senki úgy erre az időre, mint valamilyen reménységeket ígérő rövid korszakra. Minthogy meglehetősen konzervatív gondolkodásúak voltak, minden szélsőséget rosszul fogadtak, így a kommünt is. Persze volt a falusi szegénység, akiknél azért ez másképp élt. Ezzel kapcsolatos egy történet. Az uradalmi cselédasszonyok a grófnét levitték a kastély mosókonyhájába és odaállították a mosóteknőhöz, hogy mosson ő is, és elégedetten nézték, hogy a grófnő mos. Ez körülbelül ki is elégítette minden elképzelésüket egy igazságosabb társadalomról. Itt senkit nem akasztottak fel, senkit nem bántalmaztak, ha eltekintünk ettől a huszonöt botütéstől. Azt hiszem, a konzervatív beállítottságú tudat miatt nem mozdult a falu, de ez következett a létformából, abból, hogy a falu közvéleményét ez a közép- és jómódú parasztság határozta meg, s az berendezkedett egy szisztematikus gazdálkodásra. Ehhez a gazdálkodáshoz nyugalomra, békességre, piaci viszonyokra, megbízható kupecekre volt szükség és semmiféle fölfordulás nem volt kívánatos.
Volt egy enyhe német szimpátia, de ebben a néhány ott élő svábnak a világon semmi szerepe nem volt, az ottani svábok és néhány zsidó család tökéletesen úgy viselkedett, mintha magyar család lett volna. A svábok jöttmentek voltak, volt köztük borbély, mint az apám, volt egy kereskedő, egy asztalos, inkább iparosok voltak. Zsidó család összesen három volt. Az egyik kocsmáros, a másik kereskedő, a harmadik a bádogos, aki ereszcsatornákat készített, meg vödröket, locsolókat. Azt hiszem, hogy amikor a falu közvéleményét még nem zavarta meg az antiszemita propaganda és a zsidótörvények, addig semmiféle megkülönböztetés nem volt nemre, fajra vallásra, csak a különbségek egy természetes tudomásulvétele.
Az almáskamarási sváb család feje, Pfeff Sebestyén kétholdas szegényparaszt és falusi csősz volt. Nyilvánvaló, hogy a két hold nem adott kenyeret ennyi gyereknek, mindenkinek el kellett döntenie, hogy mi lesz belőle. Minthogy az én apám, Pfeff József bizonyult fizikailag a leggyengébbnek a családban, úgy gondolták, hogy iparosnak adják, de hogy miért éppen borbélynak, azt nem tudom. Tizennégy évesen elvitték az Elek nevű sváb nagyfaluba, ahol az ottani borbély inasa lett, és az akkori szokások szerint ott is lakott a mesternél. Az inasnak nemcsak a szakmát kellett tanulnia és gyakorolnia, hanem besegíteni disznót etetni, udvart söpörni, a gyerekre vigyázni, és amikor levizsgázott és borbélysegéd lett, még egy darabig segédként ott dolgozott a mesternél. Körülbelül húszéves korában körülnézett a környéken, hogy hol kezdhetne egzisztenciát alapítani. Újkígyósra került, és úgy találta, hogy ott tud kuncsaftokat szerezni. Az újkígyósi borbélyok házakhoz jártak. Egy idő után apám bérelt egy kicsi helyiséget, amelyben volt két szék, két tükör, néhány szerszám, minthogy pedig vízvezeték nem létezett, volt egy falra szerelhető víztartály, aminek csapja volt, és ha kinyitották, folyt belőle a víz. Apám uras megjelenésű volt, lakkcipőt hordott, és hozzá kamáslit. Volt egy csíkos nadrágja, hozzá egy sötét zakó. Elegáns úrnak számított, ezért a falusi intelligenciának, az uradalom intézőinek és a jobb parasztoknak ő lett a borbélya. Házakhoz járt, úgy, hogy az inas ment elöl egy kis tálkával, pamaccsal és egy szappannal. Az volt a dolga, hogy előkeresse a delikvenst, mert a delikvens nem ült ott, a borbélyt várva, hanem fenn volt a szénapadláson vagy lenn a kertben és elő kellett keresni. Személyes élményként is tudom mondani, később ezt én is csináltam. A borbély egész évben ingyen dolgozott, és alig várta, hogy a cséplésen túl legyenek, mert volt, akitől búzát kapott, volt, akitől árpát, másoktól kukoricát, takarmányrépát. Ha nincs az a néhány értelmiségi, akit pénzért borotvált apám, akkor nálunk hónapszámra egyetlenegy fillér nem lett volna.
Apám az édesanyámmal úgy találkozott össze, hogy járt a Grün-kocsmába, és ott voltak a Grün lányok. Valószínűleg a kocsmárost is ő borotválta és hajvágta, s az ilyen házhoz járó ember félig-meddig családtaggá válik mindenütt. Végképp azzá vált, amikor a Szovjetunióból hazakerült Grün Irént elvette feleségül. Úgy tudom, nagy szerelem volt. Olyannyira, hogy végül már azért volt muszáj gyorsan a házasságot megkötni, mert én elindulóban voltam. Tehát ezek szerint szerelemgyerek volnék. Az anyám alacsony, kerek arcú, barna hajú, szép szemű, szomorkás szépasszony volt. Az apám magas, szőkésbarna, jellegzetesen sváb legény. Valószínű, hogy ezt a szerelmi kapcsolatot nem vették feltétlenül jó néven. A falu megkérdőjelezte, mert zsidó lány, mert van két gyereke, mert idősebb. Anyám családjában viszont jó néven vették a borbélymester házassági szándékát, hiszen mire számíthatott Újkígyóson két gyerekkel egy harmincvalahány éves özvegyasszony? Az apai nagyszülők Almáskamaráson húsz kilométerrel arrébb voltak, és nem hiszem, hogy gondot okozott nekik. Sőt az a gyanúm, hogy ezt is az apám emelkedése bizonyítékának tekintették, hiszen ő már kiemelkedett a szegényparaszti környezeből, és kiemelkedett az etnikai elzártságból is, mert egy magyar faluban telepedett le. A házasság 1928-ban, a katolikus egyház szertartása szerint köttetett, és anyánk kötelezte magát, hogy minden születendő gyermeke a katolikus vallást fogja követni.
 
Az ifjú pár a két gyerekkel a Templom utca végébe költözött Elekesékhez albérlőként, akiknek volt egy szobából és egy nyári konyhából álló melléképületük. Én abban a kis házban születtem. Később, amikor apám egy bérelt bolti helyiségben megnyitott egy kis borbélyműhelyt, annak a közelébe költöztek. Egy önálló ház volt, udvarral és kerttel, szintén bérelte apám. Az első házasságból származó két gyerek a nagyszülőnél maradt. Én 1929. január 20-án születtem. Az almáskamarási nagyapám másik fia után – aki az első világháborúban meghalt – kaptam a Pfeff Vilmos nevet. Az öcsém 1932-ben született, anyánk meghalt a születésekor. Anyám háznál, bábaasszonnyal szült. Az is lehetett, hogy valami műhiba történt, de anyám akkor már 38 éves volt, és szült egy nagy fiút, ami túlságosan igénybe vette. Nekem összesen három évem volt az édesanyámmal együtt. Egyetlen emlékem van, az is a temetésről, hogy a ravatal az udvaron volt és engem síró asszonyok ölelgettek és sajnáltak, de nem tudtam, mi történt. Akkor a néhány napos öcsémmel visszakerültünk a sváb nagyszülőkhöz Almáskamarásra. Háromtól ötéves koromig voltam ott, ötéves koromban az apám újranősült s én visszakerültem Újkígyósra, később az öcsém is.
 
Akkoriban hol svábul beszéltem, hol magyarul, és nem vettem észre, hogy mikor váltok. Ami nagy szomorúságom, hogy ezt a sváb nyelvet teljesen elfelejtettem.
Édesapám 1936 körül nősült meg újból. Lindner Ilonát, az újkígyósi Keresztény Polgári Olvasókörben működő kocsma kocsmárosának a lányát vette el. Nem az övék volt a kocsma, az apja bérlő volt, Lindner Józsefnek hívták, ő is sváb. Apám odajárt mint kocsmázó és borbély, és a második anyámat mint ott sürgölődő leányt ismerte meg. Az a gyanúm, ez a házasság se ment simán. A falu közvéleménye és a közvetlen család itt is meghányta-vetette a dolgot, mert itt most az apám volt hátrányos helyzetben, neki volt két gyereke és ő került egy zsidó családdal rokoni kapcsolatba. Anyámnak mint fiatal lánynak ráadásul azonnal azt a terhet kellett fölvállalnia, hogy még nincs is saját gyereke, de már van két gyerek. Anyám húszéves volt, amikor házasságot kötöttek, apám huszonhét. A kocsmáros nagyapának volt egy háza Újkígyóson, kerttel és földterülettel a kert mögött, ide költöztek be az új házasok. Anyám családjában faluszerte arról voltak híresek a lányok, Margit néni, vagy a nagyanyám, Ilona, hogy csak oda kell ülni melléjük, és a jókedv hamarosan olyan mesélő tehetséget és humorérzéket hoz elő belőlük, nagy, egészséges kacagásokkal, hogy én, aki félárvaként, szomorúságban és folytonos identitás-bizonytalanságban éltem ott Újkígyóson, elátkozott királyfiként, fürödtem ebben a jókedvben, felszabadultságban és identitás-azonosságban.
 
Állandó, meghatározó szomorúság volt számomra gyerekkoromban a félárvaság, és az, hogy a falu meglehetősen brutális törvényei miatt a nevelőanyám – bár nagyon rendes asszony volt – nem mert engem és az öcsémet szeretni, mert megszólták volna. Mit ajnározza őket, nem is az ő gyerekei. Apám furcsa, introvertált ember volt, az érzelmeiről soha semmit el nem árult, és abban a téveszmében élt, hogy az új feleség iránti tapintatból soha többé nem szabad emlegetni az első feleségét.Ez számomra azt jelentette, hogy az én anyámról soha nem beszéltek. Grün nagymamáék sem emlegették, pedig elég rendszeresen eljárogattam hozzájuk, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy minket az új anyához hozzá kell édesítsenek. Tekintettel erre a különös helyzetre, amelyikben nem érezhettem magam teljesen otthon, mert nem voltam teljes jogú családtag, az anyám nem volt édesanya s az apám ridegen bánt belünk, én az alkalmazkodás maximumára törekedtem mindig, hogy soha sehol ne okozzak gondot, súrlódást, veszekedést.
 
A Keresztény Polgári Olvasókör nagyon laza képződmény volt, a jobb parasztok tartoztak ide, de ott senki nem olvasott rajtam kívül. Egy L alakú épületben volt a kocsma, ott laktak nagyapámék, volt egy nagyobb terem, egy söntés és egy kisebb terem. A kocsma és az olvasóterem tehát egy épület volt, és az olvasókör annyit jelentett, hogy volt egy szekrény, ami lakattal volt bezárva. Ha azt nekem a nagyanyám kinyitotta, abban megtaláltam a Jókai-összest és a Herczeg Ferenc-összest. Ezt, mint egyszeri beruházást, az olvasókör beszerezte, de attól kezdve oda új könyv nem került. Énnekem ebből megvolt az a hasznom, hogy minden Jókait és Herczeg Ferencet elolvastam. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy a legjobb magyar író Herczeg Ferenc, mint egy édes mesét olvastam és nagyon élveztem. Elég korán eltűnődtem azon, hogy vajon az irodalomban miért nem találkozom azzal a faluval, ami valóságosan létezik körülöttem. A valóságos falut zavarosabbnak, szegényebbnek, kevésbé idillinek, cájgnadrágosnak találtam. Újkígyóson osztott iskola volt, de több épületben zajlott a tanítás. A helyi iskolák két tantermesek voltak. Három épület volt és háromszor két tanterem. Ha valamit tudok a világról, azt ebben a hat tanévben tanultam meg kiegyensúlyozott kedélyű, tanítani szerető, gyerekeket szerető tanító bácsiktól és tanító néniktől.
Gyerekkoromban volt egy vallási, és volt egy társadalmi vagy politikai lázadásom. Harmadikos elemista koromban esett meg velem, hogy a káplán úr, aki a hittant tanította, elmondott egy történetet, amely azt illusztrálta, hogy aki halálos bűnben hal meg, az a pokolra jut. A történet a következő: él a faluban egy nagyon rendes, jó fiú, vallásos, minden vasárnap templomba jár, sűrűn gyón, gyakran áldozik, szorgalmasan tanul. Egy nyári reggel elindul a templomba és találkozik a rossz gyerekkel, aki azt mondja, menjünk le a folyóra, fürödjünk. A csábító ördög olyan hatásosan működik a rossz fiúban, hogy a jó gyerek végül is elcsábul. A folyóhoz mennek, ahol a jó fiú kihevült testtel ugrik bele a vízbe, tüdőgyulladást kap, hazakerül, de mire a pap megérkezne, hogy az utolsó kenetet föladja, a jó fiú meghal. És mit gondoltok, gyerekek, ez a fiú, aki mindig jó fiú volt, de egyszer nem ment templomba, hová jutott halála után? A pokolba, mondta a káplán úr, ebből is láthatjátok, mennyire be kell tartani az egyház törvényeit és nem szabad bűnben leledzeni, vagy rögtön igyekezzünk meggyónni. Én azon kezdtem gondolkodni, hogy ez valami irtózatos igazságtalanság, és ha ezt az Isten így rendelte el, akkor nem lehet igazságos Isten, ez egy gonosz, veszélyes, sértődékeny úr fölöttünk. Ez egy nagyon nagy pillanat volt az életemben, mert egy naiv vallásosságból a kételkedés, a gondolkodás útjára lökött, és éppen egy pap, anélkül, hogy tudta volna, indította ezt el bennem. Én ezt megfogalmaztam magamban, de nem volt kivel megbeszélni.
A társadalmi lázadásom abból állt, hogy fölgyülemlett bennem egy súlyos ellenérzés a helyi társadalom nagyparaszti garnitúrája ellen, épp azért, mert lenéztek, s közben nagyon sok bunkóságot, faragatlanságot, durvaságot, béresekkel való rossz bánásmódot, a kapzsiság, a kisszerűség és egy hipokrita vallásosság sokféle módját érzékeltem. Ez elvezetett bizonyos kételyekig a falu szokásrendjével és erkölcsi törvényeivel kapcsolatban. Ezek csak lassan gyűltek bennem, mint a szociális lázadás apró jelei, és csak belül zajlottak, senkivel megbeszélni nem lehetett. Gyakran voltak olyan vágyképzeteim is, hogy majd elmegyek és huszár leszek, és egy huszárszázad élén bevonulok Újkígyósra, végig a Wenckheim utcán, gyönyörű mente lesz rajtam, zsinórok, és kard az oldalamon, s ez lesz majd a nagy elégtétel. Kettős életem volt: volt egy lelki életem, és volt egy szurtos, klottgatyás életem.
1940-ben tizenegy éves voltam, és túl vagyunk az első zsidótörvényen. S akkor azt hallom anyai nagyanyáméknál, hogy ők zsidók. Ezt én addig nem is nagyon tudtam, és időnként azt hallom a közvetlen környezetemben is, hogy zsidónak lenni az valahogy nem stimmel, ezzel valami baj van. A mostohaanyai rokonsághoz hozzátartozik egy községházán dolgozó ember, aki névnapokon, disznótorokon ott van nálunk, és a felnőttek politizálnak Hitlerről, zsidókról, oroszokról, és azt hallom ettől a nagybácsitól, hogy a zsidók milyen gonoszak, betolakodók ebben az országban, és hogy a zsidókat igenis meg kell büntetni. Azt hallom egy nénitől, hogy a zsidókkal még ráadásul az is baj, hogy Krisztus urunkat ők feszítették meg, és ennél nagyobb vétket elképzelni se lehet. S akkor elkezdett minden összezavarodni bennem, de az identitásommal még nagyobb bajom lett, haragudtam apámra, hogy miért azt vette feleségül, akit feleségül vett, nem tudtam mit kezdeni a Grün nagyanyám iránti szeretetemmel, elkezdtem őket szégyellni.
A legnagyobb árulást is elkövettem. 1941–42-ben már bejártam Békéscsabára a polgáriba, és hazafelé jövet Grün nagyanya mindennap kiállt a kapu elé, hogy na, jönnek a vonatról. Egyszer, amikor a társaimmal jöttem, éreztem, hogy a társaim azt kezdik figyelni, hogy na, most ez odaköszön a zsidó nagyanyjának, vagy nem köszönoda. És én nem köszöntem oda. Úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy a másik oldalon ott áll a nagyanyám. Soha ezt az árulást megbocsátani nem tudom magamnak. Talán ebből következik, hogy hosszú ideig voltak olyan álmaim, hogy a nagyanyám meg a nagybácsi meg a nagynéni visszajöttek Auschwitzból, én benézek a házuk ablakán, a pókhálós és poros ablak mögött látom az arcukat, néznek kifelé, és semmi más nincs az arcukon, csak néma szemrehányás, néma vád. Lehet, hogy ez szentimentálisan hat, de ez az álom nagyon sokáig előjött.
Soha nem esik szó róla, hogy a második világháború a gazdag parasztság számára gazdasági konjunktúrát jelentett. Ez jelentette az igazi kiemelkedést a harmincas évek elejének válságából, ekkor tudták megfizetni az adósságaikat, ekkor szabadult meg a falu az örökváltság terheitől is. Minden árucikknek konjunktúrája lett, búzának, kukoricának, disznónak, baromfinak. Elkezdtek ipari növényeket termeszteni, kendert, lent, ricinust, és ez a konjunktúra mint egy polgárosodási folyamat is belejátszhatott abba, hogy átvenni a szerepet a zsidóktól. Nem volt ellenükre, hogy a zsidó konkurencia, a zsidó gabonakereskedő eltűnt, akiről mindig az volt a gyanújuk, hogy valahol becsapja őket, és most meg is érdemlik, hogy így bánjanak velük. A lakosság nagy részében passzív antiszemitizmus volt, csak néhány aktívabb, nyilaskodó ember fordult elő. A Grün Sándor bácsi boltjának lehúzott redőnyére egy éjszaka ráfestették a hatágú csillagot, és akkor Sándor bácsi úgy gondolta, hogy noha már ki van keresztelkedve és minden vasárnap ott vannak a templomban, elmegy Újkígyósról, mert itt túlságosan szem előtt van. Beköltöztek Békéscsabára, hátha ott el lehet jobban tűnni.
Az én látványos politikai lázadásom a szlovákiai és az erdélyi bevonulással függ össze. Egyre kevésbé tudtam elfogadni azt a hazafiaskodó, antiszemita szellemiséget, ami dőlt rám az iskolában, az újságokból, a kocsmából, a borbélyműhelyből, a KALOT aktivizálódásával. Egy tízéves gyerek számára nagyon megrázó, ha azt kezdi érzékelni maga körül, hogy bűnös valamiben, amiről egyáltalán nem tehet. A neveltetése, az életformája, a szokásai – minden tagadja azt, amivel vádolják. Katolikus vallásban nevelkedik, semmiféle zsidó vallásosságot nem tapasztal maga körül. A vád tehát végképp megfoghatatlan a számára. Az édesapám nem segített ezeknek a gyerekkori kínoknak a feloldásában. Azt hiszem, hogy az apámból nem az ehhez való intelligencia hiányzott, inkább valamilyen erős gátlás tartotta vissza. Ezt nem lehet gonoszságnak tekinteni. Inkább fatalizmusról lehet szó, amelyik mindig belenyugszik a dolgok folyásába, és valamilyen csodában reménykedik, hogy talán nagy baj mégse lesz. A másik oldalon ott volt a svábság, és ez az apámat is befolyásolta. Választania kellett volna Hitler és a tisztesség között, és ő nem választotta Hitlert, de azt a fajta tisztességet se, amelyik egy karakán kiállást kellett volna hogy jelentsen, vagy legalábbis egy csöndes, de szívós ellenállást az ellen a mágikus hatás ellen, amely Hitlerből és a Harmadik Birodalomból sugárzott rá és az almáskamarási sváb rokonokra. Ennek nem tudott ellenállni, ahogyan a falu más lakóinak is imponált a német civilizáció, a német hadsereg fegyelme és felfegyverzettsége, majd imponáló győzelmei. Ennek hatása alól ő se tudott teljesen kikerülni. Az almáskamarási sváb rokonok elég hamar beléptek a Volksbundba, sőt két unokatestvérem az SS-be is jelentkezett, így rokonilag is folytonos befolyás alatt állt. Ezt úgy is tárgyalhatnám, mint egy sötét és titkolandó történetet a családi múltamból, de nem vagyok hajlandó így tárgyalni, mert egyrészt tudok magyarázatot a dolgokra, másrészt ezek egyike-másika mentség is. Az én almáskamarási sváb rokonaim az analfabetizmus szintjén álltak kulturálisan, és a legszegényebb szegényparasztság szintjén szociálisan. Ha érkezik hozzájuk egy olyan agitáció, amelyik kulturálisan a nagy német nép kultúrájához köti őket, szociálisan pedig nemcsak hogy jólétet ígérnek, földet, földosztást, hanem úri pozíciót is ebben az országban, akkor ennek nagyon nehéz ellenállni. Anélkül, hogy ezek a rokonok igazából tudták volna, ki az a Hitler, mi az a nácizmus, van-e valamilyen tisztességfedezete ennek az ideológiának, sodródtak a többiekkel, és beléptek a Volksbundba. Majd egy rendkívül erős agitáció kezdődött Almáskamaráson és az Elek nevű sváb faluban is a fiatal fiúk SS-be léptetése dolgában. Ígéretek sokasága hangzott el, hogy a világ elit hadseregébe fogtok belelépni, egy győztes hadsereg katonái, a világ urai lesztek. Az az unokatestvérem, Engelhardt Jóska, akinek két elemije volt és írni-olvasni nem tudott, tátott szájjal hallgatta ezeket az ígéreteket, akárcsak Ádám, az öccse. Mindketten a közeli Bánkúti József főherceg uradalmába jártak aratni, kukoricát kapálni, répát szedni, ehhez a szegényparaszti léthez képest összehasonlíthatatlanul más létezésmódot ígértek nekik, és mire észbe kaptak, már jelentkeztek az SS-be, be is vonultak, és időnként kaptunk tőlük tábori lapot. A keleti frontra kerültek.
Az egyik nap Grün nagymama volt az eszembe, a másik nap a sváb nagymama. A svábság és a zsidóság birkózása bennem már csak azért is el-elbillent a svábság javára, mert hiszen én valójában nem voltam zsidó. Sőt a zsidó rokonaim sem voltak zsidók, sem a külsejükben, se a viselkedésükben, se a szokásaikban nem lehetett tetten érni semmi olyasmit, ami mássá tette volna őket. Arról is sokáig meg voltak győződve, hogy vannak ugyan ezek a zsidótörvények, de akik az országot vezetik, mégiscsak urak, és a németekről sem hihető, hogy valami kegyetlen dolgot hajtanak majd végre, hiszen a német mégiscsak kultúrnép. Ez a fajta zsidó önámítás át- és átjárta az asszimiláns zsidóságot, és az újkígyósi rokonság hasonlóképpen viselkedett. Minthogy azonban a nyomás egyre nagyobb lett, elérkezett a második zsidótörvény is, a kocsmát föl kellett adni, 1941–42 körül átváltottak gabonakereskedésre, a Grün-rokonságban kezdett nőni az ellenérzés a kormányzat és a hivatalos politika ellen. Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. Hogy annak ugyan örülni kell, hogy a csonka Magyarország visszaszerzi az elhódított területeket, de ezt a visszaszerzést olyan hatalomnak köszönhetjük, a hitleri birodalomnak, és olyan hazai politikai vezetés hajtja végre, amely az ellenségünk. Abba az örömbe tehát, hogy Észak-Erdély visszakerült hozzánk, egy akkora üröm vegyült, hogy ez engem is visszafogott attól, hogy elmenjek megnézni ezt a filmet, és azonosuljak vele. A tanító bácsi felelősségre vont emiatt, súlyos szemrehányást tett: rossz magyar vagyok, ha ebből az általános örömből ezzel a gesztussal kivonom magam.
A háborúba való belépésre nem úgy reagált a falu, mint a Felvidék és Észak-Erdély visszaszerzésére. A területnagyobbítási akciókat természetesen jól fogadták, a Szovjetunióval való hadba lépést viszont egyáltalán nem. Ebbe belejátszik, hogy még élt az első világháború emléke. A nem is olyan nagyon öregek megjárták az orosz frontot, tudtak a Bruszilov-offenzíváról és a Kárpátokban folyó harcokról, és tudták, milyen mérhetetlenül nagy Oroszország. A háborút olyan dolognak tekintették, amelyiknek nagyon kétes a kimenetele. Hitler addigi hadisikerei, amelyeket Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Franciaországban elért, imponáltak ugyan, de emlékszem olyan felnőtt-beszélgetésekre, amelyekben fejcsóválva az hangzott el, hogy ebbe bele fog törni Hitler bicskája. Mi magunk is belekeveredtünk a háborúba, és ez a parasztember számára csak annyit jelent, hogy itt a baj, mert a fiúnkat el fogják vinni katonának, és a fiúnk segítségére itthon nem számíthatunk, a fiúnk talán haza sem jön. Ezek is belejátszhattak abba, hogy szkeptikusan ítélték meg, ami 1941 nyarán elkezdődött.
Hivatalosan akkor kellett számot adnom először a származásomról, amikor fölvettek a békéscsabai polgári iskolába. A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell. Úgyhogy az igazgató zordan fogadott bennünket, és azt mondta, hogy majd a jövő nyáron. Akkor én már a hetediket végeztem volna, és túlságosan öregecske lettem volna ahhoz, hogy elsős polgárista legyek. Valaki aztán fölvilágosított bennünket, hogy végezzem el az elsőt magánúton, úgyhogy az elsőt magánúton elvégeztem. Hamar kiderült, hogy óriási előnyben vagyok a többiekhez képest, hiszen ők négy elemit jártak ki, én meg hatot, ezért én már mindent tudtam, amit a polgári első-második osztályában tudni kell, két évvel érettebb voltam. Néhány hét alatt kezdtem kitűnni, érettebbnek látszottam, és tudtam, hol van Tunisz és Madagaszkár, tudtam osztani, szorozni törtekkel is. A baj akkor kezdődött, amikor minden gyereknek a nagyszülőkig visszamenően hivatalosan igazolnia kellett, hogy kicsoda is ő voltaképpen. Mintha az döntötte volna el az ő kicsodaságát, hogy ki volt a nagyanyja. Abban az osztályban volt egy stréberségig összeszedett fiú, eredetileg újkígyósi, de akkor már Békéscsabán laktak. Volt egy olyan pillanata ennek az igazolásos időszaknak, amikor ez a fiú az első padban ülvén hátrafordult, és azt mondta, hogy is hívják a te anyádat? Egy egész osztály előtti színvallásra kényszerített. És én mondtam, hogy Lindner Ilonának, a nevelőanyámat csakugyan így hívták. Mire ő: de volt neked egy édesanyád is, azt hogy hívták? És akkor mondanom kellett, hogy Grün Irénnek. Ez a Grün név az osztálytársaim körében egyértelművé tehette, hogy itt egy zsidó anyáról van szó. Nagyon kemény, rossz pillanat volt. Összegyűjtöttük a keresztleveleket, és ezek a polgári iskola számára igazolták, hogy velem baj van, mert az apám római katolikus ugyan, de az anyám zsidó és a nagyszülők is azok. A tanárok egy része visszafogottabbá vált, másik része pedig úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Viszont továbbra nem vehettem részt a leventefoglalkozásokon, méltatlanná váltam rá, egy-két társammal együtt, akikről szintén kiderültek ilyen bajok. Karszalagot kaptunk, és míg a többiek leventefoglalkozást űztek, minket iskolai közmunkára fogtak, hogy lapátoljuk a szenet be a pincébe, vagy takarítsunk. A dolog megalázó volt, mert elkülönítettek a többségtől, szalagot tettek a karunkra és kényszermunkát végeztettek velünk. Ez azonban csak néhányszor történt meg, majd elfelejtkeztek az egészről.
 
Egy szerény jövőelképzelés következtében történt úgy, hogy nem gimnáziumba, hanem polgáriba mentem. Már az is órási dolognak számított, hogy továbbtanulok. Minthogy hat elemit jártam és a családban semmilyen indíték nem volt arra, hogy engem továbbtaníttassanak, meg se fordult a fejünkben, hogy gimnáziumba mehetnék. Már csak azért sem, mert a gimnázium nyolcosztályos volt, ez azt jelentette volna, hogy a családnak tizennyolc éves koromig el kell tartania, és ezt a luxust nem engedhették meg maguknak. Az apám a polgári iskolai továbbtanulást is fölöslegesnek tartotta, de előttem az emelkedésnek ez is valamilyen csodálatos lehetősége volt, és rettentően büszke voltam rá. Ezzel kezdődött meg a faluból való kiemelkedésem története. Görcsösen vágytam rá, ami nem szép tőlem. De menekülni akartam onnan, a szégyeneim helyszínéről, egy új közegbe, ahol nem ismerik az előzményt, ahol, ha értékelnek valamire, akkor saját értékeim alapján teszik és nem a fölhalmozódott szégyenek és a családi vonatkozások ismeretében.
Volt néhány kedves tanárom és volt néhány újdonság, amihez ismeretként a polgári iskola révén hozzájuthattam. Az egyik, hogy színvonalasabb matematikaoktatásban részesültem, és újdonság volt az idegen nyelv, elsőtől kezdve német nyelvet tanultunk. Minthogy a polgári praktikus iskola volt, levelezést tanított, hogyan kell egy kérvényt megfogalmazni, milyen legyen a külalakja. Németből is levelezésfélét kezdtünk tanulni. De az egész iskolának volt egy kellemetlen, katonás jellege. Ahogy mentünk bele a háborúba, úgy vált ez az iskola egyre inkább egy katonai előképző hellyé, ahol a leventeoktatás maga is egyre katonásabb lett, és az iskolai formulák, rituálék is militarizálódtak.
A falu eközben még mindig a háborús konjunktúra áldásait élvezte. A hadigazdálkodás egyre több gabonát, konzervet, élelmiszert kívánt, a merészebb paraszti vállalkozók szép vagyont gyűjtögettek össze ebből a konjunktúrából. Ezen még az sem rontott sokat, hogy elkezdődött az úgynevezett Jurcsek-rendszer, amely egy hadigazdálkodásos, beszolgáltatásos rendszer volt. Lehetett Jurcseket szidni, de a falu nem élt rosszul, élvezte egy világháború előnyeit, és tekintettel arra, hogy a második magyar hadsereg veresége után nagyon kis létszámú magyar hadsereg tartózkodott a keleti fronton, itt még csak egy-egy családból hiányzott valaki. 1944 nyarán kezdődött a munkaerőhiány, amikor újabb egységeket küldtek a frontra.
1944 tavaszán egy olyan rendelkezés jött, hogy a zsidók sárga csillagot kötelesek hordani, és a nap bizonyos szakában nem mehetnek az utcára. Grün nagyanyáék ott laktak mellettünk, ugyanis 1940 elején odaköltöztünk a Hosszú utca darabvégbe, a Grün-porta mellé. Amikor már zordra fordult a helyzet, a nevelőanyám – az öcsém és énirántam való aggodalomból – ránk parancsolt, hogy ne menjünk át nagyanyáékhoz, s a kerítésen át is csak akkor beszéljünk velük, ha meggyőződtünk róla, hogy ezt senki nem látja az utcáról. Ez mindenképp egy furcsa, zavaros érzelmi helyzetet hozott létre, hogy a nagyanyámtól tartózkodnom kell. Időnként csendőrök jöttek ellenőrizni. A nagymama, ha kiállt az utcára, eltakarta a csillagot. Nem éreztek istenbüntetést abban, hogy a sorsuk ilyenné alakult, mert semmilyen vonatkozásban nem érezték bűnösnek magukat. Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza. Mi, az öcsémmel azért úszhattuk meg, mert még lehetett formulát találni arra, hogy mi kivételezettek lehetünk. És mert – ezt utólag gondolom így – a falu elöljáróságában volt annyi tisztesség, hogy nem hozták apámat meg a nevelőanyámat ilyen lehetetlen helyzetbe, hogy a két gyereket fogják és elviszik.
Feltűnően kevés zsidó család élt ebben a faluban. A Grün nagymamához tartozó családtagjaimon kívül egy Bender Ottó nevű bádogosmester és a családja, valamint egy orvoscsalád. Az orvosék és a bádogosék ingóságait Grün nagyanyámék házában gyűjtötték össze egy kocsmai nagyterembe, ahová sok bútor és minden egyéb elfért, majd lepecsételték Grün nagymama házát. Ebben az időben már megszerveződött a légoltalmi szolgálat és engem, mint tizenöt éves fiút bevontak ebbe, ami két dologból állt. Egyrészt ülni kellett egy rádió mellett, és ha bemondták, hogy Bácska–Baja légiveszély, akkor a templomtoronyban ülő légoltalmi ügyeleteseknek kellett szólni és félreverték a harangot. Másrészt fönt kellett lenni a toronyban a harangok mellett. Akkor történt, hogy én éppen ott voltam a községháza udvarán – ott volt ugyanis a rádióhallgatás –, amikor megérkezett a községi fogat, egy lovas kocsi és abban tökrészeg emberek. Kiderült, hogy leltározni jártak a Grün nagymama-féle házban, és ott találtak az orvosék révén italokat. Az italt megitták és bizonyos elmozdítható és értékesnek vélt tárgyakat magukhoz vettek. A községi kocsist, aki a lovakat vezette, és aki szintén részeg volt, Ábris bácsinak hívták. Ábris rendkívül boldogan emelt ki a kocsiderékból egy nagy papírzacskót, hogy elhozta, amit ott talált, az összes kristálycukrot. Vitte be az istállóba, hogy eldugja, amikor egy perc múlva káromkodva jött ki, hogy a fene egye meg ezeket a zsidókat, még most is becsapnak: ez nem is cukor, hanem keserűsó. És lehetett érezni, hogy a zsidókra csakugyan haragudni kell és el is kellett innen vinni őket, hiszen becsapták Ábris bácsit, mert cukor helyett keserűsó van a zacskóban. Akkor odanyúlt a kocsiderékba, mert minden fényképet, amit találtak, összeszedtek, azokat szétszórta az udvaron és mindenki taposgált rajta. Én ott voltam légoltalmi szolgálatos és néztem, hogyan taposnak a nagyanyám fényképén, a nagynéném fényképein, talán meg az enyém is ott volt a többi között. Nem mertem szólni, nem mertem föllázadni, nem mertem kiabálni és nem mertem sírni. Azon se, hogy láttam, hogy a kocsiderékban ott van a nagyanyám pöttyös bögréje, és a jól ismert falióra, amelyik minden negyedórában egy kedves hangot bocsátott ki. Néznem kellett ezt a társaságot, amint tökrészegen és teljes közönnyel viseltetnek a hullarablás iránt, amit akkor ők csináltak. A falu népe persze látta, amikor elvitték őket, de minthogy a kocsma már rég megszűnt, egy utcával arrébb már nem is tudtak a dologról, a közvetlen környék pedig sopánkodva tudomásul vette. A velünk szemben lakó család kárörömmel beszélt erről. A falu nem úgy élte ezt át, mint egy egész falun esett szégyent. A legtöbb, ameddig valaki eljutott, egy fejcsóváló sajnálkozás volt. Mint valami természeti csapást fogták föl, ami mindenképpen rajtunk kívül esik, tehát nem tehetünk semmit se ellene, sem mellette. Azt hiszem, hogy akkor is ugyanaz lett volna, ha például a faluból összeszedik a barna szeműeket. Vagy később a svábokat. Olyan politikai vákuumot éreztem, olyan apolitikusságot, amiben semmi nem mozdult, amiben a tudatosságnak, az ország életében való felelős részvételnek semmiféle jelét nem láttam. Úgyhogy nekem az az alapérzésem, hogy ez az ország minden szörnyűséget, amit velünk csináltak, passzív szemlélőként élt meg és csinált végig. Márpedig a történelem akkor már nagyon pörgetett bennünket.
Közben Almáskamaráson ott volt a két SS-unokabátyám és az anyjuk, aki nekem nagynéném volt, Pfeff Teréz, de mindenki Rézi néninek hívta. Ezzel a nénivel megint ambivalensek az érzéseim. Ő az, aki belépett a Volksbundba, és ő az, aki a két fiát is az SS-be küldte, ő az, aki az egyik fiát emiatt el is veszítette, mert a keleti fronton a fiatalabb meghalt. De ez egy ember történelmi szerepének a megítélése, egy asszonyé, akinek fogalma sem volt róla, mi az a Volksbund és mi ez az egész, ami itt körülöttünk van. Nem tudott se írni, se olvasni, mérhetetlen szívjóság volt benne, és mindenféle kétlelkűség, álság meg cinizmus hiányzott belőle. Népviseletben járt, sváb nagyszoknyában, blúzban, fejkendővel. Ő volt az, akitől a legtöbb babusgató szeretetet kaptam. Ez a Rézi néni aztán megbűnhődött azért, hogy a két fiát elengedte az SS-be, mert menekülnie kellett Magyarországról. Ő még a kitelepítést sem merte megvárni, tudta, hogy az ő bűne nagyobb, mint az átlag sváboké, tudta, hogy bűnösnek fogják tartani. Ezért 1944 nyár végén befogták a két lovukat, fölrakták az oldal szalonnát, két nagy kenyeret, ágyneműt, dunnát, párnát, és elindultak Almáskamarásról. Addig mentek-mendegéltek, míg Heidelbergbe nem értek. A többség Almáskamaráson maradt. Szorongani szorongtak, de attól nem tartottak, ami azután bekövetkezett. Nem tartottak se attól, hogy a fiatalabbjait már 1945-ben elviszik a Szovjetunióba, bányába dolgozni, és arról se tudhattak, hogy egy-két év múlva az egész falut kitelepítik. Számomra az volt a kérdés, mit kezdjen az ember valamivel, amiről nem tehet, amibe belekeveredett, amiben választania kellene, és mégse választ radikálisan, vonzódik ide is, meg oda is. Ezt lehet erkölcsileg megítélni, sőt elítélni. Ha így van, akkor most nekem is el kell ítélnem magam. Én tizennégy-tizenöt évesen hányódtam ide-oda, attól függően, honnan éreztem nagyobb életveszélyt. Minthogy én a gettóba vitelt és Auschwitzot az öcsémmel együtt megúsztam, ebből arra következtettem, hogy én ide tartozom, hogy én mégse tartozom azok közé, akiket ilyen súlyosan büntetnek. Tehát, ha fájlalom is, ami az anyai nagyanyámmal és annak a családjával történt, de én most megúsztam, és nem tehetem az esetért közvetlenül felelőssé az almáskamarási sváb rokonokat.
1944-ben tizenöt éves voltam. Nagy izgalommal olvastam a fronthelyzetről. Soha nem képzeltem azonban, hogy mi is fronthelyzetben leszünk majd. Egyébként is úgy gondoltam, a szovjet hadsereg valahol az Észak-Kárpátoknál fog belépni a Kárpát-medence területére, tehát ha idáig ér is a front, sokkal később kerülünk sorra. 1944. augusztus 23-án azonban a románok kiugrottak, és átálltak a szovjet oldalra, minek következtében a szovjet hadsereg valahol Kisinyov, Iaşi környékéről néhány nap alatt odaértek a falunk szélére. Újkígyós 25–30 kilométerre van a román határtól, és a szovjet csapatok már szeptember végén ott voltak Aradon, úgyhogy egy pillanat alatt fronthelyzetbe kerültünk. 1944. szeptember elején elkezdődött a polgári iskolai tanítás Békéscsabán, ekkor én negyedik osztályos voltam. Nagyon zavart körülmények között folyt a tanítás, sűrűn voltak légiriadók, mert a Békéscsaba–Lökösháza–Kürtös–Bukaresti vonal nagyon fontos katonai vasútvonallá vált. Attól kezdve nem mentem be az iskolába. Egy-két nap múlva megjelent egy parancs a környék minden falujában, hogy a tizennyolc-ötven éves férfiak jelentkezzenek a községházán, háromnapi hideg élelmet vigyenek magukkal, takarót, evőeszközöket. Ekkor a községházán apám is gyülekezett. Elvitték a faluból a teljes munkaképes férfi lakosságot. Újkígyós ott maradt egy szorongó, riadt állapotban, munkára és hadra fogható férfiak nélkül, a front közelében.
1944. október 6-án reggel megjelent fölöttünk egy repülőgép és alacsonyan röpködve körözött az udvarunk fölött, akkor én, mint nagyokos, azt mondtam a mamának, hogy ezen a repülőgépen ötágú piros csillag látható, szerintem ez egy szovjet repülőgép. A mama azt mondta, ugyan, ne beszélj már ilyet, hát hogy kerülne ide? Pedig szovjet repülőgép volt, aztán még több is megjelent, és bombákat kezdtek potyogtatni. Ekkor már megijedtünk és átmentünk a szomszédba, akiknek egy tökéletes légoltalmi pincéjük volt. Majd légi csata kezdődött fölöttünk, szovjet és német vadászgépek lövöldöztek egymásra. Ültünk abban az óvóhelyfélében, fölöttünk időnként le akart szakadni az ég, dél lett, amikor a szomszéd bácsi azzal a hírrel jött, hogy gyertek ki, mert a Wenckheim utcán végig óriási tankok állnak. Följöttünk, harminc hatalmas tank állt sorban az utcán. Nyíltak ki a kör alakú tetők a tankokon, bújtak ki belőlük a katonák. Alig bújtak ki, elkezdtek dinnyét enni, mikor már kiették, elkezdték viccből egymás fejéhez csapni a héjat. Óriásiakat kacagtak, füstösek, kormosak voltak. Olyanok voltak, mint a cséplőmunkások, amikor leáll a gép, pihennek, és még van erejük és kedvük egymással tréfálkozni. Odajött hozzám egy katona és egy üveg befőttet nyomott a kezembe. Ott álltak egy óra hosszat, majd jött egy parancs, becsukódtak a páncéltornyok fedelei, és csörömpölve elvonult az egész cséplőgépes társaság. Akkor a szomszédok összeszaladtak, hogy most mi történt velünk. Kiderült, hogy az üveg befőtt Bozóék spájzából való, mert oda bementek a katonák, és leemeltek néhány üveggel, és mint afféle jószívű emberek, az egyiket rögtön nekem adták ajándékba, és a dinnye is ugyanonnan származott. Tizenöt éves voltam, teli szorongással amiatt, hogy az én furcsa születésem miféle helyzetbe sodorhat még, de akkor valami óriási megkönnyebbülést éreztem. Azt, hogy ha ezek az oroszok ilyen könnyedén ideszaladtak, akkor itt megszűnik az eddigi törvények érvényessége, itt új világ kezdődik. És lehet, hogy egy rossz világ lesz, de legalább életben maradok benne.
A front mögött valószínűtlen egzisztenciák sokasága járkált géppisztollyal, félig katona-, félig civil ruhába öltözötten és megszédülve attól, hogy fegyver van a kezükben, és elkezdődött, amit aztán az egész ország zabrálásának nevezett el. Ezek között a furcsa figurák között voltak magyarok, románok, ruszinok, szovjet szökött katonák. A falu teljesen ki volt szolgáltatva nekik, amíg oda nem helyeztek egy kis szovjet helyőrséget, sebesült, lábadozóban lévő, idős szovjet katonákból. A parancsnok beköltözött a kántortanító házába. A községházán még megvolt a hintó és a két csődör. Az az Ábris, aki 1944 nyarán részegen szidta a zsidókat, amiért becsapták őt, hogy a zacskóban nem kristálycukor van, hanem keserűsó, ott maradt a községházán, és mivel valamilyen hadifogságbeli előzmények miatt gagyogott valamit egy szláv nyelven, ő lett a helyi szovjet parancsnok tolmácsa, csicskása, mindenese, és aki a szovjet parancsnokot képviseli tolmácsként, a második számú hatalom a faluban. A zabrálások idején az egész falu bújt és rejtegetett. Gyorsan elkezdték levágni a disznókat, és a szalonnát, zsírt a legelképesztőbb helyekre eldugdosták, kútba eresztették a zsírosbödönt, a szalmakazlakba dugdostak be rengeteg mindent. Dugdosták a lányokat, fölöltöztették őket madárijesztőnek. Szétbogozhatatlanul összekeveredett a hivatásos zabráló a rekviráló orosszal. 1944 nyarán a búza, árpa nagyon jól termett, és ősszel csodálatos kukoricatermés volt. Tekintettel arra, hogy a front már nyár végén közel volt, és a közlekedés, a szállítás összezavarodott, a falu nyakán ott maradt az egész nyári termés. Ezért élelmezésileg különös helyzetbe kerültünk, miközben Budapest már éhezett, mi belefulladtunk a szalonnába, a zsírba, a kolbászba. Rengeteg búza, liszt volt mindenütt. Ami már-már istensértő dolog volt, csöves kukoricával fűtöttünk. Korábban nagyon sok disznót, borjút és marhát levágtak, rengeteg hús volt a faluban. Olyannyira, hogy amikor 1945 telén és tavaszán megérkeznek a cserélők, a batyusok, akkor Újkígyós készen állt arra, hogy fél kiló szalonnát adjon egy férfiöltönyért. És ez így is történt.
A mama éppen állapotos volt, és hogy legyen egy férfi a háznál, elküldött Dézsiékhez, beszéljem rá Miskát, hogy amíg ilyen bizonytalan a helyzet, lakjon és aludjon nálunk. Ő a falu szegénységéhez tartozott és a vitákban elkezdett furcsákat mondani. Kiderült, hogy az apjával együtt ő már tagja a helyi kommunista pártszervezetnek, amelyik valamikor 1944 novemberében a kultúrházzá lett leventeotthonban alakult meg. Valamilyen műsoros este volt, ahová Dézsi Miska hívott minket. Én is elmentem. Verseket mondtak meg énekeltek, meg volt egy asszonyság, aki harmonikakísérettel magyar nótákat énekelt. Mikor az egésznek vége volt, akkor a színpadról valaki azt mondta, hogy elvtársak, most pedig énekeljük el az Internacionálét. Fogalmam se volt, hogy mi az, hogy elvtársak és mi ez az Internacionálé. Legnagyobb csodálkozásomra az egész tömeg elkezdte énekelni, hogy Föl, föl, ti rabjai a földnek... Kiderült, hogy amíg mi otthon összebújtunk a kukoricatűz mellett, addig a falu már elkezdett szervezkedni. A kommunista pártnak nagyon sok tagja lett hirtelen, de még több tagja a kisgazdapártnak. A falu többségének a rezerváltságából, óvatos várakozásából, szkepsziséből derült ki, hogy az ország történetének ezt a kommunista kezdetét nem tartják a sajátjukénak, és 1945 elején már manifesztálódott is, hogy egy nagyon erős kisgazdapárt működött a faluban, egy nagyon gyenge szociáldemokrata párt, a parasztpárt viszont szinte egyáltalán nem. Ez a három párt volt létező Újkígyóson.
A helyi kommunista párt vezetésének már az első pillanatban súlyos szervi hibái voltak, amik a Magyar Kommunista Párt egészét is jellemezték. Az egyik vezetője ugyanis egy volt nyilas suszter lett, aki a dologtalanságáról volt nevezetes és arról, hogy el tudta szellenteni a Rákóczi-indulót, tehát politikailag és erkölcsileg kétes egzisztencia. A kisgazdapárt helyileg a Keresztény Polgári Olvasókörben kezdett gyülekezni, és a falu teljes gazdalakossága ehhez a párthoz tartozott. Viszonylag hamar kiderült, hogy el fog kezdődni egy politikai küzdelem. A községházán a kommunisták vették át az irányítást, de a főjegyző és a községi bíró nagyon hamar hazakerült, és be-bejárogatott a községházára. A kisgazdapárt nagyobb létszáma ellenére nagyon kevés erővel és hatalommal bírt, és nem is nagyon léptek föl.
1944–45 fordulóján Budapesten a legszörnyűbb események sokasága zajlik, az ostrom, a nyilasok, az éhezés, a bombázások, a halottak sokasága, amikor Újkígyós nem tud mit kezdeni rengeteg ennivalójával és azzal, hogy el kell kezdeni valamilyen normális civil életet. Miközben Európa szenved, az országnak ez a régiója bálokban, kultúreseményekben tobzódik. Ekkor iratkozom be én is tánciskolába, fél zsák búzáért. Egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott békéscsabai fiú, egy társával és egy nyolcadikos gimnazista lánnyal kitalálták, hogy Újkígyósra jönnek, és meghirdetik: Újkígyós teljes bejáró diákságát felkészítik, hogy a tanév végén, magánúton vizsgát tehessenek. Mindezért terményt kértek. Üzleti vállalkozásnak tekintették meg kalandnak, önmaguk kipróbálásának. Életem legnagyobb élményeinek egyike volt ez. Tőlük tudtam meg, hogy ami kinyomtatva olvasható, nem biztos, hogy mind igaz. Tőlük tudtam meg, hogy van tehetséges és közepes író, sőt van tehetségtelen is. Tőlük tudtam meg, hogy az egész világ ezzel a kritikai mérlegeléssel tekintendő. Ők semmilyen pártnak nem voltak elkötelezettjei, de a népi írókon nevelkedtek, tudták, ki az a Veres Péter, Illyés Gyula, mindent olvastak tőlük. Ez a népi írókon nőtt kultúra keveredett egy városi, polgári műveltséggel is. Nem éreztek ellentmondást abban, hogy a Puszták népét olvassák, és mondjuk, amerikai slágereket szeretnek. Hallatlan nyitottság jellemezte őket és azt az iskolafélét, amit szerveztek. Ott tapasztaltam először, úgy is lehet tanulni, hogy nem fenyeget bennünket nádpálca, megbuktatás vagy felnőtti dorgatórium. A legjobb életkorban ért ez engem. Tizenöt-tizenhat éves voltam, ekkor kezdtem érezni, hogy egy világ kezd kinyílni előttem, hogy mindent más színben nézhetek és láthatok. A sok magamba fojtott búbánat – mert egy rosszkedvű, savanyú kis kamasz voltam –, keserűség váltódott föl valami megkönnyebbülésre, valami jobb kedvre, annak az érzetére, hogy a világ tele van olyan izgalmas dolgokkal, amelyek szellemiek. Könyveket adtak a kezembe, és kikacagtak, amikor eldicsekedtem, hogy én mennyi Herczeg Ferencet olvastam már. Akkor derült ki számomra, hogy Herczeg Ferencet kézbe venni egyszerűen nem illik. Ezzel a körrel 1945 nyár elejéig, tehát a negyedikes polgári iskola magánvizsgájáig tartott a kapcsolatom. Addigra úgy éreztem, hogy én egy kicserélt ember vagyok.
1945 tavaszán történt a földosztás. Nagyon sok kiosztható föld volt, a Weinckheim-uradalomnak akkor már csak körülbelül 16 ezer katasztrális holdja volt, de voltak kisebb, öt-hatszáz holdas, felosztható birtokok is, amelyek tulajdonosai nem dicsekedhettek valamilyen ellenállási érdemmel. A teljes Weinckheim-uradalmat felosztották. Megalakult a földigénylő bizottság, amely kizárólag helyi tagokból állt, a helyi kommunistákon kívül a kisgazdák is képviseltették magukat, s egy parasztpárti meg egy szocdem párti is volt ebben a bizottságban. Állandó veszekedés folyt, de nagyjából rendben lezajlott az egész, méghozzá olyan korán, hogy még maradt idő a tavaszi szántásra és vetésre is. Differenciáltan kaptak, két holdtól tíz holdig. A kézi szerszámon kívül az uradalomtól semmit nem lehetett elhozni, a föld mégis fel volt szántva, mire vetni kellett. A hadifogságban lévőkre is gondoltak, a feleség itt volt helyette és ő kapott. Mindenki, aki igénylő volt, földhöz jutott. Almáskamaráson is megkezdődött a földosztás, mert föl kellett osztani a hatalmas József főhercegi uradalmat. Ezt felosztották a közvetlen környék népessége között. Aki Volksbund-tag volt, az érvényes törvények szerint nem kaphatott földet. Ekkor már csak egy nagynéném élt Almáskamaráson, hiszen az idősebb még 1944 őszén kocsira ült és elindult nyugat felé az urával együtt. Egy Franciska nevű nagynéném élt ott, három kicsi gyerekkel, a férj magyar katonaként valahol. A férj megérkezik, fogságból, és folytatják megszokott életüket, amíg a falut 1945 nyarán körül nem veszik a szovjet katonák és fiatalokat össze nem gyűjtik, és el nem viszik őket a Donyeck-medencébe. De az én rokonaimat ez nem érinti. Ez a nagynéni már középkorú asszony, a férje egy középkorú férfi. Ez egy büntetőakció volt, és a volt Volksbund-tagok munkára képes asszonyaira, lányaira és férfijaira terjedt ki. A falu svábsága úgy érezte, hogy most életük egy büntetéses korszaka kezdődik és ez az első állomás. Arra nem gondoltak, hogy kitelepítés lesz belőle, de arra, hogy őket itt mindenféle diszkriminációk és atrocitások fogják érni, föl kellett készülniük. A kitelepítés a kollektív büntetés jegyében történt, mindenféle jog és erkölcs szerint is elítélendő, de egyúttal rettenetes ostobaság volt, mert az ország lakosságának egy szorgalmas, tehetséges részétől fosztódtunk meg, olyan emberektől, akiknek a munkája segítette volna az országot a háború utáni mélypontról följebb emelkedni. Máig hiányzik ennek a száz-kétszáz-háromszázezer embernek az ország gyarapodásához való hozzájárulása. Nem szólva arról, hogy érzelmileg is mekkora kárt okozott: az ország egy több százezres ellenséget szerzett magának. Olyanokat, akik sírva és nosztalgiával gondoltak haza, a parasztházaikra, a földjükre, a diófáikra, a lovaikra, és közben az öklüket rázták azok miatt a magyarok miatt, akik ezt csinálták velük. A helyükre jórészt Szlovákiából elűzött magyarokat telepítettek be, és a környék olyan szegényeit, akiknek nem volt saját házuk. Akkor ebek harmincadja kezdődött, a meglévő jószágállomány fölélése, a házak állapotának a romlása.
 
Rákosi meglátogatja a szlovákiai magyar áttelepülteket
Mafirt Krónika 1947. május
Filmhíradók Online
 
Senki nem érezte véglegesnek a helyzetet, senki nem érezte igazán a magáénak a javakat. Hosszú ideig nem tudtuk, hová települtek ki a rokonaink, csak 1956 után írtak nekünk, amikor úgy tudták, hogy most már fölvehetik velünk a kapcsolatot és mi sem nézünk valamilyen büntetés elé, ha levelezünk velük. Az almáskamarásiak többségét Stuttgart mellé telepítették, egy Geradstetten nevű faluba, ahol nagyon rosszul fogadták őket. Egyrészt az akkori szegénység, élelemhiány miatt, másrészt cigánynak tekintették őket, furcsa beszédük, sok szoknyájuk, tarkabarka viseletük miatt, és amiatt, hogy szedett-vedett népség, batyukkal jönnek, és az amúgy is kevés élelemből még ők is fogyasztani akarnak. Néhány kemény év következett a számukra, de mindegyik kis faluban új negyedecskék épültek a betelepültek számára. Amikor én először odajutottam, akkor már jó egzisztencia, szép házak, beépültség fogadott. A fiatalok között még villongások voltak, de addigra a környék már befogadta a betelepülteket. Az én nagybátyám, aki szegény ember volt, építési vállalkozóként bukkant elő. Így kerültem abba a helyzetbe 1947-re, hogy semmiféle rokonom nem maradt Magyarországon. Minthogy mindkét esetben születési okok miatt fosztattak meg az állampolgári jogtól, élettől, mikor ez a sváb kitelepítés lezajlott, akkor végképp kénytelen voltam arra gondolni, hogy ha ennyi baj van a származással, akkor én nem fogok származni. Ebből az elhatározásból következett a névmagyarosításom is, Pfeffből ezért lettem Faragó. Bár ez egy picit később történik, de az elhatározás ekkor született meg bennem.
1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal. Gyorsírás, gépírás, könyvvitel, közgazdaságtan, áruismeret, német nyelvű levelezés, kereskedelmi levelezés, amelyik – tekintettel arra, hogy akkor a németekre úgy haragudtunk, hogy még a nyelvet se akartuk megtanulni – egy hónap után átment angol kereskedelmi levelezésbe. Egy csomó olyan dolgot kellett ott tanulnom, amihez semmi kedvem nem volt. Az kárpótolt, hogy magyar irodalmat is tanultunk, és szerencsére volt egy magyartanárnő, aki maga is elárvultnak érezte magát a humán ismereteivel és költészetszeretetével egy ilyen könyvvitellel, gépírással, gyorsírással foglalkozó praktikus iskolában. A magyar irodalomba én beleszerettem, akkor még rettenetesen kicsi olvasottsággal.
Az iskola akkortájt egy ijedt állapotban volt, hogy vajon az új rezsim elfogadja és igazolja-e őket. Ehhez hozzá lehet számítani még azt, hogy Békéscsaba egy szlovák város, és reggeltől estig Csehszlovákiából érkezett brigádok járták, amerikaiaktól kapott dzsipeken, hangszórókkal, és ki volt plakátolva, hogy hej szlováci, vagyis hogy a szlovákok ébredjenek nemzeti öntudatra és települjenek át Szlovákiába. Ezt a kampányt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt folytatták, és ki is élezték vele a helyi lakosságban a szlovák–magyar ellentétet. Békéscsaba az átlagosnál is fölbolydultabb város volt ekkor.
 
A Magyar Kommunista Párt seregszemléje Békéscsaba dolgozó népe fölött
MAFIRT Krónika 1946. április
Filmhíradók Online
 
A tanári kar ijedt emberekből állott és olyanokból, akiknek a német orientációját hirtelen át kellett váltani angolra. Elkezdődött Magyarországon egy anglofilia, amerikai filmek sokasága jött az országba.
Az 1947-es választás nyár végén volt. Ezt a választást már amolyan bennfentesként éltem át, mert mint diákot Újkígyóson bevontak valamilyen választási cédulák kitöltésébe. Olyanokéba, mint amit most kopogtatócédulának hívnak. Ez volt az a választás, amelyiken nagyon sok párt szerepelt, hiszen a kisgazdapárt addigra már felrobbant és sok kis pártként létezett tovább. Kiszakadtak belőle pártocskák és ezek mindegyike részt vett a választásokon. De nagyon jól tudtuk, hogy az igazi erőt továbbra is a maradék kisgazdapárt, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt jelenti. Addigra létszámban is megerősödött a helyi kommunista párt, kvázi konszolidálódott is. Amikor elérkezett a választás napja, nagyon irigyeltem azokat, akik már szavazhatnak. Ha választhattam volna, a szociáldemokratákra szavazok. A választási manipulációkról semmit nem tudtam, csak utólag értesültem a nekünk járó Népszava című szociáldemokrata lapból ezekről a csalásokról, a kék cédulákról. Tapasztaltam én magam is teherautón érkező valakiket, akik ott kék cédulával szavaztak, de ez akkor törvényesnek látszott lenni. Csak később derült ki, hogy aki kék cédulával szavazott Újkígyóson, az szavazott Csanádapácán is, és lehet, hogy egész Tótkomlósig elment szavazni, többször szavazott. Én azt hiszem, nemcsak hogy tisztességtelen dolog volt ez a kék cédulás választás, hanem értelmetlen is. Akárhány brigád járta az országot, számban ők nem adhattak le annyi szavazatot, amely valamiféle nagyarányú szavazatnyereséghez juttathatta volna a kommunista pártot. Ostobaság volt kitalálni, mert súlyos erkölcsi kockázatok rejlettek benne és néhány nap alatt napvilágra is került a dolog. A kommunista párt ekkor több százalékot szerzett, mint az 1945-ös választáson, de mivel a kisgazdapárt addigra szétesett, a baloldali blokk – a szociáldemokrata párt, parasztpárt és a kommunista párt együtt – megszerezte a szavazatok ötven százalék fölötti többségét.
Ezzel egy időben, 1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket. Ez a három diák volt a kollégium alapítója. Én 1947 szeptemberében harmadikosként, bejáró diákként folytattam a kereskedelmi iskolát, és amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy Békéscsabán van egy olyan kollégium, amelyik ingyenes, és még enni is adnak és ott lehet aludni, elmentem hozzájuk. Akkor már nem abban a villában voltak, amelyikbe 1947 tavaszán betörtek, egy kúriaszerű épületet kaptak a nagymalom mellett. A hatóságok még segítettek is, hogy minden hálószobába emeletes vaságyak és valahonnan megtömött szalmazsákok kerüljenek. Minden kollégista maga volt köteles otthonról dunnát, párnát, ágyneműt hozni. Addigra a kollégium már kapott egy gondnokot. Amikor 1947 októberében szorongva odamentem bejelentkezni ezekhez a fiúkhoz, hogy nem vennétek-e föl engem, akkor körbeszimatoltak, leültettek, kifaggattak. Különböző kérdéseket tettek föl, amelyek a családi helyzetemre, származásomra, politikai rokonszenvemre vonatkoztak. Megéreztem, hogy az fog imponálni nekik, ha baloldali valakiként jelenek meg, bár nem voltam hozzászokva, hogy az ember minősítéséhez hozzátartozik, milyen párttal vagy politikai irányokkal érzi magát elkötelezettnek. Olyanfajta magabiztosság jellemezte őket, amelyikben egy kis bántó, ironikus fölény is érződött. A nékoszisták magatartására ez általánosan jellemző volt. Lehet, hogy még az enyémre is, mihelyt én is megszereztem a Nékosz-önérzést. Fölvettek, de némi gyanakvással. Idegen szagot éreztek rajtam, szocdemséget, egy származásbeli bizonytalanságot. A borbélysághoz mindig valamilyen félúriasság képzete társult és félszegnek találtak. Nem láttak maguk közül valóan önérzetesnek és kemény föllépésűnek.
Akkor elkezdődött az életemnek gyönyörű két éve, ami azonban nem az életkörülményeimben jelentett gyönyörűséget. A kollégisták folyamatosan éheztek, az életkörülményeink rendkívül szegényesek voltak. Sivár hálótermek és tanulószobák, és valahonnan egy öreg, lehangolt zongora is. Szerzetesi szegénységben éltünk. A Nékosz arról volt nevezetes, hogy nagyon sok kollégiumban másodlagosnak tekintették a tanulást, nálunk valami okból ez volt a legfontosabb. Mikor beléptem ebbe a közösségbe, ezek a törvények már meg voltak alkotva és működtek. Volt a kollégiumnak egy vezetősége, a kulturális titkárból, a gazdasági ügyek titkárából és a szobaszövetkezetek vezetőiből állt. Volt egy fegyelmi bizottság, népbíróságnak hívták. A légkör hasonlított a korábbi polgári iskolai drillre, és én magam is sokszor lázadoztam ellene. Eleinte rosszul éreztem magam ebben a számomra ismerős, de nem várt rendben, nem láttam sehol magunk körül felnőtteket, akik az ilyet diktálni szokták. Elcsodálkoztam azon, hogy a fiatalok maguk is hajlamosak rá, hogy egy ilyen drillszerű fegyelemben éljenek. Minthogy azonban hamar szobaszövetkezeti elnök lettem, attól kezdve már a magaménak éreztem ezt a drillt, és én is kezdtem gyakorolni másokon. Mihelyt az ember egy hatalmi szerkezeten belül van, nemhogy elviselhetőnek, hanem szükségesnek érzi azt a fajta viselkedést is, amelyik kívülről nézve nem föltétlenül rokonszenves.
A kollégium 1947 szeptemberétől folyamatosan működött, és a következő év nyarán, amikor a vidéki diákok fölvételizni jöttek a középiskolába, mi is fölvételi vizsgákat tartottunk. A gyerekek tudták, hogy ez valami „komenista” hely és ennek megfelelően kell beszélni. A Nékoszt szeretjük, a Nékoszra nosztalgiával gondolunk vissza, a Nékosz nagyszerű intézmény volt, de ne képzeljük, hogy a hipokrízis teljesen hiányzott volna belőle. Kommunista szellemiség dominált a kollégiumban, a vezetés legtöbb tagja pártszervezetszerűen is kommunista volt. És minthogy ők egészen fiatalon léptek be a pártba, egy bolsevik avantgardizmus jellemzi őket, amely megfér a korszak amerikanizált kulturális javainak az élvezetével.
Jó kollégista voltam és a tanév végére már átestem a teljes hasonuláson. Addigra megtanultam ötven népdalt, tanultam olyanokat történelemből és irodalomból, amit az iskolában nem tanítanak. Megerősödtem baloldali meggyőződésemben. Minden más pártot szétesőbbnek, arctalanabbnak, jövőtlenebbnek érzékeltem, és egyre inkább úgy láttam, hogy ezé a párté a jövő. Hogy be is lépjek ebbe a pártba, az különösebben nem jutott eszembe. Ez hozzátartozik az alkatomhoz is. Soha nem éreztem, hogy nekem közvetlen dolgom volna a világot megváltani, és úgy képzeltem, hogy egy meditatívabb attitűd is elegendő ahhoz, hogy az ember baloldalinak vagy forradalmárnak érezhesse magát. Imponált az elképzelés, amelyik végre minden lényegi különbözést megszüntet, hogy végre nem lesz fontos se az, hogy milyen vallású voltam, se az, hogy ki volt apám, ki volt anyám. Azonban magunk is diszkrimináltunk, megkülönböztettünk és ítélkeztünk. Úgy folytattunk kvázi osztályharcot, hogy aki nem akar velünk egyforma lenni, azt elpusztítani nem kell, de ki kell iktatni a politikából. A Nékosz-öntudat átjárt és önérzést adott és nagyon sokat javított tartásomon, magabiztosságomon, otthonosságérzésemen.1949 nyarán értesítést kaptam a budapesti bölcsészkarról, hogy menjek felvételizni. Akkor Pestre utaztam, életemben másodszor. A szóbeli felvételi jelentette az első mellbeverő élményt számomra arról, hogy itt egy új kurzus kezdődik. Addig Újkígyóson és Békéscsabán éltem, az otthonossá válás jegyében, és 1949 nyarán már szinte abban az érzésben, hogy végre igazán otthon vagyok, és az a világ, ami most itt alakulóban van, minden ízében az én világom lesz. Ezen a szóbeli felvételin tapasztaltam először – noha már túl voltunk a Révai-féle Nékosz-kritikán, de akkor még nem tudtam, hogy ez elég hamar a Nékosz felszámolását fogja jelenteni –, hogy nékoszistának lenni gyanús dolog. Aki a szóbeli felvételit vezette, már tudta, hogy a Nékoszt felszámolják. Hanák Péter volt, a későbbi történettudós, akkor fiatal bölcsészkari történelem szakos tanársegéd. Neki korábban nyilvánvalóan nem volt semmi köze a Nékoszhoz, és bennem valamilyen narodnyikot próbált kitapogatni, amit nagyon nehezen talált meg. A mi kollégiumunk kommunista szellemben vezetődött, de semmiféle népi, nemzeti egyoldalúság nem volt jellemző ránk. Ez tehát nem talált. Akkor megpróbálta a szociális helyzetet körültapogatni és azt kérdezte, hogy hány szék van apád borbélyüzletében? Ha ugyanis azt mondom, hogy négy, akkor ez az ő számára azt jelentette volna, hogy az apám nemcsak inast, hanem segédet is tart, tehát kis kizsákmányoló. Minthogy azonban összesen két szék volt és azt is csak szombat este meg vasárnap délelőtt használták a kuncsaftok, ez 1949-ben ugyan nem jelentett túlságosan jó ajánlólevelet, de nem jelentett kizáró okot sem. És minthogy az írásbelim színvonalát jónak találta, én azzal a megnyugvással távoztam, hogy engem ide föl fognak venni, de ez nagyon furcsa hely lesz számomra, mert engem itt gyanakvással fogadtak már a felvételin is. Nyár végén valóban értesítést kaptam az egyetemről, hogy az egyetemre föl vagyok véve. Pestre utaztam és beköltöztem a József Attila Népi Kollégiumba. A József Attila-kollégium a Bajza utca és az Andrássy út sarkán volt. A sarkon áll az Újságíró Szövetség épülete és mögötte egy másik épület, amelyikben most az Újságíró Szövetség oktatási központja van. Mulatságos, hogy ha odamegyek fiatal újságírók közé órát tartani, ugyanazon a helyen ülök, ahol valamikor az ágyam állt. A József Attila-kollégium az átmenetiség furcsa állapotában volt. Még népi kollégiumnak számított, de már mindenféle gyanakvásokkal körülvéve. Kezdett diákszállóvá átalakulni, ám az önkormányzat még működött, az igazgató diákigazgató volt. Beköltöztem ebbe a kollégiumba a számomra ismeretlen fiúk és lányok közé. Idegen volt a környezet, az egyetem, a városban időnként eltévedtem. Az egyetemen akkor még a MEFESZ működött. Egy Juhász Péter nevű békési fiú volt a MEFESZ személyzeti vezetője volt, és ő odavett maga mellé, én lettem a helyettese.
 
1949-et írunk, a Rajk-pernek voltak utcai megnyilvánulásai is. A leggyakoribb jelszó az volt, hogy „Vesszen Rajk és bandája! Kötelet a nyakába!” Valahányszor ez a kiáltozás felharsant, mindig megrémültem, mert valami vérszomjat érzékeltem belőle. Elhittem ugyan, hogy Rajkék esetében politikai bűnözőkről van szó, de ez a vérszomj idegen volt tőlem. Szerencsére senki sem kényszerített rá, hogy én magam is ilyesmiket kiáltozzak. Az egyetemen a Rajk-per csak annyi közvetlen hatással járt, hogy bennünket, kádereseket arra intettek: mostantól kezdve figyeljük azt is, nincsenek-e az egyetemen olyanok, akik Rajk híveként vagy titoistaként befurakodtak. A kollégiumban szintén érzékelni lehetett a szigorodást, az éberség megnövekedését és az ideológiai túlérzékenységet, amely minden, a szabványtól eltérő megnyilvánulást gyanúsnak minősített. Volt köztünk néhány művészettörténész hallgató, és egyszer átmentünk a közeli Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba, és ott kiállítva láttunk egy kínai bronzlovacskát. Minthogy tökéletes kidolgozottságú volt, az egyik művészettörténész fiú megsimogatta a bronzlovacskát és meglehetős iróniával azt mondta: mintha a szocialista realizmus mintái alapján készítették volna. Ebből kollégiumi fegyelmi lett a fiú ellen, mert iróniával nyilatkozott a szocialista realizmusról és közben a ló farkát simogatta éppen, ami a tiszteletlenség jele volt. Különösen azok kerültek a veszélyeztetettek közé, akik nagyon alacsonyról indulván, egyszerre akarták befogadni az ideológiai tudományokat, és ez túlságosan megterhelte őket, gyomorrontás helyett agyrontás következett be náluk. Egyébként nagyon sok áldozatról csak később derült ki, hogy áldozat, s ha az életpályákat végigkövetnénk, jól látható volna, hogyan siklottak ki életek, hogyan váltak boldogtalanná emberek attól, hogy természetes közegükből kiemelve olyan prés alá kerültek, amely a személyiségüket eltorzította, boldogságukat elvette. Azonban ettől a korszaktól mégsem tudja elvenni senki, hogy egyben a nagy mobilitás korszaka volt.
Az előadások imponáltak nekem. Igaz, hogy az egyetemnek már akkor kezdett egy iskolás fegyelmi rendje kialakulni, de kitűnő professzoraink voltak, akik még a kor nyomása alatt sem tudtak elfelejtkezni műveltségükről, intelligenciájukról. Az egyetem oktatói között sokan emlékezetesek számomra, például a nyelvész Pais Dezső vagy Zsirai Miklós. Pais Dezső az öreguras, recsegő, száraz hangú előadásmódja komikus volt ugyan, és nem vette jó néven a későket se, de amikor először vizsgáztam nála, akkor derült ki számomra, milyen csodálatos ember. Nem tételeket osztogatott, hanem beszélgetni kezdett a hallgatóval, és aszerint minősítette, ahogyan a hallgató válaszolni próbált. Az első vizsgán mindenkiről feljegyzést készített. Tudnivaló volt, hogy valaha, a harmincas évek elején Rajk László is vizsgázott nála. És amikor a Rajk-per elkezdődött, ő előkereste Rajkról készített céduláját és recsegő hangon azt mondta, hogy nekem már akkor se tetszett ez a Rajk, mert leíró nyelvtanból nem tudott semmit. Körülbelül ez volt a politikai véleménye az aktuális perről. Szalai Sándor is a tanárunk volt, ő szociológiát adott elő. Szeretettel ugyan, de az őrült Szalainak nevezték. Csodálatos jelenség volt, és a számunkra teljesen ismeretlen szociológiai műveltség sokaságát zúdította ránk. Olvasottságban, ismeretekben és előadókészségben lenyűgöző egyéniségnek bizonyult számunkra. Gyakran német szociológiai művekre hivatkozott, aztán franciára, és mi kábultan hallgattuk. 1950-ben letartóztatták és elítélték, eltávolították az egész tanszéket, és a szociológia maga is burzsoá tudománnyá minősült. Lukács Györgyöt is hallgattunk, akkor őt még nem kényszerítették arra, hogy a nagy előadótermi előadásait hagyja abba, oktató tevékenysége viszont később már csak abból állt, hogy egy Lukács-szemináriumot vezetett. Az irodalmat két évig Waldapfel József adta elő. Ez is ennek a tanintézménynek az egyetemi jellegére utal, hogy nem iskolásan, a magyar ősköltészettel kezdtük elsőéves korunkban, hanem a magyar felvilágosodással, és a másodév végén jutottunk el a XIX. század közepéig, ugyanis Waldapfel Józsefnek ez volt a kutatási területe.
Minél fájdalmasabbak lettek a külvilággal való brutális találkozások, annál nevelőbb hatásúak voltak. Ilyen volt minden kollégista számára a szünetekben való hazautazás.
 
1949–50-ben elkezdődik az erőszakos tsz-szervezés és a falu valami példátlan elszegényedése. Ha hazamegyek Újkígyósra, azt látom, hogy egyetlen tehenünk csont és bőr, és amit enni kap – naponta egy kéve kukoricaszárat –, az táplálékul nagyon soványka. Szánalmas volt nézni a falu jószágállományát. Rosszkedvet találtam otthon, szegénységet, pénzhiányt. Apám akkor már föladta a magánborbélykodást és belépett az újkígyósi vegyesipari ktsz-be. Akkor már nem járt házakhoz, reggeltől estig a borbélyműhelyben volt. A borotválás egy forint volt, és egy forint nyolcvan fillér a hajvágás, és az így befolyó összeg is a ktsz pénztárába csordogált. Apám havonta egyszer kapott ebből a pénztárból a befolyt bevétel alapján havi maximum 350 forint fizetést. Minthogy megszűnt a magánpraxis, megszűnt a házakhoz járás és a terményben való fizetés is. Termény egyébként sem volt senkinél, mert a beszolgáltatás elvitte. Ha az ember egy olyan átideologizált rezervátumból, mint amilyen a bölcsészkar, hazaérkezik egy ilyen közegbe, olyan ordító kontrasztot talál, hogy két dolgot tehet: vagy belátja, hogy ez a valóság, és nem az, amit az egyetemen tanul róla, és akkor ott kellene hagynia az egyetemet, vagy az egyetemen képviselnie kellene azt a valóságismeretet, amit otthon szerzett. A másik, amit tehetett, az az önámítás egyre professzionistább működése, hogy ez csupán az ideológiailag és politikailag képzetlen falu pillanatnyi látványa, a falué, amelyet még a jövő csodálatos perspektívája sem tud lelkesíteni, hogy ezen a helyzeten egy-két év alatt át kell esni, de aztán mindnyájan a mennyországban leszünk. Ebben mint tökéletes bizonyosságban hittem. Úgy gondoltam, hogy ezt a néhány éves kényelmetlenséget igazán kibírjuk, sőt meg is éri, ha egyszer a jutalom olyan nagy lesz majd a végén. Én a két megoldás közül a másodikat választottam. Beláttam, hogy amit itt látok, az nem látszat, hanem valóság, de átmeneti valóságnak fogtam föl, és valóságosabb valóságnak azt a közeljövőt, amelyet számomra az egyetem, a MEFESZ, a DISZ, a szemináriumok ígértek. Addigra az ember már átitatódott, preparálódott, meg volt dolgozva. Az egyik lelkét állandóan elhallgatta, de nincs kedvem hozzá, hogy akkori magamat most utólag teljesen elítéljem, és a korszakot mint a magyar történelem legsötétebb szakaszainak egyikét minősítsem, mert lehet, hogy az volt, de nem ilyenként éltük meg. Egyrészt, mert fiatalok voltunk, és a fiatalember élményei intenzív és erős élmények, másrészt mert akkor még bíztunk egy lehetséges jobb jövőben. Ráadásul a környezetünk, a professzorok többségének szakmai és emberi hitele is belejátszott abba, hogy a politikai vezetést is érvényesnek találjuk, hogy a politikai vezetőket hiteles személyként éljük meg, ne kételkedjünk erkölcsi értékeikben és politikai rátermettségükben.
Ellenséget mindig keresett az egyetem pártszervezete, a tanulmányi osztály, elsősorban a nyugati idegen nyelv szakokon. Ily módon került állandó gyanúba például a magyar–angol szakos Abody Béla, aki évfolyamtársam volt. Déry Felelet-vitája idején is belekeveredett a bajba. Akkor már Bóka László volt az évfolyamfelelős tanárunk, és egy szemináriumot vezetett, ahol meg kellett vitatnunk a Feleletet is, annak a jegyében, hogy a szeminárium is ítélje el Déryt, mivel ilyen messzire eltévelyedett a szocialista realizmus és a kommunista pártosság követelményeitől. Bóka László volt annyira óvatos, hogy nem tartott bevezetőt. Az előadó Révai vitacikkének szellemében, friss olvasmányélményeivel dúsítva kezdte elmondani, hogy Köpe Bálint valóban túlságosan későn találkozik a párttal, de neki nem imponált igazán ez az összejövetel. A polgári származású professzor, a regény másik főszereplője, túlságosan extravagáns. A Corvin-láncot megkapja, de WC-ben tartja egy szögön. Ez egy ellenállási gesztus, de különben minden ízében átlagpolgár figura. A korreferensek helyeseltek, amikor félve szót kért Abody Béla, aki akkor már atyai barátjának tekintette Déry Tibort, majd Eörsi István, aki ugyancsak Déry atyai baráti köréhez tartozott. Abody körmönfontabban és több bocsánatkéréssel, de mentségeket találva Déry Feleletére vitatkozott Révaival, a szeminárium előadójával és korreferensével. Eörsi pedig karakánabbul kelt védelmére a Feleletnek. Bóka úgy próbálta megmenteni a helyzetet, hogy a végén szót kért, és tekintettel óriási retorikai képességére, úgy utasította vissza Abody mentségkeresését és Eörsi karakánságát, hogy mégsem a Révai-féle leegyszerűsítés kategóriáival dolgozott. Az én fejemben meg se fordultak ezek a kritikai szempontok, én ezeket nem találtam bűnnek, hanem úgy képzeltem, hogy Déry írt egy regényt, megvitatható, és ha valakinek hiányérzete van, akkor ezt miért ne adhatná elő.
 
Politikailag egyikőjük se volt a szó valamilyen kemény értelmében ellenzéki. Eörsi István például határozottan kommunista fiatalnak érezte magát. Egyszer Leninről is írt egy verset, amely megjelent a Szabad Népben. Erre azért emlékszem jól, mert fantasztikus honoráriumot kapott érte, 300 forintot, ami az én másfél havi ösztöndíjamnak felelt meg. Ráadásul elhatározta, hogy nem magára költi, hanem meghív bennünket vacsorára egy étterembe. Én akkor voltam először egy igazi pesti étteremben, és nem kellett szorongva az étlap árlistáját néznem, mert mindnyájan Eörsi vendégei voltunk. Abody szintén kommunista szimpatizánsnak tudta magát – mindkettőjük esetében az otthonról hozott kultúra meg alkati izgágaságuk időnként az ellenzékiség látszatába sodorta őket. Egyik sem volt párttag, és én sem voltam párttag. Valószínű, hogy beléptem volna, ha rajtam múlik. Volt azonban egy pártépítési elv, amely szigorúan meghatározta, hogy milyen szociális származásúakkal kell növelni a létszámot, és én ezeknek a feltételeknek nem feleltem meg. Elég, ha csak a kisiparos apára gondolunk, vagy a sváb rokonokra, akik ki voltak telepítve Nyugat-Németországba.
Az első év után megszüntették a népi kollégiumokat, és a bölcsészkari kollégistákat összevonták a volt Eötvös-kollégium épületében, amely akkorra diákszállóvá züllött. Míg korábban minden hálószobában két ágy volt, és minden két hálószoba közt egy tanulószoba, most minden szoba zsúfolva volt emeletes ágyakkal, és nem létezett külön tanulószoba. Valamilyen csoda folytán megmaradt az Eötvös-kollégium könyvtára, ahol a kék köpenyes könyvtárosok még őrizték az Eötvös-kollégium hagyományait. Annyiban is, hogy nagy szeretettel beszéltek velünk, és mindenkit tanár úrnak szólítottak, ez volt a szokás. Összesen ennyi maradt a kollégium hagyományaiból. Az életünk áttevődött az egyetemre. Ebben volt valami hivatalos elhatározottság, hogy irtódjanak ki teljesen az Eötvös kollégium hagyományai, és töltsük az életünket reggeltől estig az egyetem épületében, ahol ellenőrizhetőbbek vagyunk. Az ellenőrzés legfőbb módja az volt, hogy egymást ellenőriztük. Soha nem tudhattuk senkiről, hol, mikor, kinek mondja el, amit látott, hallott, tapasztalt. Egy fortélyos félelem igazgatott bennünket. Az az alkalmazkodás, amely majdnem a stréberségig jellemzett, automatizmusként működött bennem. Az első összeütközésem az egyetemen kvázi politikai okok miatt sem azért történt, mert elhatároztam, hogy ellenállok. Amikor az első tervkölcsönjegyzés volt, és elindult egy verseny az egyetemen, hogy ki tud többet jegyezni, meg voltam győződve róla, hogy ez csak az oktatókra vonatkozhat. Minthogy én összesen 180 forint ösztöndíjat kaptam, meg se fordult a fejemben, hogy én is jegyezzek. Mint kiderült, az évfolyam már 98 százalékban jegyzett tervkölcsönt, csak néhány maradtunk, akik nem jegyeztek. Berendeltek a pártszervezet irodájába, és akinek velem beszélgetnie kellett, az Czine Mihály volt. Leültetett maga elé és baráti ordenárésággal rám rivallt, hogy hogy képzeled, faszikám, hogy te nem fogsz jegyezni. Én erre mondtam, hogy azért nem jegyzek, mert én kapom azt a 180 forintot, ami éppen hogy csak elég arra, hogy éljek, nekem nincs erre pénzem. Ha abból 10 forint is elmenne, az a 10 forint nagyon hiányozna. Czine közölte velem, hogy ez ostobaság, mindenki jegyez, tehát én is jegyezzek. Rám rivallt, és akkor jegyeztem, ami rettenetes volt, mert talán húsz forinttal minden hónapban kevesebbet kaptam, mint addig. Azonban a tanulmányi osztály vezetője feltűnő jóindulatot tanúsítván irántam, hozzájuttatott egy kis mellékkeresethez. A rádiótól szóltak a bölcsészkari tanulmányi osztálynak, hogy hallgatói reflexióra van szükségük, az egyetem jelöljön ki néhány hallgatót, aki rendszeresen meghallgat bizonyos műsorokat és írásos minősítést küld be. Én is a kiválasztottak egyike voltam. Szorgalmasan hallgattam a kollégium rádióján rádióműsorokat, és egy kockás irka kitépett lapjaira véleményeket írtam a meghallgatott műsorokról, ezért a rádió havonta 20 vagy 30 forintot fizetett, ami óriási segítség volt.
Negyedéves koromban a magyar tanszék könyvtárában egy szőke, copfos, mozgalmi blúzos és szoknyás elsőéves lánynak, aki egy pillanatra elhagyta a helyét, az asztalon lévő egy szem kockacukrát huncutságból elloptam és bekaptam, s mire visszajött, látta, hogy ropogtatom a fogam között. Az első szerelmi kapcsolatom ezzel a leánnyal kezdődött, Sugár Rózsának hívták. 24 éves voltam, és elég öreg fiú hozzá, hogy ezt nevezzem első együtt járásos szerelmi kapcsolatomnak, de sajnos így volt. A szülei pestiek voltak, így közelebbről megismerkedtem egy pesti családdal is, de a kettők között kialakult érzelmi kapcsolat mindkettőnk számára azt jelentette, hogy egymás iránti vonzalomból elkezdhetünk valamit tanulni. Ezen nem a szó végső értelmében vett szexuális kapcsolatot kell érteni, hiszen mindketten úgy gondoltuk, hogy csak a házasságkötés után kezdődhet közöttünk az, amiről mi magunk se tudtuk pontosan, hogy micsoda és hogyan is történik. Lehet, hogy én csak a mulyák rezervátumából ki nem látva képzeltem úgy, hogy bűnnek számít a házasságon kívüli szexuális kapcsolat.
Erre az időszakra esett a névváltoztatásom is. Egy feltételezett katonaélmény indított arra, hogy változtassam meg a nevem. Annyit tudtam a kiképző altisztek lelkéről, nem biztos, hogy kedvelni fognak bennünket. A hivatásos altiszt minden újoncot hivatalból utál. Ráadásul, ha ezek az újoncok úri gyerekek, mert valamilyen egyetemről jöttek és a többséghez képest csak egy, két vagy három hónapig katonáskodnak, akkor ez még külön ok az utálatra. Ha egy szakaszparancsnok elordítja magát, hogy Pfeff honvéd, hozzám, tudtam előre, hogy kétszeresen is dühös lesz rám. Egyrészt mert úri gyerek vagyok, ami természetesen téves elképzelés volt rólam, másrészt mert nem fogja tudni kiejteni a nevemet. Ezért az első katonaságba indulás előtt kértem a Belügyminisztériumot, járuljon hozzá a névváltoztatáshoz. Azért éppen a Faragó nevet találtam ki, hogy lehetőleg olvadjon bele a magyar vezetéknevek nagy szürkeségébe. Ez 1952 tavaszán volt. Elég hamar megkaptam a Belügyminisztérium jóváhagyását arról, hogy mostantól engem Faragónak fognak hívni. Úgy képzeltem, az egyetemen ezt senki nem fogja majd tudomásul venni, meglepő, milyen hamar átváltottak az évfolyamtársaim és a tanáraim is erre a névre.
Megkaptam az értesítést, hogy a Népművelési Minisztériumban fogok dolgozni. Egy tanfolyamcsoport nevű részlegbe kerültem. Minden leendő községi, szakszervezeti könyvtárost – kivéve azokat, akik a bölcsészkar könyvtár szakán végeztek – a Népművelési Minisztérium tanfolyamai képeztek. A tanfolyamcsoport négy emberből és egy Ácsné nevű csoportvezetőből állt. Az volt a dolgunk, hogy ezeket a tanfolyamokat látogassuk, ellenőrizzük, a vizsgákon részt vegyünk. Az egész természetesen fontoskodásnál sokkal többet nem jelentett. Magyar szakos középiskolai tanárként végeztem, erről kaptam diplomát. Lehet, hogy most se szép bevallani, de nem nagyon ambicionáltam, hogy tanár lehessek, mert úgy éreztem, tanítani olyan készenléti állapotot követel, amit én nem biztos, hogy jól fogok teljesíteni, tehát örültem, hogy egy minisztériumi előadói állást kaptam. Elsősorban magyar irodalmat tanítottam, 1016 forint volt az első fizetésem. Nagyon alacsony színvonalon folyt az oktatás, nagyon sokan szinte az irodalom elemi ismerete nélkül jöttek oda, kiskáder-feleségek vagy olyan munkások, akik fizikai gyengeségük miatt úgy gondolták, hogy függetlenített szakszervezeti könyvtárosként csöndesen eléldegélnek majd a gyár könyvtárában. Két és fél hónapig tartott ez a munka, amikor jött az értesítés, hogy a bölcsészkaron újságíró tanszék alakult, és oda hívnak tanársegédnek. Néhány nap alatt kiderült, hogy az újságíró tanszék zord hely lesz számomra. A tanszékvezető Mihályfi Ernő volt, akit régi szerkesztői és újságírói múltja mindenképpen predesztinált erre. Ő azonban közben miniszterhelyettes volt, így a valódi tanszékvezetői tisztet egy Sárkány László nevű adjunktus töltötte be. A Szabad Néptől került erre a tanszékre, azonban ott se újságíró volt, hanem titkárságvezető. A tanszéken még ketten voltak. Néha előfordult, hogy újságírókat is meghívtak előadni, Méray Tibort, Tardos Tibort, Dobozy Imrét, de ezek alkalmi vendégeskedések voltak. A tanterv sajtóelméletből és sajtótörténetből állt. Előadásokat tartottam és gyakorlatokat, mindenféle íráspróbákat. Rendszeresen írásra késztettem a hallgatóságot. Emlékszem egy olyanra, hogy tegyünk próbát azzal, hogy ugyanazt az eseményt hírben, tudósításban, interjúban, riportban hogyan interpretálja a szocialista, és hogyan a burzsoá sajtó. Kitaláltam, hogy az Alpokban lavinaomlás és egy tavaszi áradás következtében katasztrofális helyzet alakult ki. Hogy ír erről egy kommunista újság hírt, tudósítást, interjút, riportot, és mondjuk a Die Presse vagy a Züricher Zeitung hogy írja meg ugyanezt. Emiatt nagyon kikaptam, mert azzal, hogy imitáltuk a burzsoá sajtót, mételyt terjesztettem a hallgatóság között, cinizmusra neveltem, mivel kétféle nézőpont érvényesítésére késztettem őket. Ezen a tanszéken arra kell nevelni a hallgatókat, hogy szocialista újságírók legyenek. Nagyon rosszul éreztem ott magam. 1954-ben már kritikai hangok is jelentkeznek a sajtóban. A hallgatóknak nagyon tetszik, amit az Irodalmi Újságban, néha a Magyar Nemzetben, az Új Hang című folyóiratban olvasnak, és én is lelkes híve vagyok, hogy a nyomás enyhüljön rajtunk, de állandóan éreztük, Sárkány László ezzel az egésszel nem ért egyet, mélységesen elítéli és mindent elkövet, hogy ebből a reformszellemből minél kevesebb jusson be a tanszékre. Közben az egyetemen forrt a politikai légkör, különösen Fehér Ferenc körül, aki akkor már negyedéves volt. Én Sugár Rózsa baráti kapcsolatba is kerültem ezzel az évfolyammal, és barátkoztam a reprezentánsaival. Nem tudtam, hogy ez tilos, hogy Sárkány László rossz néven veszi.
Rosszak voltak a lakáskörülményeim és az anyagi helyzetem. Ágyrajáró voltam a Teleki tér közelében, a Dobozi utcában egy öregasszonynál, akinek szoba-konyhás udvari lakása volt. Ő volt a kockacukros Sugár Rózsa nagymamája, eredeti foglalkozása szerint ószeres, az egész környéket ószeresek lakták. Az 1100 forintos fizetés egy részét a nagymamának kellett odaadnom. Akkoriban kezdtem írni, először az Új Hangnak. A folyóiratnak volt egy nyelvművelő rovatkája, amelybe hol Kolozsvári Grandpierre Emil írt mulatságos glosszákat különböző nyelvi vétségekről, hol én, minthogy az egyetemen nyelvészeti, stiláris kérdésekkel foglalkoztam. Nagyon büszke voltam rá, hogy nyomtatásban is megjelenek. Majd az Irodalmi Újságnak kezdtem recenziókat írni. Még az Esti Budapestnek is írtam könyvekről, és a Csillagba is írtam néhány könyvkritikát. A legemlékezetesebb Déry Tibor Börtönnaplójáról íródott. Akkor Déry még és már megint nem számított a hatalom kegyeltjének. Kockázatot jelentett úgy írni róla, hogy azt a főszerkesztő is vállalni merje, ne sértse Déry Tibort, és a hatalom se üssön a fejünkre, tehát ravaszul kellett írni. Gyakran előfordult, hogy egy-egy cikkemre azt mondta valaki, milyen bátor. Nem szerettem ezt a szót, azt hajtogattam mindig, hogy az újságíráshoz Magyarországon nem bátorság kell, hanem ravaszság, az alkalmazkodás művészete.
Kiderültek politikai nézeteltérések is, ő akkor még érintetlenebbül képviselt egy komszomolka attitűdöt. Bennem már jobban megzavarodott az a politikai magabiztosság, amit korábban magamban érezni véltem. Falun szerzett tapasztalataim végképp nem látszottak alátámasztani, amit ő a szemináriumon tanult, és őszinte meggyőződéssel vallott. Emlékszem veszekedéseinkre például a kulákkérdésben. Én azt mondtam, hogy itt valami súlyos félreértés van. Az ország legjobban gazdálkodó parasztrétege került olyan helyzetbe, hogy lehetetlenné vált a gazdálkodása. Ezek nem szörnyetegek, ezek parasztemberek, akik között ugyanúgy van rossz meg jó ember, mint bármilyen más rétegben. Emlékszem a paprikaméregre, amellyel reagált, hogy a revizionizmus uszályába kerültem. A szülei párttagok voltak, és otthon olyan környezet volt, amely őt politikailag mindenképp befolyásolta.
Jelentkezett egy kollégám: ő mostanáig a Németvölgyi úton lakott egy személyzeti szobában, amelyet egy őrült lakásügyi előadó társbérletesített, most azonban kapott egy nagyobb lakást, és tudja, hogy ágyrajáró vagyok, próbáljam kiigényelni a XII. kerületi tanács lakásosztályáról. Beadtam egy igénylést erre a személyzeti szobára, majd többedmagammal beidéztek, és egy előadó ünnepélyesen közölte, hogy az itt jelenlévők közül, akik mindegyike ezt a személyzeti szobát igényelte, Faragó Vilmos bölcsészkari tanársegédet találtuk a leginkább igényjogosultnak. Erről kaptam egy írást, és boldog voltam, hogy most már lakástulajdonos vagyok. Ha utólag eszembe jut, mindig megborzadok attól a fiatalkori kegyetlenségtől meg érzéketlenségtől, amellyel egy szerencsétlen család nyakára oda bementem. Egy két szoba, hallos Németvölgyi úti lakás volt, személyzeti szobával. A személyzeti szobába társbérlői minőségben valakit beraknak, aki használja a konyhát, a WC-t, a fürdőszobát, borzalmas. A legborzasztóbb az, hogy én ebből semmit nem érzékeltem, hiszen akkor már hat éve kollégiumban laktam, ahol az egyetlen életterem egy emeletes ágy fölső része volt, majd egy Dobozi utcai ágyra járás. Az, hogy egy kétszer három méteres helyiség teljesen az enyém, ha becsukom az ajtót, akkor csak én vagyok benne, ettől boldog voltam, és képes voltam erre a lakásra megnősülni. Aztán a feleségem oda is költözött. A háziak kétségbe voltak esve, és jelentették a tanácsnak. Ráadásul gyermekáldás előtt álltunk. Attól végképp megborzadok, ha arra gondolok, mi történt volna, ha egy síró csecsemővel megtetézve ott lakunk. Akkor – hivatkozással arra, hogy nekem már a Csillagban meg az Irodalmi Újságban is megjelentek recenzióim – jelentkeztem az Irodalmi Alapnál, hogy adjanak egy lakást. Valami hihetetlen szerencse következtében csakugyan kaptam Albertfalván, az akkor épülő lakótelepen egy „CS” típusú lakást. Valami döbbenetes egybeesés következtében, amikor a fiúnk megszületett, már a kezemben volt a lakáskiutalás. Amikor hazahoztuk őket a kórházból, az új lakásba hoztuk, amelyikben egy cserépkályha volt, és én megpróbáltam átfűteni ezt a még soha át nem fűtött lakást. Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy most aztán, ha becsukom az ajtót magunk mögött, senki más nincs jelen, legfeljebb a síró gyerek.
Mire ez a lakás meglett, én már nem az egyetem újságíró tanszékén voltam, ugyanis 1955-ben egy országos racionalizálási hullám kezdődött, amely tulajdonképpen a Nagy Imre-féle revizionizmussal való leszámolás fedőneve volt . El akarták távolítani azokat az embereket, akik azzal gyanúsíthatók, hogy Nagy Imre revizionista köreihez tartoznak. Engem is racionalizáltak tehát. De megint nem az történt, hogy bánatomban elmentem munkát keresni, hanem közölték velem, hogy az újpesti Kanizsai Dorottya leánygimnáziumban fogok szeptembertől magyar irodalmat tanítani. Ez meglehetősen messze volt Albertfalvától, ahhoz, hogy háromnegyed nyolcra beérjek, hajnalban kellett fölkelnem. Elkezdtem négy leányosztályban tanítani, háromban magyar irodalmat, egyben pedig történelmet. Három hónapig tanítgattam, amikor rájöttem, hogy hiszen itt még senkit nem feleltettem, ezért fölszólítottam egy leányt, hogy jöjjön ki a táblához és mondja el Xerxész Görögország elleni hadjáratát. A kislány kijött a térképhez és nézett, mint borjú az új kapura, ezen megdöbbentem és helyére küldtem, majd kihívtam egy újat, aki ugyancsak nem tudta. Majd egy harmadikat, egy negyediket és egy ötödiket, mire az egész társaság sértődötten fölsóhajtott: „Tanár úr, tessék még mesélni!” S akkor jöttem rá, hogy én itt egy mesélő bácsi vagyok. Akkor támadt egy olyan érzésem, hogy ez egy pedagógiai csőd.
Körülbelül az én pedagógiai csődöm kiderültével egy időben odajött hozzám a gimnázium igazgatónője, hogy az iskolában működik egy MDP-pártszervezet. Kevesen vannak és nagyon kérték, hogy lépjek be, erősítsem őket. Úgy éreztem, hogy 1955-ben nem lesz egy konjunkturális gesztus, ha ennek az invitálásnak eleget teszek, egyébként se gondoltam soha, hogy az előmenetelem függhet attól, beléptem-e egy szervezetbe vagy sem. Azt mondtam, jó, belépek, és akkor fölvettek tagjelöltnek. Még az iskolai félév tájékán történt, hogy a Népművelési Minisztérium utánam nyúlt, nem akarnék-e visszamenni hozzájuk? Nem kellett sokáig gondolkodnom, mert rettenetesen messze volt nekem ez az Újpest, továbbá volt ez a fenyegető pedagógiai csőd és az állandó készenléti állapotból származó feszültség, amelyet az otthoni körülmények se enyhítettek. Otthon kicsi baba volt, feleség, egzisztenciális gondok. Fizetés előtt egy héttel már egy fillér nem volt, egy kezdő család fenntartásának a gondjai is rajtam voltak. A minisztérium közelebb esett, nem fenyegetett benne csőd és magasabb fizetést kínált.
Nem a tanfolyamcsoportba kerültem vissza, hanem a népművelési főosztályra, amelyhez a TIT, a különböző szabadegyetemek és azok az ismeretterjesztő előadások tartoztak, amelyekből rengeteget tartottak az országban, és amelyekről mindig nagyon kedvező statisztikák gyűltek össze az év végére. Ezek a statisztikák mindent elfedtek a népművelési tevékenység szervezetlenségeiből és hatástalanságából. Engem elég hamar külön akciókkal bíztak meg. Az egyik akció az volt, hogy szervezzem meg a megyei keskenyfilmtárakat, hogy az ismeretterjesztés minden megyében kapjon egy olyan szemléltető eszközt, mint amit a keskenyfilm jelent. Kaptam hárommillió forintot, hogy végignézvén az országban föllelhető valamennyi ismeretterjesztő filmet, válogassak közöttük, és az általam kiválogatottakból rendeljek példányokat a MOKÉP-tól. 1956 tavaszán-nyarán, amikor ez az akció zajlott, a szemléltetés korszerűsége már nem keskenyfilmeket igényelt, hiszen ott álltunk a televíziós korszak küszöbén, lehetett tudni, hogy azok a lepedőre pergetett, technikailag rossz állapotban lévő kisfilmek halmozódhatnak ugyan a raktárakban, de a kutya nem fogja őket alkalmazni.
Ezzel egy időben voltam az albertfalvai új lakásban új lakos, új apuka és új férj, és ez igénybe vette minden időmet. Nem lehettem valami jó férj, mert nem voltak hozzá előtanulmányaim. Számítottam arra, hogy béketűrésem és viszonylagos nyugalmam békítő és harmóniát teremtő erő, de ez a számításom nem vált be. Annyira két különböző alkatú ember lépett szövetségre, hogy a harmónia megteremtéséhez kevés volt az egyik elképzelt példamutatása. Furcsa házasság volt ez. Óriási feszültségekkel, kirobbanásokkal, kétségbeesésekkel és összebékülésekkel. Azt hiszem, hogy ez nem volt igazán szerelem. Az oldottság hiányzott belőle, egymás természetes tudomásulvétele. Ez a kapcsolat a bizalmatlanság és a bizalomkeresés végletei között tíz évig tartott, és született három gyerek. Az első, akivel odamentünk az új lakásba és aki az Andriska nevet viselte, 1956 augusztusában egyik napról a másikra meghalt. Egy éjszaka történt. A boncolás szepszist állapított meg az agyban, egy visszafordíthatatlan folyamatot. Rettenetes volt. Kilenc hónapos volt, bájos, gyönyörű, kedves kisfiú. Rémülettel gondolok arra az éjszakára és arra az iszonyatos felelősségre, ami azzal jár, ha valaki gyereket hoz a világra, mert egy életért kezd felelős lenni és nem tud igazán helyt állni. Az az éjszaka a magas lázzal, kúpokkal, az állandó telefonálással rettenetes volt. Nem volt telefonunk, kimentem az utcára egy fülkébe, és többször hívtam az ügyeletet. Mindig azt mondták, hogy ha egy kisgyerek lázas, tessék neki kúpot adni, és mire kijött az orvos, Andriska meghalt. Szörnyű élmény volt, de a házasságot nem rontotta, sőt egy sorsközösséget kellett összekovácsoljon közöttünk, és azt a vágyat, hogy gyorsan pótolni kell a hiányt.
 
1957-ben megszületett Zsuzsa lányunk, egy bájos, kedves kislány, és pótolta a hiányt. Majd még egy leány. Így van nekem most két gyermekem.
A munkahelyem országos főhatóság volt, és hamar kiderült, hogy a minisztériumnak ez a részlege hajlamos a reformelképzeléseket elfogadni. Hajlamos arra is, hogy önkritikusan ítélje meg az elmúlt évek politikai és saját minisztériumi akcióit is. Az elégedetlenség önmagunkkal és az országos politikai helyzettel forró hangulatú taggyűléseket jelentett. Többen voltak Nagy Imre-hívek. Minden évben országos ismeretterjesztési irányelveket is kiadtunk, amelyek közül egynek a megfogalmazásában nekem főszerepem volt, mert kiderült, hogy jó mondatokat írni, alanyt, állítmányt egyeztetni kevesen tudtak. Valamilyen rendszert teremteni az irányelvek káoszában, arra szintén én látszottam alkalmasnak. Néhány olyan fogalmat vittem be az ismeretterjesztésről szóló minisztériumi elképzelésekbe, amelyeket pedagógiai ismereteimből szereztem, ilyen volt például a tematikai rendezőelv. Tőlem hallották, hogy a „nagyterem-szemlélet” helyett a kiscsoportos foglalkozásra kell irányt venni, hogy nem összecsődíteni, hanem érdeklődésüknek megfelelően differenciálni kell a lakosságot, a szemlélet aufklärizmusa helyett inkább kérdezzük meg tőlük, mire kíváncsiak és próbáljuk a kíváncsiságot kielégíteni. Ezeket én találtam ki, és aztán a népművelésszakmában éveken keresztül ezeket a fogalmakat használták. Persze visszagondolva erre az időszakra, nem hiszem, hogy elégedett lehetek, csak tényszerűen fel tudok sorolni sok mindent, amivel ebben az időben ott foglalkoztam, és amivel nagyjából sikerült a munkaidőt is kitöltenem.
A Petőfi Körrel már kapcsolatba kerültem, Tánczos Gábor arra biztatott, hogy lépjek be tagnak. Erre nem került sor, viszont két Petőfi köri vitán, a sajtóvitán és a filozófiain részt vettem. 1956 augusztusában halt meg a kisfiúnk, ez belejátszik akkori lelkiállapotomba, és hogy a politika ne töltse ki teljesen az életemet. Teljes szívvel híve voltam annak a megújulásnak, amit a Petőfi Kör fiataljai jeleztek, örültem azoknak a híreknek, amelyek a Nagy Imre-körről hozzám érkeztek. Az elégedetlenség, amely akkor már Rákosi személyével és az egész kurzussal kapcsolatban egyre nagyobb lett, bennem is dolgozott, de én inkább mindig megfigyelője voltam az eseményeknek, mint cselekvő részese. Azt is mondhatnám, hogy rezonőrje voltam a történelemnek és a saját élettörténetemnek is. Ha az eseményekben való részvételt emberi értéknek tekintjük, akkor ez egy értékcsökkenés az én esetemben. Biztos, hogy ez alkati dolog: soha nem gondoltam, hogy nekem meg kell váltanom a világot, és gyanakodva tekintettem mindenféle világmegváltóra. Az ember az alkati indítékból ideológiát is csinál a maga számára, és ez az ideológia az, hogy aki valamilyen ügynek halálra szánt híve, az annak az ügynek könnyen válik a gyilkosává is. Ismerem a mondást, hogy a langyosokat kiköpi az Úr, de az én ideológiámban az is benne van, hogy a történelem mégsem csak ott készül, ahol a politikatörténet, hogy a történelem mégiscsak a napi munkában készül, a családban, a munkahelyen. A történelem nagy sodra a lassú előremozdulás, és nemcsak a lobogós, fáklyás, zászlós pillanatnyi események. A kettő együtt dolgozik azon, hogy történelem készüljön.
1956 októberében még javában szerveztem a megyei keskenyfilmtárakat, a minisztérium titkársága pedig azokat az értelmiségi összejöveteleket, amelyekre budapesti előadók mennek. A terv az volt, hogy október 24-én Debrecenben lesz egy nagy értelmiségi gyűlés, ahol Darvas József, a miniszter lesz az előadó. Ezért mi október 23-án reggel beültünk egy minisztériumi Pobedába, a titkárságról valaki, én, mint az ismeretterjesztő osztály képviselője, és egy harmadik kolléga, hogy megyünk Debrecenbe. A titkársági kolléga azért jött velünk, hogy előkészítse Darvas másnapi értelmiségi nagygyűlését. Én megyek Debrecenbe és Nyíregyházára is, hogy beszéljek a művelődési osztály vezetőjével a keskenyfilmtárról. Megérkeztünk Debrecenbe délelőtt, ahol már lezajlott egy tüntetés. Izgatottan mondták, hogy a diákok orosz tankönyveket égettek és egy tüntetést szerveztek. Ezek szerint mi most egy olyan eseménybe csöppentünk bele – mondtuk erre mi –, amiről majd mesélünk, ha visszamegyünk Budapestre. Az egyik kolléga azt mondta, hogy „kis Poznań”, amibe érkeztünk. A tüntetésnek akkor már vége volt, csak az utórezgéseit lehetett érzékelni. Én átmentem Nyíregyházára, beszéltem a művelődési osztály vezetőjével, éreztem, hogy a pokolba kíván, és a legkisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy ő most keskenyfilmtárat szervezzen. Elmentünk Hajdúszoboszlóra, mert ott délután öt és nyolc között szintén egy értelmiségi gyűlés szerveződött aznapra, és részt akartunk venni rajta. Az értelmiségi nagygyűlés nem tartatott meg, hanem mindnyájan a rádiót hallgattuk, benne Gerő Ernő beszédét, és az elhangzott beszéd után mindenki véleményt mondott arról, amit hallott. Forró vita kezdődött, az volt az általános vélemény, hogy a Gerő-beszéd egy szerencsétlen szöveg, rendkívül fenyegető és kellemetlen, és ebből még baj lesz. Egy idő után otthagytuk a vitát, mert vissza kellett mennünk Debrecenbe, ahol újabb tüntetés zajlott. Fegyveresek szorították a tüntetőket az Aranybika elől az állomás irányába és lövöldözések is hallatszottak. Mi bementünk az Aranybikába, valamelyikünk szobájába és ott vitatkoztunk. Éjfél körül jöttek valakik, hogy hallgatják a rádiót és Budapesten már lőnek, és valami nagy baj van. Akkor elkezdődött egy tűnődés, hogy mit csináljunk másnap reggel. Nyilvánvaló, hogy a Darvas-nagygyűlésből semmi sem lesz, hogy a keskenyfilmtárak végképp nem érdekelnek senkit és hogy valami nagy dolog kezdődött Budapesten. A hírek szerint a város lángokban áll, mindenütt lövöldöznek, és nem lehet Pestre visszamenni. Akkor én már kizárólag arra gondoltam, hogy nekem családom van, otthon mi van. Úgy döntöttünk, mégis próbálunk visszamenni Pestre. Voltak olyan tervek, hogy ha Pesten vannak a harcok, akkor legkönnyebben Buda felől közelíthető meg a város. Tehát menjünk a váci kompon át a budai oldalra, és Buda felől közelítsünk. Elindultunk a Törökszentmiklós, Szolnok, Nagykáta útvonalon Budapestre. Óriási tankoszlopokkal találkoztunk, azok is Pest felé vonulnak. Mi behúztuk a nyakunkat, és elmentünk mellettük az autóval. Valahol Szolnokon megálltunk egy Pestről jövő sofőrrel beszélgetni, aki azt mondta, hogy lőnek itt is, ott is, de azért be lehet jutni. Nem lehet tudni, hogy kik lőnek és honnan és miért. Beértünk Pestre, amikor egy óriási tömeg jött velünk szembe a Kerepesi úton. Körbevettek bennünket, leállították az autót. És minthogy mi állami autó voltunk, a tömeg számára gyanússá váltunk, és elkezdték az autót le-föl löködni, mi meg rázkódtunk benne. Elég veszélyessé kezdett válni a helyzet, hogy kirángatnak bennünket és valamilyen bajunk lesz. A sofőr mentette meg a helyzetet, letekerte az ablakot, kidugta a fejét és a proletár szolidaritásra hívta föl a tömeg figyelmét, hogy ne toljatok ki már velünk, az úristenit, hát mi is magyarok vagyunk, meg ilyesmit. Akkor a tömeg elengedett bennünket. Elérkeztünk az Oktogonig, itt irtózatos lövöldözést hallottunk. Végül azért szerencsésen befutottunk a Báthory utca 10.-be, a Népművelési Minisztérium elé. A portás közölte, ő se tudja, hogy mi van itt, de mindenütt lövöldöznek és főleg a hidakon nem lehet átmenni. És minthogy én Albertfalván lakom és hídon mindenféleképpen át kell menni, úgy döntök, hogy akkor éjszakára nem fogok hazamenni. Ott laknak a Szemere utcában Eörsiék. Fölhívtam őket telefonon, hogy nem alhatnék-e náluk. Október 24-e van, estefelé, már korán sötétedik, csak Vera van otthon, Eörsi felesége és mondja, hogy nyugodtan menjek oda hozzájuk. Azt az éjszakát ott töltöttem náluk. Éjszaka tankcsatára ébredtünk, mert a Honvédelmi Minisztériumot tankkal lőtték. Vera annyit tudott, hogy Pista a Rádiónál van, és már 23-án éjszaka is ott volt. Én nem értem, mit keres ő ott.
Számomra ezeknek a napoknak két nagy élménye van. Az egyik, hogy egy hatalom, amely erősnek tudta magát, hogyan tudott órák alatt összeomlani. A másik, hogy emberek milyen furcsa változáson estek át. Honnan tudják, hogy mostantól kezdve mi történik, hogy mostantól kezdve mit kell mondani, milyen frazeológiát kell használni és milyen arcot kell vágni az egészhez. Talán a békés természetem miatt, vagy az akár még nyárspolgárinak is nevezhető nyugalomkeresésem miatt rosszul fogadtam, hogy lövöldöznek, és nem tudok hazamenni. És nem tudom, hogy kik és miért lőnek, hogy az egésznek milyen a tendenciája, kik irányítják, mi várható? Azt érzékeltem, hogy egy nagyon erős szovjet hadsereg van jelen, a felvonulásának egy részét tapasztaltam az országúton. Nem bíztam abban, hogy egy fegyveres felkelés győzni tud. Nem hittem abban, hogy az általam is remélt változásokat egy ilyen radikális fegyveres fordulat végrehajthatja. Sőt, az volt az érzésem, hogy minden változásremény kockára van téve ezzel a fegyveres felkeléssel.
Elkövetkezett október 25-e reggele, amikor megköszöntem Verának, hogy ott aludhattam, és minthogy a hír az, hogy a Szabadság hídon végképp nem lehet átmenni, ezért egy óriási kerülőt tervezek: a Margit hídon csönd van, azon fogok átmenni Budára. Haza fogok gyalogolni, mert villamosok nem járnak. A Margit hídnak még csak a pesti hídfőjénél jártam, amikor a hátam mögül irtózatos lövöldözést hallok. Az október 25-i parlamenti sortűz volt. Minthogy én a Moszkva tér, Alkotás útja útvonalon mentem, ott nincs tömeg. A tömeg a pesti oldalon van. Rettentő gyaloglások után 25-én dél körül megérkeztem Albertfalvára. A feleségem nincs otthon. Akkor telefonon felhívtam Eörsiné Verát, hogy nála nem jelentkezett-e. Azt mondta, hogy ő nem tud semmit a feleségemről, de neki az a meggyőződése, hogy ha a nép polgári demokráciát akar, akkor meg kell adni. Ez engem teljesen váratlanul ért, mert Vera mindaddig egy lelkes, Lenin-intézetes komszomolka volt. Honnan tudta hirtelen, hogy a nép polgári demokráciát akar és azt meg kell adni? Estefelé hazakerült a feleségem, és elmondta, hogy reggel gyalog indult a Fehérvári úton a városba, és a tömeg megállított egy szovjet dzsipet két kiskatonával. Kiszállították őket, és elkezdődött egy pogromhangulat a kiskatonák ellen. És akkor ő, mint egy forradalmár leány, odaállt a tömegbe, és azt kezdte mondogatni, hogy a forradalom tisztességéhez hozzátartozik, hogy népítéleteket nem hajtunk végre. Ezek kiskatonák semmiről nem tehetnek, engedjük őket el. Akkor a tömeg hangulata ellene fordult. Ha nincs ott a vele együtt Pest felé gyalogló volt kollégista társam, és nem rángatja ki a tömegből, akkor neki ott baja történik. Mindenesetre ők aztán gyalogoltak tovább, a feleségem ment a bölcsészkarra, ott töltötte a napot, és azzal a lelkesedéssel jött haza estefelé, hogy nagyszerű, hogy a fiatalok hogyan viselkednek. Meg hogy a bölcsészkaron segítik a Corvin közben harcoló orvosi egyetemistákat, még kötözőhely is szerveződött, csodálatos lelkesedés uralkodik az egész egyetemen, és ő úgy találja, hogy ez egy nagyszerű dolog, amiben most mi benne vagyunk. Én meg csitítgattam, hogy én ebből a lelkesedésből semmit nem érzékeltem, de folyton le akart valaki lőni, és úgy látszik, hogy én az egészből eddig semmit se értettem, de majd szerzek magam is tapasztalatokat. A feleségemnél ez a fordulat gyorsan ment végbe, az egyik lelkesedésből a másikba esett. Ez történt Pártos Verával és ővele is. Elmondta, hogy ott volt az október 23-i tüntetésen is. Attól kezdve én is megpróbáltam mindennap bejárni a minisztériumba.
Azt hiszem, hogy ennek az eseménysorozatnak a történetéhez hozzátartozik bizonyos komikum, amiről nagyon kevés szó esik. A forradalmár ifjúság voltaképpen az Ifjú Gárdából tanulta meg, hogyan kell forradalmárként viselkednie. Csupa Zoját és Oleg Kosevojt láttam akkoriban az utcán. Még a kronstadti tengerészek, mint 17-es reminisztencia is visszajött számomra az utcán, mert a magyar folyamőrség tagjai karszalaggal és tengerészsapkával ugyanúgy őrjáratoztak a pesti utcán, ahogy annak idején a kronstadtiak tették. Volt ebben a második világháborús partizánromantikából is sok minden. A teherautón zászlókat lengető és éneklő, géppisztolyos felvonulók a 18-as őszirózsás forradalom teherautós, őszirózsás katonáira emlékeztettek. Aki megfigyelő, mint én, és nem olvadt bele abba a kollektív eufóriába, az ezeket a külsőségeket is jobban megfigyelhette az emberek gesztusain. Én úgy láttam, hogy ami itt most történik, ez különböző mintákat követve, meghatározhatatlan irányba halad. Nagyon megnyugtatott, amikor úgy látszott, hogy a Nagy Imre-kormány stabilizálódik, és nagyon nyugtalan lettem, amikor falragaszokat olvastam arról, hogy a Nagy Imre-kormányt is el akarják söpörni, vagy amikor fölsorolták a falragaszok, hogy a Nagy Imre-kormány tagjai között kik a kommunisták, akiket ki kell söpörni. Én úgy érzékeltem akkor, hogy ennek a kormánynak nagyon rövidre van szabva az ideje, és ha az események tovább folytatódnak, akkor itt a káosz lesz az úr, majd pedig egy polgári restauráció következik.
Egyetlenegy olyan pillanatra emlékszem ezekből a napokból, amikor a szorongásom föloldódott és úgy éreztem, hogy csakugyan valamilyen mámoros esemény részese vagyok. A minisztériumból délután indultam hazafelé, és mögöttem egy zászlót lobogtató, éneklő fiatalokkal teli teherautó jött. Ugyanabba az irányba haladt, mint én. Az autó megállt, a fiatalok leszóltak, hogy merre mész? Mondom, hogy merre. Gyere közénk! Fölhúztak a teherautóra és átsütött róluk belém az az eufória, amely őket jellemezte. Itt fiatalok vannak, itt lelkesedés van, és ha ezek a gyerekek ennyire felszabadultnak érzik most magukat, akkor lehet, hogy felszabadultunk? Egy pillanatig sem hittem azonban, hogy a szovjetek ezt tétlenül fogják tűrni. Éppen azért, mert nem voltak illúzióim, november 4-én hajnalban, mikor ágyúdörgésre ébredtem és a rádiót bekapcsolva a Nagy Imre-szózatot lehetett hallani, akkor kétségbeesés fogott el, de annak az érzete is: tudni lehetett, hogy ez be fog következni. Azt éreztem, hogy most aztán mindennek vége, ezek után itt már hitele nem lehet semmiféle szocialista elképzelésnek. És minthogy az alapszerv párttitkára az előző napok valamelyikén, nehogy meglássa valaki, ideadta a tagfelvételi kérelmemet, illegálisan, nehogy valakinek a kezébe kerüljön, ebből arra kellett következtetnem, hogy a szocializmus vagy a kommunizmus illegalitásba fog átmenni, november 4-e után pedig egyszerűen eltűnik a történelemből, mert oly módon kompromittálódott ezzel a szovjet beavatkozással, hogy soha többé feltápászkodni nem fog tudni.
Az október 23-a után újjáalakult pártokat dilettáns képződményeknek érzékeltem, és meg voltam győződve róla, a nemzet érdekei ellen való, hogy az összetartás helyett most millió darabra fogunk megint szétszakadni. Én akkor nem polgári kibontakozást érzékeltem, hanem egy totális jobbratolódást, amely utcai pogromokig, népítéletekig megy. A forradalom tisztaságát a betört kirakatokban érintetlenül maradt kirakott áruk jelentették egy ideig, aztán azok is eltűntek a kirakatból. Azt érzékeltem, hogy van egy lelkes értelmiségi ifjúság, amelyik szocialista meggyőződésből részese az eseményeknek, egészen a fegyveres harcokig. De az erő erről ifjúságról áttolódik, egyre jobbratolódik, és az utcán a söpredék kezd úrrá lenni, amelynek már se a cselekvései, se a frazeológiája, se a jelszavai nem azonosak azokkal, amelyekkel október 23-án a tüntetők lelkesen a Bem-szoborig vonultak. Ez az erő mindent kockáztat, nem fogja tudni a szovjet túlerőt legyőzni, de addig, amíg fegyver van a kezében, kompromittálni fogja ezt a 23-ával kezdődő folyamatot, és a leszámolást az ávósok után Lukács Györgyig és Eörsi Istvánig fogja folytatni. Nem értettem, mit keres Eörsi ezek között a fegyveresek között, és nem tudtam, milyen különbségek vannak fegyveres és fegyveres között is. Hogy vannak Práter utcaiak, ahol Angyal István van, és Corvin köziek. Dudásról semmiféle hírem nem volt, és Szabó bácsiról sem a Széna téren. Láttam olyanok kezében fegyvert, akikről lerítt, örülnek, hogy most fegyver van a kezükben, és ez hatalmat jelent. Kenyérért sorban állóra lőttek rá. Az én számomra a pesti utca akkor az életveszély utcáit jelentette. Mindig úgy mentem el otthonról, mint a halálra szánt, mint aki nem biztos, hogy haza fog érkezni, és akire lőnek az utcán, az nem tud olyan fölszabadultan mámoros lenni és örülni annak, hogy megalakult az ötvenhetedik párt. Aki nincs benne szorosan valamilyen őt is magával sodró közösségben, az az egészen kívül maradt nagyobb tömeghez tartozik, amelyet az utcára is vagy a szükség, vagy a kíváncsiság vitt, és nem politikai indíték.
Úgy éreztem akkor, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak nevezett csoport elárulta az országot, és nem volt számomra ellenszenvesebb figura Kádár Jánosnál, és ez a következő év májusáig tartott. Az, hogy az országot elhagyni, egy pillanatig eszembe nem jutott. Ahogyan nem tudtam fenntartás nélkül átélni az október 23-a és november 4-e közötti lelkesedést, ugyanúgy nem tudtam beleélni magam azok helyzetébe sem, akik azt a konzekvenciát vonták le november 4-e után, hogy az országot el kell hagyni. Véleményem szerint a helyzet november 4-e hajnalán a következő volt: a szovjetek brutálisan beavatkoztak abba a folyamatba, ami itt 23-án elindult, s abban a pillanatban Magyarország felelős politikusai, vagy azok, akik magukat felelősnek érezték, két dolgot választhattak. Az egyik, hogy nem működnek együtt ezzel a brutális hatalommal. A másik, hogy ezt a kényszerhelyzetet, minthogy változtatni rajta nem lehet, elfogadják, és megpróbálnak ezen belül egy lehetséges magyar politikát csinálni. Ha senki nincs a politikai figurák közül, aki vállalja ezt a rendkívül népszerűtlen, utálatos, kellemetlen szerepet, hogy a megszállók segítségével hatalomra kerül, akkor az ország megy bele egy sztrájkokkal, majd később passzív rezisztenciával megbénított helyzetbe, és Magyarország hamar ott tartana, hogy még a magyar nyelv államnyelvként való használatáért is küzdenünk kellene. A szovjetek ugyanis kénytelen lettek volna katonai közigazgatást bevezetni, és Magyarország státusa egy megszállt ország státusa lett volna. Akkor nem következik be az elmúlt évtizedek jó néhány pozitív fejleménye. Tehát nem teremtődik egy versenyképes magyar mezőgazdaság, nem zajlik le a falun egy civilizációs forradalom, az a viszonylagos életszínvonal-emelkedés sem zajlik le, amelyik lezajlott, és nem épül az országban egymilliónál is több új ház, hanem szovjet katonai közigazgatással passzív rezisztenciába bénult ország érkezik el a gorbacsovi változások időszakához. Minthogy azonban voltak, akik vállalták, hogy a szovjet fegyverektől támogatott hatalmat átveszik, a kádári hatalomnak, abban a pillanatban, hogy elvállalta ezt a kényelmetlen szerepet, a legtermészetesebb érdeke volt, hogy minél gyorsabban konszolidálja az ország helyzetét, hogy a sztrájkokat megszüntesse, a bányákat, a gyárakat, a hivatalokat, az intézményeket elindítsa. És attól a pillanattól kezdve ennek a hatalomnak mindenki objektíve ellenségévé vált, aki ebben a törekvésében akadályozta. Ezért nem csodálkoztam, hogy 1956 vége felé letartóztatások kezdődtek. Amit nem értek, hogy miért kezdtek újabb letartóztatásokba 1958-ban, és milyen indítékból kellett megrendezni a Nagy Imre-pert, ami végképp értelmetlen, aljas és ostoba dolog volt, és tudni lehetett, hogy vissza fog ütni. Hogy miért voltak 1958-ban a halálos ítéletek és az akasztások. Itt már nincs logikája a dolognak. Itt kezd irracionálissá válni és akkor az ember magyarázatokért kapkod, hogy Moszkva nyomása, hogy Berlin nyomása, hogy Bukaresté. Vagy arra gondol, hogy valami hatalmi önteltség kezdett úrrá lenni néhány emberen, és az ő hatalombiztonságuk arroganciája indította el ezt az értelmetlen és kegyetlen letartóztatási, akasztási és bíráskodásos folyamatot.
1956 végén, 1957 januárjában az események azt a fajta csalódottságot ébresztették föl bennem, hogy a politika meglehetősen ronda dolog. Minthogy ronda, miért legyen nekem közöm hozzá, pláne úgy, hogy egy olyan politikai hatalom oldalára állok, amelyik ebben a történetben a legcsúnyább szerepet játssza. A letartóztatottak között voltak minisztériumi kollégák is, voltak olyanok, akiket csak néhány napra kaptak el és aztán különböző intervenciókra szabadon engedték őket. De ilyen reménye Eörsi Istvánnak például nem lehetett. Neki szerepe volt a december 4-i nőtüntetés szervezésében. Írt néhány verset, amelyben elátkozta a szovjet megszállókat. Ő maga se csodálkozott, amikor letartóztatták. Ez engem nagyon súlyosan érintett, lelkiismeret-furdalásom kezdődött. Ő börtönben ül, én szabadon vagyok. Bizonyos akcióit nem találtam értelmesnek. Úgy gondoltam, lehet, hogy az ellenállásnak van egy pátosza, csak éppen racionális értelme nincsen, és mi az ördögnek kockáztassa az ember a letartóztatást és a szigorú büntetést valamiért, ami racionálisan nem vezethet eredményre. De minden aggodalmam, szorongásom, rokonszenvem az övé volt. Olyannyira, hogy aztán a tárgyalásokra is eljártam.
Vera, a felesége kiderítette, hogy a Markó utcai bíróság egyik folyosóján, amelyről üvegablakok néznek az épület börtönoldalára, egy bizonyos pozícióból rá lehet látni a Pista cellájának ablakára. És bizonyos időpontban is megállapodtak valahogyan, amikor mi ott jelentkeztünk és mutogatásokkal kommunikáltunk. A bírósági tárgyalást egy bírónő vezette, aki nem volt azonos intellektuális színvonalon a vádlottakkal és különösen Eörsivel nem. A szereplésében volt egy kis pökhendiség is. De hát akkor ő még huszonvalahány éves volt, igazi szuverén egyéniség, és egy Brechttől és Heinétől tanult intellektuális humorral szerepelt a bírósági tárgyalásokon. Az ő elítélése és börtönben ülése számomra éveken keresztül nyomasztó élmény volt.
Eljött 1957 tavasza, volt egy olyan mozgalom, amelynek egyik vezetője egy bizonyos Mezei Éva, színházi ügyekkel foglalkozó, lelkes fiatalasszony volt. Munkabrigádokat szervezett, azzal a jelszóval: köztudomású, nem értünk egyet a Kádár-kormánnyal, de az a véleményünk, hogy az országot és Budapestet újjá kell építeni. Fiatalok, gyertek! Én is jelentkeztem egy ilyen brigádba, és a minisztériumból még jó néhányan. Beöltöztettek overallba bennünket, mindenki kapott egy lapátot a kezébe, és elmentünk a József körútra, a Corvin mozi környékére, ahol volt mit lapátolni. Ezzel megkezdődött az én politikai elszakadásom ettől a végletes elkeseredettségtől, és valamelyes együttműködés a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal. Nagyon sokan voltak, akiknek az volt a véleményük, hogy nem szabad hozzányúlni a romokhoz. Ezt a várost szovjet tankok lőtték szét, maradjon meg mementónak, illetve amíg különböző ENSZ-bizottságok meg nem nézik, milyen állapotban van a város, így kell hagyni mindent. Ez volt a következetesebb folytatása a 23-a utáni eseményeknek. És a következetlenebb az volt, amelyben én vettem részt. Úgy gondoltam, el kell indulniuk a villamosoknak, és akiket kibombáztak a lakásából, azokat vissza kell költöztetni. Egyre inkább érződött, hogy a Kádár-kormány helyzete stabilizálódik, hatalma erősödik. Hogy sokakban átbillent az érzet afelé, hogy most már csakugyan legyen béke, nyugalom és újjáépítés, és dolgozni kezdett az a mechanizmus, amelyik a történelemben mindig dolgozni kezd, hogy ahol a hatalom van, ahol az erő van, az elkezdi vonzani a tömeget. Ezért amikor 1957. május 1-jén valóban több százezer ember vonult föl a Hősök terén, és személyeiben lehet, hogy azonos volt azzal a tömeggel, amelyik október 23-án is fölvonult, akkor látszott, hogy most már az utca is a hatalomé. Elmentem én is a Hősök terére, és a légkör bizony isten olyan volt, amilyenként aztán a híradófelvételek és a kommentárok minősítették. Ugyanis egy Kádár-kormány melletti tömegdemonstráció volt ez. Ezt egyszerűen nem lehet letagadni.
A minisztériumban közben már szerveződött az MSZMP. A volt MDP-tagokat fölszólították, hogy jelentkezzenek az MSZMP-be és elkezdődött egy átigazolás. Engem is szólítgattak, hogy hiszen te is MDP-tagjelölt voltál, nem akarsz-e átlépni? Nem hiszem, hogy valamilyen karrier-okok mozgattak volna. Addigra már konszolidálódott a helyzet a minisztériumban, és többszöri kapacitálásra végül úgy döntöttem, jelentkezem és jelen leszek egy olyan taggyűlésen, ahol kifaggatnak meg minősítenek, hogy mit csináltam 23-a és november 4-e között. Ez az eljárás az én esetemben percek alatt lezajlott, semmi bűnömet nem vélték megtalálni. Minden különösebb megrázkódtatás nélkül átalakultam MDP-tagjelöltből MSZMP-taggá.
Újkígyósra nem mentem ezekben a hónapokban, de leveleztünk. A húgom akkor már nagylány volt, sőt 1957-ben férjhez is ment. Elsősorban ő írta nekem a leveleket és én válaszoltam rájuk. A levelekből az derült ki, hogy Újkígyóson voltaképpen nem történt semmi. Néhányan ugyan előjöttek és hangoskodtak, és egy letűnt rezsim figurái jöttek elő: volt uradalmi intéző, volt leventeoktató, volt csendőr, volt katonatiszt, akik szervezkedésbe és hangoskodásba kezdtek. De mire igazából kibontakozhattak volna, elérkezett november 4-e. Engem ez a híradás, továbbá az, hogy rendkívül rosszul fogadtam Mindszenty jelentkezését, és valamilyen borzongató fenyegetést éreztem abban, hogyan ő beszélt, arról győzött meg, hogy az eseménysorozat, amely október 23-a és november 4-e között lezajlott, mindenképpen aktivizálta az ország jobboldali erőit is.
1957 tavaszán annak az embernek a lelkiállapotában voltam, aki korábban nagyon utálta ugyan Kádárt meg a Forradalmi Munkás-Paraszt kormánynak nevezett képződményt, de Kádár néhány rokonszenves megnyilatkozása miatt, akár az erőfeszítések miatt, melyeket a békesség, a munka és az ország kormányozhatósága érdekében tettek, és amelyek az én reményeimmel vagy törekvéseimmel is egybeestek, az utálat és az undor kezdett bennem egy irántuk való rokonszenvé átformálódni. Hogy ebben nem voltam egyedül, azt az 1957-es májusi tömegtüntetés is bizonyítja. Nem szólva a későbbi évekről, amelyekben különböző hullámzások és mélypontok ellenére végül is volt egy Kádár-mítosz, és volt tömegbázisa annak a politikának, amelyet ő képviselt. Biztosan belejátszik ebbe a fordulatba, hogy az ember élni akart, dolgozni akart, érzékelte, hogy ez a hatalom napról napra erősebb lesz, és végül kénytelen volt azt érzékelni, hogy az ő teljes életének hosszára be fog rendezkedni majd. Bizonyos rokonszenves megnyilatkozásokból még arra is következtetni lehetett, hogy ezt a berendezkedést viszonylag otthonosan fogja csinálni. Hogy tehát ez egy lakható ország lesz. És ha ilyen lesz, akkor jól fogom benne érezni magam, és nekem is érdekem, hogy ez a lakhatóság valóban kiteljesedjék.
Valamit mondanom kell még annak magyarázatul, hogy 1957 tavaszán hogyan fordult át bennem a Kádár-kormány megítélése, és 1957 júniusában miért léptem be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1988-ban történt – akkor még az Élet és Irodalomnál dolgoztam –, hogy mint Konrád György famulusa jelentkezett nálam egy fiatalember, aki hozott egy Konrád–kéziratot hozott közlésre. Azért ő hozta, mert Konrád akkor Amerikában volt. Látszott rajta, hogy ő lesz a Fidesz egyik embere. Valamilyen apropó kapcsán azt mondtam neki, higgye el, nem volt könnyű ezekben az évtizedekben egy olyan kritikai hetilapot szerkeszteni, mint amilyen az Élet és Irodalom volt, megszenvedtünk mi azért, hogy mindvégig legálisan jelentünk meg. Mire a fiatalember az ebben az életkorban megszokott keménységgel azt mondta: „Választhatott volna más életstratégiát is.” Vagyis hogy nem volt kötelező nekem egy kvázi kormánypárti kritikai hetilapot csinálni, akarta ezzel mondani. És akkor én megpróbáltam neki elmondani – ez is magyarázat ahhoz, hogy 1957-ben miért léptem így –, hogy na persze, én elhatározhattam volna 1957-ben, 28 évesen, hogy átmegyek valamiféle illegalitásba. Hogy nem leszek újságíró, nem fogok ennek a kormánynak dolgozni, és nem lépek be a pártjába, hanem elkezdek valami földalatti munkát. De hát ez egyrészt az alkatomtól is meglehetősen idegen lett volna, másrészt kockáztatása lett volna egy most született gyerek sorsának, egy házasságnak és egy életpályának. Akkor már abban a meggyőződésben kellett léteznem, hogy ez a hatalom megszilárdult, mindenre kiterjedően összefon, összeabroncsol bennünket, és amíg élek, engem ez az abroncs fog szorítani. Tehát csak azt a megoldást választhatom, hogy ezen a szorításon belül igyekezek tisztességesen egy szakmát, egy pályát teljesíteni. Akkor állt előttem egy teljes olyan életszakasz, amelyikben ezt az elképzelést megvalósíthatom. Nekem is csak egy életem van. Ha ezeknek az évtizedeknek az elején úgy döntök, hogy nem megyek neki az időnek azzal az elhatározással, hogy újságíró leszek, hanem elbújok az idő alá, és várom, hogy esetleg egyszer majd az én igazságom fölragyogjon, amelyik vagy bekövetkezik vagy nem, hát én nem hiszem, hogy valami magasztos dolgot csináltam volna. De soha életemben nem akartam magasztos dolgokat csinálni. Bennem soha nem szólalt meg egy belső hang, hogy ember, ma reggel indulj el ebbe irányba, neked küldetésed van. Nekem nem küldetésem volt, hanem volt egy kis családom, egy picike lakásom és voltak mocorgó képességeim, és én ezeket akartam szolgálni úgy, hogy közben természetesen egy hatalmat szolgálok, amelyet megpróbálok magunkévá szelídíteni. Ilyesmiket próbáltam a fiatalembernek mondani, akit természetesen egyáltalán nem győztem meg. Nem kívánom senkitől, hogy elfogadja őket, de más magyarázatot nem tudok, és nem tekintem tisztességtelen dolognak, hogy az érzéseim átalakultak, és olyan lépéseket tettem, amelyek most nem tűnnek szalonképesnek, de én most sem akarok szalonképes lenni.
1957-ben szerveződni kezdett a Népművelés című folyóirat új szerkesztősége, és ekkor gondoltam úgy, hogy most leszek újságíró. Kértem a minisztériumi főosztályvezetőt, helyezzenek át ehhez az új szerkesztőséghez, és szerencsére áthelyeztek. Akkor kezdődött számomra egy olyan életszakasz, amelyik mindmáig tart: rátaláltam a hivatásomra. A Népművelés szerkesztősége a Lenin körút 9–11.-ben volt, a Lapkiadó-házban, a negyedik emeleten. Mélynyomású lap volt, tehát meg kellett ismerkednem a tipográfiai titkokkal, betűtípusokkal, hasábszélességekkel és címbetű-változatokkal. Meg kellett ismerkednem a montírozással, a szedéssel, a korrektúrával, a tördeléssel és a nyomással. És végre azt az örömet érezhettem, hogy minden hónapban egy kézzelfogható eredmény áll előttünk, egy mélynyomású képes folyóirat, amely színvonalában vagy érdekességében persze nemigen vetekedhetett mondjuk a Newsweekkel, vagy a Spiegellel, de nem is akarhatott vetekedni, hiszen egy szakmai folyóirat volt. A főszerkesztő eleinte megbízott főszerkesztő volt, Rajcsányi Károly. Hárman voltunk újságírók, Hajnal Gábor költő, Kövendi Judit, Tardos Tibor felesége és én. Jó csapat volt. Öt évig voltam a Népművelésnél, és ez tanuló öt év volt. A harmadik évben a lap olvasószerkesztőjévé neveztek ki, ami kemény munkát jelentett, hiszen mi gyakorló népművelők sokaságától kaptuk a cikkeket és nem várhattunk tőlük, hogy stiláris remekműveket küldjenek. Nagyon sok rossz szöveget kellett magyarra fordítani és élvezhetővé tenni.
Eközben a letartóztatások folytatódtak, és 1958-ban elkövetkezett a Nagy Imre-per, amelynek a folyásáról nem tudtunk semmit, csak már a bírósági végzésről és az ítélet végrehajtásáról. Minthogy 1956. október 6-án jelen voltam Rajkék temetésén a Kerepesi temetőben és megrendítőnek találtam azt a komor, sötét felhők alatti gyászt, amely ott több százezer embert elfogott, és komolyan vettem azt a bizonykodást, hogy soha többé ilyen nem fordulhat elő, rettenetes bűnnek találtam, hogy az előzmények, a tanulságok és a fogadkozások után ismét egy koncepciós per és ismét halálos ítéletek születnek. Az volt a véleményem, hogy politikai magatartásáért, gondolkodásáért senkit elítélni bíróságilag nem erkölcsös, halálra ítélni pedig rettenetes bűn, mert jóvátehetetlen. A tiltakozás annyiban megvolt, hogy a környezetemben ezt mondtam is, de ez nagyon kevés, különösen, ha valaki újságíró. Akkor újságírói kötelessége volna, hogy a tiltakozása nyilvánosan is megjelenjék. Ez azonban az akkori sajtóviszonyok között teljesen lehetetlen volt. Az emberben mindig volt annyi megalkuvási hajlam, hogy belássa, mi az, amit maximálisan tehet, és mi az, amit nem. Öncenzúra volt, de egy Népművelés című szakfolyóiratban tiltakozni nem is lett volna mód.
Akkor már az MSZMP-nek és Kádárnak volt néhány sikere. Közönségét nem fellépéseinek, beszédeinek intellektuális színvonalával ragadta meg, hiszen ilyen színvonala a beszédeinek soha nem volt, hanem egy magatartással, amelyet szerénység, kedély, bizonyos természetesség jellemzett, és annak a hitele, hogy itt valóban egy munkásember szólal meg. Továbbá megszüntették a beszolgáltatást, enyhítettek sokféle kötöttségen. Például – noha nagyon rossz volt az ország nemzetközi híre – már elkezdődött, bár nagyon kicsi mértékben a külföldre utazás. 1958-ban, a Nagy Imre-per idején én már abban a szerencsében részesültem, hogy egyszer láttam Bécset, egy turistaút alkalmával, amibe valamilyen szakszervezeti jutalom formájában kerültem be, továbbá láttam a Magas-Tátrát. Bizonyos rokonszenves intézkedések, Kádár János rokonszenves megnyilatkozásai, attitűdje, bizonyos enyhüléstünetek az elfogadás felé vihettek el bennünket. Aki nincs ellenünk, az velünk van – hangzott a korabeli szlogen. Voltak tények, amelyek, különösen a pártban már bent lévő értelmiséget arrafele lökdöshették, hogy Nagy Imre kivégzését is lenyelje. Ne fogadja el, belülről lázongjon ellene, tartsa hibának, bűnnek, értelmetlenségnek, őrültségnek, ostobaságnak és mégis maradjon belül, és ragaszkodjék ahhoz a hatalomhoz, amelynek a szolgálatába állította magát. A mi dolgunk az, hogy emberiesítsük, otthonossá, a nép számára elfogadhatóvá tegyük ezt a hatalmat. Hiszen amiben élünk, egy olyan adottság, ahonnan menekülni, kiszabadulni úgyse tudunk. 1957 vége felé, amikor az ENSZ-ben a magyar kérdés napirenden volt, készült egy memorandum, amelyben magyar értelmiségiek sokasága tiltakozott a magyar kérdés napirenden tartása ellen, Illyéstől Kodályig. 1957 karácsonyán Mesterházi Lajos jóvoltából már megjelent az Élet és Irodalomnak egy olyan száma, amelyben az egész magyar irodalom fölsorakozott, azok, akik nem ültek börtönben. Ha tehát egy olyan ember számára, mint én voltam akkor 28-29 évesen, Illyéstől Veres Péteren át Kodályig az értelmiség leghitelesebb tagjai dokumentálták, hogy ezzel a hatalommal együtt lehet dolgozni, miért lettek volna nekem akkora kétségeim, amelyek a pártból való kilépésig lökdösnek el? Az igaz viszont, hogy a Nagy Imre-per és a kivégzések jelentettek akkora sokkot, hogy ez éppenséggel kilökhetett volna engem is és még sokakat is a pártból. Hogy ez mégse következett be, tekintsük ezt eme réteg történelmi bűnének akár. Most már utólag jóvátenni nem lehet.
Nagy élményem volt ezekben az időkben, hogy 1961 tavaszán egy hónapot, életemben először a nyugatnémet rokonoknál töltöttem, akiknek egy része Stuttgart mellett, egy Geradstetten nevű falucskában élt, más részük Heidelberg mellett. Azért is volt nagy élmény, mert apámmal mentem, és abban bíztam, hogy ő még nem felejtett el svábul. Apámmal ilyen közelségben nem töltöttem még soha időt. Abban is reménykedtem, hogy a közelség végre olyan kapcsolatot teremthet közöttünk, amely mindig hiányzott. Nem nagyon vált be ez a reménységem. Apám attól kezdve, hogy fölültünk a vonatra, megszeppent falusi módjára viselkedett, tehát nekem kellett gardíroznom, aztán az egész hónap alatt mást sem tett, mint hogy ült a húga konyhájában és mindennap meglátogatta a vendéglőt, ahol borocskákat ivott. Nagy beszélgetések nem voltak. Őt az egész Németország nem érdekelte. Németország akkor már éppen benn volt a wirtschafts wuncherben, a gazdasági csodában. Hatalmas gazdagságot érzékeltünk a mi szegénységünkhöz képest, amelyet itthon nem is érzékeltünk akkora szegénységnek, mint ebben az összehasonlításban. Volt egy turista-izgatottság mindnyájunkban, akik Nyugatra látogattunk, hogy a kirakatokat nézzük, hogy az esti fényeket nézzük, hogy az árakat nézzük. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a láz engem nem kapott el. Először is olyan országnak találtam Németországot, amelyet minden hajnalban valakik kisöpörnek, fölmosnak és kiszidoloznak, és mire a nap feljön, addigra tejszagú és illatos lesz az egész ország. Abban a faluban is folyt mezőgazdálkodás, még az istálló környéke vagy a trágyadomb is valamilyen megrendítő látványt nyújtott azzal, hogy olyan szabályos alakzatban volt elhelyezve és nem is bűzlött úgy, mint a jó magyar istállótrágya. A lakások szépek voltak, az autókat, a ruhákat, a cipőket, az árukínálatot döbbenetesnek találtuk. De minthogy nem volt pénzem, a rokonok meg nem adtak, nagyon ki voltam szolgáltatva nekik, és csak akkor mehettem valahová, ha ők is jöttek velem. Ők viszont munkába jártak, akkor ők már beilleszkedettek voltak. A nagynéném, apám húga férjével és a kisebb gyerekeivel egy önálló házban lakott, apám náluk volt. A legidősebb unokahúgom, Franciska már férjhez ment, egy közeli, szintén vadonatúj házban éltek, én ott laktam náluk. Itt disszidensek is voltak és rengeteg kitelepített sváb. Ha bementem a vendéglőbe vagy a szomszéd falu kocsmájába, a sűrű füstben svábok kártyáztak, magyar kártyával, és magyarul káromkodtak hozzá. Nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy érzékeljem ennek a kitelepítésnek az ostobaságát és értelmetlenségét. Aki magyarul káromkodik, az magyar. És hiába éltek ők már akkor jobb körülmények között, mint ahonnan kiszakították őket, fájt nekik, amit itt hagytak, fájt a gyerekkoruk, a házuk, az istállójuk, a földjük, az összes élményük. Sokat beszélgettem velük. Ők 1956-ban nagyon bíztak a felkelés sikerében. De ehhez a sikerhez azt nem fűzték, hogy tömegesen visszajönnek. 1956-ra már mindnyájan egzisztenciát teremtettek és érzékelték, hogy jobb körülmények közé kerülhetnek, mint amilyenben Magyarországon valaha is voltak vagy lehetnek, tehát nem készültek haza tömegesen.
 
1961 végén történt, hogy az Élet és Irodalomból telefonáltak, Dobozy Imre és Nemes György beszélni szeretne velem. Azt mondták, kellene nekik egy új munkatárs, és a Művelődési Minisztérium sajtóosztályától kérdezték meg, nem ismernek-e valakit, aki alkalmas volna rá. A minisztérium azt javasolta, hogy ez a valaki én legyek. Elsőül azzal bíznának meg, hogy híreket – kulturális és irodalmi híreket – szerkesszek a lap számára, amelyek minden héten megjelennének. Nagy megtiszteltetésnek találtam a felkérést, mégsem tudtam azonnal dönteni, mert akkor már a Népművelésnél már öt éve bedolgozott embernek éreztem magam, hiszen olvasószerkesztő voltam. Tudtam, ha ebből a valakiségből idejövök az Élet és Irodalomhoz, slapajjá süllyedek vissza, ezért gondolkodási időt kértem, amit Nemes már sértőnek talált. Úgy találtam, hogy egy nagyobb presztízsű laphoz mennék át, ha átmennék, mégis meggondolandó, mert itt nekem már 2300 forint a fizetésem. Azt mondták, ennyit az Élet és Irodalom is megad, de hát sajnos le fogok süllyedni a slapajok színvonalára. Odamentem, és 28 évet töltöttem ott, 1961-től 1990-ig. Semmiképpen sem csak munkahely volt számomra az Élet és Irodalom. Olyan tanulóhelyet és jó közösséget jelentett számomra a szerkesztőség, ahová minden reggel örömmel mentem be.
Az első két évben Dobozy volt a főszerkesztő és akkor kerül a laphoz Cseres Tibor mint szépprózai rovatvezető. 1962-ben jön ki a börtönből Molnár Zoltán, Pintér Tamás, Varga Domokos, Fekete Gyula, a pártközpontban és a Tájékoztatási Hivatalban akkorra döntik el, hogy ezeket a börtönből jötteket valamilyen okból az Élet és Irodalomhoz helyezik. Dobozy joviális ember volt, aki hátba veregetésekkel és kedéllyel fogadott minden új jövevényt. Dobozy egyébként a világ legkellemesebb főszerkesztője volt, ugyanis utálta a szerkesztést. Ennek Nemes nagyon örült, mert helyettesként is csinálhatott lapot, és mi is örültünk, mert jobb egy olyan főszerkesztővel dolgozni, aki lezser, mint azzal, aki folyton attól fél, hogy valamilyen hibát követünk el és a pártközpontban majd összeszidják. Dobozy biztonságban érezte magát, ami egyrészt néhány, az 56-os eseményekkel kapcsolatos, a kurzusnak nagyon megfelelő színdarabjával magyarázható, és azzal, hogy legendát teremtett maga körül a szovjet hadsereggel való együttműködése dolgában. Szerette a békességet, és a jovialitásához egy abszolút lojalitás is hozzátartozott. A konfliktusokat mindig elintézte valahogy. Nem csinált belőle nyilvános ügyet. Ha a pártközpontból morogva felhívták valamiért, rögtön próbálta elkenni a dolgot, vagy ha nem sikerült, reggel bement a Tájékoztatási Hivatalba, és valahogy elkedélyeskedte. Egy védőernyőt is jelentett számunkra, hogy ezt a jassznyelven mondani szokták, az a tisztesség megvolt benne, hogy elvitte a balhékat.
Amikor 1963-ban Nemes György lett a főszerkesztő, nagy ambícióval látott a lap arcának átalakításához. Hivatkozott egy politikai bizottsági döntésre is, miszerint szűken irodalmi hetilapból egy vitatkozó, kritikai, társadalom- és erkölcskritikai hetilappá kell formálni az Élet és Irodalmat. Nagyon pontosan tudtuk, hogy most mi kezdődik, mit akarunk. Nemes György a következőket határozta el: a lap maradjon irodalmi annyiban, hogy lehetőleg írók írják, de ne csak szűken irodalmi kérdésekkel foglalkozzon. Különösen ne foglalkozzék irodalomtörténeti, filológiai közleményekkel. Az írók foglaljanak állást a kor politikai, erkölcsi, szellemi, kulturális, irodalmi dolgaiban, legyen egy színvonalas kolumnista-gárdája, olyanokból, akik szuverén módon visszhangoznak egy-egy szakterületet. Adjon gerincet a lapnak a személyiségek jelenléte. Elsősorban ne azzal keltsen érdeklődést, milyen érdekes információkat közöl, hanem azzal, hogy milyen érdekes véleményeket hoz nyilvánosságra. Tehát egy véleménymondó hetilappá váltunk, háttérmagyarázatot próbáltunk adni társadalmi, politikai és kulturális eseményekre. Az is eldöntődött, hogy a lap elsősorban belföldi érdeklődésű legyen, vonzzuk magunk köré a legszínvonalasabb újságírókat és induló szociológusokat, és tartsuk nagyon fontosnak a jó kapcsolatot az írók javával. Ezt a külső felhajtóerő segítsége mellett, Nemes hallatlan ambiciózusságának köszönhetően sikerült is elérnünk. Ha tehát elhatároztuk, hogy a lapban legyen jelen Déry Tibor, ezt könnyű volt teljesíteni, mert Déry Tibor Napok hordaléka címmel ekkortájt kezdte közölni a gondolatait. Rendszeresen jelen volt Veres Péter is, akárcsak Zelk Zoltán, akinek egy Tegnap című rovata volt. Örkény egypercesei is itt jelentek meg először. Örkény hosszú ideig olyan szilenciumfélére volt ítélve, de aztán itt jelentkezett első írásaival. Az Élet és Irodalom első korszakát a „tűztáncosok” jelenléte határozta meg. Ekkor én még nem voltam a lapnál. A „tűztáncosok”: Váci Mihály, Garai Gábor, Mezei András, Nyerges András, Simor András, Györe Imre és így tovább. A lap vezetése az első időben a neofita baloldal kezében volt. Nemes idején a „tűztáncosok” közül Garai Gábor van jelen mint vers-rovatvezető, és később mint főszerkesztő-helyettes, és Mezei András. Elég szoros kapcsolatban van velünk Váci Mihály. A volt „tűztáncosok” és a börtönből kijöttek között nincs feszültség, de megvan a véleményük egymásról. Ebben az időszakban Csoóri Sándor és Nagy László is ír a lapnak. Illyés Gyula rendszeresen jelen van verseivel és reflexióival is, olyannyira, hogy amikor hatvanéves lesz és a hatalom még mindig gyanakodva néz rá az Egy mondat zsarnokságról című verse és 1956-os szereplése miatt, akkor szinte egyedül az Élet és Irodalom köszönti: Nemes György, a főszerkesztő készít vele egy két teljes oldalt kitöltő interjút. Alig múlt el ez a születésnap, Illyés végre útlevelet kapott, hogy Franciaországba utazhasson. Párizsból visszatérve jelentkezett, hogy úti élményeit öninterjú formájában szeretné az Élet és Irodalom olvasóinak tudomására hozni, több folytatásban. Mindnyájan örültünk, hogy Illyés Gyula-interjúkat fogunk közölni, meg is jelent az első. Egy-két nappal a megjelenés után érkezett meg a Külügyminisztériumba Bukarest tiltakozása. Illyés ugyanis Párizsban interjút adott a L’Express című francia lapnak, amelyben – néhány nagyon óvatos mondatban – szóvá tette az erdélyi magyarok helyzetét, a Bolyai-egyetem megszüntetését. Bukarest tiltakozik Budapestnél, Budapest egy kicsit megijed, és széttárt karokkal azt mondja, hogy elvtársaim ott Bukarestben, Illyés egy szuverén magyar író, mi nem vagyunk felelősek azért, mit nyilatkozott Párizsban. Hogy azonban dokumentálja is valamivel, hogy nem azonos Illyéssel, a hatalom odatelefonál Nemes Györgynek: ne folytassa az Illyés-öninterjút, a következőt már ne fogadjátok el tőle! És itt van Nemes tragikai vétsége. Tekintettel az atya–fiú viszonyra, amelyet a hatalom és maga között érez, nem akarja az atya és Illyés között élezni a konfliktust, ezért maga viszi el a balhét. Nem mondja meg Illyésnek, hogy őrá rá van parancsolva, hanem kitalál valamiket, és nem fogadja el a további közlést. Illyés nagyon megsértődik, és elmegy panaszkodni oda, ahonnan a parancs jött. És ahonnan a parancs jött, ott ugyanígy széttárják a karjukat, és azt mondják, hogy most mondja meg, mit csináljak ezekkel a hülyékkel ott, az Élet és Irodalomnál? Nemes így Illyésnél abba a látszatba keveredett, hogy egy csirkefogó. A hatalom pedig annyira tisztán áll Illyés előtt, hogy egyre jobb viszonyban lesz vele, míg viszont Illyés egyre rosszabb viszonyban lesz az Élet és Irodalommal. Ekkoriban kezdi nemzetietlennek tartani a lap szellemiségét. Nyilvánvaló, hogy a párt egész politikáját nemzetietlennek tartja, ahogy a pártlap, a Népszabadság szellemiségét is, de taktikai érzéke azt parancsolja, hogy ne a párttal és a Népszabadsággal kerüljön konfliktusba, egyszerűbb az Élet és Irodalommal konfliktusba kerülni.
Méhkasba került, aki a kortárs magyar írókat bírálta. Hálátlan dolog volt erre vállalkozni, de amikor én az Élet és Irodalomhoz kerültem, a kortárs magyar irodalmat személyeiben nem ismertem. Hozzátartozott tehát naiv elképzeléseimhez, hogy ha egy könyvet rossznak találok, azt meg is írom. Nem gondoltam rá, hogy a mű mögött egy ember áll. Másrészt azt képzeltem, hogy senki nincs, aki jobban tudná, hogy a könyv rossz, mint a szerző maga. Hiszen ő írta, ő ismeri még azokat a gyengéit is, amelyeket az olvasó föl se tud fedezni. Nem gondoltam rá, hogy egy többéves munkát minősítek pökhendi módon, hogy esetleg egy ember érzékenységét sértem, sőt az egzisztenciájára is veszélyt jelenthet a kritikám. Minden héten könyvekről szóló recenziókkal jelentem meg, anélkül, hogy érzékeltem volna ezt a méhkast. Az első botrány akkor támadt, mikor Sásdi Sándor egy regényéről azt írtam: nem tudom, milyen érzés lehet az élő irodalomnak mindig a második vonalában lenni. És noha voltaképpen igaz volt, rendkívül bántó lehetett a szerző számára. Megjelent ez a recenzió pénteken, szombaton délben már jelentkezett Nemes György, hogy Sásdiné, aki orvos, odatelefonált neki, hogy maguk gyilkosok, a férjem szívrohamot kapott, most hozom vissza az életbe. Szégyelljék magukat, meglesz még ennek a következménye! A Sásdi-ügyben telefonok és levelek sokasága érkezett a szerkesztőségbe, és én már akkor rettenetesen bántam ezt az egészet, és méltatlannak éreztem, hogy ilyen helyzetbe kevertem őt és magamat. Ez volt az első lecke, amelyik arra figyelmeztetett, hogy a könyvet valaki írja, és ez a valaki egy érző ember. És még ha rosszul sikerül is a műve, valamelyes szeretettel kell kézbe venni, forgatni, fölmutatni, mert egy produktum.
Azonban amivel a legnagyobb fölháborodást kiváltottam, az a következő volt. A Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége minden évben pályázatot hirdetett írók között, novella, vers, kritika stb. megírására, amelyet egy zsűri minősített, a Politikai Főcsoportfőnökség jutalmazott, és meg is jelent. Egyik évben Hárs Györgyöt, a költőt behívták katonának, odahelyezték ehhez a főcsoportfőnökséghez, és őt bízták meg a pályázat évi szervezésével. Hárs fölhívott és azt kérdezte: nem akarsz háromezer forintot kapni? Ki az, aki 1967-ben nem akart háromezer forintot kapni? Gyere be, ezt előlegként fölveheted és ezzel részese vagy egy pályázatnak. Most van április, majd szeptemberben be kell adjál valamit, aminek köze van ahhoz, hogy honvédelem, hazafiság. Fölvettem a háromezer forintot és egy idő után elfelejtkeztem az egészről, amikor szeptemberben Hárs fölhívott, hogy nem küldesz semmit? És én azt találtam ki, hogy fölteszek néhány gimnáziumi osztály tanulóinak néhány kérdést. Válaszoljanak névtelenül, tehát feltételezhetően őszintén. Ilyeneket kérdeztem a gyerekektől: büszke vagy arra, hogy magyar vagy? A magyaron kívül milyen más nemzetiségű szeretnél lenni? Vállalnál-e házastársul színes bőrű fiatalt? Véleményed szerint fenyegetik-e valakik most közvetlenül, katonailag Magyarországot? Ha igen, akkor szerinted kik? És ha nem, akkor miért nem? Meg még olyat is kérdeztem – tekintettel arra, hogy ez egy honvédelmi minisztériumi pályázat volt –, hogy szerinted szükség van-e Magyarországon katonaságra? 1967-ben vagyunk, de ha visszaidézzük azt az évtizedet, akkor ezekben a kérdésekben van valami szokatlan, valami provokáló, hiszen nem volt szokás ilyeneket kérdezni. Harmadikosok, negyedikesek válaszoltak, összegyűlt körülbelül százhúsz válasz. Akkor kezdett divatba jönni a szociológia és annak a módszere, az úgynevezett felmérés. És minthogy a válaszok sokaságában vissza-visszatért az a kifejezés, hogy kicsi ország – például: Büszke vagy arra, hogy magyar vagy? Igen, büszke vagyok, mert noha Magyarország kicsi ország, mégis milyen nagyszerű költőket adott a világnak. Vagy: Kicsi ország ugyan, mégis majdnem megnyertük Svájcban a futball-világbajnokságot stb. –, ezért a dolgozatomnak azt a címet adtam, hogy Kicsi ország, és ismertettem a válaszokat. Olyanokat írtam, hogy aki azt írta, hogy büszke, az sztereotípiákkal indokolta, aki viszont azt írta, hogy nem büszke, ilyeneket válaszolt, hogy: mert az természetes, hogy magyar vagyok, miért kellene nekem erre külön büszkének lenni – egyáltalán: elkezdett kínlódni és gondolkozni. Ezért én azt írtam, hogy nekem azok a rokonszenvesebb gyerekek, akik azt válaszolták, nem büszkék rá, hogy magyarok, mert gondolkodtak. Így lett a Kicsi ország-ból nagy botrány. Halálos fölháborodás volt amiatt, hogy most, amikor a kozmopolita kultúra kezd úrrá lenni a magyar ifjúságon, és a kohézió, amely ezt a nemzetet összetartotta, épp most van föloldódóban, és amikor soha nem volna nagyobb szükség nem volt rá, hogy büszkék legyünk a magyarságunkra, akkor egy Faragó nevű nyikhaj itt azt állítja, hogy neki az tetszik jobban, ha valaki azt válaszolja, hogy nem büszke. Hogy jön ahhoz, hogy ilyenekkel provokálja a gyerekeket, hogy akar-e a fiú néger lányt feleségül? Rengetegen írtak ellencikket. Az első ellencikk a Népszabadságban került nyilvánosságra, és Darvas József írta, egy vasárnapi számban jelent meg. Bementem hétfőn szerkesztőségbe, mindenki erről beszélt. De hát miért ne írt volna Darvas ellenvéleményt? – mondtam. – Én egy véleményt írtam le, őneki bizonyára ellenvéleménye van. Miért baj ez? Mire Nemes azt mondta, elképesztő, hogy válaszolsz te erre. – Tudod, ha ez 1956 előtt történik, és a veled vitatkozó cikk a Szabad Népben jelenik meg, akkor te már hétfőn reggel nem jössz be a szerkesztőségbe, hanem a lap megjelenésének a hajnalán már ott vannak nálad egy fekete autóval? – kérdezte tőlem. Én nagyon csodálkoztam ezen. Miféle fekete autó? És miért lennének ott? Én egyáltalán nem valami gonosztett elkövetésének lelkiállapotában írtam ezt a cikket. Nemes a megjelenés előtt elolvasta, és tudta, hogy kockáztat vele, de arra nem számított, hogy a Népszabadság és Darvas reflektál elsőnek. Azután a Népszabadságban és a Társadalmi Szemlében vita indult, szóbeli viták sokasága támadt. Egyvalaki szólt mellettem, a Társadalmi Szemlében Ancsel Éva, hogy nem érti ezt a felzúdulást. Hát itt nem tanult senki marxizmust? Senki nem tudja, hogy a nemzetfelfogás dolgában az én kérdéseim és következtetéseim egyáltalán nem számítanak bűnnek vagy hazafiatlanságnak? Ez a nemzetietlenség ennek a Kicsi ország-vitának az idején, mint bélyeg került végül is a homlokomra, és úgy érzem, hogy voltaképpen most is rajta van. És minthogy előítéletről van szó, semmi reményem arra, hogy valaha is lekerül.
A hatvanas években a személyi kapcsolatok, a kéziratküldési kapcsolatok még nem olyan kifejlettek, mint később. Amikor már, ha úgy tetszik, illegális csatornákon is jöttek, főleg Romániából magyar írók magyar nyelvű kéziratai. Az Élet és Irodalom nemzetietlenségét cáfolandó mondom ezt. A hatvanas években nagyon is fölfedeztük, hogy vannak magyarok Magyarországon kívül is. Elkezdődött egy könyvkiadói csere, és mi gondot fordítottunk rá, hogy a határokon túli magyar irodalom termését visszhangozzuk. Rendszeres híradással is kísérletezett az Élet és Irodalom: beszámolni róla, milyen vita zajlik a kolozsvári Korunkban, mi történik az Irodalmi Szemle című pozsonyi magyar folyóiratban. Milyen újdonságok vannak, milyen új költői raj rajzott ki Romániában vagy Szlovákiában.
A hetvenes évek elejére derült ki végleg, hogy harc van az Élet és Irodalom megszerzéséért. Miközben ezt a Kicsi ország című dolgozatot írtam, még nem tudtam, hogy már folyik egy hatalmi harc, és azzal sem voltam tisztában, hogy a dolgozatommal „nemzetietlen” álláspontot képviselek, muníciót szállítok ebbe a harcba. Azt sem fogtam föl, hogy valódi nemzeti sérelmek sokaknak fájnak. És ha ezek a sokak azt érzékelik, hogy a kvázi hivatalos sajtó nemhogy írt nem hoz ezekre a sebekre, hanem még bántja is őket, akkor ne csodálkozzam azon, hogy fölforrannak az indulatok. Azonban én az ÉS-ben elhatározott kirekesztő magatartásról nem tudok. Elkerülhetetlen volt, hogy voltak kedvesebb és kevésbé kedves szerzők, olyanok, akiket több sérelem ért nálunk, mint másokat, a szerkesztőség nem fogadta el valamilyen kéziratukat, vagy a könyvükről olyat írt, ami számukra kedvezőtlen volt. De azok a feltételezések, amelyek szerint mi kiszorítósdit játszottunk volna, vagy eldöntöttük, hogy kit szeretünk és kit nem, és az ne is legyen jelen a lapban, ilyen elhatározásról nem tudok. Nemes György szerkesztése idején a lap jellegét éppen az az általa nagyon következetesen tartott elhatározás jellemezte, hogy mindenki számára legyünk nyitva. Hogy tekintettel a monopolhelyzetünkre – arra, hogy egyetlen irodalmi hetilap vagyunk –, se politikai, se ideológiai, se stílusirányzatbeli, se rokonszenvbeli diszkriminációt ne alkalmazzunk. Biztos, hogy ezt némelyek nem hitték el rólunk.
Én a kritikai rovatban kolumnista voltam, minden héten könyvekről írtam, és hosszú ideig kizárólag ez volt a dolgom. Volt néhány év, amikor kimagaslóan a legtájékozottabb voltam az új magyar irodalmi termésben, mert senki annyi könyvet el nem olvasott, mint én. Tehát miközben mások élték az élet örömeit, aközben én, mint egy szerzetes a cellában, könyveket kellett hogy olvassak, rengeteg marhaságot és színvonaltalanságot is. Fölösleges időtöltés mégse volt, mert legalább ismeretekhez jutottam, és minden névhez tudtam olvasmányélményt fűzni. Ezekből a válogatott írásokból megjelent két kötetem, az egyik 1969-ben, a másik a hetvenes évek végén.
Van egy író, akinek a regénye felfedezésében szerepet játszhattam: Kardos G. György, akinek az Avraham Bogatir hét napja című regénye úgy jelent meg, hogy a szerzőt az írószakma akkor egyáltalán nem is ismerte. Bábszínházi, kőszínházi és rádiódramaturg volt. Mint rendkívül kedves kávéházi fiút, sokan ismerték, de senki nem tudta róla, milyen írói képességek rejlenek benne. Az Avraham Bogatir hét napja kézirata meg is járt egy-két kiadót, és nem vették nagy lelkesedéssel a kezükbe a lektorok, míg végül szerencsére megjelent a Magvetőnél. A regény csodálatos, a regény elbűvölő. Én voltam az első a magyar kulturális sajtóban, aki erről írtam, a fölfedezés örömével. Akkor már zajlottak az Izrael körüli háborúskodások, Magyarországon épp ez az izraeli háború hozta felszínre az addig lappangó zsidókérdést. Ezek a körülmények múló tényezők. Ami maradandó, az a regény saját értéke. Ez nem egy Palesztina-regény, ez egy magyar regény, egy magyar történet. Ehhez nekünk, itteni magyaroknak van szoros közünk.
Hogy volt-e presztízsem? Talán csak annyiban, hogy voltak, akik annyit elismertek, írásaimból nem hiányzik az ítélet, nem egyrészt-másrészt kritikák. Amit kifogásoltak, az ennek a szereplésnek a kizárólagossága, a monopoljellege és szellemiségének két vonatkozása: hogy teljességgel hiányzott belőle a nemzeti ájtatosság vagy népi, nemzeti öblögetés, és a másik, hogy nem ájultam el az irodalmi tekintélyektől, és nem az volt a meggyőződésem, hogy az irodalomnál fontosabb dolog nincs. Én az egészre úgy tekintettem, mint a szellemi produkciók egyikére. Örültem, amikor abbahagyhattam a kritikusi tevékenységet, mert egyheti tehertől szabadultam meg. A hatvanas évek vége felé az Élet és Irodalom olvasószerkesztőjévé váltam, anélkül, hogy a rendszeres heti recenziózást abbahagytam volna. Ennek személyi okai voltak. Az addigi olvasószerkesztő eltávozott, valakivel pótolni kellett, és a főszerkesztő úgy találta, megkérdezi tőlem, tudom-e együtt csinálni az olvasószerkesztést és a könyvkritika-írást. Minthogy a szó szoros értelmében a szegénység állapotában leledztem, hiszen egy kicsi fizetés nagy rezsivel járt együtt, vállaltam.
Ahogyan szerencsém volt a véletlenek következtében lakáshoz jutni, ugyanúgy szerencsém volt abban is, hogy egy nagyobb, új lakáshoz jutottam Lágymányoson, az akkor épülő toronyházban. Így a hatvanas évek elején Albertfalváról a Lágymányosra költöztem, egy olyan utcába, amelyiknek akkor még neve sem volt, majd Bogdánffy Ödönről nevezték el. Másfél szoba, de körbejárható. Mámoros jó érzés volt egy olyan lakásba menni, amelyikben külön fürdőszoba van, mert a „CS” típusúban csak mosdófülke volt. Erkély van hozzá és reluxa, ami akkor rettentő újdonság volt. Szövetkezeti volt a lakás. Addigra én fillért fillérre rakva összegyűjtöttem harmincvalahány ezer forintot, és ebből huszonhétezret kellett lefizetni a lakásért, amelyet akkor 180 ezer forintra értékeltek. A maradékot harminc év alatt kell törlesztenem. A lakás új, a lakás kellemes, a lakás boldoggá tesz, de a házasságon semmit nem javít. A házasság egyre rosszabb lesz. És elkövetkezik 1964 körül, hogy a feleségem a pedagógus-továbbképzés révén fölújítja ismeretségét egy volt egyetemi társával, aki éppen akkoriban vált el. A mi házasságunk rossz. És elkezdődik közöttük egy érzelmi kapcsolat, amit én jól fogadok. A különböző normák, kötelező előírások szerint nekem ezt nem lett volna szabad jól fogadni, nekem a féltékeny és megcsalt férj szerepét kellett volna játszanom. De én úgy fogtam föl, hogy valami segítség érkezett. Ha ez a kapcsolat szerencsésebbnek ígérkezik, mint amilyen a miénk, akkor miért ne legyen. Ekkor még egy gyerekünk van, Zsuzsa. A feleségem egyszer bejelenti, hogy a férfi azzal a javaslattal állt elő: váljunk el és ők házasodjanak össze. És én ezt nem fogadom fölháborodott elutasítással. Ezen a feleségem megbántódik, milyen férj az, aki ilyen könnyen elengedi a feleségét. És lejátszódik egy komikus jelenet. A férfi eljön, és megkéri tőlem a feleségem kezét. Én úgy viselkedem, mint egy apa, aki a lányát most házasítja ki. Akkor jön egy másfél éves időszak, és egyszer csak kiderül, hogy a békességteremtés szándékával újabb gyermekáldásnak nézünk elébe. És megszületik Panna, a kisebbik lányunk, és nagyon örülök neki, azóta is örülök neki és szeretem őt. De ő se tudja ezt a házasságot rendbe hozni. S akkor végül mégis válás következik, Panna még egészen pici, pár hónapos.
 
A vőlegény nem tűnik el, hanem odaköltözik hozzá a feleségem, a két leánnyal. Panna olyan kicsi, hogy semmit nem érzékel ebből, de Zsuzsa már hat-hét éves, és nagy szerelemben vagyunk egymással. Számára rendkívül fájdalmas ez az elválás. Nagyon megszenvedi, máig szenvedi, és én azóta vagyok egy rossz lelkiismeretű, hétvégi apuka a két leánygyermek számára. Megbocsátani nem lehet ezt nekem, tudomásul venni muszáj. Ez 1966 körül történik. A szövetkezeti lakást elcseréljük egy kicsire úgy, hogy a különbözet pénz lesz a feleségé és egy kicsi lakás az enyém. Ily módon jutok én a József Attila lakótelepre egy 29 négyzetméteres garzonlakásba. Nagyon furcsán érzem magam, hogy egyedül vagyok, de érzem azt is, hogy valamilyen feszültségtől, nyomástól kölcsönösen megszabadultunk, hiszen a házasság olyan rossz volt már, hogy az éjszaka csöndjében a ház lakói a mi veszekedésünk hangjait kellett hogy érzékeljék, amit én borzasztóan röstelltem
Akkor kezdődik egy furcsa, új élet a számomra. Mert az derül ki, hogy egy saját lakás birtoklása micsoda érték. Ezt az örömöt szívesen megosztom kollégákkal és másokkal is, ezért a lakásnak több kulcsa lesz, és a lakás használatának órarendje, beosztása lesz. Nekem tudnom kell, mikor menjek el otthonról és mikor kell hazaérnem. Az is akkor derült ki számomra, hogy mennyi olyan nő van ebben a városban, aki a boldogtalanság magányában él, és nem tudtam vissza nem élni ezzel a helyzettel. Ez alatt az öt vagy hat év alatt sikerült kigyógyulnom a rossz önértékelésből, bár ennek a házasság előtt kellett volna inkább következnie, kikutyálkodtam, kilegénykedtem magam, harmincvalahány évesen.
Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is. Megvolt ugyan a honnan jöttség különbsége, de ez mégsem jelentett akkora feszültséget, mint az első házasságomban. Az ő apja az angol-magyar bank cégvezetője volt. A két háború között cégvezetőnek lenni egy banknál nagy rangot jelentett: ötszobás lakást a Szabadság téren, nevelőnőt a háznál, cselédlányt és egy olyan életvitelt, amelyik az enyémtől meglehetősen messze volt. A gyerekkor csak pici korban volt az ő esetében védett, hiszen az apja eltűnt a Don-kanyarban, s mint ahogy szinte az egész nemzedék, ő is félárvaként nevelkedett. Nagyon különbözünk egymástól, ez a különbözés mégsem jelent súrlódást közöttünk. Bizonyára azért, mert a kezdeményezései jó szándékúak, mind az én javamra is szolgálnak, és én alávetem magam ezeknek a kezdeményezéseknek. Évának az irántam való bizalma, gondoskodó szeretete a külső szemlélő számára egy túlzó anyáskodás formáját ölti, és még baráti körökből is ironikus kommentárokat provokál. Az anyahiánytól gyerekkoromban sokat szenvedtem, azt hiszem, hogy ezt a gondoskodást én egy valamikori anyahiány nagyon jóleső pótlásaként is élem át és fogadom jól.
A volt feleségem a két gyerekkel végül mégsem ér révbe, a házasság nem válik valóra, viszont benne laknak egy lakásban, ahol a lehetséges férj főbérlővé alakul át, ők pedig albérlőkké. Ezen a helyzeten változtatni kell. És itt jön megint a szerencse. Minthogy a feleségem a Jedlik Ányos Gimnáziumban tanít, egy csepeli munkáslakás-akció keretében Csepelen kap lakást, és elköltözhet ebből az elromlott kapcsolatból. Majd ott tovább romlik a kapcsolat a volt feleségem és a nagyobbik lány között, mert a nagyobbik lány sirat engem, egy elvesztett apát, visszavágyik hozzám. Rendszeresen találkozunk, de ez neki érthetően kevés. És kezd kamaszodni. És látnivaló, hogy vissza akar költözni hozzám. Na de hát egy garzonlakásba nem lehet visszaköltözni. Én viszont egyedülállóként nem remélhetem, hogy akárcsak lakáscsere révén is egy nagyobbhoz jutok, mert a tanács nem járul hozzá. Ez a helyzet arra késztet – ez teljesen úgy hangzik, mintha valamilyen érzelem nélküli, racionális döntés lett volna, nem ez volt –, hogy összeházasodjam azzal, akivel tartós a kapcsolatom. Évával a hetvenes évek elején házasodtunk össze, és elkezdtünk cserelakást keresni. Ott, a József Attila lakótelepen sikerült egy nagyobb cserelakást találni. Amikor az 52 négyzetméteres nagy lakás a miénk lett, már túl voltunk a házasságkötésen, összeköltöztünk, és hamarosan Zsuzsa is odajött. Az új feleség nagy szeretettel, várakozással fogadta Zsuzsa lányomat, hogy most neki lesz egy nagylánya, Zsuzsa pedig örült nekem. Hamar kiderült, hogy ebben az életkorban – Zsuzsa 73-ban már gimnazista nagylány volt – nagyon nehéz összenevelődni egy nevelőanyukával. Hát nem is sikerült. A kamaszlányok rendetlenségével, kiszámíthatatlanságával, haza nem érkezéseivel telt az az időszak, az aggodalommal, hogy este tizenegy óra van, hol járhat. Szenvedtem tőle, hogy a lány kezelhetetlen, és Éva joggal elvárná, hogy én mint apa üssek az asztalra, és próbáljam megoldani ezt a nevelési problémát. De nekem még soha senkit nem sikerült megnevelnem, mert dolgozik bennem egy talán téves eszme, hogy valakinek a szuverenitásába avatkozom be, ha nevelni akarom. Elkezdődött egy feszült, rossz állapot a lakásban, és ezen az változtatott, hogy Zsuzsát fölvették a szombathelyi tanárképzőbe, és elköltözött.
Nem vagyok biztos benne, hogy az Élet és Irodalom a hatvanas években volt a csúcsán, de hogy akkor volt a legjobb személyi gárda ebben a szerkesztőségben, abban bizonyos vagyok. Sokan voltak első generációs értelmiségiek, Jovánovics Miklós, Erki Edit, Csák Gyula, Pintér Tamás, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Varga Domokos, Lázár Ervin, Katona Éva, Mezei András, de Nagy László is ebbe a kategóriába tartozik. Ő volt a lap képszerkesztője, ezért hozzá az ország grafikusai jártak. Ha hozzászámítjuk azokat, akik nem első nemzedékbeliek: Cseres Tibor, Garai Gábor, Létay Vera, B. Nagy László, Perneczky Géza, Nagy Péter, Abody Béla, akkor látszik, hogy erős gárda volt ekkor együtt. Az Élet és Irodalom egy nagy, népfrontos szerkesztőség volt. Ez volt az az idő, amikor már érvényes volt a kádári kijelentés, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Akkoriban volt olyan illúziónk, hogy mindenki velünk van, és ez a velünk nem föltétlenül az MSZMP-t jelenti, hanem azt, hogy a társadalom konszolidálódott, és hogy berendezkedett egy korábbinál liberálisabbnak bizonyuló diktatórikus rendszer, és ez lesz ezentúl az életünk kerete. Ezt megváltoztathatatlannak tekintettük, és mindnyájan, függetlenül attól, honnan jöttünk, bizalommal fordultunk egymáshoz. Tekintettel a szerkesztőség tagjainak sokféle, de kétségbevonhatatlanul magas tehetségére, ez a gépezet szinte magától működött, mert elég volt mindenkinek fél erejét beleadni, hogy egy eredetileg tizenkét oldalas lap minden héten színvonalasan és érdekesen jelenjék meg. Ez a gárda volt olyan erős, hogy a saját írásaival is meg tudta volna tölteni a lap hasábjait, de nem ez volt a dolga, hanem hogy a magyar írótársadalom egészét mozgósítsa, hogy jelentkezzenek kézirataikkal a lapban. Nemesnek az volt az elképzelése, hogy nyitottak legyünk, hogy ne legyenek előítéleteink, hogy ha valakit utálunk, akkor is közöljük a kéziratát, ha jó a kézirat.
Mi volt az a pont, amelyet nem akartunk átlépni, mint afféle cenzorok? Az Élet és Irodalom-esteken az volt a leggyakoribb kérdések egyike, hogy mekkora önöknél a szerkesztési szabadság, végül is ki irányítja a lapot, és hogyan dolgoznak önök mint cenzorok. Mi mindig azt válaszoltuk – őszinte meggyőződéssel, mert ez csakugyan megfelelt az igazságnak –, természetes, hogy vannak határai a közléspolitikánknak. Ezek a határok egyrészt az alkotmányban fogalmazódnak meg, az alkotmány tiltja Magyarországon a faji, vallási előítéletek publikálását, az uszítást. Voltak másféle tabuk is: az országnak a Szovjetunióhoz való viszonya, a gazdasági és katonai rendszerben való részvétele és a párt vezető szerepe. Továbbá az elmúlt időszak magyar történelmének bizonyos fordulópontjai, amelyekkel kapcsolatban hivatalos álláspont létezett, és nem illett a hivatalos állásponttól eltérni. Tehát 1945-öt a felszabadulás olyan időpontjának kellett tekinteni, amikor egy ország mámorosan várta az ideérkező szovjet csapatokat, teljes lelkesedéssel fogadta őket, és úgy élte át aprajától nagyjáig, mint valódi felszabadulást. Az én meggyőződésem szerint is felszabadultunk 1945-ben, de a dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy kezelnünk illett. Ilyen „a fordulat éve”, amellyel kapcsolatban szintén hivatalos álláspont létezett, miszerint a reakcióval és a jobboldali erőkkel folytatott harc eredményeként a Magyar Kommunista Párt 1948–49-re, minthogy egyesült a Szociáldemokrata Párttal, olyan erőssé vált , hogy nemcsak vezető szerepe, hanem a hegemóniája is kétségbevonhatatlan lett. És a koalíció többi pártjának megszűnése szinte történelmi szükségszerűségként, már-már automatikusan következett be. Ilyen volt 1956 minősítése. Totális kétségbe vonása annak, hogy az ellenforradalom lett volna, nem fordulhatott elő a lapban. Akkoriban nagyon sokan azt mondták, ha az ország megállapodik abban, hogy ezeket a kényes dolgokat nem feszegetjük, akkor az ország lakossága valamiféle cinkosságba kerülhet egymással, és a hatalommal is cinkosságba kerülhetünk. Hiszen a hatalomnak voltaképp ugyanaz az érdeke, mint az ország lakosságáé, hogy eme szorítottságok és kényszerek között teremtsünk egy élhető Magyarországot. S akkor az lesz egy hetilap szerkesztőinek a dolga, hogy összekacsintva a hatalommal és az olvasóval, úgy teremtsen közvéleményt jó ügyek mellett, hogy ezzel senkit ne irritáljunk, noha ez a közvélemény különbözni fog a környező testvér országok hivatalos véleményétől, és nem egyezik se Moszkva, se Berlin, se Bukarest véleményével. Kialakul egy jelbeszéd, amit csak mi értünk. Ez az öncenzúra működött az Élet és Irodalom szerkesztőségében is. Abban különböztünk mégis az összes többi laptól, ahol szintén öncenzúra működött, hogy mi az öncenzúra határait tágasabbnak fogtuk föl, mint a lapok többsége, hogy belőlünk hiányzott a szervilis öncenzúrázás-hajlam, hogy nem szerettük az önbiztosítás túlbiztosításos változatait. Hogy örültünk a vélemények viszonylagos szuverenitásának, és úgy gondoltuk, hogy noha ezzel folytonos konfliktushelyzetbe kerülünk a hatalommal, ezt a konfliktust föl kell vállalnunk. Azzal ámítottuk tehát magunkat, azért működtetjük az öncenzúrát, hogy belülről működtetni tudjuk a viszonylagos szabadságot, vagyis ne kockáztassuk vakmerősködésekkel, hősködésekkel és fejjel a falnak rohanásokkal a lap egész létét. Mindenki másképp érzékeli, hol van a fal, de a végső szót ebben a dologban a főszerkesztő mondja ki, mert ő egyszemélyi felelős a lapért, a balhét neki kell elvinnie. Rengeteg múlott azon, mekkora benne a kurázsi. Nemes György egyebek között azért vált olyan emlékezetes főszerkesztőjévé az Élet és Irodalomnak, mert benne ez a kurázsi elég nagy volt. Mindig vállalta a közvetlen vitát azokkal a hatalmasságokkal, akik fejcsóválva, dörgő kiáltozásokkal, telefonokkal vagy a főszerkesztői értekezleteken szinte hétről hétre kifogásoltak valamit a lapban. Nyilvánvaló, hogy ha a főszerkesztőé a végső szó és mindenki máshol látja a határokat, ebből belső konfliktusok is származnak. A rovatvezető, a belső munkatárs gyakran többet akart merni, mint amekkorát a főszerkesztő, minden kurázsija ellenére. Ezért aztán főszerkesztő és beosztott között szakításig elmenő konfliktusra is sor került. Volt egy ilyen konfliktus Nemes György és Kardos G. György között, és végül Fekete Gyula is otthagyta az Élet és Irodalmat, noha akkor úgy látszott, nem haraggal teszi. Kardos G. György haraggal vált el, később azonban nagy örömmel tért vissza ismét a laphoz.
Volt egy nagy szerkesztőségi vita, amely hetekig izgalomban tartotta a szerkesztőséget. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás idején voltunk a legnagyobb bajban. Ha ugyanis politikai hetilap vagyunk, akkor erre az eseményre reflektálnunk kell valahogyan. Ezt a mindenképpen kínos feladatot Garai Gábor főszerkesztő-helyettes oldotta meg: nyílt levelet írt Prágába, íróbarátainak: keserves napokat élünk meg, de úgy látszik, a szocializmus érdekeit még jó szándékúan se lehet kockáztatni azzal, hogy túlságosan messzire szaladunk. A katonai beavatkozást mint szükségszerű eseményt állította be az olvasó és a prágai íróbarátok számára. Nem tudok olyan legális magyar sajtótermékről, amelyik direktben tiltakozott volna a katonai bevonulás ellen. Személyeket igen: Heller Ágnesékre és a Lukács-iskola más tagjaira, vagy a Filozófiai Intézet jó néhány munkatársára gondolok. Ami pedig azt illeti, belülről hogyan éltük meg: a bevonulásnak csak ellenzői voltak, szerencsétlen, kétségbeejtő eseményként éltük át, katasztrofálisnak találtuk, hogy a magyar hadsereg másodszor vonul be Szlovákiába, és ezzel furcsa emlékei támadnak a szlovákiai szlovák és magyar lakosságnak – mintha ezt egyszer már átélték volna.
A lapnak ilyenfajta reagálás-kényszerébe az is belejátszott, hogy az újság 1968 tavaszától kezdve elhatározott híve volt a csehszlovákiai reformváltozásoknak, ha úgy tetszik, az Élet és Irodalom dubčekista hetilap volt Magyarországon. Alig volt olyan száma, amelyikben ne tájékoztattuk volna az olvasókat, hogy milyen vita zajlik Prágában, mi történik Pozsonyban, milyen tanulmányt írt Ota Šik reformközgazdász. Ezeket az eseményeket rendszeresen interpretáltuk, interjúkat készítettünk cseh és szlovák írókkal. Eufóriát és mámort éreztem, de azzal a bizonyossággal, hogy istenem, szegény lelkes prágaiak, meg fogják még inni ennek a levét. 1968 májusában már tudni lehetett, mert mi már átestünk ezen a leckén, hogy ezt Moszkvában nem fogják tűrni. És amikor 1968. augusztusban 20-án hallottuk a hírt, megdöbbent ugyan mindenki az országban, de mintha már mindenki várta volna. A mi hatvannyolcunkhoz az is hozzátartozott, hogy ugyanakkor indulóban volt egy magyarországi reformmozgalom is, és még mindig volt bennünk annyi illúzió, hogy odaforduljunk ehhez a magyarországi reformhoz.
A reform 1968-tól 1972-ig tartó szakaszában is zajlottak viták az ÉS-ben. Az egyik a frizsiderszocializmus-vita, amely a magyar háztartások éppen hogy elkezdődő picike kis gazdagodásáról szólt, hogy villanyvasalót vett a háziasszony, hogy már televízió is volt a háznál, és hogy olyan státusszimbólum is került a háztartásokba, amilyen a frizsider. Meggyőződésem, hogy a népesedési vitánk valódi kérdéseket tett föl, mert egy ország demográfiai helyzete van annyira szerves része az általános helyzetnek, hogy róla vitatkozva a társadalom egész állapotának a kérdései fölvetődhetnek. Amikor vita indul az alkoholizmusról, az öngyilkosságokról, a bűnözés helyzetéről, a válásokról, a férfi–nő kapcsolatról, a gyermeknevelésről, az oktatás helyzetéről, mindig az ország általános helyzetéhez lyukadtunk ki. Ha valaki azt bogozza, miért születik olyan kevés gyerek ebben az országban, akkor egyszer csak eljut oda, hogy milyen az életszínvonal, mennyire bízik a lakosság abban, hogy a jelenre alapozhat és a jövőre terveket dolgozhat ki. Magyarán, pillanatok alatt eljut odáig, hogyan vezetik ezt az országot. A népesedési vita a rendszer vitájává alakult át, és a hatalom érzékenységét súrolta. A hatalom akkor már reformelképzelésekben él, túl van a megszilárdulás görcsein és sok mindent kezd megengedni. De a hatalmat személyek képviselik és az egyiknek nagyobb a toleranciája, a másiknak kisebb. Ezért minden vitánknál az a helyzet alakul ki, hogy a hatalom egy ponton beavatkozik, dorgálni kezd bennünket, becitál. „Maguk sötéten egyoldalú képet festenek, maguk csak azoknak a vitázóknak adnak szót, akik mindenbe belekötnek. Maguk nem adnak tárgyilagos képet arról a népesedési dologról, mert a Központi Statisztikai Hivatal meg a szakdemográfusok másként látják ezt a kérdést. Maguk nem akarnak tudomást venni arról, hogy a népesség csökkenése nem most kezdődött, nem a rendszer hibája.” Ekkor még Szirmai István, a KB Agitációs és Propaganda Bizottságának a vezetője okított minket, vagy beosztottjai a pártközpontból. Nem mondják, hogy hagyjuk abba a vitát, de: tessék olyan szerzőket is megkérdezni, olyanoktól is cikkeket kérni, akik a dolgot összefüggéseiben és tárgyszerűbben tárgyalják. Úgy zártuk le a vitát, hogy a tárca szerint illetékes valakivel készült egy interjú, és erre később is hajlamosak voltunk.
Minthogy ez a népesedési vita spontán módon indult, és ebből a spontaneitásból terebélyesedett ki, azt a tapasztalást hozta a számunkra, hogy egy folyamatos vita érdeklődést támaszt körülöttünk. Úgy találtuk, hogy ezt a gyakorlatot folytatni kell, és most már kerestük azokat a témákat, amelyek országosan érdekesek, fontosak. Így indult vita az életmódról. Ez egy távoli visszhangja volt a frizsiderszocializmus-vitának, de most már nem azon vitatkoztak az Élet és Irodalom hasábjain, hogy ördögtől való státusszimbólum-e a hűtőszekrény, hanem egy erkölcsi vita zajlott, hogy hogyan képzeljük el azokat az életkereteket, amelyek között szívesen élnénk. A vita annak a munkahipotézisnek a jegyében zajlott, hogy itt most nálunk szocializmus épül, ez lesz életünk kerete, a nemzedékek végtelen sokaságáig. A dolgunk tehát az, hogy keressük meg ennek az épülő szocializmusnak az elfogadható formáit, normáit, együttélési szabályait. Vitát folytattunk arról, hogy mit kezdjünk a rossz geográfiai elrendezettséggel, hogy ennek kis országnak van egy vízfej fővárosa, kétmillió lakossal, és van egy vidéke, nyolcmillió lakossal. Nem jó, hogy kialakult a vidékiség mint mentalitás, mint életmód, mint provincialitás, de hogyan változtassunk rajta. Ezek a viták még mind Nemes György főszerkesztése idején zajlottak, és mindegyik elment a rendszer kritikájáig. Ennek a riportrovatnak a vezetését Katona Éva vette át, és kitalálódott, hogy a riportok mindig ugyanazon a helyen, a lap utolsó oldalán jelenjenek meg. Ekkortájt vált a a lap tizenkét oldalasból tizenhat oldalassá, tehát amúgy is át kellett alakítani a lap szerkezetét. Katona Éva azzal az ambícióval, hozzáértéssel és empátiával vette kezébe ezt a rovatot, hogy itt az olvasó az ország állapotának valamely vonatkozásáról hétről hétre képet kapjon. Nem valami híg beszámolót, valami lelkes, apologetikus álriportot, ne valami termelési riport unalmat, hanem szociográfiai igényű tudósítást arról, mit látott, mit tapasztalt a szerző az általa meghatározott és bejárt terepen. Minthogy Katona Évának sikerült néhány jó szerzőt találnia, ez magában is példát kezdett mutatni a lehetséges többi szerző számára, milyen az a riport, amelyik az ÉS számára kívánatos. Katona Éva elkezdte olvasni az üzemi és a megyei lapokat, és ha egy írásban tehetséget vélt felfedezni, a szerzőnek levelet írt, fölsorolt neki tizenöt lehetséges témát, és a levelet a későbbi szerzők többsége örömmel fogadta. Annál is inkább, mert noha az Élet és Irodalom ekkor még csak heti harmincezer példányban jelent meg, jobb publicitást adott, mint amennyit a példányszám sugallna, sőt újságíróvá avatódást jelentett. Ilyen volt Szekulity Péter, aki Szekszárdon működött a megyei lapnál, Ordas Iván, Sulyok Katalin, Megay László, Miskolczi Miklós, Keresztes Ágnes, Kovács Zoltán, és a későbbi időkből a legnagyobb fölfedezett, Megyesi Gusztáv. A sajtóirányítás viszont úgy vélte, a tizenhatodik oldal negativisztikus képet nyújt az országról. Minden pénteken frászban vagyunk, mondta az egyik irányító, hogy megint mi az ördögöt találtak ki, amivel ezt az országot befeketíthetik. Időnként azzal a javaslattal is előálltak, hogy a riportrovatot meg szüntetni. Ezt a javaslatot, amely parancs formájában soha nem hangzott el, nem teljesítette az Élet és Irodalom, mindig sikerült a rovatot átmenteni az egyik bírálattól a másikig.
A hatvanas évek végén feljövőben volt az irodalmi életnek az a népi-nemzeti csoportosulása, amely prófétájának, szellemi atyjának Illyés Gyulát tekintette, és amely saját laphoz szeretett volna jutni. Ehhez a csoportosuláshoz tartozott Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Sánta Ferenc, Koczkás Sándor, Fekete Gyula, Varga Domonkos. Bennük meg erősödött a fölismerés, hogy a környezet nem engedi meg azt a luxust, hogy ne gondolkodjunk nemzetben, hanem azt a kötelezettséget rója ránk, hogy minél inkább nemzetben és a határokon túli magyarság hozzánk való lelki tartozásában gondolkozzunk. Minthogy a párthatalom nem ebben gondolkodik, az ő irányítása alatt álló és az ő szellemiségét bármily szuverén módon, de mégiscsak képviselő Élet és Irodalom se képviseli azt, amit ők szeretnének, ezért az ÉS nem az ő lapjuk. Az ÉS-t tehát támadni kell azokért a fogyatékosságaiért, amelyekben leledzik, és ennek a támadásnak vagy odáig kell eljutni, hogy az Élet és Irodalom az ő lapjuk legyen, vagy odáig, hogy ők egy saját lapot indíthassanak. Utólag nyilvánvaló, ez utóbbi lett volna a szerencsés megoldás, hogy az amúgy is polarizáló ideológiai politikai feszültségek jelentkezzenek nyilvánosan, két egymással vitatkozó lapban. Nagyon sok minden artikulálódhatott volna akkor, kibeszéltük volna egymás elleni panaszainkat. Egy iszapháború folyt, egy reménytelen küzdelme ennek a csoportnak saját lapért, és az Élet és Irodalom iránti ellenérzésük odáig ment, hogy írószövetségi elnökségi összejöveteleken hozták szóba az Élet és Irodalom vétkeit. A fő bűnök a következők voltak: nemzetietlenség, a monopolhelyzettel való visszaélés, a szerkesztőség vezetése hitbizományának tekinti a lapot, bizonyos irányzatokat és személyeket kiszorít, azok, akik a lapot szerkesztik, nem elég nagy súlyú emberek, és micsoda igazságtalanság, hogy most is kiváló írók és költők sokasága él az országban anélkül, hogy lapot szerkeszthetnének. Nemes György igazságtalannak találta, hogy mint bűn ez mind a fejünkre olvasódik. Holott nekünk legalább olyan méltánylandó szellemi pozíciónk van, mint amennyi a népi-nemzetieké, ne kívánják tőlünk, hogy olyanok legyünk, mint ők, hadd legyünk olyanok, amilyenek mi vagyunk. Nemes György nagyon sérelmes dokumentumként hordozgatta magánál ezt az írószövetségi a jegyzőkönyvet, és egyre inkább formálgatta magában az elhatározást, hogy az Élet és Irodalom megmentése érdekében kéri a nyugdíjaztatását. Meg is írta ezt 1974-ben Aczél Györgynek. Aczél örömmel vette a levelet, Nemest elbúcsúztattuk és odahelyezték Jovánovics Miklóst főszerkesztőnek. Amikor odajött, úgy döntött, hogy Nemes György ne csak távozzék az Élet és Irodalomtól, de szerzőként se legyen jelen egy ideig. Továbbá, minthogy a második számú bűnbak Faragó, Faragó se írjon egy ideig. Maradjon szürke eminenciásnak, de rendszeres írásaival ne irritálja ezt a csoportot.
 
Olyan nagyon nekem se esett jól, amikor kiderült, hogy Jovánovics úgy gondolja, ne írjak. Akkor már főszerkesztő-helyettes voltam, ez a poszt maradt, Jovánovics úgy gondolta, hogy ez egy kompromisszum. A főszerkesztői elképzelést fegyelmezetten tudomásul vettem, a szervezetem azonban elkezdett reagálni. Rettenetes magas vérnyomásom támadt, gyomor- és egyéb belső panaszok kezdődtek, és olyan depressziós mélypontok, amelyekből – noha akkor negyvenvalahány éves voltam – úgy látszott, néhány év alatt öregemberré fogok összeaszalódni, és a depressziós búbánat kerít a hatalmába. Ez azért volt, mert egy védettségből a védtelenség és a szilencium állapotába kerültem. Az Írószövetség a hatalom képviselőjeként elfogadta Jovánovicsot az Élet és Irodalom élén, olyan emberként, aki eddigi írásaival, magatartásával, hiteles csepeli proli származásával a személyében is garanciát jelent arra, hogy a Nemes-féle feltételezett vagy valódi egyoldalúságok megszűnnek. Jovánovicsot inkább a mi kutyánk kölykének tekintették, mint Nemes Györgyöt, aki polgári, zsidó indulású személyiség volt. Ez a népi, nemzeti csoport azt is kifogásolta, hogy a sajtóban és a kulturális életben a zsidók jelenléte a hazai létszámukéval nincs arányban. Tehát a fő baj az volt az Élet és Irodalommal, hogy vezetőinek magatartásában és a lap szellemiségében zsidó stichet véltek ott rejleni. Jovánovicsot már csak azért is elfogadták, mert ő ilyen bűnökben nem volt vétkes.
Ekkortájt az újkígyósi családtörténetben is változások következtek be. Ilonka húgom, a féltestvérem kereskedelmi középiskolát végzett és érettségizett. Feri öcsém, aki 1945 tavaszán született, híd- és vízépítési technikumba került, később leérettségizett. Ilonka húgom 1957 körül férjhez ment, és termelőszövetkezeti könyvelő lett belőle. A férje a békéscsabai Áfész elnöke lett. 1959–60 fordulóján zajlott le az általános termelőszövetkezetesedés. A legforróbb napokban éppen Újkígyóson tartózkodtam, méghozzá Abody Bélával. Abody Bélának akkoriban a békéscsabai színházban egy színdarabját mutatták be, mondtam, jöjjön el Újkígyósra is, annál inkább, mert nálunk éppen disznóvágás lesz. Olyan forró pillanatokat ritkán éltem át, mint amilyeneket a tsz-szervezés kellős közepén átéltünk. Az egész falu forrongott, berúgtak, sírtak, nevettek. Esténként összegyűlt nálunk az agitálók és az agitáltak egy része. Nehezen értettem, hogy ez a kemény gazdatársadalom, amelyik szívósan tartotta magát a legnehezebb beszolgáltatási években is, mitől vált olyan kezelhetővé, hogy néhány nap alatt belépett a termelőszövetkezetbe az egész falu. 1960-ban már működött a termelőszövetkezet, és alig múlt el egy-két év, már látni lehetett, hogy az a szorgalom, amely a parasztokat egyénenként jellemezte, közös szorgalomként is működni fog. 1965 körül már nagyon jó volt a munkaegység-átlag, jó pénzeket kaptak a termelőszövetkezeti tagok. Minthogy a szövetkezetben végzett munka elég hamar párosult az intenzív háztájival, egy korábbival össze se hasonlítható gazdagodás indult el a faluban. Közben egy civilizációs átalakulás is megkezdődött Újkígyóson, amelyet én hajlamos vagyok civilizációs forradalomnak nevezni. Nem volt a faluban korábban villany, víz. Alakult egy vízműtársulás, kutakat fúrtak és kiépült a falu vízvezetékrendszere, majd elkezdődött egy lázas házépítési verseny, hogy kié lesz szebb. Mindez fürdőszoba-építési versennyel járt együtt, és akkor a langyos artézi víz bekerült a házakba. A hatvanas évek második felétől épült föl a sátortetős, kockaházas magyar falu.
 
A százéves, vert falú ház mellett a mi családunkban is fölépült egy szabályos kockaház, ide költözött be a férjhez ment húgom. Nagyon büszke voltam, hogy ahol nemrég még istálló volt, ott most fürdőszoba és angol WC van, az egyik sarokban egy lemezjátszó, a másikban televízió. Ahányszor hazamentem, mindig elámultam, milyen gyorsan változik az életmód, hogy másként öltözködnek, hogy higiéniailag is jobbak a körülményeik, hogy könyvek kezdenek föltűnni, hogy egy olyan Újkígyós kezd elém ragyogni 1970 körül, amilyenről én álmodni sem mertem. Új, nagy könyvtár, sportpálya épült, elkezdtek járdákat építeni, utakat aszfaltozni. A hetvenes évek második felétől a kockaházas divatot elhagyták, és elkezdődött a legvadabb alpesi házépítkezés, valószínűleg nyugati prospektusok alapján. Egy falunak, és az országnak abból az infrastrukturális állapotból, amelyben létezett, ki kellett emelkednie. Méltatlan a huszadik század második feléhez, hogy az ország falusi lakossága térdig érő sárban járjon, udvari budikba menjen, vízhez csak úgy jusson, hogyha elmegy a távoli kútra a kannákkal, és olyan körülmények között éljen, amelyek ordítóan elválasztják őket attól a civilizációtól, amely a városi lakosságnak már részéül jut.
Egy óriási háztáji gazdálkodás indult el, amely a bika- és sertéshízlalástól, a tojástermelésen át a különböző prémes állatok tenyésztéséig terjedt. Az épülő alpesi házak mellett nagy kiszolgáló melléképületeket húztak föl, infralámpákat helyeztek el, csirkéket és tyúkokat kezdtek nevelni. Az újkígyósi lakosság most tisztább munkával, egy új munkakultúrával, egy új mezőgazdasági és állattenyésztési technológiával új létformában kezdte el élni az életét. Mindig azt kellett tapasztalnom, hogy én vagyok pesti és nekem nincsenek még olyan háztartási gépeim, mint amilyenek ott már magától értetődők, hogy én vagyok a pesti és ők utaznak külföldre. Újkígyóson alakult egy IBUSZ baráti kör nevű társulás, amelynek a tagjai minden évben külföldre utaztak. Lehet, hogy Újkígyós kivétel, mert a kitűnő termőföldi adottságok és a lakosság kivételes szorgalma is nagyon erősen belejátszott ebbe, de ez a falu az életszínvonalbeli és kulturális gazdagodás olyan nagy lépéseit tette meg, amilyenekről Féja Géza, amikor a harmincas években meglátogatta a falut és egy porba fulladt, vízhiányos, voltaképpen mongóliai sátortáborba lépett, igazán nem álmodhatott. És én se képzeltem.
1974-ben járunk, amikor Jovánovics Miklóst nevezik ki az Élet és Irodalom főszerkesztőjévé. Egy új főszerkesztő új személyisége eleve átszínezi a lapot. Új rovatok indulnak és néhány személyiség kezdi új emberként rányomni a bélyegét a lapra. 1974 után, amikor a gazdasági reform befulladt, a reform újjáélesztésének ügye körül kezdett az Élet és Irodalom közvéleményt teremteni, toborozni. Bertha Bulcsunak köszönhető, hogy a lap leghangosabb gazdaságpolitikai vitája, az úgynevezett kesudió-vita elkezdődött a hetvenes évek második felében. A vitaindító cikket Bertha Bulcsu írta, annak az embernek a közérzetében, aki érzékelte, hogy gazdasági reform helyett önkényes gazdasági intézkedések jelentik a gazdaságpolitikát, és olyan ostobaságokig is elmennek, hogy rossz üzleteket köt az ország. Ilyen rossz üzlet van amögött, hogy az országot a magyar külkereskedelem elárasztotta kesudióval, amit Indiából hoztunk be, és ő feltételezte, hogy értékes árucikkeket, szerszámgépeket, híradástechnikai felszereléseket adtunk érte Indiának. Nagy vita alakult ki a cikk nyomán, mert az ország helyzetéről volt szó, és erről mindenkinek kritikai véleménye volt. Az ismerős menetrend szerint a vita dereka táján beleszólt a hatalom, jött egy telefon, menjünk be, beszélni akarnak velünk. Megint elkövetjük azt a hibát, hogy negativisztikusak vagyunk, az ország helyzete nem olyan sötét, vannak kiválóan működő bel- és külkereskedelmi vállalatok, mezőgazdasági nagyüzemek és ipari vállalkozások.
 
Behívtak bennünket és kérték, hogy adjunk szót olyanoknak is, akik egy másik oldalról is láttatni tudják az országot. Akkor egy furcsa kettősség volt jellemző a kulturális pártvezetésre, mert Aczél György éppen miniszterelnök-helyettes volt, és a pártközpontban ugyanilyen jogkörrel, de kevesebb dinamizmussal működött Óvári Miklós. Aczél keményebben beszélt velünk, Óvári majdhogynem könyörögve: értsük meg, olyan légkört teremtettünk, hogy nekik kell a hátukat tartaniuk. Különösen a megyei pártbizottságok panaszkodnak ránk, és ők csak akkor tudnak megvédeni bennünket, ha példákat kínálunk, hogy nem vagyunk egyoldalúak. Minthogy köztünk és eme vezetők között paternalista kapcsolat volt, minden ilyen kérésnek személyes nyomatéka volt, egy szenvedő, panaszkodó ember attitűdjével adták elő a kéréseiket. Mindig sejtették, hogy az a nyomás, amely alatt ők állnak, nemcsak alulról jön, hanem Berlinből és Moszkvából is. Ez az érvelés mindenképp zsaroló jellegű volt, mégis nehezebb volt ellenállni neki, mint a fenyegető parancsnak. Jovánovicsnak óriási humorérzéke volt és a hátterét eléggé biztosnak érezte, ezért volt ereje hozzá, hogy a balhét elvigye. Ismervén a játékszabályokat, megígérte, hogy változtatni fogunk a vita arányain és ezentúl majd közlünk ilyen meg amolyan cikkeket is. Ezzel egy-két hétre megnyugtatta a vezetést, ám a vita dinamizmusa mégiscsak mindig a kritikai attitűd felé sodort bennünket. Aztán a pártközpont odacsapott az asztalra, közölték, hogy nem tartották be az ígéretet, ez így nem folytatható, zárjátok le röviden. És akkor röviden lezártuk.
 
Ezután kezdődött egy újabb vita, amelyet Mezei András indított a tehetségek elkallódásáról Ilyen gazdagok vagyunk? címmel, majd elindítottunk egy oktatási vitát, amely a Ta-ní-ta-ni címet viselte. Ebben a vitában jelent meg Csoóri Sándornak egy hozzászólása, amely diagnózist adott az ország állapotáról. Ebben a cikkben írta le Csoóri azt a mondatot, hogy ez egy beteg lelkű ország. Akik a pártközpontban piros golyóstollal olvasták a lapot, ezt a mondatot kétszer aláhúzták, és Kádár János szeme elé is odakerült. És minthogy az általa vezetett országról azt olvasta, hogy beteg lelkű, nagyon sérelmesnek találta. Most nem barátságos felszólítást kaptunk a pártközponttól, hanem oroszlánordítás kezdődött. Mint mindegyik vitánk, ez is hatalmi szóra szűnt meg. Úgy látszik, hogy a vita-fogalom értelmezése körül nem volt egyetértés köztünk és a bennünket irányítók között. Mi vitán ellentétes nézetek ütköztetését értettük, ők vitán a hatalommal egyetértő emberek egymás mellett futó gondolatfutamait. Ezeknek a vitáknak a hatására emelkedett a lap példányszáma harmincezerről hatvanezerre. Azért csak hatvanezerre, mert nem engedtek nagyobb példányszámot.
1980-ban közeledik az Írószövetség új közgyűlése, új főtitkárra van szükség, és a pártvezetés választása Jovánovics Miklósra esik. Nem akarta elvállalni, de addig-addig győzködték, míg 1981 tavaszára megadta magát. Ettől kezdve Jovánovicsot egyre ritkábban láttuk a szerkesztőségben, és a lapcsinálás felelőssége rám hárult. Nagyon rossz helyzetbe kerül, akin rajta van a felelősség, de nemcsak azért felelős, amit hétről hétre előállít, hanem azért a személyért is, aki formálisan felelős az egészért. Nekem Jovánovics nevében is kellett működnöm, úgy, hogy ne kerüljön bajba miattam. Bajba került. Az történt, hogy elém került Csalog Zsolt egy kézirata, aki riportalanyokkal magnetofon-beszélgetéseket folytatott, és ebből könyv állt össze. Akkoriban rátalált egy Dani nevezetű munkásfigurára, egy nagyszájú melósra, aki mindenféléket beszélt. Abban a részletben, amely ebből a beszélgetésből az Élet és Irodalomban megjelent, Dani azt mondta: megette a fene, mert egy kupleráj ez az ország. Ő autószerelő, és amikor azt mondták neki, menjen el a pártgarázsba dolgozni, azt gondolja: végre azt hittem, hogy olyan helyre kerülök, ahol rend van, de hát a pártgarázs ugyanolyan kupleráj, mint az összes többi Magyarországon. Én olyan szerencsétlen voltam, hogy ahány helyre kerültem, mindenütt hülye főnökeim voltak, akiknek egyetlenegy jogcíme volt arra, hogy főnökök legyenek, hogy ott volt a kis piros könyv a zsebükben. Amikor Daninak ez a monológja az Élet és Irodalomban megjelent, megint oroszlánordítás hangzott a telefonban: „Piros könyvecske, pártgarázs mint kupleráj?” Arra köteleztek, azonnal írjak egy igazoló jelentést. Az igazoló jelentésbe beleírtam, hogy hiszen az a vélemény, ami itt megfogalmazódott, nem a szerző véleménye, még kevésbé az Élet és Irodalomé. Ez egy nagypofájú figura, egy melós Háry János, ez olyanokat beszél, aminek a hitelessége csorbulna, ha különböző óvatoskodó megfontolásokból bizonyos mondatait kihagynánk, a dolgot nem kell komolyan venni. Jovánoviccsal együtt Tóth Dezső miniszterhelyettes elé rendeltek, mellette a Tájékoztatási Hivatal egyik elnökhelyettese és a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, Siklósi Norbert. Tóth Dezső közölte, hogy nem fogadják el az igazoló jelentésünket, és e miatt a súlyos politikai hiba miatt szigorú megrovásban és prémiumcsökkentésben részesítenek minket. Siklósi Norbert egész idő alatt úgy kacsingatott ránk, mint aki tudja, hogy nem kell komolyan venni a dolgot. Következett a sajtónap, amikor a vállalat mindig különböző jutalmakat osztogatott.
 
Fölhívták Jovánovicsot és engem is, hogy menjünk el a vállalati sajtónapi ünnepségre, mert ott valami pénzjutalmat kapunk. Fölment a függöny, és az Osztap Bender-i képességű Siklósi Norbert egy fantasztikus elnökséget toborzott a színpadra, az első magyar űrhajóstól a Tájékoztatási Hivatal elnökén át a Kossuth-díjas Juhász Ferencig mindenki ott volt, aki számított. Nagy ünnepség volt, majd díjosztás. Mondják a neveket, és se Jovánovicsé, se az enyém nem hangzik el. Vége van az egésznek, tódulunk kifelé, amikor odajön hozzánk egy vállalati ember, a szájára teszi a kezét és azt mondja, gyertek le az alagsorba, mert ott fogjátok átvenni a prémiumot. Amikor Siklósi asszisztált a fegyelmihez és nyereségrészesedést is megvonták tőlünk, akkor eldöntötte, hogy kártérít bennünket, de nem merte kockáztatni, hogy a nevünk el is hangozzék a színpadról, hanem az alagsorban rendezett be egy helyet, ahová rajtunk kívül mások is mentek még átvenni a dugi prémiumot.
1981 decemberében elérkezett az Írószövetség közgyűlése, ahol valóban főtitkárrá választották Jovánovics Miklóst, de csak 1982 szeptemberére találtak helyette új főszerkesztőt, Bata Imre személyében. Addig én vezetem a lapot. Úgy látszik, alkatilag sem vagyok igazán alkalmas arra, hogy a felelősség folytonos feszültségében éljek, újabb betegség tört rám, egy heveny ideggyulladás formájában. 1983 tavaszáig betegállományban töltöttem az időt, otthon heverésztem, rengeteget olvastam. Azt hittem, nagyon fogok hiányozni a szerkesztőségből, de kiderült, hogy egész jól megjelenik a lap nélkülem is. Tavaszra meggyógyultam, visszatértem a szerkesztőségbe, és számomra is elkezdődött a Bata-korszak. Amikor Bata Imre főszerkesztő lett, már túl voltunk azon a veszteségen, amit Nagy László halála jelentett, és egy vele azonos formátumú költő jelenléte kezdődött el, Juhász Ferencé. Az a költői világszemléletmód, amelyet Juhász újdonságként hozott a magyar költészetbe, a nyolcvanas évek elejére már modorrá merevül, és olvasók sokaságát irritálja. Tekintettel a terjedelemre is, mindig kérdéses volt, hogy az egy teljes kolumnán elterülő Juhász-versek vajon alkalmas helyen vannak-e az Élet és Irodalomban, amely egy rotációs hetilap, és amely minden műfajban a rövid terjedelmek újsága. Erről rengeteg szerkesztőségi vita volt. Lehetséges, hogy egy későbbi sajtótörténet azt fogja méltányolni ezekben az évfolyamokban, hogy a lap rendszeresen közölte Juhász Ferenc verseit. Az olvasók többsége azonban nem irodalomtörténetben gondolkodott, hanem olvasmányt akart, kritikákat, publicisztikát, olyasmit, ami egy rotációs lap arculatához hozzátartozik. Nagyon sok ingerült telefont és levelet kaptunk tőlük emiatt. Még egy költő nyomatékosabb jelenléte nyomja rá a bélyegét erre az időszakra, Orbán Ottóé. Oravecz Imre státusba is odakerült az Élet és Irodalomhoz, és verseivel is jelen kezdett lenni: egy epikai, költői sorozatot kezdett el a gyerekkoráról, szülőfalujáról. Kántor Péter is idekerült. Száraz György eltávozott a laptól és a Kortárs főszerkesztője lett. Ez nagy személyi veszteség, itt van viszont Kardos G. György. Katona Évánál jelentkezett riportjaival egy Megyesi Gusztáv nevű fiatalember, aki nagyszerű riportokat írt. Az Élet és Irodalom belső munkatársaiban fiatalodni kezdett. A legfrissebb ide került szerző, majd belső munkatárs Kovács Zoltán. Ekkor már itt dolgozott Széky János. Szále Lászlót publicistaként és riporterként fedeztünk föl a Magyar Ifjúságnál. Utoljára fiatalként Széchenyi Ágnes jött hozzánk, a pártközpontból érkezett. Rendszeres szerzője lett a lapnak Papp Zsolt, Tamás Pál, néhány történész, szociológusok, politológusok. Ez a személyi váltás arculatmódosulással járt együtt. Zöldi Lászlót kinevezték második főszerkesztő-helyettesnek, ekkoriban ketten szerkesztettük az Élet és Irodalmat, Zöldi László és én.
A konfliktusok fölszaporodtak a szerkesztőség és az irodalompolitikai irányítás között. Ez volt az az időszak, amikor olyan hírek jártak, hogy a pártközpont az ellenzék egyik gyülekezési gócának tekinti a lapot. Jöttek híradások, hogy az agitpropos közép- és alsó káderek fejtágítókon tartanak előadásokat a magyarországi ellenzékről, és felsorolásukban, hogy hol kapnak teret, az illegális Beszélő mellett legális fórumként az Élet és Irodalom is mindig ott van. Eörsi István ott is írt és itt is. Előfordult olyasmi is, hogy Petri György vagy valaki más a szerzőink közül a Szabad Európában is publikált. Vagy – hogy szélsőséges példát mondjak – Kunszabó Ferenc, aki hol az Új Látóhatár című müncheni folyóiratban jelentkezett, hol nálunk. A sajtóirányítás ezt nagyon rossz néven vette. Ez volt a helyzet olyan Nyugaton élő magyar írókkal is, akiknek az itthoni hivatalos megítélése hónapról hónapra változott, aszerint, hogy mit nyilatkoztak éppen valahol. Nagyon kikaptunk, mert Határ Győzővel interjút készítettünk a születésnapja idején, nagyon kikaptunk, amikor Gömöri György egy verskötetéről közöltünk bírálatot, mert tudnunk kellett volna, hogy a kötet egy nyugati magyar kiadónál jelent meg, ráadásul volt benne néhány olyan vers, amelyik Nagy Imre emlékét ébresztgeti és Kádár János felelősségét firtatja. Akkor már működött bennünk valamiféle dac is, hogy nem fogjuk állandóan figyelembe venni az irodalompolitikai pártirányítók pillanatnyi sértődöttségeit, szeszélyeit, folyton változó, kiszámíthatatlan ítéleteit. A nyolcvanas években erősödött föl a kapcsolatunk a szocialista országokban élő magyar írókkal is. Időnként Balogh Edgár, Méliusz József műveit közöljük, de minden olyan könyvükről, amely közös kiadásban jelent meg, vagy a Kriterion adta ki Bukarestben, és magyarországi terjesztésre is átjött, igyekeztünk kritikai reflexiót közzétenni. Sütő András rendszeresen jelen volt a magyar kulturális életben – színdarabjait, minden nehézség ellenére is, mindig igyekeztek a magyar színházak bemutatni –, és arra mi is reflektáltunk. A nyolcvanas években foglalkoztunk annyit a romániai, szlovákiai vagy jugoszláviai magyar irodalommal és kulturális élettel, mint amennyit akármelyik más orgánum.
Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik. Mihelyt az egyeduralmából bármit fölad, önmagát kezdi föladni, és mire elérkezünk a nyolcvanas évek végére, annyi mindent feladott már, hogy önmaga is alig létezik, hiszen a hatalmát csak kapkodó, hisztérikus beavatkozásokban, kézi vezérléses megoldásokban próbálja érvényesíteni, de a hatalom igazából már kicsúszott a kezéből. Nem engedelmeskedik neki a műhelyek sokasága, sem az irodalmi és művészeti szövetségek, sem a könyvkiadók, a filmgyártók, a színházak és a különböző sajtóorgánumok. A nyolcvanas években Kardos G. György lesz a lap szépprózai rovatvezetője, és kezdő prózaírók sokaságát csábítja az ÉS köré. Van a fiatal prózaíróknak egy nemzedéke, amely az Élet és Irodalomban jelentkezett első írásaival, Békés Páltól Bächer Ivánon át Andrassew Ivánig. Rendszeresen jelentkezett a lapban Valki László jogászprofesszor, és egy új glosszaíró nemzedék is előállt. Erőteljessé vált az Élet és Irodalom interjúrovata. Szántó Péter tehetséges publicistának bizonyult. Hogy ezt az olvasók is méltányolták, azt abból olvashattuk ki, hogy a hatóságilag önkényesen megállapított hatvanezres példányszám olyan kevésnek bizonyult, hogy a lap ekkor vált végképp pult alóli lappá.
1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson. Az Írószövetség elnöke, Cseres Tibor azonban úgy találta, nem búcsúzhat el posztjától anélkül, hogy néhány akciójával puvoárt szerezzen neki. Ambicionálni kezdte, hogy az Írószövetségnek legyen irodalmi hetilapja. 1989 januárjában hírek érkeztek, hogy Cseres Tibor úgy döntött, megszerzi az Írószövetségnek az Élet és Irodalmat. Elment az akkor még hatalomnak számító Berecz Jánoshoz, és azt mondta, Pozsgay Imre már beleegyezett, hogy az ÉS az Írószövetségé legyen. Miért ne, válaszolt Berecz. Majd elment Pozsgayhoz, azzal, hogy Berecz Jánosnak is az a véleménye, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS. Egy 1989. januári írószövetségi választmányon Cseres Tibor bejelentette, már kész tény: az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, Berecz és Pozsgay, két politikai bizottsági tag is hozzájárult. Az évtizedek alatt kialakult reflex alapján ez mindenki számára azt jelentette, hogy a dolog eldőlt. Cseres közölte, a dolog március elsejétől válik érvényessé, de már most próbáljuk kitalálni, ki legyen az ÉS új főszerkesztője, és néhány nevet javasolt. A jelenlévők megszavazták Kulin Ferencet. A hír megérkezett, de velünk erről senki egy árva szót nem beszélt. Ugyanebben az időben záródott le az ÉS sok vitáinak egyike, amit mi nyilvánosságvitának neveztünk, sajtóról, nyilvánosságról, pluralista tömegkommunikációról és egyébről szólt, és záróakkordként Zöldi interjút készített Berecz Jánossal. Az interjú végén azt mondta, olyan hírek érkeztek, hogy az Írószövetségé lesz az Élet és Irodalom, mi igaz ebből. Ez már eldöntött dolog – válaszolt Berecz –, lesznek keserves személyi konzekvenciái, de hát ez már eldőlt. Megjelentettük ezt az interjút, és írtunk hozzá egy kis kommentárt, hogy miféle házasság az olyan, amelyről a menyasszonyt még csak nem is értesítették. Hátha a menyasszony nem is akar férjhez menni? Hátha igazából egy olyan vőlegény akarja ezt a menyasszonyt, akinek nincsen jogcíme ehhez a házasságkötéshez? Hátha házassági akadály is létezik? Hátha csak arról van szó, hogy nem az Írószövetség akarja, hiszen tízen mi is Írószövetség vagyunk a lapnál, hanem néhány ember az Írószövetség vezetői közül, és őket is azok piszkálják, akik a hozományvadász rokonsághoz tartoznak, vagyis minden ellenszolgáltatás nélkül akarnak egy szép menyasszonyt, hozománnyal együtt. A jegyzetet én írtam. Ez kirobbantott egy általános vitát akörül, hogy el akarják venni az ÉS-t, az ÉS vezetői ehhez nem akarnak hozzájárulni, amikor pedig egy demokratikus szövetség kívánja végre a jogait érvényesíteni. A magyar sajtó – anélkül, hogy forszíroztuk volna – jórészt mellénk állt, mert megérezte, itt nem is arról van szó, hogy kié lesz az Élet és Irodalom, hanem annak az eldöntéséről, hogy érvényes-e még az a hatalom, amelyik hozzájárult, hogy valakik egy szellemi tőkét megszerezzenek. Mintha megérezték volna kollégáink, a rádió, a televízió, a Magyar Hírlap, egymás után szolidaritási közleményeket, állásfoglalásokat juttattak el.
A budapesti pártbizottság 1989 márciusában összehívta az Írószövetség párttagjait, és egy ÉS-vita robbant ki ezen az összejövetelen, ahol Cseres Tibor elmondta: ahogyan mi védekezünk, az egy maffiózó védekezés, Koczkás Sándor, az Írószövetség főtitkára pedig azt nyilatkozta, erkölcstelen, ahogy védekezünk. Nagyon csodálkoztunk, hogy már a védekezés is erkölcstelen lehet. Cseres Tibor azt is elmondta azon az összejövetelen, ahol Kulin Ferencet megválasztották, hogy Bata Imre már a Látóhatár főszerkesztője, Faragó nyugdíjba ment, Zöldi pedig a Népszabadsághoz. Én meg még nem is tudtam róla. Ez a vita heves volt, és egyszer csak ott találtam magam az emelvényen és kikértem magamnak, hogy bárkik ilyen nem tisztességes módon az egzisztenciánkra törjenek. Utána odajött hozzám egy fiatalember, hogy itt vagyunk a TV HÉT stábjával. Kamera előtt kérdezte tőlem, miért nem akarunk az Írószövetség lapja lenni. Fölsoroltam tizenöt okot, köztük főleg azokat, amelyek az eljárás miatti fölháborodásunkban jelölhetők meg, hogy úgy tesznek, mintha mi nem léteznénk, hogy úgy gazdálkodnak velünk és egy szellemi tőkével, mintha velünk ezt meg se kellene beszélni. Az érvek utolsójaként azt is elmondtam, olyan politikai folyamatok zajlanak az országban, amelyek azt mutatják, hogy jobbra fogunk tolódni. Az Írószövetség mostani személyi vezetésében én garanciákat látok, de ki tudja, hogy ez a folyamat őket nem sodorja-e el, és az Írószövetség maga is jobbra tolódik. Ha az övéké lesz az Élet és Irodalom, el fogja veszíteni eddigi kvázi baloldali szellemi arculatát. Aztán az történt, hogy a tizenöt okot mind kivágták és arra kérdésükre, miért ellenzem, hogy az Írószövetségé legyen az ÉS, az a válaszom hangzott el, azért, mert attól tartok, hogy jobbra fognak tolódni. Majd átadták a szót Knopp Andrásnak, aki akkor államtitkár volt, és akinek én ezzel föladtam a labdát, mert ő méltósággal azt mondhatta, hogy mi ugyan nem a miatt az ok miatt, amit itt Faragó Vilmos az előbb mondott, de úgy találjuk, hogy az Írószövetségnek legyen saját lapja. Ne az ÉS legyen az övé, a minisztérium még ennek az új lapnak az anyagi fedezetét is biztosítja. Ezzel lezárult az ÉS-ügy, és én a szerkesztőség tagjainak szemében erkölcsi győztesévé váltam ennek a csatának, mert a legkövetkezetesebben én próbáltam megtartani magunknak az Élet és Irodalmat. A közvélemény egy része szemében pedig erkölcsi vesztesévé, mert úgy látszik, hogy én valamilyen kádárizmus jegyében akarom megőrizni az Élet és Irodalmat, és egy ilyen ellenzéki politizálásáról nevezetes demokratikus intézménynek, mint amilyen az Írószövetség, nem akarom átadni, mert nem akarom azt a demokratikus, pluralista változást, amely most az országban zajlik, és amelyet az Írószövetség is képvisel.
A szerkesztőség erősen megoszlott. Egyszer szóvá is tettem, meddig tartható, hogy egyik kollégánk az első oldalon egy vezércikkben ezt és ezt írja, majd egy másik kolléga a glossza-rovatban ugyanezt tagadja. A lap kezd kettéhasadni, egy többségre, akik hajlamosak a radikális változásokkal együtt menni, és azokra, akik ugyan nagyon sok változással egyetértenek, de nem értenek egyet azzal, hogy ezek a változások a korábbi évtizedek totális kétségbevonása jegyében és olyanfajta keresztény nemzeti radikalizmus jegyében történjenek, amelyek végül is egy új keresztény nemzeti kurzusba sodorják bele az országot.
 
Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik. Hogy itt most tisztességes emberek négy évtizedes igyekezete nemcsak hogy megkérdőjeleződik, hanem a bűnös cselekvés kategóriájába sorolódik, és az országnak olyan jövője rajzolódik ki, amelyet én – éppen a pluralizmus és az elképzelt demokrácia jegyében –, úgy gondoltam, hogy vitathatóvá tehetek. Ebben a megosztásban egy idősebb nemzedék, a volt MSZMP-tagok egy része állt szemben egy fiatalabb nemzedékkel, amelyben szintén voltak MSZMP-tagok, de azok ezt minél hamarabb igyekeztek elfelejteni. Így érkezünk el 1989. november végéig. Egy csütörtöki értekezleten kezdődik, az egyik kollégánk elmondja, hogy ő eddig minden ajánlatot, hogy menjen egy másik laphoz, visszautasított, mert jól érzi itt magát és úgy érzi, hogy a lapnak van jövője. Ez a meggyőződése most kezd megrendülni. A lap példányszáma, tekintélye csökken, ezért ő ma olyan valakivel fog tárgyalni, aki neki ajánlatot tesz, és lehet, hogy elfogadja az ajánlatot. Szále László volt. Jelentkezett Széky János kollégánk, aki elmondta, hogy ez a megrendülés a lap jövőjében benne is lejátszódott, sőt néhány más kollégájában is. Ezért ők már össze is ültek és úgy döntöttek, hogy sürgős változtatásra van szükség. Ennek a lényege az, hogy ő lesz az új főszerkesztő, nincs szükség helyettes főszerkesztőkre, olvasószerkesztőre, három szuper-rovatvezető lesz, akik saját jogon adják közvetlenül a nyomdába a kéziratot. Ez azzal a következménnyel jár, hogy bizonyos embereknek távozniuk kell. Bata Imréről úgy gondolja, hogy maradjon itt egy ideig és vezesse be őt a főszerkesztés rejtelmeibe. Ő is, még sokan a fiatal kollégák közül szintén ajánlatokat kaptak, és ha nem dől el gyorsan, ők az ajánlatokat elfogadják, eltűnnek az Élet és Irodalom szerkesztőségéből és néhány rokkant öregember fog itt maradni, és akkor megnézhetjük magunkat. Akkor nem támadt különösebb vita ezen az ultimátumon. Annyira gyermetegnek látszott, hogy én is csak annyit mondtam, dilettáns javaslat, nem lehet úgy lapot szerkeszteni, hogy valaki ne lássa együtt az egészet. Hiszen ha mindenki külön-külön egyenesen a nyomdába küldi a kéziratokat, akkor átfedések, ellentmondások is lehetségesek. Ezt a luxust egy lap nem engedheti meg magának. Minden különösebb vita nélkül szétszéledtünk. Úgy gondoltam, a dolog ezzel el van intézve. Meg se fordult a fejemben, hogy a saját kollégáim olyan akciókat határoztak el, amelyek a lapszerkesztőség személyi változásait, a lap szerkezetének átalakítását, sőt a lap politikai arculatának átalakulását fogják majd következményként jelenteni. Attól tartottam, hogy a politikai folyamatok jobbra tartása miatt külső nyomás nehezedik majd a szerkesztőségre, de hogy ez a nyomás belülről fog érkezni, nem feltételeztem. Ez a szerkesztőség nagyon jó kollektívának látszott addig. Valahányszor szóba került a lap közeljövője, mindig az volt az első bejelentés, hogy ehhez a közeljövőhöz hozzá fog tartozni, hogy maradjunk együtt, hogy itt senkit ne kelljen se kiutálni a szerkesztőségből. Amikor Széky Jancsi bejelentette az ultimátumát, én abban a meggyőződésben voltam, hogy ez a közmegegyezés még tart. Meg voltam győződve róla, hogy ez a csütörtökön föllobbant ultimátum elhamvadt, és hétfőn már nem lesz vele dolgunk. Nekiültünk egy hétfői értekezletnek, ahol nagy csodálkozásomra nem a lap egzisztenciális jövője került szóba, hanem kizárólag a lap politikai arculatáról volt szó, amely néhány kollégánk minősítése szerint egyre rosszabbá teszi az imázsunkat. Azt a látszatot keltjük mostanában, különösen Faragó Vilmos Három kérdés című glosszasorozatával, mintha a kádárizmus utolsó védőbástyája volnánk. A lap politikai arculatát radikálisan át kell alakítani, még a látszatát is el kell kerülni, hogy mi baloldali orgánum volnánk. Szót kértem, azt mondtam, hogy úgy látszik, azért folyik politikai kérdésekről szó, mert a lehetséges átszerveződéssel együtt járó létszámcsökkenés politikai kritériumait próbáljátok most ti itt kialakítani. És ha az a véleményetek, hogy a látszatát is el kell kerülni annak, hogy az Élet és Irodalom baloldali lap, akkor nyilvánvaló, hogy a politikai kritériumok egyike az lesz, hogy aki itt személyében olyan gyanúban áll, hogy baloldali gondolkodású, azt kell elsősorban eltávolítani. Óriási fölzúdulás. Egy kollégám, Szántó Péter azt mondta, hogy ez egy rettentő rossz feltételezés, még rosszabb, mint a Három kérdés című glosszáid bármelyike, amelyek szintén nagyon rosszak, mert azt a látszatot erősítik, hogy az Élet és Irodalom kádárista hetilap. Egyszerre csak előálltak azzal, elsősorban Szántó Péter, hogy hiszen már júniusban javasoltak radikális változásokat, de a szerkesztőség vezetése, és ebbe beleértendő Bata Imre is, voltaképp nem csinált semmit. És azért lépnek most ők föl ilyen radikálisan, mert az idő rohan, és mi itt maradunk egy rossz imázzsal, csökkenő előfizetőkkel és példányszámmal, miközben az egész magyar sajtó milyen szépen átállt az új kurzusnak megfelelő sínekre. Pánikban vannak, féltik az egzisztenciájukat – mondták. Azonkívül olyan nagy fizetésű ajánlatokat kaptak új indulású szerkesztőségektől, hogy ezt meg kell gondolniuk. Nekik családjuk van, ők fiatalok még, nem akarnak egy ilyen, az általános nagy sodrásban hátul maradt orgánum munkatársai lenni.
Következett a keddi nap, ez már december első napjainak egyike, amikor még szintén sok munka van a lappal. Ezért én bent ültem a szobámban, amikor azt vettem észre, hogy egy TV-stáb jár-kel a folyosón, megy be Bata Imre szobájába, majd egy idő után kijön, és eltávozik. Kérdezem Bata Imrétől, hogy mi volt ez. Azt mondja, semmi különös, a TV Híradótól jöttek és ÉS-ügyek iránt érdeklődtek, ezért én és Szántó Péter válaszoltunk néhány kérdésre. Varjas Endre kollégám, akinek a vészjelző készüléke jobban működött, mint az enyém, azt mondta, neki az a gyanúja, hogy itt valami olyasmit mondtak, ami kész helyzet bejelentését fogja majd jelenteni, ezért hallgassuk meg a tv-híradót ma este. Este bekapcsoltam a készüléket, és egy idő után valóban fölbukkant a képernyőn Bata Imre és Szántó Péter, és bejelentették, a fiatalok egy csoportja úgy döntött, hogy átalakítást hajt végre a lap szerkesztőségében és szerkezetében, és három kollégát leváltanak. A két főszerkesztő-helyettest, Faragó Vilmost és Alföldy Jenőt, továbbá az olvasószerkesztőt. Arra a kérdésre, hogy mik voltak ennek az indítékai, Szántó Péter válaszolt. Azt mondta, hogy szakmai viták előzték meg ezt a döntést. Így én a televízió híradójából tudtam meg, hogy a kollégáim úgy döntöttek, leváltanak, és a döntésben benne van a főszerkesztő is. A leváltás engem nem olyan szempontból érintett, hogy olyan nagyon ragaszkodnék bármilyen hatalomhoz, hanem mert nem beszélték meg velem, és áldozatul dobnak oda. Nincs hozzá indokolás, és ráadásul azt hazudják, hogy ebben a megállapodásban az én döntésem is benne van.
Szót kértem a csütörtöki értekezleten, és elmondtam, hogy a három kolléga leváltásáról szóló döntés jogilag törvénytelen, erkölcsileg pedig tisztességtelen, és remélem, tudjátok, hogy ezzel azt a helyzetet teremtettétek meg, hogy ezek után vagy itt maradok közöttetek, és akkor joggal hihetitek, hogy én egy szarházi vagyok. Vagy nagyon jól tudtátok, hogy ezek után nem fogok itt maradni, és akkor ti vagytok szarháziak, mert akárki felelősségre von benneteket, hogy miért küldtétek el Faragót, azt fogjátok mondani, hogy de hiszen mi nem küldtük el, ő maga ment el, mint ahogy aztán egy rádióinterjúban ezt is hallottam. Azt is mondtam még, hogy én ezt egy zagyva elképzelésnek tartom. Ha jégre viszitek a lapot, amelyhez engem három évtized érzelmi szálai kötnek, akkor én most már nem tudlak mivel megfenyegetni benneteket, csak azzal, hogy feljövök majd a síri világból és éjszakánként az ágyatok fölött fogok huhogni. Majd megkérdeztem, hogy na, mi a véleményetek erről? Egy árva szót nem válaszolt senki. Ültek leszegett fejjel, lesütött szemmel, nem szóltak semmit. Minthogy nem válaszoltak semmire, nem reagáltak a sértegetéseimre se, végül azt mondtam, hogy itt vagyok majdnem harminc éve, még soha nem vettem ki a teljes évi szabadságomat, most harminc évre visszamenőleg kiveszek egy bizonyos szabadságidőt és január elsejéig be nem teszem a lábam a szerkesztőségbe. A szerkesztőségi értekezlet feloszlott, én kijöttem a szobából, összecsomagoltam néhány személyes holmimat és eltávoztam a szerkesztőségből. Azóta a tájára sem mentem az Élet és Irodalom szerkesztőségének. Ezt az egész történetet színezi, hogy az irántam jóindulatú kollégáim többsége sem látszott átérezni, hogy itt az oly szép jövőjűnek festett magyar demokrácia ellen is lezajlott egy akció, hiszen itt emberek leváltását semmi más nem indokolta, mint az, hogy néhány kolléga politikai kifogásokat kezdett emelni ellenük. Ezektől a kollégáktól a lap átállását féltették az új kurzusra, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőlük. Van egy megígért demokrácia, amelyikben a vélemények pluralizmusa lesz jellemző, de milyen demokrácia az, amelyikben a vélemények egy bizonyos irányultsága szalonképtelenné válik.
Akkor, 1989-ben vitába keveredtem egy Békéscsabán élő költővel, és azt találtam mondani, hogy a negyvenéves történetnek, amely mögöttünk van, mindnyájan szereplői vagyunk. Ha egy rezsim negyven évig működik, abba mindenki beleszervesül, akár akarja, akár nem. Nem fogadom el tehát azt a munkamegosztást, hogy ezentúl lesznek majd vádlók, akik felelősségre vonják a vádlottakat, mert együttműködtek a negyvenéves rezsimmel. Elmentem egész odáig, hogy azt mondtam: aki működött a negyven év alatt, az együttműködött. Aki laborált, az kollaborált. Vagyis az én véleményem szerint a történetnek mindnyájan szereplői vagyunk. Egy rádiós, Kövesdy Zsuzsa a Vasárnapi Újság következő számában írt egy vitacikket az én szóbeli megnyilatkozásomra, amelynek az volt a summája, hogy na persze, hiszen én is együttműködtem a Kádár-rezsimmel, pedig én legjobb emlékezetem szerint a nagyanyámnak segítettem krumplit hámozni a konyhájában. Elvitte ezt a rádiójegyzetét a Hitelhez, és címet a Hitel szerkesztősége adott neki. És hogy valami nagyon nyájas legyen a cím, azt írták oda, hogy „A nemzet rágalmazója”. Míg korábban a pártközpont agitprop osztálya ítélkezett fölöttünk, most olyan helyzet alakult ki, hogy a kollégák egymás között döntötték el, kit ítélnek alkalmatlannak és kit a jövő emberének. Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.
Abban az időben zajlott egy tüntetés a Váci utcán. A Váci utcai antikvárium közkedvelt vezetője Simó Jutka volt. És olyan kiváló emberek, mint Réz Pál és Kardos G. György ott járkáltak tüntetve az antikvárium előtt, „Jutkát akarunk” felirattal, mert az ÁKV központja nyugdíjaztatta Simon Jutkát. Arra gondoltam, hogy ha legalább egy ember megjelenne a Széchenyi utca 1. előtt, aki egy táblán tiltakozik az ellen, hogy engem leváltottak, akkor megnyugodna a lelkem. De egyetlenegy ilyen ember nem akadt. A szolidaritásnak annyi jelével találkoztam, hogy hárman visszavonták a karácsonyi számhoz küldött kéziratukat, hogy ezek után ők ebben a lapban nem hajlandók megjelenni. Ez a három Bárdos Pál, Fenákel Judit és Fehér Klára volt.
Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek. És ha egyszer politikai okokból kezdjük egymást nem kívánatosnak tartani, akkor ne reménykedjünk a vélemények pluralizmusában, akkor ami itt alakulóban van, az nem demokrácia lesz, hanem ugyanolyan puha diktatúra, mint amilyen korábban volt, csak a szereplők változnak. Semmilyen keserűség nincs most már bennem, még a kollégáim iránt se. Inkább szégyellem ezt a történetet, és helyettük is szégyellem. Nekik ezzel a szégyennel kell tovább élniük, bennem viszont röstelkedéssé szelídül a szégyen, és talán egyszer el is fogom felejteni. Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.
Két lányomról, Zsuzsáról és Pannáról, akik az első házasságomból valók, már beszéltem. Most be kell fejeznem a történetet azzal, hogy mindkettőjüknek sikerült főiskolát végeznie és diplomát szereznie. Az idősebb lányom több színházban volt már dramaturg, a kisebbik lányom, Anna pedig a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el, és mozgássérült kisgyerekek tornáztató és szellemi foglalkoztató munkáját végzi, idén van az első munkaéve. Mindkét lány olyan helyen tevékenykedik, ahol mindig is szeretett volna. Velük a kapcsolat, tekintettel az elváltságra meg arra, hogy én szombati apuka vagyok, nem változott azóta, hogy ők dolgozó emberekké váltak. A kisebbik, Panna minden szombaton szorgalmasan meglátogat engem. Valaha moziba jártam vele, meg étterembe mentünk ebédelni, mostanában inkább beszélgetünk.
Itt vagyunk 1990. április 18-án, egy kétfordulós választás után, egy keresztény nemzeti kormány alakítása előtt. Úgy érzem, hogy egy vissza- és egy előretekintést megengedhetek magamnak. Ebben az országban a baloldaliság mindig sok szempontból idegennek számított, az internacionális gondolkodás mindig a nemzetietlenség gyanújába került. Ha tehát most ennek az országnak a rokonszenve egy ilyen párt felé fordult, arról nem a Magyar Demokrata Fórum tehet, hanem a lakosságnak az a része, amely hatalomra emelte, noha már voltak iskolák, amelyeket kijárt az ország, és amelyekben megtanulhatta volna, hogy van a keresztény nemzeti programnál progresszívabb országépítő program is. Úgy látszik, hogy bizonyos etapokat nem lehet átugrani. Ez a kapaszkodás egy nemzeti és vallásos ideológiába, úgy látszik még életképes, és egy urbánus, polgári, liberális Magyarország, amelyről most ugyan programszerűen több helyről hallani lehet, de amelynek az ideje nem jött még el, egyszer majd meg fog talán valósulni, ez lesz hozzá az átmenet. Ez a nemzeti, vallásos ideológiával átszőtt, a magyar múltra mint támasztékra erőteljesebben hivatkozó, felemásan polgári és felemásan demokratikus kurzus fog szerintem elkezdődni, hacsak nem torzul el olyan jobboldaliság irányába, amely már nacionalizmusnak lesz majd nevezhető, hacsak nem támad föl a nemzeti ideológia élesztése közben az idegengyűlölet, a fajelméletek sokfélesége. Ha mindettől meg tudja óvni az új vezetés az országot, akkor két-három évtized után elkezdődhet egy liberális, polgári és urbánusabb, biztonságosabb jogrendű Magyarország kialakulása. Ez a jövő század dolga már, és azoké, akik akkor élni fognak.
Ami ebben a történetben az én személyes sorsomat, vagy az Élet és Irodalomét is illeti, mi ennek a változásnak, és én személy szerint is, sok szempontból előkészítői voltunk. Minden radikális változás nemcsak az előző rezsimet söpri el, hanem az előző rezsim lojális ellenzékét is. És az a furcsa, hogy az előző rezsim bizonyos intézményei és orgánumai, mint ahogy egy mesében átbucskázza magát a kiskacsa, és lesz belőle ezzel az átbucskázó mozdulattal egy gyönyörű királyfi, sokkal könnyebben át tudták menteni magukat, mint az előző rezsim ellenzéke. Az történt tehát velem, velünk, az Élet és Irodalommal, a liberális, lojális ellenzékkel, hogy a mostani radikális változás félreállít, elsöpör bennünket, különösen azokat közülünk, akik ezt az átbucskázó mozdulatot nem végezték el, akik valamilyen kontinuitást fenn akarnak tartani. Akiknek az a véleményük, hogy akármilyen hatalom uralkodik egy országban, alatta mindig működik egy civil társadalom. És a civil társadalomnak megvan a maga izommunkája, eleven lélegzése, a tehetségek érvényesülni akarnak, a gondolatok kifejeződni akarnak, a házak fölépülni akarnak, a gyerekek megszületni akarnak. És akik ebben a szférában élnek, és akik újságíróként ennek a szférának a kifejeződései, akármilyen korlátozottan is, azok tettek valamit az ország akkori jelenéért, és az ország jövőjéért is, és egy valamikori demokrácia az elődjeit kell hogy tisztelje bennük. Azokat az embereket és intézményeket, akik és amelyek azért működtek, a meghatározottságaik szűk keretei között is, hogy az a valamikori demokrácia majd egyszer kiteljesedjék.
 
Az interjút Havril Andrásné készítette 1990-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 
 

Gyenes Judith 1932-ben született Budapesten, értelmiségi–földbirtokos családban. Apja, Gyenes István (1897–1972) jogi diplomát szerzett, 1923–1944 között a közigazgatásban dolgozott: szolgabíró volt Pest megyében és főszolgabíró Kiskőrösön. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja. 1944-ben központi járási főszolgabíró lett, majd a német megszállás után áthelyezték a délvidéki Bácskapalánkára. Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott, ezért a németek rövid időre letartóztatták. 1945 januárjában Pest megye alispánjává nevezték ki, de hamarosan letartóztatták, és néhány hétig az Andrássy út 60-ban tartották fogva. Áprilisban a Belügyminisztérium Különleges Osztály II. Számú Igazoló Bizottsága elnöke lett. 1947 nyarán lemondott tisztségéről a bizottságban érvényesülő túlzott kommunista befolyás miatt. 1947–1952 között Pécsett árvaszéki ülnök, majd az Állami Biztosító pécsi igazgatóságán biztosítási körzetfelügyelő volt. 1956. november 1-jén beválasztották a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa elnökségébe. A Kertész Endre és társai elleni per negyedrendű vádlottjaként hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult, 1963-ban Budapestre költözött.

Judith Sacré Coeur-növendék volt, majd mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Származása miatt – két nővéréhez hasonlóan – nem tanulhatott tovább, 1951-től Nógrád megyében dolgozott mezőgazdászként. 1952-ben közlekedési balesetben súlyos sérülést szenvedett és visszaköltözött a fővárosba. 1954-ben kötött házasságot Maléter Pál (1917–1958) katonatiszttel, távoli rokonával. Malétert a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterévé nevezték ki, 1956. november 3-án ő vezette a szovjet katonai vezetőkkel tárgyaló magyar katonai delegációt. A tököli szovjet bázison a küldöttség többi tagjával együtt letartóztatták. A Nagy Imre-perben halálra ítélték, 1958. június 16-án kivégezték, és jelöletlen sírba helyezték. 1989-ben rehabilitálták, és a forradalom többi áldozatával együtt ünnepélyes gyászszertartás keretében temették el. Judithot 1955-ben – mint Maléter Pálnét – felvették az Agrártudományi Egyetemre, 1957-ben – ugyanilyen okból – kitették onnan. 1957 februárjában elbocsátották a munkahelyéről. Leánykori nevén parképítő és temetői segédmunkásként dolgozott. 1957. június elején kilakoltatták otthonából. 1958 őszétől alkalmi munkákból élt, majd a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjánál alkalmazták. 1982-től eladó, majd 1983 júniusától 1985 tavaszáig az ORFI-ban leltárellenőr volt. Közben elvégezte a középfokú orvosi könyvtáros tanfolyamot, 1985-től az Orvostörténeti Könyvtárban, 1992–2010 között az 1956-os Intézetben dolgozott könyvtárosként. Folyamatosan ápolta férje és a forradalom emlékét, 1983 júniusától rendszeresen részt vett a demokratikus ellenzék által szervezett ötvenhatos megemlékezéseken. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagjaként egyike volt azoknak, akik az ötvenhatos mártírok rehabilitálását és méltó eltemetését követelték. 1990-ben 1956-os Emléklapot kapott, 1999-ben Maléter Pál Emlékéremmel, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2019. december 1-jén meghalt.

 

Gyenes Judith
Budapesten születtem, bár a család akkor Kunszentmiklóson lakott, a papám ott volt szolgabíró. Én voltam a harmadik gyerek. Zsuzsanna nővérem Gyulán született, Hintsch Elek nőgyógyásznál, mivel a nagymamám, Erkel Mária gyulai, és a mamám az első gyerek születésekor hazament az édesanyjához. Mária nővérem születése előtt a szüleim lementek Pécsre a rokonokhoz. Amikor én is úton voltam, mamám ismét Hintsch Eleknél akart szülni, de ő akkor már a fővárosban praktizált, ezért február 4-én Kunszentmiklósról elindultak Budapestre. A papámnak volt egy vászontetős Fiat Cabriója, amelynek nem volt fűtése, és a szüleim irhabundában ültek az autóban. Két hét múlva mentünk haza, addigra meg is kereszteltek Kőbányán a Szent László-templomban. Aztán született egy húgom, Borbála, ő Kiskunhalason. 
 A papámé nagy református család volt, de kihalt a família, nálunk csak lányok születtek. Ahogy a papám mondta, befelé fordítják a címert a kriptaajtón. Állítólag honfoglaló család vagyunk. Dénes az eredeti név, IV. Béla nádorispánja volt az egyik ős. Később a Dénest elírták Dienesnek, majd Gyenesnek. Papám anyai ága, a Maléterek evangélikusok. A hugenotta-üldözéskor jöttek el Franciaországból. Hogy ez az ág miért pont errefelé jött, miért a Felvidéken, Jósván telepedtek le először, nem tudom. Onnan ágaztak aztán szét, főleg a Felvidékre, de Erdélybe is kerültek Maléterek. A dédnagyapám, Maléter Rudolf Kassán született, Budapesten elvégezte a jogi egyetemet, és hogy miért, miért nem, Pécsett telepedett le, ott nyitott ügyvédi irodát. A családi legendáriumban úgy szerepel, hogy négy kliense volt: egy Eszterházy, a Chorin, egy gyáros meg a nem tudom, még ki, de jól megélt belőle. Azonkívül volt vasgyára, és ő építtette Pécsett a Balokány strandot, a fia, Maléter Laci bácsi pedig a Hullám strandot. A Perczel Mór utcában több bérházuk volt, és a Maléter-szőlők Pécstől Villányig húzódtak. Maléter Rudolfnak három gyermeke született: István, László és Eszter. Maléter István lett Maléter Pál édesapja, Maléter Eszter pedig a nagymamám. Gyenes József, az apai nagyapám ügyvédbojtárként Pécsre került Maléter Rudolf ügyvédi irodájába, és beleszeretett a lányába, Eszterbe. Ebből a házasságból is három gyerek született: Gyenes István, az édesapám, Gyenes András és Gyenes Judit. A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája. A szüleim gyakran mentek le Pécsre, még Zsuzsannával is. Mi csak úgy hívjuk, hogy a szőlő, de a szőlő akkorra már kipusztult belőle, és apám beültette őszibarackkal. 
 A mamám anyai ága, az Erkelek katolikusok. Erkel János, az anyai nagymamám édesapja a Körös-szabályozás főmérnöke volt. Gyulán éltek, de voltak birtokaik Arad környékén is. Erkel Jánosé volt Pill puszta, gőzmalommal és vízimalommal. Úgy emlegették, hogy a demokratikus mérnök-földbirtokos, mert lakásokat és fürdőt építtetett a munkásoknak, ami abban az időben elég nagy szó volt. Sajnos Trianon után mindez átkerült Romániába. Nagymamáék kilencen voltak testvérek, hét fiú és két lány. Nagymamám nagyon szép hozományt kapott, többek között az egyik malmot. A testvérei rábeszélték, hogy a vagyonát fektesse hadikölcsönbe, és mind elúszott. Mamám édesapja, vitéz ényi Dömötör Béla ezredes református családban született. Nagypapa az első világháborúban megsérült, azért volt vitéz. A felmenői Tolnából kerültek Monorra, ahol a déd- vagy üknagyapám református pap, aztán püspök lett. Erkel nagymama és Dömötör Béla elváltak, a nagypapa Monoron élt, és nagyon fiatalon, negyvennyolc éves korában meghalt. Papám édesapját, Gyenes nagypapát sem ismertem, és Maléter nagymamát sem, ők is fiatalon haltak meg. A papám Monoron lett szolgabíró, ott ismerte meg a mamámat, és rögtön beleszerelmesedett. A mamám a Sacré Coeurbe járt, majd francia–latin szakos tanárnak készült, de a szerelem közbeszólt. A szüleim 1927-ben, miután összeházasodtak, Kunszentmiklósra kerültek, a papám akkor már ott volt szolgabíró. A Gyenes-birtok a Kunságban, Szalkszentmárton és Dunavecse között terült el, Nagyvadaspusztának hívták. A nagyapám ügyvéd volt, a dédnagyapám kúriai bíró, az ő apja is jogász, de törődtek a birtokkal. Nagyon szép volt a kunszentmiklósi kúria, hatalmas park közepén állt a nagy U alakú kupolás ház. 
 A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt. A szüleink tegeztek bennünket, mi pedig magáztuk őket. A papám meg a mamám is magázták egymást. Általában volt német nevelőnőnk és sok gyönyörű német nyelvű meséskönyvünk. A nagy személyzet többnyire tót lányokból állt, akik nagyon szép népviseletben jártak. Kiskőrösön minden hétvégén mentek sétálni, és mielőtt föltették a szalagpártájukat, a hajukba cakkokat nyomtak kormos disznózsírral. Zsebkendőben fogták a rozmaringot, úgy sétáltak a faluban, és persze mentek a legények is. Volt szakácsnő, két szobalány és a hajdú. A hajdú papírforma szerint a főszolgabíróságon szolgált, de különjuttatásért beszállt a vendégségnél inasnak. 
Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe. Amikor vége lett az iskolának, mamánkkal utánamentünk. Akkor jártam először Erdélyben, a Radnai-havasokban. Ránk a papánk azt mondta egyszer: legnagyobb bánatom, hogy négy lányom van, és nincs fiam, csak az vígasztal, hogy tizenkét fiún túltesznek. A szállodában robogtunk föl-le a lépcsőkön, és a többi gyerekkel csatákat rendeztünk, ezért papámék jobbnak látták, ha továbbmegyünk. Kibérelték az ezer méterrel följebb fekvő, már nem működő bányamérnöki lakást, ahol nem volt sem személyzet, sem étterem, mamám főzött. Rajtunk kívül csak egy idősebb házaspár lakott ott fenn, Ernsték. Jött Kiskőrösről vonaton a nagy utazó vesszőkosár tele liszttel, szalonnával, zsírral, kolbásszal. Ernst bácsi ment le Óradnára szamárfogattal, és hozta föl a nagy kosarat. Beleszerettem a hegyekbe. Amikor eljöttünk, potyogott a könnyem nekem is, Marinak is. Megmásztuk Ünőkőt, Kis-Korongyost, Nagy-Korongyost, havasi gyopárt szedtünk, málnáztunk. Gyönyörű volt! Mi az egész nyarat ott töltöttük, a papám hamarabb eljött. 
   Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem. Volt a nagy studi, a nagy tanulóterem, meg a kis studi, és a nagy sláfi meg a kis sláfi: a kis háló meg a nagy háló. Én voltam a kis studiban és a kis sláfiban, ők pedig a nagyban. Úgy éreztem, hogy elválasztottak a testvéreimtől, és fél évig bőgtem. Főleg este, amikor rám jött a szüleim utáni vágy, de akkor jött az apáca a bonbonnal. Meg is gyanúsítottak, csak azért bőgök, hogy kapjak csokoládét. A hálószobákban fehér deszkafal választotta el a fülkéket, ahol ágy, kis szőnyeg, éjjeliszekrény és egy kis szék volt, elől fehér rakott függöny. Minden sláfiban egy apáca felügyelt. Hetente kétszer fürödtünk. Fürdőruhában, mert pucéran erkölcstelen. A sveszti, a félapáca megmosta a hátunkat, ezért is kellett a fürdőruha. Reggelente a fülkékben tisztálkodtunk, mindenkinél volt lavór és egy kancsó víz. Amíg készülődtünk, hangosan imádkoztunk. Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei. Az ebédlőben tíz-tizenkét személyes asztaloknál ültünk, a kisebbeket egy fölsős felügyelte. Ha csöngettek, beszélgethettünk, ha lecsöngették, akkor csendben kellett lenni. Háborús idők abban is megnyilvánultak, hogy a szülők élelmiszert kellett beadjanak, főleg lisztet, zsírt és a tízóraira valót. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. A tánciskolában Pertics Brúnó tánctanár tanított, ahogy évekkel korábban a mamánkat is. Ilyenkor a fehér egyenruhát vettük fel, fehér kesztyűt húztunk, és lementünk a díszterembe. Valamelyik fiúgimnáziumból áthoztak annyi fiút, ahány lány volt. Az apácák figyeltek, nehogy valami erkölcstelenség történjen. A hittanórán is benn ült egy apáca, mert azt férfi tartotta, még ha pap is. Ebben az iskolában nem kellett mást tenni, csak tanulni és viselkedni. Ezen volt a hangsúly. 
 A papám 43-ban fölkerült Budapestre. Megpályázta a Buda környéki járás főszolgabírói tisztét, és megválasztották. Csillaghegyre költöztek, mi a Mikszáth téren maradtunk, az első bombázásokat is ott éltem át. A papám akkor a megyeházán, a Semmelweis utcában dolgozott, és azt mondta, hogy a Szofinak nincs mély pincéje, a megyeháza viszont régi épület, a pincéje biztonságos, légiriadó idején át kell mennünk oda. Egy szolgabíró átjött a Sacré Coeurbe, és Marit meg engem átkísért a megyeházára. Zsuzsanna akkor már a svájci rend zsámbéki zárdájába került, ahol gimnázium és tanítóképző működött. A 43/44-es tanévben bejárók lettünk, Csillaghegyről jártunk be HÉV-vel. Minimum egy órát tartott az út. Rómaifürdőnél csendőrök, később már német katonák igazoltattak mindenkit. Nekünk is volt igazolványunk, amely visszamenőleg az ükszülőkig igazolta, hogy árják vagyunk. Ez kellett akkor ahhoz, hogy ne történjen velünk baj.Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze. Arra emlékszem, a papám úgy jött haza, hogy az autóban egy német hadnagy kvázi kísérte őt, majd be kellett mennie a megyeházára. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. Hogy mi történt benn a megyén, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy papámnak két nap múlva megszűnt az állása. A főnöke, Endre László, korábban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, akkor már a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, rögtön kirúgta, és lehelyezték Bácskapalánkára főszolgabírónak. Utólag mesélte el valaki, hogy Endre azt mondta a papám háta mögött: na, majd a kedvenc partizánjai elintézik! Mi, a gyerekek és mamám az iskolaév végén mentünk utána. A papámnak főszolgabírói lakásként kiutalták egy elhurcolt zsidó család házát, de velünk nem akart ott lakni. Sztojanovics Bogdán földbirtokos fölajánlotta a szerb városrészben lévő üresen álló házát, és odaköltöztünk. Bútorunk nem volt, de kaptunk valahonnan fehér kórházi vaságyakat meg szekrényeket. Az óriási parkban lévő hatalmas mogyorófáról láttam a füstöt, amikor bombázták Zombort vagy Újvidéket. Állandóan jöttek az átvonuló magyar és német katonatranszportok. Mentek a frontra, és az állomáson a főszolgabírónak kellett őket búcsúztatni. Az emlékeimben úgy él, hogy a németek se örültek olyan nagyon a háborúnak. A partizánok rettenetesek voltak. A magyar katonákat megszégyenítették, legyilkolták. Ha autóval mentünk valahová, papám mindig hozta a pisztolyát a partizánok miatt. Nem mese, megtörtént, hogy egy magyar földbirtokost, Odescalchit, a partizánok élve megnyúztak. Az ottmaradt magyarok közül szinte mindenkit megöltek.
Jött a szeptember, az iskolaév kezdete. Mari Palánkán maradt a mamámmal, papám, Zsuzsanna, a nagymama, Borbála meg én elindultunk Pécs felé. Pár napot Vereskőn töltöttünk nagymama testvérénél, majd a papám Zsuzsannát meg engem továbbvitt Pécsre a nagybátyámékhoz, Vécsey Aladárékhoz, és visszament Palánkára a mamámért és Mariért. Aladár bácsitól féltem, nem nagyon ismertem, nem sokszor találkoztam vele. Szigorú volt, jóval idősebb, mint a nagynéném, Judit néni. Eszter, az unokatestvérem kései gyerek. 1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre. Október vége, november eleje lehetett, amikor Pécsi Kálmán bácsi, a város katonai parancsnoka szólt Aladár bácsinak, hogy a pécsi hadtest elmegy Pécsről, gondolja meg, ők maradnak-e, mert a front már közel van. Aladár bácsi úgy döntött, hogy ők elmennek Nyugatra. Valamivel előtte mamám azt mondta, jön a front, jön az éhínség, és ment a levél a bérlőnek, küldjön négy disznót. Megérkezett a négy levágott disznó, és nem tudom, hány zsák liszt. Az alagsori nagy mosókonyhában zajlott a feldolgozás. Az egyik fele a Judit néniéké lett, a másik a miénk. Mamám valahonnan szerzett egy nagy kerek sajtot is. Judit néniéket kivitte egy szekér az állomásra, bevagoníroztak, és a vonat elindult velük Ausztria felé, mi meg ott maradtunk a lakásukban. Mamám fölment a szőlőbe, és kérte Maléter Laci bácsit, jöjjön le a házba, legalább egy férfi legyen ott velünk, de nemet mondott azzal, hogy egy világháborút már végigélt, tudja, hogy az borzasztó, ő semmit sem tud tenni, ha bejönnek az oroszok. Ki volt plakátolva, hogy megerőszakolják a nőket, levágják a kezedet órástól meg gyűrűstől. Én álltam az ablaknál, és arra gondoltam, milyen lesz majd, amikor jönnek az oroszok, jön a kommunizmus. A nagymama mesélte, hogy Gyulán, a kommün idején a kommunista hordószónok rámutatott az Erkel-házra, és azt mondta: ezeket kell először kiirtani! Mamám, aki akkor gyerek volt, szintén emlékezett erre, és azt mondta, nem maradunk ott egyedül Vécseyék főúri lakásában. Addig jött-ment a városban, amíg össze nem találkozott néhány német tiszttel, akik Budapestre indultak, és felajánlották, hogy elvisznek bennünket. November elején értünk haza Csillaghegyre. 
Nemsokára jött egy telefon Győrből, Apor Vilmostól, aki az Erkelekkel nem vérrokonságban, de némi atyafiságban volt. Azt mondta, ha a szülők úgy gondolják, hogy négy lánnyal biztonságosabb átélni a háborút a győri Püspökvárban, ő szeretettel vár minket a többi rokonnal együtt. Felmerült, hogy külföldre kellene mennünk, de papám nem akart elmenni Magyarországról, a mamám viszont igen. Hallottam, hogy a papám azt mondta a mamámnak: csak a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, én nem vagyok patkány, akkor hagyjam itt a hazámat, amikor éppen süllyedőben van? Azonkívül az ősi rög. Én először hallottam a papámtól ilyen szavakat. Abba viszont beleegyezett, hogy Győrig elmenjünk. Zsuzsanna, Mária, nagymama és Borbála november közepén egy német tiszti autóval elindult Győrbe. Mivel az autónkat „behívták”, papám a svéd követségtől Schutzpasst kért rá, de nem kapta meg karácsonyig, amikor körbezárták Budapestet, és mi itt ragadtunk. 
Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború. Ekkor elmentünk a József utcába egy rokonunk ismerőséhez, aki a lányával lakott egy nagy lakásban. Először éreztem, hogy megszűnt az otthon biztonsága. A mamámmal vadidegen embereknél egy spájzban, a földön, matracon aludtunk, és életemben először találkoztam poloskával. Ennek a háznak a pincéjében ellenségesen viselkedtek a nem ott lakókkal. Papám fölfedezte a József utca és a Rigó utca sarkán a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjét, ahol egy irodatiszt, annak a felesége meg még három-négy ember tartózkodott, és bekéredzkedett oda. Nagy, barátságos pince volt, az alján vastag fűrészporral, matracok és petróleumlámpák is voltak benne. Talán arra készültek, hogy több tisztviselő is igénybe veszi. 
Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk. Emlékszem, amikor egy nyilas járőr elment mellettünk, és túljutottunk rajta, a hátamban éreztem a puskacsövet. Nagyon féltem tőlük. A papám az ellenállási mozgalomban találkozott Germanus Gyulával, aki tanította a Keleti Kereskedelmi Akadémián, és javasolta neki, hogy jöjjön ő is a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjébe, ott elbújhat. Germanus odajött egy orvos barátjával és annak a feleségével. Az orvos felesége német zsidó volt, egy szót nem tudott magyarul, ezért neki az oroszoktól is tartania kellett. Papám odahívta Sztojanovics Bogdán bácsit is, aki Bácskapalánkáról, a partizánok elöl menekült először Pécsre, majd Pestre. 
Papám jártában-keltében összetalálkozott a Horánszky utcai gimnázium igazgatójával, aki azt javasolta, menjünk oda, az egy régi épület négy nagy, erős pincével, óvóhellyel, amelyikben a szabadkai katonai kórház ápolószemélyzete tartózkodik. Papámnak ez jobban tetszett, mint az irodaházi pince. Erkel Bandi bácsi küldött egy kis stráfkocsit négy markos honvéddel, akik megrakták a kis stráfkocsit a cuccainkkal, és a mamámmal elmentek a Horánszky utcába. Papám és én ottmaradtunk a József utcában. A szomszéd ház pincéjében egy furnérraktár volt, és a két pincét egy vészátjáró kötötte össze. A furnérraktárt egy illegális magyar katonai alakulat foglalta el, amelyik üldözött zsidókból, egyetemistákból, katonaszökevényekből állt, de ezt én akkor nem tudtam. Magyar katonai egyenruhát viseltek, tisztjeik is voltak. Úgy terveztük, hogy a kiskatonák, akik a mamámmal átvitték a holminkat a Horánszky utcába, visszajönnek értünk. De nem jöttek, és amikor kifüleltünk a József utcára, ott már csak úgy pattogtak a golyók. Egyszer csak megjelent ennek az illegális társaságnak valamelyik katonája azzal a hírrel, hogy itt vannak az oroszok! 
Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni. A furnérraktár tömve volt hadianyaggal. Ez az illegális alakulat fals papírokkal az Andrássy út 60.-ból vételezett gránátokat, golyószórót, ahhoz töltényt, kaját, ruhát, egyebeket. Időnként elindultak harcolni, én meg imádkoztam értük. Itt-ott bekötözve jöttek vissza, de valójában két sarokkal odébb dekkoltak, amit én akkor nem tudtam. Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat. Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan. Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem. Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.  
Mamám a Horánszky utcában volt, de nem tudtunk egymásról semmit. Papámmal elindultunk a Horánszky utca felé. Hatalmas bombázás volt, de sziréna nem jelezte, csak hallotta az ember a zúgást, mire gyorsan hasra feküdt vagy valami menedéket keresett. Szinte mellettem robbant fel egy ház. Aztán jött egy ruszki, megállított minket, és elkezdett a papám órazsebében kotorászni. Volt ott egy zsebóra formájú ezüst tárgy, az egyik felében festékpárna, a másikban bélyegző a papám monogramjával, azt nagy boldogan kihúzta. Papám odaszólt nekem: rohanjunk, mert ha rájön, hogy nem óra, itt, a nyílt színen lelő. Végül csak eljutottunk a Horánszky utcába. Hála Istennek, a mamámat épen megtaláltuk, és a maradék kis cuccunkkal mi is átköltöztünk oda. A harcok Pesten már véget értek, amikor lázas lettem, nagyon köhögtem, és a papám elvitt a Rókus Kórházba. Egy kanna benzint szerzett valahonnan, ez kellett fizetségül, hogy megröntgenezzenek. Azt mondták, tüdőgyulladás nyoma látható, és ágyba parancsoltak. Ekkortájt kereste meg Csorba János, Budapest polgármestere a papámat, hogy menjen be a megyeházára, mert őt javasolták Pest vármegye alispánjának, és meg is választották.
A megyeházán kaptunk egy szobát. Papám ekkor fölkapott a vonatra és elment Győrbe Zsuzsannáékért. Arra nem térek ki, nem az én történetem, hogy mi történt Győrben. Miután a püspököt lelőtték, mindenkit kiebrudaltak a Püspökvárból, többeket elvittek lövészárkot ásni, malenkij robotra, de hála Istennek, Zsuzsannáék megúszták. Apor Vilmos Zsuzsannát, Máriát és Borbálát megmentette a halálával. Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt. A csillaghegyi házunkban már idegenek laktak, egy orosz tiszt a barátnőjével, nehéz lett volna kiebrudalni őket, maradtunk a társbérletben. Még 45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH. Városi bundát viselt, amikor elvitték, és akkor is, amikor megjött, pedig akkorra már meleg lett. Fölhajtott szőrmegallérral, kalapban érkezett haza, nyilván nem akarta, hogy megismerjék. Amikor megláttam, rohantam felé, de ő mutatta a kezével is, hogy ne menjek oda, teli van tetűvel. Megfürdött, a rajta lévő ruhát pedig mind el kellett égetni, mert a tetveket nem lehetett kiirtani belőlük, vagy legalábbis abban az időben nem tudtuk mivel. Elmesélte, hogy berakták egy tágas pincehelyiségbe, ahol már nagyon sok ember volt, nők, férfiak vegyesen. Hallották föntről a halálsikolyokat, és a félholtra vert embereket bedobták közéjük. Az egyik sarokban volt valami paraván, mögötte a kübli, a szaga terjengett a pincében. A mellettük lévő helyiségekben különítették el az összefogdosott nyilasokat. Ők jobban megszervezték magukat – apám így mesélte –, a társaság egyik fele ült, a másik fele feküdt, így váltották egymást féléjszakánként, és hangosan imádkoztak. Tudták, mi vár rájuk. Apámat tulajdonképpen a deportálással vádolták, igaztalanul. Tagadta, de a végén mégis aláírt egy vallomást, mert félholtra verték. Borzasztóan nézett ki, amikor megjött. Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel vett részt az ellenállási mozgalomban, közismert nevek jártak közben érte, többek között Csorba János, ők hozták ki a börtönből. Egy darabig még benn volt a megyén, majd elvállalta az igazolóbizottsági elnökséget a Bakonyban zajló sváb kitelepítéseknél, de nem sokáig csinálta, mert rájött, hogy a kommunista párt rátelepszik az eseményekre, és hiába ő a bizottság elnöke, nem azokat telepítik ki, akik volksbundosok voltak, hanem akiket éppen akarnak. 1947-ben lemondott a tisztségről, és lement Pécsre, árvaszéki ülnök lett. Mi maradtunk Pesten. 
45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket. Hetven hold legelő volt, és a mamám elkezdett ábrándozni. Nagy örömmel tervezgettük, hogy lemegyünk a tanyára – nem azt mondtuk, hogy a birtokra, hanem a tanyára –, lesz lefejő tehenészet, birkákat tartunk, sajtot készítünk. Tulajdonképpen ezért akartam mezőgazdász lenni. Mamám se értett hozzá, mert ugye latin–francia tanárnak készült, de fantasztikusan jól gondolkodott erről, és elkezdett lejárni Szalkszentmártonba. Talált egy húszéves parasztfiút, egy nagygazda értelmes fiát, Dézsi Karit, ő lett a feles bérlő. Csak kellett egy férfiember, pláne aki ért is a dolgokhoz. Kari kiköltözött a tanyára, ő lakott a házban, mi pedig, ha lementünk, az egyik cselédlakásban. Több nyarat is lenn töltöttünk. Kenyeret dagasztottunk, a kemencében megsütöttük. Fejtük a tehenet, csináltunk túrót, tejfölt. Csirkét, pulykát is tartottunk, és Dézsi Kari hozott egy lovat. Mamám vett cserekereskedelemmel még egy tehenet és lassanként birkákat is. Már egy egész nyáj volt, és anyám a faluból megszervezte a legeltetést, fogadott egy gulyást. 
1947 tavaszán mamámnak egy távolabbi unokatestvére, aki hozzáment egy svéd katonatiszthez, a svéd Vörös Kereszten keresztül küldött nekünk kávét, cukrot, lisztet, grízt. Később is kaptunk tőle csomagokat, ruhát, cipőt is. Aztán elkezdtek jönni a nagynéném csomagjai Amerikából. Azért küldték, hogy mamámék eladják, de jutott belőle nekünk is. Egyébként mi Sacré Coeur-egyenruhában jártunk, csak a hétvégén lehetett civilbe öltözni. Időnként nem volt ennivalónk. Egyszer a Sopronban lakó rokonok, Erkel Bandi bácsiék jöttek fel Pestre, és a felesége, Magdus olyan tejport hozott, ami a svédektől származott. Tejport ettem mákkal, és úgy éreztem, hogy nagyon jó! 
  Az életünk gyökeresen megváltozott. Papám bízott a koalícióban, de aztán rájött, hogy minden csak rosszabb lehet. Végigélte, hogy Zsuzsanna megszerezte ugyan a tanítónői diplomát, viszont nem vették fel a gyógyszerészetire, Marit se vették fel az orvosira. De az én családom nem olyan volt, hogy emiatt fásultságba zuhanjon. A Ferenciek terére jártunk misére, és a mise után időnként beültünk a Kárpátiába. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is. Söröztünk meg beszélgettünk, nagyon sok ismerőssel lehetett ott találkozni. Marival többször is gyalog mentünk rokont látogatni, hogy ne költsünk a villamosjegyre, de ismerős fiatalokkal a Gellértbe jártunk fürödni. Tulajdonképpen a béka feneke alatt voltunk, de fiatalok voltunk, és nem magunkba rogyó fiatalok. Még zsúrokat is rendeztünk a Baross utcai lakásban. Mamám egy demizsonban bort hozott, hogy legyen valami kis ital is, és szendvicseket gyártottunk. Akkor már csak egy szobánk volt meg a cselédszoba, és csak a fürdőszobán keresztül tudtunk bemenni a szobába. Borzasztó volt, amikor például ágyneműt mosott az ember a kádban, és a nagy mosófazekakban kifőzte. És egy ilyen pesti lakásban kiteregetni a ruhát száradni! Én úgy nőttem föl vidéken, hogy hetente jött hozzánk a mosónő. A mosás napján, a mai napig bennem van, mindig gulyásleves és bukta volt az ebéd. Emlékszem a befőzésekre, amikor egy szekér behajtott a hátsó berkekbe, és ott, mint a szenet, legórták a sárgabarackot. Jöttek az asszonyok, kinn a kertben nagy rézüstben főzték a baracklekvárt és a szilvalekvárt mázsaszámra. Gyerekkoromban állandó vendégjárás volt nálunk, szállóvendégek vagy csak jövő-menők, és váratlan vendégre is számítani kellett mindig. Jöttek az asszonyok, arra emlékszem, és két nagy dagasztóteknőben csinálták a tarhonyát – liszt, só és tojás, semmi más –, morzsolták, és utána jött a rosta. A tészta tüllzsákokban lógott a kamrában. A kamra is kiment a divatból. Ott lógtak a tarhonyás zsákok, meg ott volt a lisztesláda, két zsírosbödön, szilvalekvár, amibe se cukor, se semmi nem kellett, nagyon sűrűre főzték, egész nap kavargatták. Akkor a disznóvágások. Kettő volt a legkevesebb, amit levágtak. És ebből átkerülni jóformán máról holnapra egy olyan világba, ahol csak nézed a kolbászt, mert még ha anyámnak meg is szakad a szíve, nem tud adni belőle, mert azt valakinek pénzért hozta valahonnan a faluvilágból. 
A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig. A felvételin egy fejszobrot kellett lerajzolni és egy térbe állított testet, egy tintatartót. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele. Először rettenetesen élveztem, de hamar elfogott az undor. Kiderült, hogy az igazgató a kollégiumi felügyelőnővel, a felesége az iskolaorvossal, a mit tudom én, ki kivel állt össze. Ezt a gyerekek beszélték, de azt én is láttam, hogy a diri kikezdett az utolsó évesekkel. Akkor jött az undor. De a diáktársakkal jó barátságba kerültem. Volt olyan hét, amikor nem kellett iskolába járni, hanem úgynevezett hetes volt az ember, akkor a gazdaságban és a konyhában kellett tenni-venni. Kicsi, de jó gazdaság működött az iskolában. Voltak lovak, tehenek, kertészet, melegházak satöbbi. Nagyon jó tanárok tanítottak, mert az egyházi és egyéb nagynevű intézményekből sok tanárt kirúgtak akkoriban, és külvárosi iskolákba helyezték őket. A Maglódi úti mezőgazdasági is ilyen volt. Két év után viszont majdnem az egész tanári kart leváltották. Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Az igazgatóváltásnak viszont örültünk, sokkal jobb igazgatót kaptunk. Ez olyan iskola volt, ahol Sacré Coeur-növendék rajtam kívül nem akadt. Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. A környékbeli településekről jártak be a gyerekek, a legtöbbnek kereskedő, gazdálkodó volt a családja, de már majdnem mindnek elvették a boltját, kiosztották a földjét, kulákká nyilvánították, szóval általában véve sérelmesek voltak. Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam. 
 
Tüntetés Mindszenty bíboros ellen 
UMFI Magyar Filmhíradó 40. 1948. december
Filmhíradók Online
 
A Mindszenty-per idején történt az, amiért nagyon nagyra becsülöm az akkori osztálytársaimat. Egyszer csak néhányan bejöttek az osztályba, és mondták, hogy a kerülettől, a párttól és a DISZ-től jöttek. Valami bevezető után kiderült, a Mindszenty-perrel kapcsolatban, hogy mi is mélységesen elítéljük Mindszenty tevékenységét, és azt az aláírásunkkal is bizonyítjuk. Letettek az első padba egy lapot azzal a szöveggel, hogy elítéljük Mindszentyt. Az első sorban ülő Ádám Éva valószínű azt gondolta, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő zsidó, hátraadta a papírt üresen. És ez a lap így ment végig harminckét kézen. Nem, harmincegyen, mert az egyik osztálytársam, ráadásul egy református pap lánya, aláírta. Egy ember, senki más! Attól az egytől megkérdeztük, hogy miért írta alá, azt válaszolta, hogy az édesapja miatt, nehogy baja legyen, belőle. 
1951-ben érettségiztem, jelesen. Jelentkeztem az Agráregyetemre, majd jött a gyászos hír, hogy nem vettek föl. Több osztálytársamat fölvették, engem nem. Nyilván a származásom miatt. Akkor még az iskola küldte be a jelentkezési lapot, hogy oda jött-e valami indoklás, azt nem tudom, én nem kaptam. Nagyon elkeseredtem, de a tanárok mondták, ne tegyem, menjek be a minisztériumba, mert ott ajánlanak álláslehetőséget.  
A szüleim természetesnek tartották, hogy a két nővérem után engem sem fognak fölvenni. Nyugtattak, mert nagyon kétségbe voltam esve. Felemlegettük a mamámmal az álmainkat, de addigra már föld sem volt. Tulajdonképpen nem elvették, hanem mindig előírták, mit kell vetni. Olyan dolgokat, amire ez a föld nem volt alkalmas. Dunavecsén a nem tudom, milyen osztályon egy régi ember valamikor 49-ben vagy 50-ben azt mondta a mamámnak, ha előbb-utóbb nem ajánlja föl a földet az államnak, börtönbe is kerülhet. A dűlőfelelősök járták a földeket, és jelentették például, hogy valaki csak kétszer kapáltatta a cukorrépát. Állandósultak a följelentések. Pedig tényleg kapáltunk mi is, meg kukoricát törtünk, a legeltetés pedig nagyon jól működött. 
Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Az egész család kikísért a Keleti pályaudvarra, és elindultam Salgótarjánba, mert a megyeközpontban kellett jelentkezni. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Nagy gond volt, hogy kerülök le Salgótarjánból Bercelre, de végül elvittek autóval. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász. Élveztem a helyzetet, július volt, a mezőgazdasági munka dandárja: aratás, cséplés satöbbi. Nekem kellett kivezényelni a traktorokat a cséplőgéphez. Tizenkét falu tartozott ehhez a gépállomáshoz, úgy kellett elosztani a traktorokat, hogy mindenütt lemenjen a cséplés, és jelenteni kellett a megyeközpontnak. Egy térképen színes gombostűkkel jeleztem, hogy hol vannak a traktorok, írtam a teljesítéseket és jelentettem. Mivel ki kellett járni a földekre, megtanultam motorozni. Így telt-múlt az idő. Aztán jött a silózás. Azt tudtam a tanulmányaimból, hogy mennyi alapanyaghoz mennyi vizet kell tenni, és még valami szert, de abban nem voltam biztos, és rohantam be a kis albérleti szobámba, a szekrény aljából kivettem a tankönyvemet, gyorsan fölütöttem a silózásnál, aztán nagy mellénnyel mondtam, nem úgy, hanem így. Amikor az agronómus szeptemberben visszajött, úgy éreztem, semmi keresnivalója ott, hiszen én már levezényeltem a munka dandárját. 
Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben. Inkább az idősekhez és a családosokhoz mentem, de voltak nőtlen fiatal tanítók, őket is megismertem előbb-utóbb, velük a színjátszó körben kerültem össze. Abban az időben színjátszó versenyeket rendeztek. Megkérdezték, nem akarok-e részt venni benne. Persze, hogy akartam, hát hogy csináljon valamit az ember. Reggel ötkor föl kellett mennem a gépállomásra, és ha délután lejöttem, mit csináltam volna, annyit olvasni se lehet. A gépállomáson dolgozott egy tisztviselő lány, ő is beszállt, jött a két tanító meg nem is tudom, kik voltak még. A Dandin Györgyöt adtuk elő, én voltam a mama. Otthonról hoztam kosztümöt, kalapot meg egyéb kellékeket. Valami olyasmi volt a kiírásban, hogy a munkásosztálynak kellett csinálnia, a traktorosnak, a gépállomás munkásainak, ezért engem papírforma szerint megtettek traktorosnak. Nem tudom, a tanítók mit mondtak magukról. 
Ősszel kineveztek a gépállomásra egy igazgatót, akiről kiderült, hogy korábban a nógrádkövesdi kőbánya munkása volt. A felesége pedig a Nógrádkövesdi Állami Gazdaság igazgatója lett. Mindig az állami gazdaság hintójával közlekedtek, télen nagy prémtakarókkal, urizáltak. A primitívség szobra volt az a két ember. Az igazgató azt írta a káderjellemzésembe, hogy burzsoá családból származom, és olyasmiket hazudott össze, hogy a falusiakat lekezelem, meg nem állok szóba a munkásemberekkel, pedig nagyon jó viszonyban voltam velük. A gépállomás szerelői tanítottak meg motorozni, tehát semmi ilyesmi nem volt, de valószínű, hogy érezte a különbséget kettőnk között. Én el akartam onnan jönni, és fölmondtam. Az egyik nógrádkövesdi agronómus – akinek elmondtam a dolgot – szólt a balassagyarmati Magtermeltető Vállalat igazgatóhelyettesének, Kanizsai Jenőnek, és átkerültem oda. Az első munkanapomon óriási meglepetést okoztam. Kanizsai Jenő ugyan jelezte, hogy egy nő fog odakerülni körzeti felügyelőnek, de amikor megkérdezték, hány éves, azt mondta, hogy nem sokkal a nyugdíj előtt. És megjelentem én, a tizenkilenc évemmel. Kilenc felügyelő férfi volt, és én az egyedüli nő. Nőket a közéletbe! – az akkori divatos jelszó jegyében kapdostak annyira értem. 
Ott papírforma szerint levizsgáztam motorvezetésből, és kaptam szolgálati motort. Egy szép napon, 1952. szeptember nem tudom pontosan, hányadikán, meg voltam hívva Pusztaberkibe az agronómusékhoz ebédre. A délelőtti munkám után Érsekvadkertről mentem az ebédmeghívásra. Jött egy dzsipszerű katonai autó, fiatal katonákkal. A sofőr is kezdő vezető lehetett, mint én. Akkor nemigen motoroztak lányok, és amikor rájöttek, hogy nő ül a motoron, elkezdtek packázni velem. Mindig közelebb jöttek, de egyszer nem sikerült mellém kerülni, hanem hátulról meglöktek. Megijedtem, ráhúztam a gázt, és nekimentem egy fának. Egy pillanat kiesett, és amikor fölültem, nem láttam senkit. A katonák elhúztak. Láttam, hogy a tanksapka leesett, és folyik a benzin. Jézus Mária, hogy fogok továbbmenni, ha elfolyik a benzinem? – gondoltam magamban. Föl kellett volna tápászkodni, de nem tudtam fölállni. Ez nagyon rossz érzés volt, de nem ijedtem meg, csak a benzin izgatott. Rágyújtottam. Gondoltam, elszívom, az körülbelül tíz perc, akkor majd csak föl tudok állni. Hát nem tudtam, és azt vettem észre, hogy a térdem nem hajlik, de a combom igen. Akkor megijedtem.
Elszívtam a cigarettát, de még mindig nem tudtam fölállni. Jött egy ökrösszekér megrakva cukorrépával. Egy idős bácsi volt vele, megkértem, szóljon be a gépállomásra, hogy telefonáljanak mentőért. Majd jött egy üres lovas szekér fiatal parasztfiúval. Ő is megállt, mondta, hogy a kukoricaföldre megy, két óra múlva vissza tud jönni értem. Azt kértem tőle is, hogy a kukoricaföld előtt szóljon be a gépállomásra. Ott üldögéltem elkeseredve, és lassanként elkezdett fájni a combom. Akkor jött egy Barnevál-teherautó dugig megrakva tyúkketrecekkel. Ezek is megálltak, meghallgatták, hogy miről van szó, és mondták, hogy nem hagyhatnak ott, mert azért megbüntetnék őket. Megfogtak a bokámnál meg a hónom alatt, és hiába tiltakoztam, beültettek az ülésre két ember közé. Még kapaszkodni se tudtam, csak a bőrülés gombjaiba. Ipolyszögnél összetalálkoztunk a mentőautóval, és áttettek oda. A balassagyarmati kórháznál feltettek egy tolókocsira, és vittek a röntgen alá. Nem volt nyílt törés, de attól a sok ide-odától a két törött csontvég közé bement egy izom. Valószínű, a fájdalom is ezért lett olyan erős, már az ájulás környékezett. Egy darabig húzták szét a két csontvéget, aztán elérkezett az idő, hogy operálni kellett. Combtőig gipszbe raktak, de túl tág volt a gipsz, és elmozdult az illesztés. Miközben tanakodtak, hogyan rögzítsék, megjelent a mamám. Pont a legjobbkor. Azt mondta, hogy nem vagyok kísérleti nyúl, elintézte, hogy mentőautóval fölhozzanak Budapestre, a II. Számú Sebészeti Klinikára. Ekkor már november vége felé járt, és én a karácsonyt is bent töltöttem.
  Időközben Maléter Pál fölment hozzánk a Baross utcai lakásba egy könyvért, amelyet a mamám kölcsönkért tőle. Mamám mondta Palinak, hogy kórházban vagyok, behozta nekem olvasni, jöjjön be hozzám, látogasson meg. Egyszer csak megjelent az ajtóban a maga 197 centijével az ezredesi egyenruhájában. Ritkán találkoztunk, mert más vidéken éltünk. Utoljára 1951-ben láttam, amikor ki akartak telepíteni. Mikor megkaptuk a kitelepítési papírt, mamám ijedten elrohant Palihoz, nem tud-e segíteni. Már össze voltunk pakolva, az értékeket szétszórtuk ismerősöknél, rokonoknál. Marival ültünk a bőröndökön, és ahányszor teherautó zaját hallottunk, rohantunk az ablakhoz, hogy értünk jönnek-e. Egyszer csak csöngettek, és a fölmentő papírt hozták. Elmeséltem a balesetet, elég sokáig ott volt. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Átfutott az agyamon, talán azt gondolja, hogy ez fertőző? Azt álmomban sem gondoltam, hogy én mint nő jelentek neki valamit. Február 4-én, pont a születésnapomon bocsátottak ki a kórházból, de előtte Zsuzsanna jött a hírrel: Pali azt üzeni, ne kérjek mentőautót, majd ő küld értem kocsit. Jött is az autó Zsuzsannával, a Józsi bácsi nevű sofőrrel, egy nagy csokor ibolyával, és hazaszállított. Később Pali is eljött meglátogatni, és elvitt a Trefort utcai orvosi rendelőbe, mert én bottal, félig nyomorékon nem mertem elindulni a városi nyüzsgésben.  Aztán fölmentünk a János-hegyre. Pali ugyanis beszélt az orvosommal, aki azt ajánlotta, hogy járjak sokat, főleg lépcsőn és meredeken. Megállt az autó a Normafa közelében. Nálam volt a bot, de Pali azt mondta, tegyük vissza, karoljak belé. És sétáltunk. Február 7-e volt. Nekem minden cuccom Balassagyarmaton maradt, csak valamilyen kulikabát volt rajtam. Hideg volt, és Pali egyszer csak eszmélt, a Normafánál van egy büfé, bekalauzolt oda. Ittunk egy stampedli cseresznyepálinkát, ami meglehetősen a fejembe szállt. Séta közben barkát szedtünk. Otthon az ágakat betettem a nagy kínai vázába, és lefeküdtem a díványra. A cseresznyepálinka hatására abban a pillanatban elaludtam.  Arra ébredtem, hogy mamám hazajött. Jókedvűen elmeséltem neki, mi történt. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül. Pár hónappal később írt Palinak: nagyon megkéri, ne jöjjön többet, mert észrevette, már nem rokonként néz rám. Maléter Rudolfot, dédnagypapámat, Pali nagyapját emlegette, hogy őt mindig egyenes embernek tartották, és gondoljon a nagyapjára. Mert Pali akkor még nem vált el. Külön élt, de még nem vált el. Márciusban vagy áprilisban megkérdezte, lennék-e a felesége. Akkorra már én sem nem a nagybácsit láttam benne, teljes erőmből beleszerettem, de nem mondtam igent, mert még mindig nem vált el. 
Megkaptam tőle a szolgálati kocsit, amikor újsághirdetésekre jártam állást keresni. A Balassagyarmati Magtermeltető Vállalatot áthelyezték Egerbe, de én nem akartam Egerbe menni. Végül sikerült bekerülni brigádírnoknak a Soroksári Állami Tangazdaságba, Soroksártól tizenvalahány kilométerre, egy tanyaszerűségre. Biciklizni még nem tudtam, mert nem hajlott a térdem. Gyalog mentem, és ha tudtam, felszálltam egy szekérre vagy teherautóra. Hajnalban kellett elindulni. Bérelszámolnom is kellett, de az irodai munkát soha nem szerettem, a kollégák viszont kedvesek voltak. 
   1954 elején rábólintottam, hogy a felesége leszek. Az előző év szeptemberében megtörtént a válóper, de nem miattam váltak el, Pali már külön élt, amikor az udvarlás elkezdődött. Lementem Pécsre, és bejelentettem, hogy férjhez megyek Maléter Pálhoz. Mi tiszteltük, szerettük a szüleinket, harcos vitába soha nem kerültünk velük, ok se nagyon volt rá, és akkor, életemben először úgy ültem apámmal szemben – este héttől hajnal négyig –, hogy ellentmondtam, vitatkoztam, visszautasítottam, amit mondott. Papám valami olyasmit mondott, hogy a korkülönbség, a válás, a három gyerek. Erre azt válaszoltam, hogy papám és mamám között is kilenc év van, a tizenöt nem sokkal több. Meg hogy Judit néni, papám testvére is elvált, volt gyereke, mégis elvált. De nagyon jól tudtam, hogy nem ez a baj, hanem Pali párttagsága.   Pali lejött értem autóval. Papám kimért volt, de nem vitatkoztak, csak az ellenérzését közölte. Ennek ellenére természetesnek tartottuk, hogy május 8-án jönnek az esküvőre, viszont kaptam egy levelet a papámtól, amiben megírta, hogy nem jönnek. Egyikőjük se jött. Mamám utólag megmondta, hogy nem akart a papámmal vitába szállni. Mamám akkor már a pécsi Állami Biztosítónál volt kistisztviselő, kisebb vidéki helyekre kellett kijárnia, és megírta, hogy az esküvő időpontjában melyik templomban imádkozott értünk. 
  Én dolgoztam, kaptam fizetést, egy volt Sacré Coeur-ös osztálytársam mamája varrt egy fekete kosztümöt, vettem egy fehér blúzt, és Palitól kaptam egy szép kis fehér menyasszonyi kalapot, az volt a fejemen. Zsuék is rettentő izgatottan készültek. A Baross utcában, abban a szörnyű társbérletben a fürdőszobán hárman kellett osztoznunk. Arra emlékszem, hogy valamelyikükre rászóltam, engedjenek már be, mégiscsak az én esküvőm lesz. Az esküvői ebéd a Normafa étteremben volt. Az üzletvezető telirakta a termet virágzó vadcseresznye ággal, és a mi terítékünk elé négylevelű lóherét tett. Na, sokat segített. Pali tanúja a helyettese, Kertész Ferenc volt, az enyém Zsuzsanna vőlegénye, Csikász Laci. 
 Anyám azt mondta, hogy az esküvőre ugyan nem jöttek el, de papám azt szeretné, ha a Maléter nagymama bútorát elhoznám a tanyáról. A feles bérlő ott maradt a házban, a földünk a téeszé lett. Pali fogadott egy honvédségi teherautót, és a bútort fölhozták Pestre, az Orbánhegyi úti lakásba. Pali akkor még a Krisztina körúti garzonban lakott, de már igényelte ezt az Orbánhegyi úti lakást, merthogy meg fog nősülni. Mari meg én többször fölmentünk, pucoltuk, fényeztük és rendeztük egy kicsit a dolgokat. 
Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna.  Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. Se apámnak, se anyámnak, se a testvéreknek nem volt szabad megmondani, nehogy véletlenül elszólják magukat, abból halálos botrány lett volna. Kispestre mentünk, Kuthy Dezső lakására. Az egyik szobában kis oltár előtt adott össze minket. A két tanú Kuthy Dezső lánya és az ő vőlegénye volt. 
Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik. Akkor megindult a menekülés az Ipolyon keresztül, és akármennyire is kis folyócska az Ipoly, mégiscsak át kellett kelni rajta. Pali az összes katonáját arra utasította, segítsenek a menekülőknek, csónakokat szereztek, s laktanyákban helyezték el őket. De az ismeretség Kuthy Dezsővel korábbról származik. Amikor Pali 38-ban átjött, mert menekülnie kellett Eperjesről, felvették a Luther Otthonba, az evangélikus fiatalok kollégiumába, amelynek akkor Kuthy Dezső volt az igazgatója. Ott lakott, amíg a Pázmány Péter Egyetemen folytatta az orvosit, amit Prágában kezdett el, 1940-ben viszont beiratkozott a Ludovikára. 
Telt, múlt az idő, és néha a szüleimnek is föl kellett jönni Pestre, meg akartak is, hiszen Zsu meg Mari ott voltak még a Baross utcai lakásban, és nálunk szálltak meg. Arra emlékszem, hogy mamámmal főztünk kinn a konyhában, és füleltünk – a két férfi benn ült az ebédlőben –, vajon lesznek-e erősebb hangok. Ma is azt mondom, az ember benyomása az volt, hogy két demokrata beszélget. Egyformán gondolkoztak, hát miért estek volna egymásnak? Attól kezdve természetes volt, hogy nálunk szállnak meg. Zsuzsanna esküvői vacsoráját is nálunk rendeztük 55. január 8-án. A lakásunk egy villában volt, meg is kérdeztem, kitől vették el. Pali meg a helyettese utánanéztek, egy orvos élt ott, aki az ostrom előtt emigrált, és soha nem jött vissza. Később HM szolgálati lakásokat alakítottak ki a villában. 
  1954 decemberében elmentünk a Felvidékre és Prágába. Először Prágába mentünk, onnan jöttünk visszafelé, Lőcsén, Kassán meg a többi gyönyörű felvidéki városon keresztül. Csereprogram keretében magyar katonatiszti társaság ment oda, a csehszlovákok pedig nyáron jöttek a Balatonhoz. Van egy olyan fényképem, amelyen a Hradzsin előtti nagy térségen megy át egy apáca. Nálunk már rég elüldözték őket, becsukták a zárdákat, harangozók vagy egyebek lettek, ott meg apácaruhában járhattak. Elmentünk abba az utcába is, ahol Pali prágai egyetemista korában lakott. Megmutatta a házat, de nekem nem maradt meg az utca neve. Ki gondolta akkor, milyen fontos lesz majd pár év múlva. Vásárhelyi Miklós egyszer azt kérdezte, hogy meg tudom-e mondani, hol lakott Pali Prágában. Mondtam, sajnos nem, láttam a házat, ott álltam előtte, de fogalmam sincs az utca nevéről. Mert az egyik ottani politikussal, egy cseh arisztokratával, szó került Paliról, és azt tervezték, hogy arra a házra, ahol lakott, emléktáblát tesznek. Ez óriási dolog lenne, mondta Miklós, mert Magyarországon nincs Maléter Pál emléktábla. És én nem tudtam megmondani. Mire kiderítettem az utca nevét, már őket se érdekelte, mint ahogy ma már itt sem érdekel senkit. 
 Voltunk Eperjesen is, akkor ismertem meg az édesanyját, Margit nénit, akiről már rengeteget hallottam gyerekkoromtól kezdve. Eperjes Fő utcáján van a Maléter-ház, valamikor gyönyörű lehetett. Akkorra már beraktak oda társbérletbe egy csendőrcsaládot. Margit néni elmondta, tizennégy nagy faláda van felhalmozva az üveges verandán, a valamikori télikertben, és a ládák tartalma mind a Palié. Ő rögtön kinyitott egy ládát, Margit néni meg kétségbeesett, mi lesz, ha a csendőr meglátja. A kezemben fogtam egy Murillo-képet, amit Pali nagyon szeretett volna elhozni, de keret nélkül sem fért be a bőröndbe, föltekerni meg nem akarta, hátha lepattogzik a festék. Azt nem tudtuk elhozni – többé nem láttam –, de elhoztuk a tizenkét személyes ezüst készletet, három jatagánt, két lándzsát, két tőrt, egy lőporszarut meg egy füstölőt. Rettentő izgalmak közepette, mert akkor is volt vám.
Továbbra is jártam ki Soroksárra a tangazdaságba, de nem szerettem ott lenni, végül fölmondtam. Pali protekciójával bekerültem az Országos Növényfajtakísérleti Intézetbe, a Keleti Károly utcába. Kicsit ijedten, izgulva mentem be először, de hála Istennek, általában véve bűbájos, idős, nagy tudású, agráregyetemet végzett szakemberek dolgoztak ott. El se tudtam képzelni, mit fogok ott csinálni, de Horváth Alajos, Lucsi bácsi, aki valamikor a derekegyházi Weiss Manfréd-birtok jószágkormányzója, majd a Selypi Cukorgyár igazgatója volt, aztán deklasszált elem lett, a szárnyai alá vett, és bemutatott a munkatársaknak. Harmincvalahányan dolgoztunk az intézetben, és nálunk nem volt soha fúrás, háta mögötti megjegyzés. Sajnos nekem ez nem tartott sokáig, csak 57 februárjáig.  Nagyon szerettem ott lenni. Lassanként kialakult, hogy lesznek nagyüzemi fajtakísérletek. Az intézetnek harmincöt kísérleti állomása volt szanaszét az országban, minden tájegységben, azért ennyi, mert a különféle fajtákat kis parcellákba állították be, ezt aztán bonitálni kellett, leírni, hogy melyik fajta hogyan viselkedik. Kitalálták, nagyüzemi kísérleteket is érdemes lenne beállítani, hogy legalább egy katasztrális hold területen vessék el a magokat, így született meg a Nagyüzemi Kísérleti Osztály, ami én lettem egyedül. Buzgón végeztem a munkámat, ezektől az idős kollégáktól lehetett kérdezni, tanulni. Azt tanácsolták például, szólítsam fel a téeszeket és az állami gazdaságokat, hogy vegyenek részt a nagyüzemi fajtakísérletben. Stencilmasinán sokszorosított felhívásokat küldtem ki az országba mindenfelé, hogy jelentkezzenek a kísérletre, és nagyon sokan jelentkeztek. Nekem aztán ezeket a nagyüzemi kísérleteket kellett ellenőriznem. Majdnem az összes fajtakísérleti állomáson jártam, talán csak Nyíregyházán nem. Minden év végén leszűrték a leszűrendőket, abból született egy könyv, amit fölterjesztettek az FM-be a témafelelős ajánlásaival. Akkor vetődött föl például a hibrid kukorica termesztésének ötlete. Magcserével is foglalkozott az intézet, amelyet – főleg Jánossy Andornak, a főigazgatónak köszönhetően – Amerikától kezdve jóformán az egész világon ismertek. Tényleg fantasztikus tudós emberek dolgoztak ott. 
 Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Ez azért nem azt jelentette, hogy hétfőn elindult az ember, és pénteken vagy szombaton jött meg, két-három napos utak voltak, ha közelebb kellett menni, csak egynaposak. Általában kis Skoda taxikat béreltünk. Vidéken a helyi szállodában szálltunk meg. Utólag visszagondolva borzasztó világ volt. Az ember megérkezett például Keszthelyre, ott a parthoz közeli szállodában szálltunk meg, én bekerültem egy olyan szobába, ahol már négyen aludtak. A férfi kollégák egy másik szobába mentek, ahol szintén alud már két-három idegen. A pénztárcámat éjszakára mindig a párnám alá tettem. Pali forró fürdővel és vacsorával várt otthon. Anyagilag nem álltunk valami fényesen, de volt lakásunk, aminek minden kis zegét-zugát együtt próbáltuk széppé, barátságossá tenni. Óriási viták közepette döntöttük el, melyikünk vesz magának valamit. Kértem Palit, csináltasson egy civil ruhát, mert ki nem állhatom, ha mindenhová egyenruhában megy. Egyszer aztán kihúzták a békekölcsönét, nekem akarta adni a pénzt, én meg azt mondtam, hogy neki vegyünk valamit belőle. És megvettük a civil ruhát. Abban volt a tárgyaláson, a házkutatáskor vitték el.  Esténként étkeztünk otthon. Értem jött a kocsi a Keleti Károly utcába, onnan mentünk a Fő utcába, fölvettük Palit, aki akkor a Szabályzatszerkesztő Csoportfőnökség parancsnoka volt. 55 második felében, amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok országos parancsnoka lett, felköltözött az Úri utcai parancsnokságra, akkor oda mentünk érte.  Minden este – vacsora előtt vagy vacsora után – elmondta, mi történt a parancsnokságon, neveket természetesen nem említett, és a katonai dolgokról sem beszélt. Innen tudom, hogy a maga harmincöt-harminchat évével olyan volt, mint egy jó apa, minden búbánatukkal, minden családi viharukkal hozzá mentek a beosztottak. Például az egyik tisztje elpanaszolta, hogy meghívót kapott a Vígszínházba a nándorfehérvári ütközet 500. évfordulójára rendezett ünnepségre, de a felesége a vásárcsarnokban rakodómunkás, káromkodik, bagózik, iszik, nem tudja elvinni, mit csináljon. Nem emlékszem, Pali mit mondott, de biztos valami jó tanácsot adott neki. Aztán akadt olyan is, aki elmondta a bánatát, de a végén felakasztotta magát. Pali meg a titkárnő rohant a lakására, hátha meg tudják menteni. Én is elmondtam, mit csináltunk egész nap, mivel foglalkoztunk. Ez minden áldott nap így ment. 
Egyszer Nedeczky Ágota barátnőm megkérdezte Palitól, nem gondolt-e rá, hogy otthagyja a honvédséget. Azt válaszolta, hogy eljön egyszer egy pont, amikor már nem lehet kiszállni. Amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka lett, sok katona dolgozott a parancsnoksága alá tartozó bányában. Nem győzöm hangoztatni, hogy ez nem MUSZ volt, hanem önként lehetett jelentkezni. Annyira földuzzasztották a katonaságot, hogy nem maradt elég munkaerő a bányában meg az építőiparban, és kitalálták a Műszaki Kisegítő Alakulatokat. Akkor én felvetettem, nem tudná-e folytatni az orvosi egyetemet, hiszen három évet már elvégzett. Azt válaszolta, azt nem, de a bányamérnökin gondolkodik, mert azt esti tagozaton is el lehet végezni, az orvosit nem. Utólag belegondoltam, hogy az orvosit, ami nekem szimpatikusabb lett volna, estin végezni tényleg lehetetlen, ráadásul szolgálati lakásban laktunk, akkor se fizetés, se lakás, se semmi. Azt mondtam, hogy az én fizetésemből is megélünk. És a gyerektartást miből fizetem? – kérdezte.  
Tudom, hogy ez nagy gond volt a számára. A válásnál Palcsit neki ítélték. Az Orbánhegyi úti lakást akkor hozták rendbe. Hivatalosan két szoba hallos volt a lakás, de a hall valójában egy nagyszoba volt, óriási, félkör alakú terasszal, két ablakkal, és egy ablaknyit leválasztottak Palcsi szobájának. Palcsi jött is mindig, de csak hétvégén, mert mindketten dolgoztunk. Én soha nem izgultam annyira ebédfőzésért, mint amikor először jött. Mondtam is egyszer neki, hogy juthatott az eszembe, hogy egy kisfiúnak májat csináljak vörösborral! Palcsi azt válaszolta: de nagyon jó volt, emlékszem rá, hogy nagyon jó volt!  
  Hogyan telt az a pár év, amit együtt éltünk? Főleg róla szeretnék beszélni, elmondani, hogy olyan ember volt, aki állandóan tevékenykedett. Ahogy hazajött, rögtön elkezdett valamit csinálni. A Dömötör nagyapától származó dívány szintén nálunk landolt. Pali elhatározta, hogy kárpitossá képezi át magát, hazajött, elkezdte a rugókat csomózni, próbálta megjavítani a díványt. Aztán lombfűrésszel emeletes dobozt csinált a nagy ezüstnek, amit áthoztunk Eperjesről. Minden darabnak kivájta a helyét: tizenkét nagykanál, tizenkét kiskanál satöbbi. Nagyon nagy munka volt. Sokszor mondtam neki, hogy pihenjen, mire azt válaszolta: nekem az a pihenés, ha teljesen mást csinálok. És amikor lenn voltunk a mamáméknál Pécsett, ott is rögtön körbenézett a kertben, és hozzálátott valamihez, például megjavította a kerítést. Nekem is segített otthon. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés? Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. A Patyolatba vittük a szennyest, sokszor ő vitte el, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. És imádta a virágokat. Nagyon sokszor kaptam tőle virágot, nem csak alkalomra. Félkör alakú teraszunk volt kőoszlopokkal, azok között áttört fakerítés, a tetején virágládák. Zömmel Pali ültette be petúniával, muskátlival. Aztán építtetett egy virágtartót, ami arra szolgált volna, hogy majd évelő futónövényt telepítünk oda. Hétvégén sokszor azt mondta – akkor még szombaton is dolgoztunk –, hogy ne főzzek, menjünk a Tiszti Házba ebédelni. Nagyon emlékezetes, amikor először voltunk a Váci utcai tiszti kaszinóban. A háború előtt is tiszti kaszinó volt, nagyon elegáns. Amit furcsálltam, hogy az egyik részen olyan húsz centi magas dobogón voltak az asztalok. Láttam, hogy jön be egy fiatal tiszt a feleségével, és a pincér másfelé terelte őket. Megkérdeztem Palitól, miért. Kiderült, hogy a dobogós részen csak rangban ezredestől fölfelé levők ülhetnek, a pórnép csak a másik részen. Hogyhogy, kérdeztem, azt mondják, demokrácia van, de ez nem demokrácia, ugyanolyan ember, csak mert főhadnagy, nem ülhet bárhol? Hogy legyen ezredes, ha még ilyen fiatal? Ha valami ilyesmiről volt szó, dühös lett, mert érezte, hogy igazam van, és nem tud megcáfolni. 
 Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Ő is és a főigazgató is azon az állásponton volt, hogy nem tiltják meg, de féltenek, nehogy valami bajunk essen. Végül öten indultunk el. Fél három, három óra tájban értünk le a Bem térre. Akkor még nem voltak sokan, és mindenki úgy tett, mintha a gyönyörű őszi napsütést élvezné. Egyenruhás katonatisztek is ültek a padon, és beszélgettek. Egy idő múlva egyre többen lettek a téren. A kőkorláton ültünk, amikor lent, az alsó rakparton megállt egy teherautó. Dobozokban papírokat hoztak, és kérték, hadd adják föl. Kiderült, hogy azok a 16 pontot tartalmazó röplapok. Boldogan segítettünk. Nem álltam messze a szobortól, de hogy ott ki beszélt, nem tudom, aztán valaki felolvasta a 16 pontot. Hogy mindezt le lehet írni, és hogy hangosan fölolvassák, olyan csoda volt, hogy borsózott az ember háta a gyönyörűségtől. Egyre nagyobb lett a tömeg, a végén már szorosan álltunk, és még mindig jöttek. Jöttek általános iskolások is a tanáraikkal, kis papír nemzetiszínű zászlókkal. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. A Kossuth híd is és az alsó rakpart is teli volt emberekkel. Amerre el lehet látni, a Margit híd felé, meg tovább, a Bem tértől a Batthyány tér felé tömeg, tömeg. Tényleg nem lehetett mást látni, csak fejeket. A műegyetemisták határozták el, hogy néma tüntetésként megkoszorúzzák a Bem-szobrot a Lengyelországban történtek miatt. A követelések viszont már túlmentek a lengyel szimpátiatüntetésen, és az irdatlan tömeg is. Ma már tudom, hogy az ELTE-ről a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kiskörúton jöttek a diákok, és a Váci útról meg a Rákóczi út felől a délelőttös műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoztak hozzájuk, és egyre bővült a tömeg. Ez olyan feszült és gyönyörű volt. A Fő utca felől tisztiiskolások érkeztek, márpedig az keményen belügyes, ávós társaság volt. Óriási éljenzés, öröm fogadta a csatlakozásukat. A Bem-laktanya tetején a kiskatonák félretolták a palákat, és először ott kukucskáltak ki. Aztán az ablakokban is megjelentek. Ott láttam először kivágott közepű zászlót, amit óriási ováció fogadott. És persze énekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Emlékszem, hogy akkor elbőgtem magam. Fülig szaladó szájjal örült az ember, és közben potyogtak a könnyei. Nem tudom, a Szózat effektíve tiltva volt-e akkoriban, de nem énekelték sehol. És akkor, ott a téren! Minden szava oda szólt, és a Himnusznak is. Tényleg gyönyörű volt! 
Öt óra után valamikor észbe kaptam, hoppá, jön értem Takács bácsi az autóval. Elköszöntem a kollégáktól, és gyorsan visszamentem az intézethez. Takács bácsi már ott várt, és mentünk Paliért, aki annyira feszült volt, hogy nem mertem megmondani neki, a Bem téren voltam. Már majdnem hazaértünk, amikor Pali megkérdezte, ne menjünk-e le a városba, megnézni, mi történik ott. Az Irodalmi Ujságban az ember olvasta a Kucserákat, mi is mindig megvettük, illetve Pali vette meg a Mechwart tér és a Margit körút sarkán, a Szomjas nevű kocsma – amit szétlőttek a ruszkik – melletti újságárusnál. Palit persze megjegyezték, nemcsak a magassága miatt, az egész külleme olyan volt, hogy rajta feledkezett az emberek szeme. Mindig vett egy napilapot, amibe belehajtották az Irodalmi Ujságot és a Ludas Matyit, mert ez a két lap volt érdekes, és persze hiánycikk, ezért az újságos félretette nekünk. Arra, hogy menjünk le a városba, azt válaszoltam: én nem vagyok Kucseráné, hogy autóból nézzem a tüntetést! Ezen Pali megsértődött, és azt mondta, hogy akkor menjek haza. Ő elment, én hazamentem. Villanyt se gyújtottam, föl-alá szaladgáltam a lakásban, és hallgattam a rádiót. Az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet, amitől egyre idegesebb lettem. Én ott voltam a Bem téren, és hogy arra a csodára ez az ember így reagáljon, Úristen, mi lesz ebből! Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren és hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt.
Leültünk vacsorázni, közben többször is szólt a telefon, hol a parancsnokságról, hol a Kilián laktanyából telefonáltak. Onnan azért, mert a tömeg be akart törni a laktanyába fegyverért. Pali azt mondta, teherautóval álljanak rá a kapura belülről, hogy ne tudják benyomni, a fegyvereket pedig tegyék be valamelyik páncélszekrénybe. Állandóan szólt a telefon, kaptuk a híreket, hogy mégis be tudtak törni, a páncélszekrényt is megtalálták, hogy a parancsnokot kitették a laktanyából, haza is ment.
Körülbelül egy óra tájban Pali telefonált az Ezredes utcai honvédségi garázsba, hogy küldjenek érte egy kocsit. Be akar menni a Kiliánba. Én nem vagyok egy hisztérika, de akkor elfogott a rémület. A rádióból már hallottuk, mi tudtuk fogni a Szabad Európát, hogy harc van, a lövések zaja fölhallatszott az Orbánhegyi útra, és telefonon is jöttek a hírek. Könyörögtem Palinak, ne menjen el, de elment.
Vártam vissza, és amikor hazaért, kiderült, gyalog jött, folyt róla a víz. Elmondta, hogy leértek a Kálvin térig, ott a felkelők megállították az autót, őt megmotozták – nem volt nála fegyver –, és a kocsit elvették. Elindult az Üllői úton a Kilián laktanya felé, a felkelők minduntalan megállították, hogy hová megy. Nem akarta a Kiliánt mondani, azt válaszolta, hogy a Baross utcába, mert ott van a felesége. Végül tényleg elkanyarodott a Baross utcai lakáshoz, már csak azért is, mert a felkelő fiúk vele mentek, nem hittek neki. Bement a házba, megvárta, amíg a fiúk elmennek, és újra megpróbált bemenni a Kiliánba, de megint csak olyanokkal akadt össze, akik megkérdezték, hová megy. Őt egyre inkább idegesítette, hogy nem tudja, mi történik ott, ezért jobbnak látta, ha hazajön, mert itthonról legalább telefonon tud kapcsolatot teremteni a várbeli parancsnoksággal és a Kiliánnal is. Reggelig főleg telefonálással telt az idő. A HM-et is hívta, de érdemleges emberrel nem tudott beszélni.  
A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem. Amikor kibukkantunk a ködből, legalább három géppisztoly meredt ránk. Paliba karoltam, még a fejemet se mertem fölemelni. Megálltunk persze. Közben az egyik orosz azt mondta a másiknak, hogy ez egy ezredes, mire a géppisztolyokat lejjebb engedték egy kicsit. Pali tudott oroszul. Azt kérték tőle, mutassa meg a legrövidebb utat, ahol el lehet hagyni a várost, és hogy ő is menjen velük. Azt válaszolta, jó, de először hazakíséri a feleségét. Az oroszok nem kérdezték, hol lakunk, mi eltűntünk a ködben, és otthon kivártuk, amíg elmentek. Pali megkért, ne akarjak bemenni az intézetbe, ő sokkal nyugodtabb, ha én otthon maradok. Nem szívesen, de rábólintottam. Megígérte, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot. Otthon voltam, hallgattam a rádiót, és alig ettem. Nem is nagyon volt otthon ennivaló. 25-én, amikor hívtam, ilyeneket mondtak: tárgyal, a másik épületben van, azért nem tudják adni. Utólag derült ki, hogy akkor már elment a Kiliánba. Bata, a honvédelmi miniszter, vagy a vezérkari főnök adta neki a parancsot, hogy öt tankkal menjen a Kilián laktanyához, és tisztítsa meg a környéket a felkelőktől. Az esztergomi alakulat öt páncélosa indult el a Margit híd pesti hídfőjétől. Pali az első tankba szállt be. Jóval később sikerült beszélnem annak a tanknak a parancsnokával. Elmondta, hogy vidéki alakulat lévén, nem ismerték Budapestet, rádióösszeköttetés sem volt az öt tank között, ezért kettő eltévedt, a Kálvin tértől csak három haladt tovább az Üllői úton. Arról volt szó, hogy az öt páncéloshoz csatlakoznak a tisztiiskolások, hogy együtt tisztítsák meg a Kiliánt és környékét. A periratokból tudom, hogy a Kossuth akadémiások megtagadták a parancsot. Sokáig tartott, míg a Kiliánhoz értek, mert a Corvin köziek tűz alá vették őket, és ők visszalőttek. Végül csak az az egy tank jutott el a Kiliánig, amelyikben Pali volt. Amikor be akartak állni a laktanya udvarára, kiderült, hogy a tank nem fér be a kapun. Közben a laktanyából kikúszott egy tiszt, és közölte velük, hogy már tűzszünet van. Akkor Pali kiszállt – előbb kidugott egy fehér és egy nemzetiszínű zászlót –, és a tömeg elkezdett éljenezni, hogy a honvédség velük van. Miután az ováció megszűnt, Pali megkérdezte, van-e köztük valaki a felkelők vezérei közül. Jelentkeztek néhányan, és Pali behívta őket a laktanyába. Elmondták, mi a bajuk: az orosz megszállás, az államosítás, a kolhozosítás. Ugye a legtöbb munkás azért jött föl Pestre, mert elvették a földjüket. Ők tulajdonképpen azt akarják, mondták, hogy menjenek ki az oroszok Magyarországról. Pali egyetértett velük, meg is mondta nekik. Attól kezdve nem háborúztak egymással. A kiskatonáknak nem tiltotta meg, hogy a felkelők oldalán harcoljanak, ők akkor a Molotov-koktélokat már a szovjet páncélosokra és tankokra dobálták. 25-én délután is beszéltünk telefonon, amikor már benn volt a Kiliánban. 28-ig teljesen egyedül voltam otthon, nem ettem, nem aludtam, imádkoztam, rádiót hallgattam, telefonáltam. Pali mindig nyugtatott telefonon, közben a háttérből hallottam a harci zajt. Hát nem tudtam megnyugodni. 28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család! – válaszolta. Mondtam, hogy a család rendben lesz, ha itt kapok valami élelmet, viszek nekik. Így is történt. Krumplit, tarhonyát és halkonzerveket vettem, ami éppen volt a boltban. Hazamentem, és kit találtam ott: Takács bácsit, a gépkocsivezetőt. Kocsi nélkül, gyalogszerrel jött. Kérdezte, mit tudok az ezredes úrról. Mondtam, hogy benn van a Kilián laktanyában. Kérdezte, voltam-e már lenn. Éppen most akarok menni – válaszoltam. Végül ketten együtt lementünk a Kiliánhoz. Útközben Takács bácsi elmondta, hogy ő fegyveresen harcolt, de akkor nem volt nála a fegyver. Nem az Üllői úton mentünk, hanem a Baross utcán, és a Harminckettesek terétől kanyarodtunk arrafelé. Az Üllői útra kiérve összetalálkoztunk Zsuzsannával meg Marival. Persze óriási öröm volt, és már négyen húztunk a Kilián felé, amikor azt láttuk, hogy a Liliom utca sarkán egy csoport lapátolja a sittet, és egy nagyon magas ember kitűnik közülük. Civil felkelők és kiskatonák lapátolták Maléter Pállal együtt a törmeléket az összelőtt épületrésznél. Odaszaladtunk, ő is nagyon megörült, aztán letolt. Vittem fehérneműt, az olajos halból néhány dobozt, meg kekszet, mert nem tudtam, van-e ennivalójuk. Könyörögtem Palinak, hadd maradjak ott, de ő a leghatározottabban visszautasította: egy laktanya nem nőnek való, szó sem lehet róla!  Egyszer csak jött valaki, mondott valamit Palinak, ő odafordult hozzánk: most pedig gyorsan menjetek el innen, mert azt a hírt kaptam, hogy a Nagyvárad tér felől támadás várható. Ugye Nagy Imre 27-én tárgyalt először az oroszokkal a kivonulásról, ami 28-án állítólag meg is kezdődött. Hát ennyire kezdődött meg, hogy jött a hír, a Nagyvárad tér felől támadnak a szovjetek. 
 Mi eljöttünk. Zsuzsannáék elmondták, hogy a Baross utcai lakásnak majdnem az összes ablaka betört, és hogy ők följönnének hozzánk. Én nagyon örültem nekik, és attól kezdve jóformán állandóan együtt voltunk. Maléter Pál neve egyszer csak bekerült a köztudatba. Akkor még nem annyira a rádión, inkább a környékbelieken meg a felkelőkön keresztül, és elkezdtek jönni az ismerősök meg volt ludovikás tiszttársak levelei. Azoknak, akik akkor még nem éltek, elképzelhetetlen, már nekem is szinte hihetetlen: folyt a harc, sebesültek, halottak az utcán, és közben volt villany, volt gáz, volt telefon, a postás kihozta a levelet és a táviratot. Itt van a fiókban például Pali nővérének a távirata: Hőstettedhez gratulálunk! Margit és családja.  
 31-én, szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem. Tudtam, ha előhúzom az igazolványomat, át tudok menni a kordonon, de nem mentem, mert hallottam, hogy a tömeg követeli: Maléter jöjjön ki. Vártam, mi lesz: kijön-e vagy nem? Miért követelik vajon? Egyszer csak kijött egy fiatal tiszt azzal, hogy Maléter Pál nincs ott, elment a Parlamentbe. Közben hallottam, hogy Paliról beszélnek körülöttem. Olyan mondatok maradtak meg az emlékeimben, hogy nagyon-nagyon rendes ember, öreg szivar, de nagyon rendes ember! Mire a másik: nem is olyan vén szivar. Én csak hallgattam, és gondoltam magamban: ha tudnátok, hogy én vagyok a felesége! Olyan jó volt hallani, hogy mindenki felsőfokban beszél róla. Egyszer csak elhangzott, hogy menjünk a Parlamenthez, és Malétert a kormányba! Igaz, hogy Mindszentyt is javasolták. Én nem vagyok Mindszenty-ellenes, mert diákkorom emléke, hogy hallgattuk a beszédeit, engem ő bérmált a Bazilikában, inkább tiszteltem, de arról meg vagyok győződve, hogy politikusnak rossz lett volna. 
A tömeg elindult az Üllői úton a Kálvin tér felé, hogy mennek a Parlamenthez, én viszont iszkoltam haza. Sötét lett, mire az Orbánhegyi útra értem. És ezt mind gyalog, de akkor fiatal volt az ember, rá se rántott. Hazaérve láttam, hogy nyitva van a kocsibejáró kapu, amit soha nem tartottunk nyitva, és benn áll egy Pobeda. Égett a belső világítás, és meglehetősen torzonborz emberek ültek benne. Mentem a kerten át a följárathoz. Az emeletre vezető lépcső aljában szintén ült egy torzonborz, aki megállított és megkérdezte, hová megyek. Igazolnom kellett magamat. Pali éppen az emeletről jött le, nagyon dühösen. Kiderült, hogy nem tudott bemenni, mert az esőköpenyében maradt a kulcsa.
Bementünk a lakásba, és megkérdeztem tőle, kik azok az emberek, akik az autóban meg a lépcsőn ülnek. Azt mondta, hogy a testőrei, de a nevüket nem tudja, a lépcső aljában ülőt Bagarolnak szólítják a többiek. A periratokból, Iván Kovács László vallomásából tudom, hogy a Corvin közbe anarchikus beállítottságú emberek is kerültek, és amikor Iván Kovács meghallotta, hogy ezek arról beszélnek, hogy Malétert meg kell ölni, átment és szólt Maléter Pálnak, hogy hat embert kijelölt az őrzésére. Ők kísérték akkor haza. Lezuhanyozott, átöltözött, és sietett vissza. Annyit elmesélt, hogy az ezer nem tudom hány műszaki kisegítő katonát összehívta, és azt mondta nekik, aki haza akar menni, jelentkezzen. Őket elengedte, de az állománynak több mint a fele ott maradt. Azt is elmondta, hogy néhány napja ömlik az élelmiszer a Kiliánnak, kimondottan nekik hozzák vidékről. Mivel a katonák nagy részét hazaengedte, a környékbeli házak lakóinak is jutott az ennivalóból.
Emlékszem, amikor Nagy Imre bejelentette a függetlenséget, és hogy kilépünk a Varsói Szerződésből. A testvéreimmel álltunk a rádió előtt, utána a Himnusz. Potyogott a könnyünk, amíg hallgattuk, és mintha koccintottunk is volna. Borzasztó gyönyörűség volt! Közben tudtuk, hogy özönlenek be az oroszok, rettegtünk is tőle, de elhessegettük, azt akartuk elhinni, hogy győzött a forradalom, függetlenek lettünk. Egyszer becsöngetett a rendőr, a házmesternő férje, és azt mondta: asszonyom, mondja meg a férjének, hogy itt, az Istenhegyi úton van az ÁVH-nak egy fegyverraktára, arról tudniuk kell! Mondanom se kell, hogy a forradalom leverése után ellentanúskodott. 
  A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött. A kivonulásról szóló tárgyalásokra készülve az elegánsabb egyenruhát vette föl, csizmát és az antantszíjat. Nem nagyon tudtunk beszélgetni, de azt elmondta, a szovjetekkel fognak tárgyalni a kivonulásról. Megkértem, ha egy mód van rá, utána jöjjön haza, és mondja el, mi történt. Délután valamikor megállt az autó, Pali följött, és megkönnyebbülten mesélte, hogy nincsenek olyan követelések, amit ne lehetne teljesíteni. Egy kicsit meg is volt lepve tőle. Aztán ment vissza a Parlamentbe. Amikor arra kértem, hogy maradjon már egyszer otthon, akkor azt válaszolta: vasárnap egész biztosan hazajövök, de addig, amíg bizonytalan a helyzet, nem hagyom magukra a katonáimat.  Az utolsó beszélgetésünk egy telefonbeszélgetés volt november 3-án, szombaton este 8 óra tájban, a Mindszenty-beszéd után. Akkor mondta meg, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Ijesztő volt a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat a város körül, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek. Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, ez volt: értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! Egyesek szerint volt benne bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, valóban elfogadták a feltételeket. Talán ennek a mondatnak a fényében ez másképp látszik.  A lakásunkban ott volt mindkét nővérem, és természetesen erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását. Ezután betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról. Megkérdeztem tőle, hol van az uram, visszajöttek-e Tökölről. Erre az volt a válasz, hogy: kérem, hívjon vissza negyedóra múlva! És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióban, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, térjenek vissza hivatalaikba. Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, ez a rádióközlemény talán nem is hangzik el. 
Később aztán, november vége, december közepe táján Jánossy Andor elmondta, hogy találkozott Erdei Ferenccel – Erdei akkor már szabadlábon volt –, aki azt üzeni, együtt fogták el őket Tökölön, egy autóban vitték be őket a Gyorskocsi utcába. Abban állapodtak meg, amelyikük hamarabb hazakerül, értesíti a másik feleségét. Ez volt az első hír.
Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov. Erdeitől hallottam először, hogy Malinyin vagy nagyon jó színész, vagy valóban nem tudott róla, hogy mi készül, mert csendben, suttogva vitába szállt Szerovval, és amikor Szerov meggyőzte, akkor a magyar tárgyaló delegáció felé fordult, széttárta a karját, mutatva, hogy rajta kívül álló okok miatt szakítja meg a tárgyalásokat, és a szovjet delegáció kivonult a teremből. Erdei így mondta el. Elmentem Tildy Zoltánhoz is, de sokat nem tudtam meg tőle. Nem akart, vagy nem mert beszélni. Nem sokkal ezután egy ismeretlen úr keresett föl, akit úgy hívtak, hogy dr. Szűcs Sándor. Elmondta, hogy a Tildy-titkárságon dolgozott, Tildynek jó barátja. Amikor a tárgyaló delegáció Tökölre indult, megkérték, mivel tud oroszul, menjen velük. Őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott, a börtönben többször kihallgatták. Azt gondolta, Maléter Pált is odavitték, és azért keresett meg, hogy hozza a hírt. Közben még egy megerősítés jött telefonon, hogy Tököl, Mátyásföld, Gorkij fasor, Gyorskocsi utca voltak az állomások. 
Karácsonykor összeállítottam egy kis csomagot, süteményt, tiszta inget, zoknit, levelet, betettem egy dobozba, elmentem a Gyorskocsi utcába. Körbejártam az épületet, mindenütt fegyveres orosz katonát láttam, és elég mély lélegzetet kellett vennem, hogy oda merjek menni az egyikhez. Mivel oroszul nem tudok, kézzel-lábbal mutogattam, mondtam, hogy Maléter Pál, meg oroszul, hogy ezredes. Egyértelműen jelezték, hogy menjek el onnan. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. Nagyon elkeserítő volt. 
Valaki ajánlotta, beszéljek Nógrádi Sándorral, mert ő benne van a hatalomban. Hollós István, az uram egy volt partizántársa elkísért hozzá. Nógrádi azt kérdezte, tudom-e, hány évig várt Jákob Ráhelre. Igen, válaszoltam. Mire: az ő felesége tizenöt vagy tizenhat évet várt rá, amíg emigrációban volt. Tehát se bűt, se bát nem mondott, de reményt adott, hogy csak várnom kell, és kvázi megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Eszembe jutott, hogy Rácz Gyula, aki Pali partizántársa volt, nagyon sok embert ismerhet, hátha tud valamit mondani. Fölkerestem őt is. Ő azt mondta: arra, hogy valami szörnyű dolog történhet, ne gondoljon! 
Aztán elmentem a katonai legfőbb ügyészhez. Arra emlékszem, azt kérdeztem tőle, csak nem akarnak egy második Rajk-pert, mire fölugrott, olyan hirtelen, hogy fölborult a széke, és rám kiáltott: hogy mondhat ilyet! Megint megnyugtató érzés fogott el, úgy látszik, ezt teljesen kizártnak tartják. Én nagyon távol álltam a párttól, a pártemberektől, senkit nem ismertem közülük. Életemben először és utoljára sajnáltam, hogy semmi közöm sincs a párthoz és a párt vezetőihez, mert nem tudtam kihez fordulni tanácsért vagy segítségért. Az megnyugtatott egy kicsit, amikor az édesapám, aki szintén jogász volt, azt mondta, hogy védőügyvédet kell választani. Így mentünk el dr. Kardos Jánoshoz, egy nagyon jó barátjához, aki dupla nullás ügyekben védhetett, és el is vállalta a védelmet. Ő azt javasolta, hogy menjek el a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és jelentsem be, hogy eltűnt a férjem. 
Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Akkor sokkszerű állapotba kerültem. Nem vagyok hisztériás alkat, nem visítottam, nem zokogtam, elkezdtem sírni, de nem hangosan. Azt hiszem, ijesztően nézhettem ki. Azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst, aki átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, a Gyorskocsi utca parancsnokához. Avval jött vissza, hogy Szalma azt mondta, ez nem igaz, ha megtörtént volna, ő tudna róla. Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciót adott be nekem, amitől mélyen elaludtam. Másnap is aludtam, miközben édesapám megint fölérkezett Pécsről. Akkor kellett volna aláírnom a megbízólevelet dr. Kardos Jánosnak, de mivel én nem voltam olyan állapotban, édesapám írta alá helyettem. Ahogy utólag megtudtam, amikor az uram ránézett erre az aláírásra, azt mondta: ez nem a feleségem írása, nem fogadom el. Fatális dolog volt, számomra borzasztó, mert úgy érzem, Kardos Jánostól többet tudtam volna meg, mint az azután kijelölt ügyvédtől, Révai Tibortól. 
 Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven. Akkor lettem újra Gyenes Judith, mert másképp ott sem tudtam volna elhelyezkedni.  Kitartóan ültem ott, a végén fölvezettek, és találkoztam Szalmával. Ő azt kérdezte tőlem: mikor kapott utoljára beszélőt? – mintha nem tudta volna. Mondtam, hogy még nem kaptam, és megkérdeztem, hogy mikor kaphatok. Most – válaszolta. Fantasztikus volt, de rettenetes. Mindig úgy gondoltam, hogy erre föl kell készülni, végig kell gondolni, mit tudok elmondani, mit tudok kérdezni virágnyelven. Egyszer csak szóltak, hogy menjek. Jött mellettem két fegyveres pufajkás. Életemben először voltam börtönben, ez szörnyű emlék. A lépcsőházban mindenütt dróthálók voltak. Odaértünk egy ajtóhoz, amelyik előtt két másik fegyveres állt, majd bementünk a helyiségbe. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. Akkor találkoztam először Tamás György századossal, aki elmondta, hogy húsz percig tart a beszélő, és semmi olyat nem szabad mondani, ami politikával kapcsolatos, ha ilyesmi kerül szóba, abban a pillanatban leállítja a beszélőt. És akkor hozták Palit. Ez egy irodai szoba volt, benne egy kanapé, fotelek, dohányzóasztal, a másik sarokban íróasztal, könyvespolcok, magasabb rangú tisztviselő irodája lehetett. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor Pali leült, megfogtuk egymás kezét, és először nem tudtunk szólni. Ez pár pillanatig, percig, nem tudom, meddig tartott, és Tamás megszólalt: ha nem beszélnek, az is beleszámít a húsz percbe! Hát akkor magunkhoz tértünk. Nagyon nehéz ilyenkor, amikor a lelkedre kötötték, hogy miről beszélhettek. Szörnyű, egy kínzással fölért. Nem nézett ki rosszul, semmi olyat nem láttam rajta, hogy bántották volna. Én beszéltem, ő kérdezett. Kérdezte, mi van a szüleimmel, végigkérdezett mindenkit. Én akkor már – ugye ez 1957 áprilisában volt – parképítő segédmunkás voltam, és a kezem rettenetesen nézett ki. Dugdostam előle, mert a világért sem akartam megmondani, tudtam, hogy nagyon rossz perceket okoznék neki, ha megtudná. Erről nem beszéltem, azt viszont elmondtam, hogy Mária, az első felesége kivitte Nyugatra a gyerekeket. Erre majdnem leállították a beszélőt. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hol vannak a gyerekei. Azt is kérdezte, hogy az édesanyjával tartom-e a kapcsolatot. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet Eperjesre, nehogy baja legyen belőle. Húsz perc hamar elmúlik. Ott volt a vadidegen nyomozó, a hátam mögött a két fegyveres pufajkás, mégis nagyszerű volt, jó volt, hogy láttam, és hogy ép, egészséges. Nagyon gyorsan vége lett a húsz percnek. 
 Azt hittem, ezzel megindult valami. Természetes volt, hogy a következő engedélyt május 8-ra, a házassági évfordulónkra kérem. Máig sem értem, hogy, de megkaptam. Erre a második beszélőre nagyon készültem. Elmentem fodrászhoz, igyekeztem úgy fölöltözni. Május 1-jén vettem két narancsot – akkor politikából lehetett kapni –, azt eltettem, hogy beviszem neki. Kávét tettem egy termoszba, vettem három szál rózsát – a harmadik házassági évfordulónk volt – és egy piros Hummel porcelánszívet. Ezekkel az ajándékokkal fölszerelkezve bementem. A legnagyobb meglepetésemre megengedték, hogy igyon a kávéból. Elgondolom, hogy abban a kávéban lehetett volna méreg is. Megengedték, hogy megegye a narancsot. Ez az a bizonyos narancs, amelyiknek a héját még ma is őrizgetem. Tudtam, hogy a rózsát meg az ajándékot nem hagyhatom ott, de megmutattam. Egyszer bejött valaki, intett Tamásnak, és elmentek a szoba másik sarkába, ott sutyorogtak valamit. Pali odaszólt nekem: menj el Nógrádihoz, menj el Rácz Gyulához, menj el... Akit mondott, annál már mind jártam, s ez megnyugtató érzés volt. Bólintottam, hogy voltam, voltam, voltam, beszéltem vele. Ez volt az utolsó beszélő. Soha többé nem láttam. 
Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam. Civil emberek jöttek teherautóval, fölkapdosták a bútoraimat. Én még akkor is tiltakoztam, erre olyan példabeszédeket mondtak, hogy: emlékszel, mikor az az ürge, akinél legutoljára voltunk, tiltakozott, és hogy vágtuk be a lépcső alá, csak úgy nyekkent. Hogy tudjam, mihez tartsam magam. Akkor még nem tudtam, hová visznek. Úgy éreztem, ma is úgy érzem, még egy belém rúgás volt, hogy a Marczibányi tér 5.-be, egy társbérleti szobába költöztettek, ahonnan az első felesége disszidált. Egy önkényes lakásfoglaló család volt már ott négy gyerekkel, tehát hat ember a kétszobás lakásban. Tizenhárom évet lehúztam abban a fürdőszoba nélküli társbérletben, és egy hangos szó nem hangzott el. Nem azért, mert nagyon kellemes volt a társbérlő, de nekem nagyobb gondjaim voltak, mint hogy az ő kisded piszkálódásai olyan nagyon hatottak volna rám. 
Az utolsó levélben – én az előzőben az idegállapotára kérdeztem rá, mert akkor már majd egy éve börtönben volt – azt írta: ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?! Én ezt a mondatot úgy értettem, hogy ha a becsületét feladná, akkor beszélhetne másképp, de nem. Van egy szörnyű emlékem novemberből, amikor már erélyesebben kértem a beszélőt Tamástól, a nyomozótól. Ő akkor azt mondta: örüljön neki, hogy még egyáltalán életben van, hogy nem húztuk föl már múlt novemberben! Akkor már ez volt a hangnem, borzalmas volt. 
Így telt-múlt az idő, állandóan mentem, kértem, akkor jobban rá is értem. Ugye, nem volt állami állásom, a kertészkedés abbamaradt, pendliző takarítónő lettem, nem voltam annyira kötve, mindig be tudtam menni a Gyorskocsi utcába. Jött 1958 februárja, amikor valamit megéreztem. Állandóan jártam Révai Tiborhoz, a kijelölt ügyvédhez. A végén már nagyon ideges volt, de mindig biztosított róla, hogy nem történt semmi, nem indult meg a per. Ma már tudjuk, hogy megindult. Annyiszor eszembe jutott, ha én akkor megéreztem, júniusban vajon miért nem. Sőt, nyugodt lettem, mert, ahogy telt az idő, az ember azt gondolta, hogy Kádárék már megerősödtek, a kezükben a hatalom, a bosszúhullám talán lezajlott, talán tényleg nem lesz per. Nem gondoltam arra, hogy Nagy Imréékkel akarják őket... Az volt az érzésem, hogy minél később indul el a per, annál jobb. Úgy gondoltam, per nélkül nem lehet örökre börtönben tartani, ezért azt kívántam, hogy legyen házi őrizetben, akkor talán megengedik, hogy együtt legyünk. 
​ Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Temetői segédmunkás lettem munkakönyves állásban. Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába. Telefonon kértem a beszélő-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig elutasítottak. Később a főkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte, tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a levélládába dobott cédulát az ismeretlen aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a pártnak egy levelet, amiben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e, hogy én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak előhúzom az írást. Nem kaptam választ. A főkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol szó esett a levelemről. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy a temetőkben éppen munkásfelvétel van. Valószínű, egy pártmunkás dobta be hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetőbe. Kádár János ilyen nagylelkű volt hozzám, temetői segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon nyomasztóan hatott rám, és időnként piszkáltak is az ott dolgozók. Rettenetesen trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Megkértem a főkertészt, ha lehetséges, tegyen ki parcellára dolgozni, ott sokkal jobb volt. A párom egy nagyon helyes, aranyos fiatalasszony volt, jól össze tudtunk dolgozni. Akkor még voltak sírásó generációk, akik ott is laktak a temetők közelében, egy ilyen családnak volt a lánya. Itt dolgoztam 1958. június 17-ig. Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. Kérték a taxist, hogy nagyon gyorsan menjen, elmondták, hogy miért, és az ahelyett, hogy sietett volna, félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Nekem elkezdett reszketni a lábam. Egyre többen lettünk, jöttek rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, mi történik körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz!  Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Mária nővérem azt mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, Semjén Miklós, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam Mari lakásán. Mindvégig azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és az egyik ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített. Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Azt nem mondta el, hogy a védőket bent tartották a per idejére, nem mehettek haza.  Kellett pár nap ahhoz, hogy a 17-én megjelent újsághírt el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak néztem a neveket. Azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós, nem. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, kik ők, milyen per lehetett ez, hogy került bele. 
Telt-múlt az idő, rettenetes fizikai és idegállapotba kerültem. Úgy éreztem, képtelen vagyok visszamenni a temetőbe. Nem a fizikai munka miatt, hanem lelkileg. Akkor egy nagyon kedves barátunk, dr. Bakos László, aki az ORFI-ban volt főorvos, fölvett az osztályára. Egy korábbi balesetből származó lábtörésem miatt mindenféle drótok voltak a lábamban, ha fizikai munkát végeztem, éreztem, hogy szúrnak, és amikor olyan nagyon lefogytam, még kellemetlenebb lett. Ez jó ürügy volt arra, hogy befektessenek. A hátam is fájt, valószínű az idegesség meg a rossz fizikai állapot miatt. Kioperálták belőlem a drótokat, meg egy injekciókúrát kaptam. Ott nyugalom volt, és el lehetett tűnni egy időre. Amikor kijöttem, a zárójelentésben benne volt, hogy fizikai munka végzését nem ajánlják. Írtam egy kérvényt a temető igazgatóságának, hogy bármilyen irodai munkát vállalok, de fizikai munkát pillanatnyilag nem tudok végezni. Azt válaszolták, hogy olyat nem tudnak adni. És kezdődött elölről a kálvária. 
  Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet. Több mint egy katasztrális hold volt, teli őszibarackkal. Akkor anyám nagyon megrettent, és elkezdett fűhöz-fához futni. Papám kijött 60-ban a nagy amnesztiával. Három évet húzott le, de az éppen elég egy több mint hatvanéves embernek, főleg egy infarktus után. Akkor papám is nekiveselkedett, és mindent megpróbált. Hogy műemlék a borospince, mert ugye ez szőlő volt valamikor, a présház alatt ment le egy gyönyörű borospince, aminek a végén mintha római fürdő lett volna, egy kikövezett medence. De hát semmit nem tudott elérni, persze. Három hatemeletes borzasztó panelházat építettek rá. A szüleim 63-ban felköltöztek Budapestre. Akkorra már megszületett Zsuzsannának az első fia, mamám nagyon sokat volt náluk, és pénztárosként dolgozott a Pasaréti téri ABC-ben. Még akkor is gyönyörű volt. 67 májusában meghalt, nem volt még hatvanéves. Hát apám se volt öreg, hetvenöt évesen halt meg, 1972-ben.
Amikor visszajöttem Pécsről, szóltak, hogy egy család bejárónőt keres. 1958 őszétől öt évig háztartási alkalmazott voltam. Dr. Barakovics Kálmán belgyógyász orvos, a felesége és a fiuk volt a család, ahol dolgoztam. Tulajdonképpen jó volt, annak ellenére, hogy nagyon keveset fizettek. Azóta is nagy tisztelettel gondolok rájuk. Ők meg merték tenni, hogy beírták a munkakönyvembe, és bejelentettek az SZTK-ba, ami óriási dolog volt akkor.  
Közben jött az első amnesztia 1960-ban. Halda Alíztól hallottam híreket a kijöttekről. Korábban egyszer azzal jött Alíz, hogy Gimes Miklós édesanyja ismeri a Bence nevezetű Gyorskocsi utcai börtönorvost, aki azt mondta neki, hogy ott volt a végrehajtásnál, és a sorrend az úgy volt, hogy... És fölsorolta. Ebben a fölsorolásban benne volt Szilágyi József és Losonczy Géza neve is. És amikor kijöttek ennek a pernek az életben maradottjai, akkor kiderült, hogy egy árva szó sem igaz abból, amit Bence mondott. Ez megint azt az érzést erősítette bennem, hogy nem igaz. Kaptam másféle híreket is. Mária nővérem akkor az Elida gyárban volt segédmunkás, mert őt is kitették az állásából, és neki mondta el valaki – miután megeskette, hogy a nevét nem árulja el senkinek –, hogy aznap nem volt temetés a 301-es parcellában, ne higgyem el, hogy megtörtént. 1989-ben tudtam meg, hogy a börtönudvaron voltak elásva, és 1961-ben hozták ki őket onnan. A Gyorskocsi utcában kértem, hogy adják ki a holmiját – hallottam olyanról, aki megkapta –, de szóba se álltak velem. Soha, semmit nem kaptam vissza, és ez is azt erősítette bennem, hogy nem igaz. 
 1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász- és építő-alakulatok oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem. Jó, hogy nem volt olyan nagy az egyszobás társbérleti lakás lakbére, de azért... Szóval, elvesztettük a pert, az ügyvédet kirúgták az ügyvédi munkaközösségből, nekem pedig könyörögnöm kellett, hogy havi száz forintos részletekben fizethessem vissza. A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő. Hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs a magyar hatóságok őrizetében, eltűntként keresik. Milyen alapon akarnak engem előállítani? De nem lehetett vitatkozni. Dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, menjek velük. Beültettek a nagy fekete autóba, és nem tudtam, hová visznek. Az egész intézet kinn lógott az ablakban, azt hitték, hogy többet nem látnak. Hazavittek. Bementünk a lakásba, és elkezdték leengedni a rolókat. Négyen voltak, én egyedül. Nagyon megijedtem. Mondták, hogy házkutatás lesz. Én nem éltem még át házkutatást, de rémületemben az jutott eszembe, hogy tanú is kell. És megint megkérdeztem, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincs magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Végül a házmester férjét hívták tanúnak, aki rendőr volt. Így aztán öten lettek, és átkutatták a lakást. Tudtam, hogy semmit sem találhatnak. Nemcsak azért, mert elvittem otthonról, amit tudtam, hanem azért is, mert nem volt olyan, amiről azt gondoltam, hogy dehonesztáló. Találtak két Bibliát, aztán az én bizsuimat – tényleg bizsuk voltak –, és mondták, hogy mennyi arany. Elvitték a fényképalbumokat, a negatívokat, a nemesi levél fotókópiáját. Ezt később megtaláltam a periratokban bűnjelként becsatolva, pedig minden életrajzában benne volt a származása. Az ágyam melletti kis szekrény fiókjában voltak Pali hozzám írt szerelmes levelei. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: de kérem, ezek abszolút személyes levelek! És akkor csak azért is kivettek belőle még egy csomót. Soha többet nem láttam közülük egyet se. Elvitték az anyósom leveleit meg a rajzait is.  Engem senki nem keresett meg azok közül, akik utoljára látták Palit. 1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. Tőle megtudtam, hogy mi történt a tisztekkel, ki lett karhatalmista, ki szerelt le, ki maradt bent. Elég sokan leszereltek. Fölajánlották, hogy még mindig van annyi összeköttetésük, annyi ismeretségük a honvédségnél és a határőrségnél, hogy tudnak nekem segíteni külföldre jutni. Ha másképp nem, hamis papírokkal. Azt mondtam, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és akár Magyarországon van, akár a Szovjetunióban, én nem okozok neki kellemetlenséget azzal, hogy Nyugatra megyek. 
 És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, akik elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem. Mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Majd utánanéz, és értesíteni fog, mondta. Kaptam is egy értesítést – ezek a papírok mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem mernek fölvenni. Erre: na látja, aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon! Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé! Ez a hangnem felejthetetlen!  
  Teltek-múltak a hónapok, évek, és egyszer Alíz ajánlotta, hogy írjak Szirmai Istvánnak. És akkor írtam a Szirmainak. Ez 63–64-ben lehetett. Behívtak a MÉM-be, és végül munkakönyves állást kaptam. Ezt úgy hívják a falusi emberek, hogy földkóstoló. Ahhoz, hogy az agrármérnökök meg a kémikusok egy állami gazdaságnak vagy téesznek meg tudják csinálni a talajtérképét, a földkóstolónak földmintákat kell venni. Másfél-két méteres mély gödrökbe kellett lemenni, hogy mintát vegyünk a rétegekből. Elég kemény munka volt. Éveken keresztül csináltam a Pest-Nógrád megyei Állami Gazdaságok Központjánál, ebben a két megyében. Az emberek nagyon kedvesek voltak hozzám. Itt hangzott el egyszer, hogy lesz még az ő képe a Nemzeti Galériában. 
Huszonöt évesen lettem özvegy, és lassanként a harmincnégy-harmincöt felé mentem. Arra gondoltam, hogy életem végéig fogom ásni a gödröket, vagy...? Ugye megmondta Biszkup elvtárs, hogy aki ezt a nevet viseli, megérdemli, hogy éhen haljon. És akkor jött a családi tanács, hogy változtatni kellene. A Maléter és a Ghyczy család rokonságban van egymással, és összeült a kupaktanács. Ghyczy Liviusnak meghalt a felesége, ott maradt egy kétéves kislánnyal, nekem pedig ugye azt mondták, hogy haljak éhen. Ghyczy Liviusnak gondot okozott, ha vidékre vagy külföldre kellett utaznia, hogy mi legyen a gyerekkel. Mivel úgy gondoltam, hogy nem igaz, amit az újság megírt, ha Pali hazajön, megérti, mert ez csak egy fal dolog, egy névházasság. 1968-ban megtörtént az esküvő.
 Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék. Nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy az igazgatóság elé viszik a kérvényt, menjek vissza két nap múlva. Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ezután elmentem a XII. kerületi Tanácshoz – mi a XII. kerületben laktunk, amikor ez az egész történt –, mert azt gondoltam, ha ez igaz, akkor ott kell halotti anyakönyvi kivonatot kérnem. Elküldtek. Utána bementem a Gyorskocsi utcába, onnan a Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz küldtek. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Fölszólt neki telefonon. A parancsnok nem jött le, az ügyeletesen keresztül üzente, hogy ő nem illetékes abban, hogy ilyen papírt kiadjon. Mire én beszélő-engedélyt kértem. Erre azt mondták, hogy menjek el a X. kerületi Tanácshoz, ott kérjek halotti anyakönyvi kivonatot. El is mentem. Ott az én tulajdonképpen megalapozatlan álmom, hogy ez nem történt meg, megint megerősítést kapott. Az anyakönyvnél ült egy hölgy, mondtam neki, hogy halotti anyakönyvi kivonatot kérek. Név? Mondtam, Maléter Pál. A halál időpontja? Mondtam. Elővette az anyakönyvet, rémülten lapozgatott jobbra-balra, láttam, vörös lett, és egészen kikelt magából szegény. Fölálltam, hogy odamegyek, és mondtam, Nagy Imrének is ott kell lenni. Ne jöjjön ide, ne jöjjön ide! – kiáltotta. S akkor, úgy látszik, leesett a húszfilléres, elővett egy másik anyakönyvet, és a következő zajlott le: Tehát a név Maléter Pál. Igen. Mikor született? Bediktáltam. Akkor írta be. Ez máig olyan érthetetlen nekem. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e halotti anyakönyvi kivonatot. Azt mondta, igen, postán fogják kiküldeni. A személyazonosságimba viszont beírták, hogy özvegy. Soha nem kaptam meg postán a halotti anyakönyvi kivonatot. Amikor Liviusszal elhatároztuk a házasságot, ez már benne volt a személyazonosságimban. 
Én maradtam szépen a Marczibányi tér 5.-ben, Livius pedig lakott a Wesselényi utca 2.-ben. Mindennap odajártam, és ha Liviusnak el kellett utazni, ottmaradtam a gyerekkel. Egyszer csak a honvédségre rájött a harctéri idegesség, felszólítottak, hogy hagyjam el a lakást, mert az honvédségi szolgálati lakás. Én nem akartam elhagyni, és akkor jött a második kényszerköltöztetés, honvédségi kényszerköltöztetés a Wesselényi utca 2.-be. Ez a házasság nekem tíz év nyugalmat jelentett. Itt tényleg házvezettem, meg fölneveltem a gyereket. Az ő szemében én vagyok a mama, mert kétéves volt, amikor meghalt a mamája, és így vannak unokáim. Egy kicsit kompenzált a sors. De szegény Ghyczy Livius 1980-ban már nagyon beteg volt, 1981-ben meghalt. És akkor én ott álltam egyedül, negyvennyolc évesen, messze még a nyugdíjkorhatártól. Nem tudtam, hogy miből fogok élni. Egy évig kaptam az özvegyi nyugdíjat, 1982 végén elkezdtem állás után nézni. És kiderült, hogy mint Ghyczy Liviusné se kellek senkinek. 
1962-től minden évben beadtam az útlevélkérelmet, és minden évben visszautasították azzal, hogy kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekét sérti. Ghyczy Liviusné néven is visszautasították. Ha állást kerestem, egyik helyen se mondták meg, hogy miért nem vesznek fel, hanem olyan válaszokat adtak: jaj, hát már nem aktuális, ne haragudjak, de úgy határoztak, nincs szükség erre a munkakörre. A negyedik helyen, a műszaki könyvtárban, ahol Livius egy barátja révén próbálkoztam, azt mondták, hogy már nincs szükség arra a munkára, amelyikre jelentkeztem. Rákérdeztem: mondja meg őszintén, azért, mert az első férjem Maléter Pál? Erre rám nézett, és azt mondta: a mi személyzetisünk nagyon rendes ember, de ezt azért nem meri megtenni. Ez is kútba esett. A Király utcában volt egy nagyon szép Amfora bolt, ott ki volt írva, hogy eladót fölvesznek. Jelentkeztem. Elmondtam az üzletvezetőnek, hogy miért nem tudok máshol elhelyezkedni. Azt válaszolta, náluk ez nem számít. Fölvettek, de nem sokáig bírtam, mert ennek a nagyon szimpatikus üzletvezetőnőnek az volt a mániája, hogy akár van az üzletben valaki, akár nincs, nem ülhet le az eladó. És én ezt a volt lábtörésem, főleg a derékfájásom miatt nem bírtam. Szegény Livius halála is megviselt, ezért megint elég rossz lelki és fizikai állapotban voltam. Végül a Margit körúton egy patikában lettem pénztáros. Ez nem volt rossz, de megélni nehezen lehetett belőle. 
Dr. Kardos Jánostól hallottam először a 301-es parcelláról 1957-ben. Ő mondta el, hogy Tóth Ilonát oda temették, és hogy a felhantolt sírokat széttaposták a rendőrök. A Tóth Ilona iránti együttérzésből mentem ki. Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe, ott volt egy feszület, ahol azokért gyújtottunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981. halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Féltem ott egyedül, de azért kimentem. 1982 elején újra jelentkezett Halda Alíz, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és kimentünk a 301-esbe. Alíz akkor azt mondta, hogy Bali Marikáék 1958. június 16-án kilesték, hogy hová temettek a 301-esbe, és pontosan elmondták, hol van ez a négy sír. Azért is találtuk meg, mert ezek nagyon föl voltak hantolva, főleg egy közülük, azt vélték Nagy Imre sírjának. Mi Alízzal azt mondtuk, ha ez igaz, akkor az egyik mellette Gimes Miklósé lehet, a másik pedig a honvédelmi miniszteré, Maléter Pálé. Jelek is voltak a hantokon, vasrudak beletűzve, kövirózsák, és egy bokor azon, amelyikről úgy véltük, hogy a Nagy Imréé. Ezután az évfordulókon kigyomláltuk a hantokat, és bársonyvirágot ültettünk rájuk, mert az szárazságtűrő. Ott ugye semmi víz, semmi nem volt, csak a gaztenger, és egy lélek sem járt arra. 1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig. Ezalatt elvégeztem a középfokú orvosi-könyvtárosi tanfolyamot, majd Antall József felvett az Orvostörténeti Könyvtárba.  Közben 1983-ban a Repülő Egyetem és Krassó György rendezésében 1958. június 16. huszonötödik évfordulóján a Vadász utcában egy lakáson volt egy rendezvény, amit úgy neveztek el, hogy az első nyilvános megemlékezés a kivégzésekről. Ez annyit jelentett, hogy az ajtó nyitva volt, s az jött be, aki akart, aki tudott róla. Engem is hívtak, el is mentem. Előtte azt mondtam a lányomnak: Luli, ha téged valaki megkérdez, hogy tartok-e kapcsolatot az ellenzéki körökkel, akkor mondd azt, hogy semmiről sem tudsz, és hogy gyűlölsz engem, mert én vagyok a gonosz mostoha. Féltettem őt. Ugye, egy volt kitelepített papával, egy tábornok nagypapával a háta mögött... Egész biztos, hogy ez közrejátszott abban, hogy nem vették föl az egyetemre, és akkor még én is bajt hozok rá. Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek. Ezen a június 16-án kimentünk a temetőbe Litván Györggyel, Szilágyi Julival, Szilágyiné Ellával, Halda Alízzal és Losonczy Marikával. Liliomot tettünk a sírokra – a fehér liliom az ártatlanság jele –, jelezve, hogy ártatlanul ölték meg őket.  Aztán a nyolcvanas években kialakult, hogy kisebb közösségek, főleg fiatal pedagógusok összeültek, és hívtak 56-os embereket, hogy meséljenek, mondják el, mi történt akkor, mert ők alig tudnak a forradalomról. Ezeken az összejöveteleken ismertem meg például Rácz Sándort és Fónay Jenőt. Aztán elkezdtek hívni más helyekre is. 1986-ban Eörsi István lakásán volt egy tanácskozás, Ötvenhatról nyolcvanhatban címmel, arra is elmentem. Krassó elég sokszor rendezett 56-os megemlékezést. Kétszer voltam a Nádor utcában, ma sem tudom, kinek a lakása volt, ahol összejöttünk. Aztán voltam megemlékezésen a Lajos utcában is, ahol az Inconnunek volt egy helyisége. Biztos, hogy figyelték az egész társaságot, de retorziót nem érzékeltem azon kívül, amit már elmondtam.  Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy olyan bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom. 
Elég sok bírálat, bántás érte a TIB-et és az alapító tagokat, nem minket, az özvegyeket, hanem a többieket, akik kitalálták, akik vezették. Az a vád érte őket, hogy kommunisták voltak. Akkor is meg utólag is azt mondom, hogy nekem ez teljesen mindegy volt. Én a kommunista párttól olyan messze álltam egész életemben, az egész családom, sőt Maléter Pál családja is, hogy nem is tudom, mit mondjak viszonyításként, de azt mondtam magamban, hogy ezek az emberek 56-ban tettek valamit, ezért börtönbe kerültek, és most megint tenni akarnak, tisztelem őket ezért, természetes, hogy amiben tudok, részt veszek és segítek. Úgy emlékszem, 1988. június 3-án hangzott el az első TIB-felhívás a Szabad Európa Rádióban, délután az ötórás hírek után. Ismertem már a felhívást, de így is izgalmas és nagyszerű volt hallani a rádióban. Elhangzott a nevem és a telefonszámom. Ketten voltunk Alízzal, akik adtuk a nevünket és a címünket, hogy rajtunk keresztül lehessen felvenni a kapcsolatot a TIB-bel. Még nem ért véget az adás, amikor megszólalt a telefon, és attól kezdve egyfolytában jöttek a telefonok, jöttek a levelek és jöttek személyesen az emberek, és mondták, mondták a történeteket. A szörnyű történeteket. Teljesen egyedül voltam, ott ült velem szemben valaki, akiről fogalmam sem volt, hogy ki. Éjszakáig jöttek a telefonok, és hajnaltól újra. Ugyanez zajlott Alíznál is, rajtunk keresztül vették fel az emberek a kapcsolatot a TIB-bel. 
   Valahonnan, biztos a Szabad Európából hallottam, hogy 1988. június 16-án Párizsban szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Akkor azt gondoltam magamban, milyen érdekes, az én férjemet is kivégezték, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, ezért ölték meg, és senkinek sem jut eszébe, hogy talán én is ott lehetnék. Halda Alíz ment Amerikába, Király Béla meghívta, és visszafelé Párizson keresztül akart jönni, hogy Mérayékkal beszéljen. 1986-ban végre kaptam útlevelet, és szóltam Alíznak, mondja meg Méray Tibornak, már van útlevelem, el tudok utazni, csak abban segítsen, hogy valami olcsó szálláshelyet kapjak. Ott akartam lenni. Most végre, ha szimbolikus is a sír, megemlékeznek róla, kimondják a nevét, én azon ott akarok lenni. Alíz azzal jött vissza, hogy természetesen meghívnak és gondoskodnak szállásról. 
Nagyon sokan voltak az avatáson. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van róla. Majdnem két hétig voltunk kint, ha jól emlékszem. Mindennap kimentünk a Père Lachaise temetőbe a szimbolikus sírhoz. Egy sajtótájékoztatón meginterjúvolták Szilágyi Julit, Vásárhelyi Miklóst és engem, a tolmács Fejtő Ferenc volt. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni. 
A TIB első nyilatkozatában le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az 56-os mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 45-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele volt a cél. Ezért özönlöttek annyian, mindenki, akit valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az 56-osoké volt a legnagyobb tábor. 1988 telén kezdett realizálódni, hogy a hatóságok egyáltalán szóba állnak velünk. A TIB égisze alatt a négy özvegy – Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Alíz és én –, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz. Ez 1988 decemberében lehetett. Nem tudom, a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy Vásárhelyi, Göncz, Hegedűs B. András munkájának a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Többször voltunk Dornbach Alajosnál, a TIB jogászánál, aki az 5-ös számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott az Alkotmány utcában. Ő vette fel a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, Borics rettentő készségesen beszélt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Korábban a TIB-en belül beszéltünk róla, hogy föltárásra van szükség, hogy egyáltalán tudjuk meg, hol vannak, hiszen még 1988 végén is homály volt ebben a dologban. Akkor jött a visszajelzés, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg. Mi négyen – azért mondom önkéntelenül, hogy négyen, mert Nagy Zsóka nem jelent meg ezeken a megbeszéléseken – többször beszéltünk erről. Én is végiggondoltam, hogy a kassai temetőben a gyönyörű, nagy, kápolnaszerű Maléter-kriptában fekszik Pali édesapja, akit imádott, az lenne a természetes, hogy oda temessük, de akkor külföldre vinném. Átfutott az agyamon, hogy Pécsett van a másik Maléter-kripta, ahol a nagymamám is fekszik és Pali nagypapája, tehát ott is van lehetőség. Aztán a harmadik lehetőség volt a Farkasréti temető, ahol az unokatestvére, az édesapám nyugszik. Mindenki végiggondolta, és a sok beszélgetés végén eljutottunk odáig, hogy nem szabad elhozni őket a 301-esből, a sorstársak, a bajtársak mellett kell maradniuk. Óriási dolog volt ezt elhatározni. Nekem ezért is fájt olyan nagyon, amikor elhangzott az a vád, hogy a négy kommunistát díszsírhelyre temették. Annak is megvan az oka, hogy ők négyen ott vannak külön, a 300-as parcellában. A hatóság azt se tudta, hogy mit tegyen a nagy igyekezetében. Az exhumálás után elplanírozták a 300-as parcellát, kialakítottak öt sírhelyet, és középen egy díszplatót. Sem a Gimes család, sem én nem akartam, hogy újra egy gödörbe, egy sírba kerüljenek, és azt sem, hogy a mellőlük kiásott többszörös kéjgyilkos helyére. A 300-as parcellában azért alakították ki az öt sírhelyet, hogy ők öten: Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József egymás mellett legyenek. Vészi Jánossal volt egy nagy vitám, mert ő azt mondta, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben. Megkérdeztem, hogyan képzeli el, hiszen ott nem férnek el egymás mellett. S akkor azt mondta Vészi, hogy egy kő alatt, egy sírban is lehetnek mind az öten. Én pedig nem akartam, hogy újra tömegsírban legyenek. Ezután a temetőigazgatóval, Szilágyi Julival, Haraszti Marikával és az Alízzal kimentünk a temetőbe, és a megoldáson töprengtünk. A Nagy Imre sírja mellett körben sírhelyek voltak, oda nem lehetett, és én fölvetettem, ha huszonöt méterrel odébb kerülnek, akkor is ott maradnak. Erre a többiek rábólintottak. Nem hittem volna, hogy a Nagyék ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy Nagy Imre a 301-esben maradjon. Olyan szépnek tűnt, hogy együtt lehetnek. Amikor kiderült, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben, és a 300-asban öt hely van kialakítva, javasoltam, hogy egy szimbolikus, üres koporsót temessenek az ötödik sírba. Aztán a temetés előtt nem sokkal hallottam a Pofosz nyilatkozatát: erőszakkal is elvisszük az üres koporsót Nagy Imre mellé! Akkor fölrémlett előttem a Khomeini temetése, ahogy rángatták a koporsót, és kiborult. Mondtam: Úristen, végre elérünk ide, és egy ilyen jelenet! Nem, Isten őrizz! És akkor jött a másik ötlet, hogy abba az ötödik sírhelybe tegyék bele azokat a fáklyákat, amelyeket minden egyes kivégzettért gyújtanak, amikor elhangzik a neve. Ahányszor kimegyek a temetőbe, azért megyek el leginkább Nagy Imre sírjához, mert ott van mellette az üres koporsó, és az a hely, ahol Pali porai vannak. A 300-asban a csontjai vannak, de szegény Gimes Miklós és Pali teste abban a sírgödörben porladt el. Ez olyan furcsa, soha életemben nem találkoztam Gimes Miklóssal, 1958-ig nem is hallottam róla, de olyan szívszorító, hogy az egyetlen ember, aki engem megkeresett, az Gimes Miklós hozzátartozója, és a végén kiderül, hogy együtt fekszenek. 
 1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy fiatalember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azonkívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, mint egy régészeti feltárás, a tudósok fehér köpenyben dolgoztak, ami tompította az egésznek a szörnyű voltát. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. A drótok és az a két cipő, az szörnyű volt. 
 Van néhány emlék Maléter Páltól. Először a Petőfi Laktanyában berendezték a Maléter Emlékszobát, amibe én is több dolgot adtam, a fotóanyag zöme tőlem származott, és még egy-két darab. Amikor a Zách utcai laktanyát elnevezték Maléter Pálról, a színházterem galériarészére csináltak egy kis Maléter Múzeumot, és kérték, adjak valamilyen Maléter-emléket. Én elkértem az antropológusoktól azt a drótot, amivel Pali csontjait, földi maradványai összedrótozták. Ez nekem szent dolog, a szörnyűségében is nagyon közel áll hozzá. Magamban azt gondoltam, jobb helyen van ott, egy vitrinben, mint itt, a fiókban, ezért odaadtam. A mártír és a gyakorló katona bemutatása jegyében odaadtam a harctéri elemlámpáját, amivel jeleket lehetett adni. Amikor a TEK lett a gazdája ennek a laktanyának, az egész kis múzeumot összepakolták, és átvitték a Petőfi laktanyába. Most, a Juta-dombi megemlékezésnél megkérdeztem a Petőfi laktanya parancsnokát, mi van ezekkel a tárgyakkal. Azt mondta, hogy még mindig be van csomagolva az anyag. Most arra gondolok, hogy visszakérem ezeket a tárgyakat. 
 
 Egyszer Kő András csinált velem egy interjút, megjelent a Magyar Nemzetben, amelyikben azt mondtam, hogy vannak Maléter-emlékek, és nem tudom, hogy mi lesz a sorsuk. Utána fölhívott a Nemzeti Múzeum igazgatója, és azt ajánlotta, hogy vigyem oda. Azt válaszoltam, hogy addig nem akarok megválni tőlük, amíg élek. Képtelen vagyok eladni a tárgyakat, örököse itthon nincs, a múzeum lenne a megoldás.
 
Az interjút 1998-ban, valamint 2013–14-ben készítette, és a visszaemléketést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Pákh Tibor 1924. augusztus 11-én Komáromban született, középosztálybeli családban. Édesapja ügyvéd és mezőgazdász, illetve a Független Kisgazdapárt megyei elnöke, többször képviselőjelöltje volt, édesanyja zongoraművész. 1942-ben, szülővárosában érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Egyetemi tanulmányait 1944-ben meg kellett szakítania, mert behívták katonának. 1945-ben Ausztriában szovjet fogságba esett, a Szovjetunióba hurcolták, és csak 1948 őszén térhetett vissza Magyarországra. 1949-ben jogi doktori oklevelet szerzett, nemzetközi jogi pályára készült, de csak műszaki fordítóként tudott elhelyezkedni (orosz, angol és francia nyelvből fordított). 1950-től a Csepel Autógyár könyvtárában volt fordító. 1954-ben megnősült. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalása ellen a Kádár-kormány szervezte tiltakozó nyilatkozat aláírását, emiatt elbocsátották. Ezt követően az Erőmű Tervező Vállalatnál, majd a Műszaki Fordító Irodában tudott elhelyezkedni, szintén fordítóként. 1960-ban ellenforradalmi tevékenység vádjával – politikai tanulmányok írásáért – letartóztatták. 1961-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését tizenöt évre mérsékelték. A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták elérni, hogy a sztrájkot abbahagyja. 1971-ben polgári elmegyógyintézetben elmebeteggé nyilvánították, szabadlábra, de ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyezték. Munkavállalását mindvégig akadályozták, megbízásos fordításokból élt. A nyolcvanas években rendszeresen részt vett ellenzéki megmozdulásokon, és hirdette meggyőződését – emiatt többször letartóztatták. Nyilvánosan követelte Mindszenty József hercegprímás rehabilitációját, a szovjet csapatok távozását az országból, és mindvégig küzdött a jogtalanságok ellen. 1980 tavaszán a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva éhségsztrájkolt a Podkowa Lesna-i templomban. 1981 októberében útlevele jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették. Számos magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott Pákh Tibor embertelen és életveszélyes „kezelése” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből. A Kádár-rendszerben az ellenzék legendás alakja volt, bár egyik tömörüléshez sem csatlakozott.
1993-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet által létrehozott ad hoc bizottság rehabilitálta: hivatalosan is megállapították, hogy nem elmebeteg. 1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városának díszpolgára lett. 2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Felesége, Edit 2014-ben elhunyt.
 

Pákh Tibor
 
Gyermekkorom ideális és idillikus környezetben zajlott. Volt egy nagy gazdaságunk, szőlő, szántó, gyümölcsös. Hatalmas nagy házban laktunk, voltak alkalmazottaink, mezőgazdasági alkalmazottak, akik külön házban laktak. A gyerekkori játszótársaim leginkább ezeknek az alkalmazottaknak a gyerekei voltak. Együtt játszottunk indiánosdit, különböző rabló-pandúrt és hasonló játékokat. Sőt, hozzánk közel volt a Vitéztelep, ott is voltak gyerekek; aztán volt Kisszőny, ott is voltak gyerekek, és akkor voltak nagy csaták. Mert a közelünkben volt a huszárlaktanya, és a huszárlaktanyához tartoztak gyakorlóterek, és ott nagyokat játszottunk. Volt a birtokunkon egy nagy nádas, ahol sokat úszkáltunk, s ami manapság nem dicsérhető: vízimadarakra vadásztunk. A mi területünkről vezetik be most a komáromi gyógyfürdő vizét. Amikor mélyebbre úsztunk le, mi is észleltük, hogy meleg ott a víz. Szőnyben is volt birtokunk. Zömmel Komáromban éltünk, de Kömlődön is volt egy XVIII. században épült parasztbarokk kúriánk, egy ilyen ötszobás, tornácos kúria. Tartozott hozzá még 26 hold szőlő, és ahhoz hatalmas pince volt, benne pezsgőérlelő. És lent a gazdasági udvarban volt egy nagyobb ház, amiben az alkalmazottaknak volt négy szoba-konyhás-spájzos lakásuk.
Édesapám pedig átvette nagyapám ügyvédi irodáját. Nagyapám Konkoly-Thege Béla volt, eredetileg táblabíró, később ügyvédi irodát nyitott, de földbirtokos is volt. És édesapám a harmincas években politizálni kezdett a Független Kisgazdapárt keretében, mégpedig azt az irányvonalat követte, amelyet Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki. Így bizonyos mértékben ellentétbe került azokkal a jómódú családokkal, akiket mint ügyvéd képviselt, hisz a kisgazdapárt abban az időben a szegényparasztoknak és az agrárproletáriátusnak az érdekeit is fölkarolta, és ezzel nem nagyon értettek egyet a baráti körünkhöz – mondhatjuk, hogy az úri középosztályhoz – tartozók. 1935-ben és 1939-ben voltak képviselőválasztások. Apám először a tatai járásban indult, 39-ben meg a tatabányai járásban. Nagyon jól emlékszem ezekre az időkre, mert a nagy autóban fürtszerűen lógtunk bepakolva. Sok-sok hozzátartozóval mentünk különböző falvakba. Ettünk meg szórakoztunk, és játszottunk azokkal, akikkel összetalálkoztunk, de azért voltak kortesek is, Eckhardt Tibor, meg az akkori neves független kisgazdapártiak is. Apám volt Komárom-Esztergom vármegye kisgazdapárti elnöke. Ráadásul abban az időben a politizálás inkább jótékonykodási jellegű volt, mert hisz azt apám saját zsebből fedezte.
Én 48 végén kerültem haza hadifogságból, és 49-ben Komáromban voltam mint kulák, hisz még fogság idején kulákká váltam, mert édesanyám birtokait én örököltem. Kezembe akadt otthon egy röplap, amelyen édesapám bejelentette valamikor 46-ban, 47-ben, hogy leköszön a Független Kisgazdapártban betöltött funkciójáról és tisztségéről, mivel a párt letért arról az útról, amit Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki számára, és egyre inkább Moszkva hatáskörébe tartozik, és egyre inkább kiszolgálja Moszkva érdekeit. Én nem éltem át azokat az eseményeket, de édesapám elmondta, hogy lehetett volna keményebben és jobban védeni az érdekeinket Moszkvával szemben. És a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál is határozottabban kellett volna föllépni annak idején, mint ahogy boldog emlékű Mindszenty herceprímásunk is megpróbálta. Sajnos a politikai körök erre nem voltak hajlandók.
Ketten voltunk testvérek, a bátyám másfél évvel idősebb nálam. Ő 1923 januárjában született, jelenleg Svédországban él. Neki vannak leszármazottai, fiai és unokái. Én viszont már magam után nem tudhatok senkit se. 1954-ben nősültem, és a fiam éppen akkor született, amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, és csak tíz napot élt. Amikor 1971 végén kiengedtek, akkor már sajnos idősek voltunk ahhoz, hogy szaporodjunk.
Beiratkoztam a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karára, mégpedig azért, mert külügyi szolgálatra készültem. Egyik nagybátyám – Danilovics Pál, aki rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter volt – készített elő a hivatásomra. Az volt az elképzelés, hogy a jogi végzettség után külügyi segédfogalmazóként kezdem a külügyi szolgálatot. Ilyen minőségben kívántam elősegíteni hazám boldogulását. A bátyám közelebb érezte magát a földhöz, a természethez, az állatokhoz, úgyhogy ő huszártisztté képezte magát, és föl is avatták 1943 augusztusában. Én viszont inkább vitatkozó természetű voltam. A fegyelmezettséget csak bizonyos korlátok között fogadtam el, adott esetben, ha igazságtalanságot tapasztaltam, akkor nem törődtem bele. És a jogászságot pedig nem kifejezetten ügyvédként szerettem volna előmozdítani. Én a jogászságot alapul próbáltam venni ahhoz, hogy a joggal nemzetközileg foglalkozzam, engem inkább a nemzetközi jog érdekelt, és ezért aztán diplomáciai pályára készültem, amit nem tudtam elérni, mert hisz a második világháború ezt félbeszakította.
Véleményem szerint az ember személyisége egyrészt abból adódik, amit az Úristentől kapott, azután abból, amit átörökölt és abból, amit a környezete, az egyre inkább romló környezete idéz elő. Ahogy Goethe is mondta: apámtól kaptam az alkatomat és az élet komoly oldalának a megélését, anyámtól pedig a kedélyemet és a mesélő hajlamot. Apám jogász volt, anyám művésznő, átöröklött gének. Az Úristentől kaptam viszont a hajlamot az igazság minden áron való érvényre juttatására. Nekünk, gyarló földi embereknek az első és legfontosabb kötelességünk a törekvés az abszolút igazságra. Mivel az abszolút igazságot nem érhetjük el, csak az Úristen, nekünk arra kell törekednünk, hogy minél jobban megközelítsük azt. Így adódott aztán, hogy jogásznak készültem, és a mi kultúránk és civilizációnk érdekeit akartam szolgálni. Így utólag nyugodtan megállapíthatom magamról, hogy egész életemben az igazság érdekében próbáltam harcolni. Annyi minden előfordult az életemben, és mindig oda kanyarodtam vissza, hogy az igazságért kell és érdemes harcolnunk.
Amikor bevonultam, a második világháború tulajdonképpen már a végét járta. Az én katonai szereplésem már csak az volt, hogy az oroszok hajszoltak bennünket, lőttek, bombáztak, és mi még csak vissza se tudtunk lőni, mert fegyvereket nem hagytak nekünk. Ezeket a németek akkor már elvették tőlünk, illetve amikor bevonultam, akkor mi már nem kaptunk fegyvert. Sőt a lovainkat is elvitték, csak a tiszteknek hagyták meg a lovukat. Ausztria felé mentünk. Volt egy úgynevezett truppenübungsplatz, díszszemletér, itt voltunk mi eléggé mostoha körülmények között, jóformán még ellátásunk se volt. És amikor a kapitulációról hír érkezett, a parancsnokság elküldte a segédtisztet az amerikaiakhoz, akik közel voltak, hogy mi a teendő. Az amerikaiak azt mondták, hogy az oroszoknak adjuk meg magunkat, mert az oroszok úgyis hazaengednek bennünket, mert hisz a kapituláció megtörtént, utána fogolygyűjtésről már nem lehet szó, mert a nemzetközi egyezmények ezt tiltják. Találkoztam olyan civil komáromiakkal, akik lovas kocsikkal mentek mint menekültek hazafelé, és örültek volna, hogyha mi férfiak csatlakozunk hozzájuk. De a magyar szereti a legalitást, a magyar nem szeret illegalitásban lenni – ez általában jellemző a magyar történelemre. Így mi sem akartunk illegálisan távozni, hanem vártuk, hogy majd kapunk igazolást arról, hogy jogosan megyünk haza. Így kerültünk a Stift Zwettl-i lágerbe, ahová az oroszok betereltek olyanokat is, akik már amerikai fogságból jöttek haza, és ott lobogtatták az amerikai papírjukat. Több ezren voltunk ott magyarok. Az oroszok azt mondták, hogy ők csupán bumáskát – papírt, igazolást – akarnak adni nekünk, hogy aztán nehogy idehaza valami bajunk történjék. Erre vártunk tehát, sőt végül is megvártuk azt is, hogy bevagonírozzanak bennünket. Az oroszok szerelvényeket állítottak össze azzal, hogy visznek bennünket haza. Mi ezt el is hittük nekik, a propagandájuk igen eredményes volt, és félrevezették az embereket. Akkor még nem értesültünk arról, hogy idehaza mi történik, milyen gyalázatosságok történnek. Azt gondoltuk, hogy ez a legtermészetesebb, hogy ilyen formában legálisan kerülünk haza.
Valamikor 1945 júniusában vagoníroztak be bennünket azzal, hogy hazahoznak, és majd itt az elbocsátó lágerből engednek el bennünket, miután hatalmas listákat állítottak össze rólunk.
Nem tudom megítélni, hogy azok a katonák, akik ott őrszolgálatot teljesítettek, mennyiben voltak tisztában az NKVD aljas, gyalázatos módszereivel. Az mindenesetre tény, hogy mi ezt a vadságot már teljes terjedelmében tapasztalhattuk az ausztriai lágerben. Amikor esténként nyugalomra tértünk, ahogy ezt nyugalomnak lehet nevezni, akkor hallottuk azt a távoli, sztyeppei dalozást, ahogy ezek énekeltek: ami egy egészen különleges vadságot sugárzott. Először egy olyan vékony hangú énekes elkezdett tí-ri-dí-ri-dí di-di-di-dí, tí-dí-dí-dí, aztán bele az összes. Ez egy olyan különleges fura valami volt, amit mi nehezen tudtunk megérteni. Ugyanúgy, mint például a mozdonyaik sípja, ami nálunk, Közép-Európában elviselhető, kellemes síphang volt, a Szovjetunióban pedig a mozdony sípolása is olyan vad sztyeppei sípolás volt. Szóval ez a különbség a közép-európai és a messzi távoli között már akkor érzékelhető volt, ami nekünk, közép-európaiaknak eléggé szokatlan volt. Amikor aztán már Máramarosszigeten még mindig azzal a hazugsággal, hogy most visznek aztán haza bennünket, átvittek Máramarosszigetről az aknaszlatinai állomásra, ahol már kiépítették időközben a széles vágányú vasutat. Ott aztán bevagoníroztak bennünket, ott már megkétszerezték az őrséget. Én már korábban is jártam Máramarosszigeten, úgyhogy amikor nekünk azt mondták Máramarosszigeten, hogy most visznek bennünket az állomásra, és hazaszállítanak, láttam, hogy nem a nagyállomásra megyünk, hanem a kisállomásra, és ott már megkétszerezték az őrséget és megkezdődött a davajozás, akkor már látszott, hogy ez bizony nem haza, hanem oda vezet. A máramarosszigeti nagy lágerben még cigányzene is játszott nekünk és készített föl bennünket a „hazamenetelre”. Csak éppen nem hazamenetel lett belőle, hanem három és fél évi moszkvai birodalmi kényszermunka részemre. És nem is szólva azokról, akik soha nem jöttek haza, hisz rengetegen haltak meg. Vagy azokról, akiket csak az ötvenes évek közepén engedtek haza.
Ahogy én erről nagyjából értesültem, a moszkvai birodalom a második világháború után körülbelül hatszázezer magyar életéért felelős. Ez a hatszázezer magyar adódik körülbelül kétszázezer olyan hadifogolyból, akiket még a háború alatt fogtak el. Adódik kétszázezer olyan magyar katonából, tehát egyenruhás alakulatból, akiket már a második világháború befejezése után szállítottak ki saját hazájukból, teljesen törvénytelenül és mindenféle nemzetközi egyezményt megszegő módon. És adódik még körülbelül kétszázezer olyan személyből, akik még csak katonák sem voltak, hanem akiket összegyűjtöttek, elhurcoltak, sőt vagy százezret még különböző bírósági ítéletnek is alávetettek. Tehát összesen körülbelül hatszázezer olyan magyar állampolgárt számolok én össze, akikért Moszkva felelős, és akikért Moszkvának az érvényes, hatályos nemzetközi egyezmények értelmében is el kell számolnia. Ugyanis az 1949. évi III. és IV. genfi egyezmény az ilyenfajta károkozásokért el nem évülő kártérítést ír elő a kárt okozó részére. Tehát ezek el nem évülő kártérítési igények Moszkvával szemben. Az, hogy bennünket a második világháború után, a fegyverletétel feltételeivel is ellenkező módon kihurcoltak, kényszermunkatáborokban dolgoztattak, módszeresen pusztítottak, minden emberiességet megtagadó módon igénybe vettek. Nekünk ezekért a moszkvai birodalomtól jóvátételt kell követelnünk. Ezek el nem évülő jóvátételi igényeink.
Először is kivittek bennünket egy Moszkvától olyan 200–250 kilométerre lévő gyűjtőlágerbe. Több hónapos utazás volt, valamikor augusztusban érkeztünk ki. Itt először nem dolgoztattak. Később vittek ki krumpliszedési munkálatokra, ahol megtapasztalhattuk a moszkvai birodalomban szokásos munkamódszereket. Ott nagy krumpli táblák voltak, jó termőföld volt, sokat termett a krumpli. Adtak kosarakat, hogy szedjük a krumplit. És aztán szedtük-szedtük-szedtük, de sok volt a krumpli, sűrűn kellett üríteni a kosarat, úgyhogy mikor meglátta a munkavezető, hogy milyen kis területről szedtük még csak föl, akkor jött, hogy majd ő megtanít bennünket krumplit szedni. És megmutatta, hogy a lapáttal ki kell vágni a krumplibokrot úgy, hogy a lyuk a két tő között keletkezzék, mert különben benne marad a krumpli, amit aztán tavasszal a civilek kiszednek onnan átfagyott módon. És ez a krumpliszedés is akkor volt már, amikor nagy sár volt. A sáros krumplit szárítani kellett, de már megfagyott. Aztán bevitték különböző szárítóhelyekre, és ott elkezdett rohadni. Úgyhogy már a fogolyidőm kezdetén megtanultam, hogy hogyan kell a rohadt krumplit nagyüzemi módon előállítani.
Innen novemberben kivittek egy kőbányai táborba, amit Rozsgyesztónak hívtak. Állítólag a Nobel-díjas Bunyin grófnak a birtoka volt ez a kőbánya. Körülbelül 30–35 kilométerre lehetett Lebegyántól. Kétszázunkat vittek ki. Nyíltszíni kőfejtés volt. Amikor mutatták, hogy ez hogy zajlik, nem akartuk elhinni. Én a bátyám – aki velem egyszerre esett fogságba – voltam egy kőtörő-pár. Adtak nekünk olyan tizenegy kilós nagy kalapácsot, amivel akkorára kellett összetörnünk a lerobbantott mészkövet, hogy be lehessen tenni egy csillébe. 1945 novemberétől dolgoztunk ott. 1946 – mondjuk – februárjában már annyira lecsappant a létszám és annyira legyengült a társaság, hogy újabb százötven embert hoztak oda pótlásként. A végén, 1946 talán áprilisában jött egy olyan rendelkezés, hogy a hadnagytól fölfelé rendfokozatúakat elviszik egy tiszti lágerbe. Akkor mi a bátyámmal elmentünk az orosz parancsnokhoz és mondtuk, hogy testvérek vagyunk, vagy én hadd menjek velük, vagy ő is hadd maradjon velem. És erre az orosz parancsnok – hangsúlyoznom kell, hogy nagyon barátságosan – azt mondta, hogy neki is van egy testvére ötezer kilométerre, és őt egyáltalán nem zavarja, hogy ilyen távol vannak. Úgyhogy nem maradtunk együtt. Őket elvitték, mi ott maradtunk, és helyettük civileket hoztak a lágerbe.
Egy nap tíz köbméter követ kellett megtörni és belerakni a csillékbe. Ez mészkőbánya volt, a követ cukorgyárba szállítottak földolgozásra. A fogolytársaink egy része egy élezett végű vasrúddal lyukat fúrt a kőbe, aztán jöttek az orosz robbantók, akik beletették a robbantóanyagot, és így robbantották le azt a követ. Amit aztán nekünk a tizenegy kilós kalapáccsal össze kellett törnünk akkorára, hogy bele lehessen rakni a csillébe. Amikor a napi munka befejeződött, utána rendszerint betolták a vagonokat, és akkor jött az éjszakai vagonrakás, amikor meg kellett raknunk a vagonokat. És amikor beérkeztünk a lágerbe, többnyire még nem volt készen a káposztaleves vacsora, mert nem volt tüzelőanyag. Zömmel az volt az előírás, hogy a vagonokból bontsunk le deszkákat, és azokkal csináljunk tüzet a lágerben. De mivel az őrségnek se volt tüzelőanyaga, elszedték tőlünk a deszkadarabokat. Úgyhogy nagyon sokunkat vertek meg azért, mert nem adta oda az őrségnek a deszkát, hanem be akarta vinni a lágerba, hogy azért a mi káposztalevesünket is megfőzzék. Reggel kaptunk, ha jól emlékszem, negyven deka kenyeret. Buhánkának hívták az oroszok, a szögletes komiszkenyérhez hasonló valami volt. És kaptunk káposztalevest, ami megfőtt káposzta volt. És elvileg rendszeresen kellett volna kapnunk egy evőkanál cukrot, meg dohányt is, de azt ritkán kaptunk.
Mindenki attól függően romlott le, hogy az Úristen milyen fizikai kondícióval áldotta meg, és hogy mennyire aggasztotta saját magát. Meg kell mondjam, hogy az Úristen különös kegyelméből én az egész kőbányai időszakot végigcsináltam mindenféle plusz nélkül. Hasznos tapasztalatra is szert tettem ott. Amikor a vagonrakásnál már nem volt nagy kő, amit a vagonba kellett raknunk, akkor az apróbb köveket kellett behordani. Ahhoz kellett a kézi targonca. De nem mindenkinek jutott. Nekünk volt kézi targoncánk, de az orosz őrök kedvezményezetteknek tekintették a besszarábokat, bennünket a lehető leghátrányosabban különböztettek meg. És ezt a kézi targoncát el akarta venni tőlem az egyik orosz őr, hogy elviszi a besszaráboknak. Én dühös voltam és nem akartam odaadni, ő meg ráncigálta, hogy lelőlek, így meg úgy, aztán a végén fogtam és elhajítottam a targoncát. És akkor az orosz hozott egy sokkal jobbat helyette nekem. Úgyhogy ebből aztán azt a tanulságot vontam le, hogy nem kell feltétlenül az embernek megijednie, hanem érdemes az igazságát ilyen körülmények között is hajszolni.
1947-ben volt ez a választási cirkusz, a „kék cédulás választás”. Hazahoztak, én nem tudom pontosan, hány tízezernyi foglyot, azzal, hogy a választások alkalmából kedvezzenek az akkor már erőre kapó kommunista társaságnak. De bennünket nem hoztak haza, engem 1948 őszén hoztak haza. A kiválogatás elvileg és többnyire az egészségi állapottól függött. Azt hiszem, azt már elmondtam, hogy az egészségi állapot szerint besoroltak bennünket, és a besorolást rendszeresen megismételték. Le kellett vetkőznünk csupaszra, és többnyire női orvos előtt el kellett vonulnunk. Az belecsípett az ember fenekébe, és a fenékbőr alatt lévő izomrostok, vagy nem lévő izomrostok alapján osztályoztak bennünket: egyes, kettes, hármas és disztrófiás kategóriába. Zömmel a disztrófiásokat, esetleg a hármas osztályzatúakat hozták haza. Az egyesek, kettesek munkaképesek voltak.
1946 tele volt, amikor a gépipari komplexumba kerültem néhány hónapra. Itt civilek is dolgoztak, tudtunk velük értekezni. Tapasztalhattuk az ő óriási nyomorukat, és hogy mi az a normarendszer, hogy hogyan kell vele visszaélni. És főként tapasztalhattuk azt, hogyan oszlik meg az új osztály. Akkor még nem volt ismert az Új osztály című tanulmány, amely egy neves kommunistának, Gyilasznak az irománya volt, azt hiszem, 57-ben jelent meg. De mi már ott eredetiben tapasztalhattuk az új osztályt: az üzemi étkezde körülbelül úgy oszlott meg, hogy volt külön étkezde a tisztviselői társaságnak, aztán külön étkezde a fizikai munkásoknak, és egy egészen külön étkezde a vezetőségnek, a nacsalsztvónak. És persze jobb ételt kaptak. Óriási volt a különbség a különböző társadalmi rétegek között. A legnyomorultabbak és kizsákmányoltabbak voltak az élre helyezett munkások, és a legkiemelkedőbb réteg volt az úgynevezett vezetőség, ami már a tiszteknél is mondjuk alezredestől kezdődött. Davaj-sapkának hívtuk azt a prémes sapkát, ami télen viseletes náluk, ők ezt a prémes sapkát a vállal párhuzamosan tették a fejükre, míg az alacsonyabb rendfokozatúak a vállra merőlegesen helyezték föl a fejükre ezt a sapkát, ez volt a megkülönböztetés. És ezek a vezetők tulajdonukként rendelkeztek az összes állami tulajdonba vett javakkal, szabadon rendelkeztek vele, birtokolták. Egyedül a tulajdonjoguk nem volt bejegyezve. Ott tapasztalhattam, hogy milyen hihetetlen mértékben uralkodik a vezető réteg az egyszerű embereken.
Azt, hogy végre hazajöhetünk, senki nem közölte velünk. Ilyen értesítések ott nem voltak szokásosak. Ott intézkedni szoktak, úgyhogy a davaj szó mindenre vonatkozott. Névsor-összeállítás, meg minden, és akkor fölsorakozni ötösével és be a vagonba. Nagy előzményei ennek nem voltak. Inkább csak tragikus jelenségek voltak közben: amikor mentünk ki ötösével, még akkor is kiszólítottak egyeseket ostoba megfontolások alapján. Volt olyan fogolytársam, aki, amikor az első lágerbeli listára vették, a katonai fegyverneme határvadász volt. Ez a határvadász a magyar honvédségnél elfogadott fegyvernem volt, és hát a németeknek volt egy olyan, hogy feldjager. Tehát a magyar–német tolmács a határvadászra feltehetően a feldjagert használta, a német–orosz tolmács pedig már zsandárt mondott, úgyhogy a szerencsétlen fogolytársunkat kiemelték a sorból, mert a nyilvántartási lapra azt írták be, hogy zsandár – tehát csendőr. Tucat számra emeltek ki embereket, akiket nem hoztak haza. Később aztán bírósági eljárásokat is folytattak ellenük az oroszok. Különböző koholt vádak alapján elítélték őket, hogy igazolják magukat. Tudniillik ezeknek az ítéleteknek a zöme önigazolás, hogy a létezésüket biztosítsák, hogy szükség van rájuk.
Hazatérnek a hadifoglyok
 UMFI Magyar Filmhíradó 9. 1948. május
Filmhíradók Online
 
Én valamikor 1948 őszének az elején érkeztem Magyarországra a máramarosszigeti elbocsátó lágerbe. Ez volt az a láger, ahonnan kivittek bennünket, és ide hoztak vissza. Itt volt már egy magyar bizottság, amelyik fogadott minket. Valami államtitkár beosztású férfiú volt, aki elég ostoba módon fogadott bennünket. Biztosított róla, hogy idehaza már minden rendben van, már lehet kapni cipőt mit tudom én, hány forintért, de az övé persze csináltatott cipő, ami drágább – meg ilyen zagyvaságokat mondott. De az volt a legfölháborítóbb, hogy azzal fogadott bennünket, hogy „van még ennek az országnak egy rákfenéje, az a Mindszenty, hogy így, meg úgy, meg amúgy”, mondta nekünk, akik zömmel vallásos emberek voltunk, és akiket ez a vallásos meggyőződés tartott fönn azok között a körülmények között, amelyeket át kellett szenvednünk a moszkvai birodalomban. És mi akkor még nem is tudtuk, hogy milyen kiváló személyiség boldog emlékű mártír bíboros hercegprímásunk. Mi azt se tudtuk, hogy hívják Magyarország hercegprímását, mert hisz őt 1945-ben nevezték ki. Mi a hercegprímást abban az időben, amikor visszakerültünk – legalábbis a magamfajta értelmiségi – második közjogi méltóságnak tartottuk. Magyarország hercegprímását ilyen jelzőkkel illeti egy államtitkár, aki fogadja a magyar hazatérő foglyokat, ez semmiképp se keltett jó benyomást.
A családom négy tagból állt: édesanyám, édesapám, a bátyám és én. Édesanyám 1945-ben meghalt. Édesapám a Független Kisgazdapártnak volt a vármegyei elnöke, és ő, amikor a 45-ös választások voltak, akkor ment segíteni a különböző választási kampányokban, és édesanyám egyedül volt otthon. Két bejárat volt a házban, egyik fölülről a park felől, a másik alulról, a gazdasági épületek felől, és mind a kettő be volt zárva. Be akartak törni hozzá az oroszok, nem tudom, hogy és mint, állítólag nem agyonlőtték, csak megijedt a betörés folytán, és meghalt. Másnap reggel holtan találták őt. Tehát ő tulajdonképpen a megszállók áldozata. Édesapám aztán 1947-ben, amikor látta, hogy a Független Kisgazdapártot egyre jobban befolyásolja a megszálló hatalom, és egyre kevésbé tud fellépni alapvető érdekeink védelmében, lemondott a párttisztségeiről egy nyilatkozatban, amelyben kifejtette, hogy mivel a Független Kisgazdapárt letért arról az útról, amelyet Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki számára, és miután egyre jobban befolyása alá került a Moszkvát kiszolgáló érdekeknek, ezért ő tovább nem foglalkozik ezekkel.
Úgyhogy őt mint kulákot minősítették, meghurcolták, különböző vasúti krampácsolási munkákat kellett végeznie. Egy időben fölköltözött albérlőként Budapestre is. A mi házunkba pedig egyre több családot raktak be. 49-ben még négy szobánk volt. Egyikben lakott az apám, másikban a bátyám– ő 1947-ben került haza –, harmadikban én, a negyedikben egy házvezetőnő. Már akkor négy lakás volt kialakítva, és akkor még felszólítottak bennünket, hogy két szobát ürítsünk ki. És akkor megfellebbeztük, mondván, hogy ki költözzék össze akkor a házvezetőnővel? Ennek ellenére kipakolták a bútorainkat az udvarra, megjelent a rendőrség, a városi egészségügy, a polgármesteri hivatal, és a jelenlétükben pakoltak ki, és csak két szobát hagytak. A végén apámnak csak egy szobája maradt.
    Én, mikor hazakerültem, nyilvántartott kulák voltam. A kuláknak teljesítenie kellett bizonyos beszolgáltatási előírásokat, tehát művelnie kellett a földet. Másrészt én meg akartam szerezni a jogi diplomát, és a jogi doktorátust le akartam tenni, aminek az előfeltétele volt, hogy 1949-ig letegyem egyrészt a harmadik alapvizsgámat, ami még elmaradt, és utána letegyem a szigorlatokat. Tehát nekem egy év alatt sokat kellett pótolnom, ugye rengeteget kellett tanulnom. Éjszaka állandóan tanultam, nappal pedig túrtam a földet. Amikor 48 végén hazajöttem, már megkezdődött a jogi egyetem átalakítása. És abban az időben volt egy olyan jogszabály, aki orosz fogságban volt, annak egy év fogság után elengedtek fél év hallgatást az egyetemen. Én a harmadik alapvizsga előtt álltam, amikor fogságba estem, úgyhogy ahhoz, hogy én diplomázhassak, pláne, hogy még régi rendszerű jogi diplomát tehessek, ahhoz nekem le kellett tennem a harmadik alapvizsgámat, le kellett tennem a négy szigorlatot, és a disszertációt. Tehát mindezeket amellett kellett elvégeznem, hogy dolgoznom kellett, kapálnom, kaszálnom, aratnom, répát egyelnem – mindezt napközben csináltam, éjszaka pedig tanultam. Ezek a kulákévek nem voltak olyan egyszerűek: az embereket nyilvántartották, a kulákbizottságok időnként kiszálltak ellenőrizni, hogy a beszolgáltatás rendben van-e, és ha a legkisebb nem stimmelt, akkor azonnal internálták az embereket. Mindezek mellett leraktam a szigorlatokat és a disszertációt, és 1949. december 2-án avattak doktorrá.
Abban az időben az egyetemi tanáraim egy részét már leváltották. Például a politikaprofesszorom abban az időben bizonyos Hajdú Gyula volt, nála kellett szigorlatoznom, de Szandtner Pálnak, a korábbi politika professzornak az anyagából készültem. Úgyhogy a feltett kérdésre Szandtner könyve alapján válaszoltam. Erre Hajdú azt mondta: „Kérem, ezek már meghaladott álláspontok. Nálam Leninnek az Állam és forradalom című munkája alapján kell válaszolnia.” Nekem fogalmam se volt, hogy mi ez az egész zagyvaság. Később kezembe került, és elolvastam. Ebben szörnyű dolgok vannak. És Magyarországon ennek az Állam és forradalom című brosúrának az alapján vezényelték le az egész átforgatást. Ezt az egész szörnyűséget, amit aztán negyvenegynehány évig kellett átélnünk. Ebben olyan kitételek vannak például, hogy mivel a modern közigazgatás már annyira fejlett, hogy a gépesítés stb. segítségével az elvégzése nem okoz nehézséget, ezért az összes régi közigazgatási rendszerben dolgozó leváltandó, és megbízható párttagokkal helyettesítendő. Elég, ha az írás és olvasás alapelemeit és a számtani alapműveleteket ismerik. Úgyhogy, amikor mentem a diplomámmal állást keresni, nagy ívben rúgtak ki mindenhonnan.
Fölköltöztem albérletbe Budapestre. A bátyám és az édesapám lent maradt. A bátyám, mint említettem, egy évvel korábban, 47-ben jött haza. Miután földet, mindent elvettek tőle, volt még egy pár lova, és így fuvarozott 1952-ig. Akkor elvették a lovait is, kiagyaltak valami tartozást, aminek az értékében elvették a lovait. Ekkor próbált ő is elhelyezkedni, és a végén őt is a Csepel Autógyárba vették föl. Mégpedig úgy, hogy hosszú ideig járt oda, hogy valami fizikai munkára fölvegyék. Húzódott-halasztódott, és akkor én elmentem a műszaki igazgatóhoz és mondtam neki, hogy ha már én itt dolgozom, akkor egyszerű gépmunkásnak miért ne vehetnék föl a bátyámat. Úgyhogy a végén őt is fölvették átképzősnek, és így lett belőle fogaskerék-marós szakmunkás.
Engem is nehezen vettek föl, hetekig kijártam, és a személyzeti osztály csak nem akart dönteni. A Csepel Autógyár vezérigazgatója abban az időben Bíró Ferencné volt, aki Rákosinak volt a sógornője, ha igaz, mi így tudtuk. Mérnök volt. És a személyzeti osztály vezetője fölvitt hozzá, hogy döntsön ő. Akkor még nem nagyon volt ruhám, úgyhogy lovaglócsizmában mentem. Bevittek hozzá. És mint jól nevelt fiatalember, amikor kezet nyújtott, én kezet csókoltam. És akkor azt mondta, „fel kell venni”.
Visszatérve a bátyámra. Ő nem költözhetett fel Budapestre. Dunaharasztin lakott, egy ismerős család fogadta be, a pincébe raktuk a bútorokat. Ott volt egészen az 1956-os szabadságharcunkig, aztán kiment Svédországba. 56-ban vöröskeresztes szállításokat végzett, meg később a gyárból is keresték. Félt itt maradni. Ő hivatásos katonatiszt volt. Nem végezhetett felsőfokú tanulmányokat, mert az ötvenes években az úgynevezett horthysta katonatiszt jelző nagyjából elég volt ahhoz, hogy minden ilyesmit megakadályozzon. Ő még ráadásul osztályidegennek is számított. Ő a Ludovikát végezte, 1943-ban avatták huszárnaggyá. 1986-ban egy hónapos turista útlevelet kértem Nyugatra, és ezt meg is kaptam. És akkor többek között meglátogattam a bátyámat Svédországba, sőt tartottam ott előadást is. Ő 1991-ben jött először haza. Csak a felesége és a gyerekek jöttek ide, apámat meg a feleségemet meglátogatni.
Apám 1974-ben halt meg. Abban az időben én még csak engedéllyel hagyhattam el Budapest területét. Havonta kértem engedélyt, hogy elutazhassam. Amikor meghalt, Komáromba temettem el.
A csepeli munkaverseny győzteseinek megjutalmazása
UMFI Magyar Filmhíradó 27. 1948. szeptember 
Filmhíradók Online
 
Visszatérve a Csepel Autógyárhoz. Mindenütt azok a jelszavak voltak láthatók, hogy „vörös Csepel”, úgyhogy eléggé nagy viszolygásokkal mentem én oda. Bár ez nem a csepeli nagyüzem volt, hanem a nagy Csepeltől befelé a szigeten. De a „vörös”, a vörös szín látható volt mindenütt, sok fölösleges drapéria, zászló volt kiakasztva. Meg az oroszoktól átvettek olyasmit mint dicsőségtábla, meg ilyen zagyvaságokat, mint a Sztahanov-mozgalom. De a csepeli munkások nem voltak kommunisták, eszük ágában sem volt. Teljesen kispolgári közeg volt, zömmel kertes házakban laktak a környéken, és élték a maguk kispolgári életét. És elég nehezükre esett alkalmazkodni ehhez az ostoba moszkovita szellemhez. Emlékszem például, hogy a tervkölcsön- meg a békekölcsön-jegyzések hihetetlenül fölháborították az egész társaságot ott az üzemben. És ennek ellenére például megcsinálták azt, hogy azt a mérnököt, aki megtagadta a békekölcsön jegyzését, egy nagy üzemi csarnokba összehívott emberekkel elmarasztaltatták és kivezettették az üzemből. És ezt a magatartást ráerőszakolták azokra az emberekre. Ez a tragédia ebben, a hazugság és a képmutatás mesterséges ráerőszakolása becsületes, tisztességes emberekre. Mert a magyar ember jóhiszemű, naiv, tisztességes, becsületes. Nem szeret különösebben nyüzsögni, nem szeret ágálni, nem forradalmas. És amik lezajlottak, hát ezeket az ember próbálta elviselni. Én eléggé nehezen viseltem ezeket a fonákságokat, és ágáltam ellene, de végül is azért megvoltam.
Templomba mindvégig, következetesen jártam. Nekem a vallás rengeteget jelentett, mert hisz mind a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban, mind a hazai börtönben vagy a pszichiátriai intézetben mindvégig az adott teljes megnyugvást és teljes bizalmat, hogy az Úristen kegyelme mindig megkapható, mégpedig mindig olyan mértékben, amilyen mértékben szükségünk van rá. Világnézetem szerint földi törekvésünk, célunk az, hogy minél inkább domináns állapotba kerüljön bennünk az isteni szubsztancia, és minél jobban elnyomja a lehúzó földi szubsztanciát. Az ember személyisége adódik egyrészt abból, amit az Úristentől kapott, adódik abból, amit a génjein keresztül átörökölt és adódik abból, ami a környezetéből az idők folyamán beléje táplálódik. Na most, egyre inkább erősödik a környezetünkben lévő rossz, mert a környezet egyre jobban romlik. Nemcsak a környezetvédők környezetére gondolok, az emberi környezetre is. Tehát arra kell törekednünk, hogy az isteni szubsztancia, a jó kerekedjen felül, és elnyomja a környezeti hatásokat. Mert szép az, ami fölemel, és csúnya az, ami a sárba taszít, amit a disznó túr az orrával.
A baráti köröm deklasszált társaság volt, akik elveszítették egzisztenciájukat. Ezekkel jártunk össze különböző vendéglőkben és házaknál, családoknál, és ott szórakoztunk is. Abban az időben általában nagy volt a bizalom, hogy mindez nem tart sokáig. Az a szólás járta: ezt még guggolva is kibírjuk. A bizalomnak megvolt az eredménye is, mert jött az 56-os szabadságharc. És bármennyire szeretné bárki is kisajátítani, az egy egész nemzetre kiterjedő megmozdulás volt, amelyben megvolt a maga része a társadalom minden rétegének, minden osztályának. Az egyedüli csoport, amelyiket nem ismertem, az úgynevezett reformkommunista értelmiségi kör volt. Az égvilágon semmi közöm nem volt hozzájuk. Én nem írhattam újságba, nem volt kapcsolatom velük. Végül is ki juthatott ahhoz, hogy megnyilatkozzék a tömegtájékoztatási eszközökben? Csak olyanok, akik valamilyen módon már a rendszer által elfogadott személyiségek voltak. Én általában olyan emberek között forgolódtam, akik ezen a körön kívül álltak. Természetesen én is elolvastam például Déry Tibornak a Niki vagy A téglafal mögött című írását, ami már mert kritikát is gyakorolni, de ugyanakkor egyértelmű, hogy azok a magyar kulákok, parasztok, akik ezeknek a különböző drasztikus beavatkozásoknak az ódiumát viselték, közelebb álltak hozzám, mint bizonyos értelmiségi körök. Azt szoktam mondani, hogy én mint hívő katolikus, keresztény ember természetesen nagyon nagyra tartom Szent Pált és az ő damaszkuszi megtérése utáni viselkedését, de elsősorban Jézus Krisztus követőjének vallom magam. Ez nagyjából ehhez hasonlítható. Én mindenkinek elismerem az érdemeit, természetesen megvolt a szerepe ezeknek a különböző írószövetségi, Petőfi köri meg hasonló mozgolódásoknak is, de ha arról van szó, hogy a szabadságharcunk hogy jött létre, maga a kemény ellenállás, ami aztán az utcán és más helyeken megnyilatkozott, az a fölgyülemlett elégedetlenség következménye volt.
Október 23-án a Csepel Autógyár könyvtárában dolgoztam. Ott úgy ismertek engem, mint „reakciós elemet”. Az autógyárból jártak fiatalok esti egyetemre, a műszaki egyetemre, és szerettek eljönni hozzám. Egyrészt fordítottam nekik, meg beszélgettek is velem. Tőlük tudtam meg, hogy október 23-án tüntetést fognak rendezni. Úgyhogy délelőtt bejöttem az autógyárból Pestre, és fél kettő–kettő között a Vigadó téren csatlakoztam a fölvonulókhoz. A Vigadó tértől együtt mentem a tervezőirodásokkal először a Lánchídhoz, aztán át a Lánchídon, s utána végig a Fő utcán a Bem térre. A szabadulásom óta ezt az útvonalat október 23-án mindig megteszem. A nyolcvanas években is mindig elmentem fél háromkor a Bem-szoborhoz virágot vinni. Volt, amikor a munkásőrök bevittek, de volt, amikor le tudtam tenni a virágomat, például 1985. október 23-án.
Fölemelő élmény volt egy óriási tömegben fölszabadultan menni, különösen nekem, mint diszkriminált kádernek. Akkor már vágták ki azt a visszatetsző, undorító címert a zászlókból, skandálták, hogy „ruszkik, haza”. Óriási élmény volt! Végig a Szent István körúton, aztán az Alkotmány utcán az Országház elé. Óriási tömeg volt, és követelések hangzottak el, Nagy Imrét is követelte a tömeg, úgyhogy aztán meg is jelent Nagy Imre. És volt a már közismert „elvtárs-konfliktus”, ahol a tömeg mondta, hogy „nem vagyunk elvtársak”. És aztán jött a Gerő-beszéd is, ami még jobban földühítette az embereket. Egy idő után aztán a tömeg kezdett szétoszlani. Én először elmentem a nyomdába. A Földművelésügyi Minisztérium meg a Néprajzi Múzeum mögött volt egy nyomda, ahol lehetett a röplapokat sokszorosítani. Híre jött, hogy a Rádió előtt a pontok beolvasását követelik, úgyhogy a tömeg egy részével én is a Rádió elé mentem. A másik része a Sztálin-szoborhoz ment.
Az Országház előtt sebesültem meg 1956. október 25-én, amiről mások azt írják, hogy sortűz volt. Az nem sortűz volt, hanem egy folytatólagos, huzamos vérengzés. Amikor a lövöldözés elkezdődött, az egyik orosz páncélkocsi mellett álltam, és először ott próbáltam fedezékbe bújni. Azt mondják, a Földművelési Minisztérium tetejéről volt ez a sortűz. De nemcsak onnan volt, hanem volt az Országház tetejéről is, például ez az orosz páncélkocsi először az Országház tetejére lőtt, azt szórta meg. Elmenekülni nem lehetett. Nem szétzavarni akarták, hanem lemészárolni az embereket. Mert a bekötőutakban is álltak páncélkocsik, és lőttek a térre. Amikor egy kicsit elállt a tüzelés, én sokadmagammal bemenekültem az Országház déli bejáratának árkádja alá. Dugig volt az árkád. Zörgettem, hogy engedjenek be bennünket, mert az Akadémia utca torkolatából is lőttek. Akkor még volt ott egy fölvonulási épület, ahol a villamossín most elfordul, mert akkor épült a metró. Amikor a tüzelés egy kicsit megszűnt, újra próbáltunk menekülni, mert pont szemben voltunk ezzel a páncélkocsival. És én akkor sebesültem meg az Akadémia utca torkolatába beállított páncélkocsiról leadott lövésektől. Egy darabig feküdtem a halottak között, később bemenekültem a felvonulási épületbe. Ez a mészárlás olyan másfél óráig tartott. Azt írják, hogy majdnem száz halott volt. Nos, hát nagyon sok halott volt. Engem mint sebesültet a halottakhoz hasonló módon, teherautóval vittek el később.
Először a Szabolcs utcai kórházba vittek, kivették a lövedéket. Utána a nyugatnémet vöröskeresztes kórháznak a Margit kórházban elhelyezett részlegében voltam. Ott egy nagy teremben voltunk körben elhelyezve. Ez egy nyugatnémet vöröskeresztes kórház volt, amelyik szabályszerűen teljesítette a semleges sebesültellátási kötelezettségét. Nagyon jól megértettük egymást, velünk szimpatizáltak, de amint az oroszok fölszólították őket, hogy távozzanak, elvonultak. A németek ki is akartak vinni engem magukkal. De én nem voltam hajlandó elmenni. Tulajdonképpen nem marasztalom el azokat, akik elmentek, pláne akiket üldöztek, nem ártottak azzal, hogy elmentek, sőt így utólag talán még jó is volt, hogy elmentek. Akkor nem örültem neki, hogy az a társaság, amelyiket én úgy becsültem, azoknak a zöme, a potenciális vezető réteg elhagyja az országot. De hát ez így alakult, ezen már kár meditálni.
    Aztán amikor odajött egy magyar orvos, tőle már hallottam, hogy a kórházakból is szedik össze az embereket. Gyorsan hazaszállíttattam magam valamikor november 17-e körül. Hol a feleségem, hol a körzeti orvos égette lápisszal a sebemet.
Szerintem az ENSZ-nek óriási szerepe lett volna a támogatásunkban. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy Hammarskjöld nem jött el Magyarországra, ugyanakkor a dán Povl Bang-Jensent messzemenően becsülöm, hősnek tartom. Amerikában el is mentem a Central Parkba, ahol meggyilkolták. Fölháborító volt, amikor értesültünk, hogy folynak a magyar ügy tárgyalásával kapcsolatos itthoni tiltakozások. Ez is aláírta meg az is aláírta – visszatetsző volt. De hát mindenki úgy magyarázza meg ezt, ahogy tudja, nem az én feladatom ennek megítélése. Az tény, hogy amikor az autógyárban odajött hozzám az akkor már MSZMP-s aláírásgyűjtő, én mondtam, hogy szó sincs róla, én nem írom alá. Sőt, én örülök, hogy az ENSZ-ben tárgyalják a magyar ügyet, hisz az reményt ad nekünk. Manapság vannak olyan nagyokosok, akik azt mondják, hogy „á, ez kilátástalan volt, veszett fejsze nyele”. Én az 1956-os szabadságharcot mindvégig győztes eseménynek tartottam. Soha, egy pillanatig se adtam hitelt azoknak az ostobaságoknak, hogy 56-os tragédia meg hasonlók. Győztes szabadságharc volt. Utána az oroszok totális háborút indítottak ellenünk. Ez pedig nem magyarázható semmiféle egyezménnyel. A Varsói Paktum 1. paragrafusa teljes világossággal kimondja a szuverenitás biztosítását, a belügyekbe való be nem avatkozást, főképpen nem fegyverrel.
Amikor kiértékelték ennek az aláírásgyűjtésnek az eredményét, akkor az aláírásgyűjtő fölszólalt, hogy itt van ez a Pákh, aki az ellenforradalomban harcolt, meg is sebesült, és még meg is tagadta az aláírást. Úgyhogy valamikor 57 végén fölmondtak nekem, szabályszerűen kirúgtak. Utána fordítóként helyezkedtem el az Erőműtervező Vállalatnál. Először csak szerződéses alapon, aztán állandósult a helyzet. De közben folyton leskelődtek, szaglásztak utánam. Később átmentem a Műszaki Fordító Irodába, ami a Lónyai utcában volt, akkor még Szamuelynek hívták. Ennek az állományában voltam, amikor 1960-ban egyszer egy reggel mentem le a Bimbó út meredek részén, mellém állt egy autó, és kiugrott belőle három pasas. Benyomtak, lenyomtak a hátsó ülésre, betakartak a kabátommal, és behurcoltak a Gyorskocsi utcába. Ekkor a feleségem áldott állapotban volt a gyermekünkkel.
  A Gyorskocsi utcában mindjárt levetkőztetik az embert, megvizsgálják, és akkor részletekben adnak ruhadarabokat. Fölvittek az ötödik emeletre, és mindjárt azzal kezdték, hogy „az egész ötödik tele van a maga bűntársaival” meg ilyen zagyvaságokkal. Holott az égvilágon semmi alapjuk nem volt erre. A Gyorskocsi utcát úgy hívták abban az időben, hogy „Susogó”. Ha valakit a folyosón kihallgatásra vittek, akkor mindenkinek el kellett tűnnie, nem volt szabad beszélni. Ott körülbelül öt hónapot voltam. Egy besúgó módszeresen tájékoztatta őket. Gyakorlatilag teljesen törvénytelen volt mindaz, amit produkáltak. Időnként abszolút drasztikusak voltak. Például előfordult olyasmi, hogy a körmömre ütöttek, vagy előfordult olyasmi, hogy leütöttek kihallgatás közben. Persze egy későbbi jelentésben ezt úgy tálalták, hogy én ráborítottam az íróasztalt a vizsgálótisztre, és ezt torolták meg.
Hogy miért épp ekkor tartóztattak le, nem tudom. Én korábban azt gondoltam, hogy már a sebesülésem után lefognak és elvisznek. Semmivel sem csináltam kevesebbet korábban sem, mindig ugyanúgy viselkedtem. Soha nem tagadtam, hogy szabadságra vágyom, a megszálló csapatok kitakarodását követelem, hogy parlamentáris demokráciát követelek. Mindig nyilvánosan is elmondtam, soha nem titkoltam. Amiket írtam, azok is ilyen tárgyúak voltak. Gondolom, a letartóztatóim azt gondolták, hogy talán tudnak csinálni egy olyan ügyet, amelybe összefognak egy nagy csoportot. Szabadulásom után beszéltem egy hölggyel, aki azt mondta, hogy valamikor 61 táján volt egy belügyi kiállításon, ott engem tüntettek fel úgy, hogy valami külföldinek átadok valamit. Ez persze kreált dolog volt, mert soha semmiféle külföldinek nem adtam át semmit. Többek között írtam 56-ról, idéztem például Wilhelm Röpkét, hogy 56-nak mi a jelentősége, idéztem Camus-t, akkor azt, hogy viszik a magyar szabadságharcosokat a birodalomba. De ezt soha nem is titkoltam. Ők ezt úgy minősítették, hogy ez hűtlenség, holott ennek az égvilágon semmi köze nem volt ehhez. Végül is hűtlenséggel ítélték el Bibót, Gönczöt vagy Földes Pétert.
1961 márciusában volt az elsőfokú tárgyalás, ahol kötelet kértek rám. Azzal kezdtem az elsőfokú tárgyaláson, amint szóhoz jutottam, hogy tiltakoztam az egész vizsgálati hercehurca ellen, hogy visszaéltek mindennel, hogy törvénytelenségeket követtek el. Az elsőfokú tárgyaláson a tárgyalásvezető bíró a főbesúgót idézte, aki a tanúk jegyzékén rajta volt, de nem volt ott a tárgyaláson. Csak a volt munkahelyi kollégákat idézték be tanúként. Beidézték a főnökömet, aki azt mondta, hogy „Pákh szidta az oroszokat, nem akarta aláírni ezt meg azt”. Akkor egy fordító kollégámat idézték be: „Szidta az oroszokat”, „Én figyelmeztettem” – meg ilyen marhaságokat mondott. Egy harmadik tanú egy férfi volt az autógyárból, akit különben nem is ismertem. Ettől azt kérdezték, igaz-e, hogy mindenféle elavult orosz dolgokat fordíttattak az autógyárban. Azt mondta, hogy igaz. „Mit tud a Pákhról?” Azt mondta: „Én semmi rosszat nem tudok a Pákhról mondani.” Megidézték a legutolsó munkahelyemnek, a MÜFI-nek [Műszaki Fordító Irodának] az igazgatóját, akit úgy hívtak, hogy Balázsi. Akkor nem tudtam, de korábban ávós alezredes volt. Kérdezték tőle, hogy mit tud erről a megveszekedett ellenforradalmárról. Azt mondja: „Kérem szépen, nekem jó fordítóra volt szükségem, a Pákh jó fordító, én fölvettem.” Azt kérdi a bíró: „Milyen dokumentumokhoz juthatott hozzá?” Azt mondja: „Semmihez sem juthatott hozzá, hisz nálunk külön kezelik a bizalmas információkat.” Erre föl azt mondja a bíró: „Ne dicsérje tovább!” Így zajlott le az első fokú tárgyalás.
A tárgyaláson hangsúlyoztam, hogy amiket én írtam, nyilvánosságra hozott könyvekben jelentek meg, teljesen nyilvánosan. Csak azt tudták rám mondani, hogy az oroszokat elmarasztaltam, meg hogy megsebesültem. És azt, hogy nem írtam alá az ENSZ-es ívet. Úgy állították be, hogy föllázítottam a munkatársaimat, hogy ne írják alá. Na mindegy, büszke vagyok rá, hogy az országban volt egy olyan csoport, amelyik testületileg nem írta alá. Ez a műszaki könyvtár volt a Csepel Autógyárban. Voltunk öten fordítók, két gépíró, a könyvtáros és a könyvtárvezető.
A börtönön belül tevékenykedett az úgynevezett operatív osztály, amelyik a Belügyminisztériumhoz tartozott, bár 1962 óta maga a börtön már az Igazságügy-minisztérium hatáskörébe tartozott. Nos, az egyik legerőteljesebben kifogásolt dolog az volt a börtönben, hogy ez az operatív osztály exlex állapotot tartott fönn a börtönön belül. Ők voltak a korlátlan urak, ők szabtak meg mindent, hogy kivel mi történjen, ki az, aki dolgozhat, ki az, aki nem, ki az, akit el kell különíteni. És jogtalan kihallgatásokat rendeztek. Az én huszonnégy fegyelmi fenyítésem gyakorlatilag azzal függött össze, hogy megtagadtam alávetni magamat az operatív osztály kihallgatásának. Ugyanis jogerős elítéltként belügyi szerv legfeljebb akkor hallgathatott volna ki, ha azt az ügyészség elrendeli. Mivel pedig az ügyészség nem rendelte el, ezért amikor 1963 nyarán vagy őszén első alkalommal jött az őr, hogy „gyűjjön, Pákh”, mondtam neki, hogy szeretném tudni, hová. A végén azt mondja, hogy „az operásokhoz”. „Hát az egy belügyi szerv, hogy mennék én oda.”
Az emberek azt gondolják, hogy ha valakit elítéltek x esztendőre, akkor már csak le kell ülnie azokat az éveket. Abban az időben minden zárkaajtón ki volt téve a magatartási szabályzat: föl voltak sorolva a jogok és a kötelességek. Az elítéltnek volt sok-sok joga: joga volt a munkához, joga volt ahhoz, hogy kéthavonta levelet írjon, joga volt ahhoz, hogy háromhavonta látogatót fogadjon, joga volt ahhoz, hogy félévente csomagot kapjon. De ezeket ugyanakkor kedvezménynek nevezték. Ez volt a hivatalos neve is. A vizsgálat alatt ezekre egyszer sem volt lehetőségem. Én fokozott igazságigényű és igazságszerető ember voltam egész életemben, olyan környezetben is nőttem fel. Az a sok-sok hazugság és képmutatás, ami a börtönben intézményessé vált, hihetetlenül bosszantó volt. Hogy az embereknek egyrészt azt mondják, hogy vannak jogaik, másrészt ugyanezt kedvezménynek állítják be.
Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven a Gyűjtőbe. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak az első másfél évet fokozati zárkán kellett eltölteni. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak. Elvileg naponta egy órára kellett volna sétára vinni, gyakorlatilag majdnem mindig meg is történt ez, de nem egy órára, hanem huszonöt vagy harminc percre. A fokozati zárka után is ott tartottak egy darabig a zárkában. Elvileg a börtönszabályzat szerint munkába kellett állítani azokat az elítélteket, akiknek a fokozati zárkaidejük letelt, de ezt a munkába állítást a börtönön belül tevékenykedő operatív osztály szabta meg. Ezt eleinte még nem tudtam, csak akkor kezdtem megsejteni, amikor először vittek munkába. Az pedig úgy történt, hogy a börtönön belül működött egy úgynevezett fordítóiroda. És mivel civil foglalkozásom szerint jogász vagyok, de jogászkodni nem hagytak, fordítással foglalkoztam, fordítóként kerestem a kenyeret. Természetesnek tűnt, hogy oda visznek, mert ha valaki valamihez ért, azt kell vele dolgoztatni. Körülbelül olyan másfél–két hónapot lehettem én a fordítóirodában. Abban az időben hárman dolgoztunk egy zárkában mint fordítók. Igen kiemelkedő személyiség az egyik közülük, Göncz Árpád. Egyszer összehívták a társaságot, az egyik fogolytársamnak volt egy olyan ügye, hogy a hozzátartozóival szemben pimaszul viselkedtek, és ezt ott ismertették velünk. Akkor én fölszólaltam... A fogolytársamat, akit ez a méltánytalanság ért, Nagy Eleknek hívták, a csepeli munkástanácsnak volt az elnöke. Másnap aztán zárkára tettek két másik fogolytársammal együtt, akiket nem tudom, milyen megfontolásból választottak ki. Valami miatt velem együtt ezeket is leváltották, és zárkára rakták. Úgy hívták, hogy magánzárka, de nem egyedül volt az ember egy zárkában. A fegyelmi zárkákban viszont szigorúan egyedül tartották az embert. Fegyelmi zárkába először csak 1963-ban kerültem...
1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás. Ennek az egész részleges amnesztiának, amit ők teljes amnesztiaként pertraktáltak, az alapja az volt ugye, hogy Moszkvának roppant kellemetlen volt, hogy minden évben elővették az Egyesült Nemzetek Szervezetében a magyar ügyet. Ez a „magyar ügy” tartotta életben a magyar nemzet átlagát, mert hisz a magyar nemzet átlaga mindvégig abban reménykedett, hogy előbb-utóbb az Egyesült Nemzetek Szervezete beavatkozik. Nagyon elmarasztaltuk annak idején Hammarskjöldöt, hogy nem látogatott el Magyarországra. Nos, hát az Egyesült Nemzetek Szervezetében végül is – úgy látszik – megegyeztek, hogy leveszik a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről, ha ezt az eredetileg normálisnak tervezett amnesztiát végrehajtják. De hát ez lett belőle. És ennek a megegyezésnek a folytán az Egyesült Nemzetek Szervezete akkori főtitkára, U Thant el is jött Magyarországra. Kádár Jánossal együtt ellátogattak a Csepel Művek Csőgyárába, és ott Kádár János előadást tartott, amelyben azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit se tartanak börtönben. Mi a börtönben értesültünk erről a kijelentésről, bár a napilapokat nem kaphattuk meg, ami eléggé fura, hogy ugye még a kommunista párt napilapjait sem, hiszen jó pontnak számított, ha valaki előfizetőket szerzett. Viszont voltak kis rádióink, amelyekkel értesüléseket tudtunk szerezni. A rádiók germánium diódával készültek, volt egy hosszú kivezetésük, amit antennaként használtunk. A membránja lecsiszolt cipőkrémes skatulya volt. Hogyha ezt az egész zárkarendszeren végigvezető fűtőcsőhöz tartottuk, amely antennául szolgált, akkor a Budapest egyet meg tudtuk hallgatni.
Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket. Le kellett vetkőznünk egészen csupaszra, és akkor még az alsó üregbe is betekintettek, hogy nincs-e oda valami eldugva. De közben már a zárkákat végigtúrták. Úgyhogy igen nehéz volt bármit is elrejteni. Csodálkozom azokon, akik sok mindent meg tudtak őrizni, mert ez gyakorlatilag, csakúgy, mint a ruszki fogságban, képtelenség volt. Mert hisz az embernek a fekhelyét és azzal egy időben saját magát is végigmotozták. A kis rádiót a zsebkendőmben tartva tudtam elrejteni. Bele volt téve a zsebkendőbe, és amikor motozás volt, akkor mindig kifújtam az orrom, és közben beledugtam a számba. És itt, ahol hiányoztak a fogaim, úgy tartottam, hogy nyugodtan tudtam beszélni is vele. Ez a kis rádió körülbelül olyan négy centiméter átmérőjű kerek kis dolog volt, aminek a magassága olyan háromnegyed centiméter–egy centiméter volt. Csak akkor találták meg egyszer nálam, amikor a megfigyelőben voltam már, és ott nem lehetett használni. Mások kibontották a fogpasztás tubus alját, kinyomogatták a fogpasztát, és oda tették bele ezt a kis rádiót.
Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam. A fogolytársaim is nagyon háborogtak, mert hisz kiket tartottak vissza? Nagyon sok olyan fiatalembert, akiket azzal vádoltak, hogy valamilyen módon részt vettek a harcokban. Bebizonyítva semmi nem volt, hogy ők lelőttek-e valakit, vagy nem. Tehát lehet, hogy még csak nem is lőttek senkire se, csak valamilyen módon ott voltak az eseményeknél. No most, ezeket már eleve ki kellett volna, hogy engedjék, mert a rendelet értelmében, akit 56-tal kapcsolatosan bármilyen bűncselekmény miatt tartóztattak le, akár harcok, akár úgynevezett hűtlenség, akár más miatt, azt mind ki kellett volna engedniük, mert a jogszabálynak ez volt a lényege. És ezek a tizennyolc, tizenkilenc, húszéves fiatalemberek méltán háborogtak már azért is, hogy bezárták őket. De nem engedték ki őket, és ráadásul még le is tagadták. Én, amikor Kádár letagadott bennünket, akkor a letagadás tényét kifogásoltam. Mégpedig úgy, hogy az 1962. évi büntető törvénykönyvnek a 9. szakasza sorolta föl az úgynevezett államellenes bűncselekményeket. Államellenes vagy politikai bűncselekmény, ez teljesen mindegy. Ez sorolta föl ezeket a bűncselekményeket, és én a legfőbb ügyésznek írt beadványomban fölsoroltam a Btk.-ból ezeket a bűncselekményeket, és utaltam rá, hogy ennyi és ennyi elítélt ilyen bűncselekmények miatt sínylődik itt, holott Kádár János azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit sem tartanak börtönben. És ezért a személyi jogainkat durván sértő sajtóközleménynek a helyreigazítását követeltem. Na most, elvileg az elítéltnek joga volt panasszal élni, amit én be is adtam. Ennek a módja az volt, hogy az ember kért egy úgynevezett kérelmi lapot. Ezt a kérelmi lapot a nevelőtiszttől kellett kérni. Ez a nevelőtiszt nem azonos az operatív társasággal, a nevelőtiszt az igazságügy fennhatósága alá tartozik. Ettől a nevelőtiszttől kellett kérelmi lapot kérni, és a kérelmi lapra kellett a panaszt megírni. Először azzal kaptam vissza a nevelőtiszttől a panaszomat, hogy én nem írhatok az egész börtöntársadalom nevében. Erre úgy módosítottam, hogy a saját nevemben írtam, de ugyanúgy fölsoroltam a hozzá csatlakozó egyéb dolgokat is.
Mikor ez a beadványom zajlott, akkor minden előzetes kérelem nélkül egyszer csak azt mondták, hogy elvisznek a tököli rabkórházba kivizsgálásra. Én nem mondtam, hogy beteg vagyok. Beraktak a rabónak nevezett, személyszállításra kialakított teherautóba, és mellém ültették egy fogolytársamat, akit én korábban nem ismertem. És miközben ott beszéltünk, ő elmondta, hogy éhségsztrájkot kezdett, mert letagadták. Pásztor Gézának hívják. Ő később jó fogolytársam volt. Zárkatársam is volt, amikor egyszer elkülönítés után néhány hétre a suszterájnak nevezett cipészműhelybe osztottak be munkára. Ócska bakancsoknak kellett levágni a talpát.
Földes Péterrel kétszer voltam együtt. Először a vizsgálati osztályon egy darabig, és utána a fokozati zárka idején egy darabig. Rendes, jó fogolytárs volt, igazán csak jót tudok mondani róla. Őt is harmadolással engedték szabadon, ha jól emlékszem. Tizenhárom évet kapott valami egészen fölháborító dolog miatt, mert hisz semmi mást nem tett, mint hogy a szabadságharcunkkal kapcsolatosan tájékoztatást adott külföldre. De hát még sokan maradtak ott 1963 után. Például az előbb említett Pásztor Géza is.
Hogy ki miért maradt tovább, azt nem indokolták. Sok embert engedtek el hűtlenséggel is 1963-ban. Gondolom, megfontolták, kit érdemes elengedni, kit nem. Ezt én nem tudom. Talán valaha majd fény derül rá. Olyasmi is előfordult, hogy egy perben elítélt több személy közül az egyiket elengedték, holott hűtlenséggel került be, a másikat nem. Szerintem valamiféle tudatos elgondolás volt a részükről. De hogy a tudatukat mi mozgatta, azt én nem tudom. Az biztos, hogy megkülönböztetések voltak. Hogy aztán ők milyen alapon csinálták, azt nem tudom. Nem tudom, miért tartották benn azokat a fiatalokat, akik végül is egyáltalán nem lettek volna veszélyesek rájuk nézve, mert hisz nem lehet azt mondani, hogy meggyőződéses ellenségei lettek volna a hazai viszonyoknak. Én meggyőződéses ellensége voltam mindig a hazánkra rátelepedő megszálló birodalomnak, az önrendelkezési jogunkért, alapvető demokratikus jogainkért mindig is harcoltam, mert ellentétben azzal a szemlélettel, hogy Magyarországnak nem voltak demokratikus hagyományai, én nagyon is meg voltam győződve róla, hogy nekünk igenis nagyon is szép demokratikus hagyományaink voltak.
Visszatérve az operatív osztályhoz, úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. Csakhogy én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem. Mondtam, hogy: „Parancsnok úr, én szégyelleném magam, hogyha én börtönparancsnok lennék, és mások rendelkeznének arról, hogy mi történjék a börtönben.” De hát ennek ellenére megkaptam a húsz nap szigorított magánzárkát. Először húsz napra elviszik az embert egy üres zárkába. Nincs ott semmi, csak egy lebetonozott lábú fapriccs. Este beadnak pokrócot, meg az ember kap reggel, ha jól tudom, két deci kávét, fél adag kenyeret, csak húsz dekát, és kosztból is csak fél adagot kap, tehát két deciket a levesből meg a főzelékből. Húsz napig. Ilyenkor én zömmel sétáltam az ajtótól a falig. Ingáztam, jártam és közben próbáltam memoritereket felidézni. Meg főképpen elmélkedtem, imádkoztam módszeresen. De sokan nem bírják az ilyen magánzárkát.
Ez a kihallgatási próbálkozásuk sikertelen volt. Néhány héttel később újra jött egy őr, hogy menjek az operásokhoz. Mondtam, hogy ügyészi elrendelés szükségeltetik. Nem mentem, akkor a fegyelmi tárgyaláson újra megfenyítettek. Parancsmegtagadásért fenyítettek meg. Harmadszor is lezajlott ugyanez. Megtagadtam, az őr elment. Akkor jött egy feljebbvalója, valami törzsőrmester. Akkor is megtagadtam, és amikor mentünk be a munkahelyről, jött az őrparancsnok, és azt mondta, hogy „nézze, jöjjön, elviszem”. Mondtam: „Akkor megyek el, ha megígéri, hogy miután elmondtam a véleményem nekik, utána mindjárt elvisz.” És akkor elvitt erre az operatív osztályra, ahol nagy vigyorgással vártak ezek, és hát mondtam, hogy „csak azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy az egész eljárásuk jogtalan, törvényellenes, és az őrparancsnok úr megígérte, hogy ha ezt elmondom, utána elvezet”. Úgyhogy miután az őrparancsnok valóban el is vezetett, az ő legnagyobb dühükre, akkor már utána jöttek az őrök a zárkába, hogy szedje össze a holmiját, elkülönítjük. És elkülönítettek. Még volt egyszer egy olyan intermezzo, hogy jött a munkahelyi vezető, akinek, ha jól emlékszem, őrnagy vagy alezredes rangja volt. A munkahelyen a börtönben ugye volt az őrszemélyzet, akkor voltak a munkáltató tisztek, és voltak ezek az operatív tisztek. A munkahelyi vezető azt mondta, hogy ő elvisz engem. Hát a munkáltatóval kénytelen voltam menni. De mondtam, nehogy olyan helyre vigyen, ami törvénytelen és jogellenes. De hát oda vitt. Elvitt az operatívokhoz, és hát ezek bezártak engem. Dörömböltem az ajtón, hogy engedjenek ki. Kiengedtek, falhoz állítottak. Mondtam, hogy most már nem szabad a falhoz állítani, ez már megszűnt. A szabályzatban szerepelt, hogy már nem lehet falhoz állítani. És hát mondtam, hogy kísértessenek vissza, mert engem a munkáltató hozott el. Itt hagyott, hát kísértessenek vissza. Nem, nem. Mondom, akkor visszamegyek egyedül. Otthagytam őket, és visszamentem a munkahelyemre egyedül. Ezért is kaptam fegyelmit persze.Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig. A csillagfűtés azt jelentette, hogy a börtönnek a fűtését a csillagok alatt lévő kazánházból végeztük. Tulajdonképpen mondhatom, hogy a megerőltető munka ellenére nem volt kellemetlen. Például 1963 karácsonyát a szenespincében töltöttem. Olyankor nem kaptam csomagot, de mindig volt, aki az ablakon lehajított a sajátjából valamit…
  Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor. A tizenegy év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez. Ott állt a látogató mellett az őr, és abban a pillanatban, ha valami olyat mondott az ember, ami neki nem tetszett, akkor belevágott, és nem engedett beszélni. Emlékszem, mikor már vagy két vagy három éve el voltam különítve a megfigyelőben, egyszer apám bejött, és én hangoztattam a jogtalanságot és a törvénytelenséget, abban a pillanatban el is vitték őt. Nem folytathattam a beszédet. Csomagot is néhányszor kaptam csak. De akkor, karácsonykor sok fogolytársam dobott be nekem csomagot azon az ablakon, ahol a szenet lapátoltuk le a pincébe. Az összetartás és a szolidaritás igen intenzív volt a fogolytársak között. Amikor ez a fűtési idény letelt, akkor újra visszavittek a zárkába. És amint visszavittek, már meg is jelent az operatív osztály vezetője a napos tiszttel, és már kezdtek, hogy: „Na, na, jön?” Mondtam, hogy változatlanul tiltakozom alapvető emberi jogaim sérelme ellen. Újra fegyelmi fenyítés. És hát ez így tartott 1966-ig.
1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. Előzőleg már 1964-ben, amikor negyedszer fenyítettek meg a kihallgatás megtagadása miatt, akkor az igazságügy-miniszternek írtam egy panaszt. Leírtam, hogy itt a börtönön belül tevékenykedik egy a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó szervezet, ez az operatív osztály, amely visszaél a helyzetével. A becsületes, tisztességes politikai foglyokat meghurcolja, kihallgatásokat, fenyítéseket rendel el jogtalanul. Leírtam, hogy engem már négyszer fenyítettek meg ilyen alapon. És azt is hozzávettem, hogy véleményem szerint az az úr, aki a legsúlyosabban folytatta ellenem ezeket a besúgásokat, korábban politikai elítélt volt, és véleményem szerint már őt is az operatív osztály tette azzá, amivé. És követeltem, hogy távolítsa el a börtönből ezt az osztályt, és amíg ezt nem teszi meg, addig éhségsztrájkot tartok. Ez volt az első hivatalosan bejelentett éhségsztrájkom. Korábban is többször megcsináltam, hogy nem ettem a Susogón, de ilyen hivatalosan csak ott.
Amikor az ember éhségsztrájkot jelent, mindjárt elkülönítik, mindjárt fegyelmi fenyítést is kap. Negyvennyolc óráig várnak, és minden adandó alkalommal megkínálják étellel-itallal. Én mindig elutasítottam, mondván, változatlanul tiltakozom. Nem is ittam. És negyvennyolc óra után az embert elviszik megtömni. Ezt úgy hívják, hogy mesterséges táplálás. Úgy zajlik le, hogy 960 kalória tartalmú folyadékot kevernek a tejbe. A gyengélkedőre viszik az embert, és ott kevernek ki egy ilyet; egy liter tejbe tesznek cukrot, valami vajat meg tojást. Az ember orra előtt keverik össze. A börtönorvos fölkínálja: „ha megissza, akkor is úgy vesszük, hogy folytatja az éhségsztrájkot”. Én mondtam, hogy nem iszom. És akkor az ember torkán lenyomnak egy gumicsövet, amelynek a végén egy tölcsér van, és abba beleöntik ezt a folyadékot. Ezt megcsinálták velem kétszer vagy háromszor, és miután láttam, hogy így tömnek, hát abbahagytam az éhségsztrájkot. Ez egy nagyon kellemetlen beavatkozás.
1966-ban viszont nem hagytam abba, körülbelül öt hétig folytattam. Persze volt, amikor négy-öt napig nem tömtek, mert gondolták, hátha abbahagyom. És akkor öt hét múlva, mikor vittek tömésre, akkor átjött a megfigyelőből egy orvos, aki mondta, hogy vannak nekünk keményebb módszereink is. Meghalt ez az illető, úgyhogy elmondhatom, Baloghnak hívták. „Átvisszük magát a megfigyelőbe.” Én nem is tudtam addig, hogy a megfigyelő közvetlenül a börtönben van. Tudtam, hogy van kényszergyógykezelés és megfigyelés, de nem tudtam, hogy pont ott van, és hogy oda át lehet menni. Még egy hétig tömtek, és utána már vittek is a megfigyelőbe. Ahol nem sokat teketóriáztak. Bevittek a főorvos szobájába, és a főorvos kérdezte: „Eszik?” Mondtam, hogy én a leghatározottabban tiltakozom, és ne avatkozzanak ebbe bele, pláne orvosok ne avatkozzanak bele, mert hisz a legelemibb emberi jogaimnak a legdurvább megsértése miatt folytatom ezt az éhségsztrájkot. Erre fölfektettek egy kezelőasztalra, fölpeckelték a számat, lekötöztek, lefogtak és két oldalról az ember halántékához tették az elektródát, és rákapcsolták a villamos áramot. Ez volt az első sokkolásom. Persze rögtön elájultam. Az ember sokkoláskor elveszíti az eszméletét. Ezt közvetlenül csinálják. Elvileg sokkolni csak úgy szabad, ha előtte egy injekciót adnak, kikapcsolják az ember tudatát. De nekem mindig közvetlenül csinálták a sokkolást. És amikor az ember magához tér, akkor fekszik, és olyan, mint a lét és a nemlét közötti állapot. Nem tudja, hogy mi van. És akkor először a közelebbi emlékképek térnek vissza, később a távoliak. Hogy másoknál hogy van, nem tudom, nálam így volt. De az Úristen megkímélt, mert nagyon sokat sokkoltak, és az emlékezetem mindig visszatért. Sőt, mondhatom, hogy koromhoz képest még nagyon jól emlékezem.
A sokkolás után abbahagytam az éhségsztrájkot. Visszavittek a börtönbe. És szeptemberig, amikor az 1966-os ENSZ-közgyűlés kezdődött, még elkülönítve voltam két másik zárkatársammal. Az egyik már meghalt, a Matheovits Feri, aki a Kereszténydemokrata Pártnak lett az örökös tiszteletbeli elnöke. Egy pécsi jogász volt, ő volt az egyik zárkatársam. Ő is elkezdte az éhségsztrájkot, és a másik zárkatársam is. Én kezdtem először, de a többiek is csinálták. Akkor egy darabig sötétzárkában tartottak, néhány hétig tömtek, és miután látták, hogy nem hagyom abba, visszavittek a megfigyelőbe. Végül is attól kezdve állandóan a megfigyelőben tartottak, elkülönítve még a többiektől is. És hát elektrosokk, inzulinsokk, hibernál-injekció plusz elektrosokk, ilyen kezeléseket alkalmaztak. És ez tartott egészen 1971 áprilisáig. Hogy hányszor sokkoltak? Volt, amikor egy hétig, volt, amikor két hétig, ezt pontosan nem tudom megmondani. Ez napi egyszeri sokkolást jelentett.
Úgy is volt például, hogy amikor vittek sokkolni, akkor behívták a börtönbeli papot. Azt akarták, hogy ő magyarázza meg nekem, hogy az éhségsztrájk élet elleni bűn. De amikor mondtam neki, hogy „Atyám, én készséggel gyónok négyszemközt, de ez nem öngyilkossági szándék, hanem a legelemibb emberi jogok legdurvább megsértése elleni tiltakozás módja”, akkor tudomásul vette ezt, és nem erőltette a dolgot. Teljesen nyugodt volt a lelkiismeretem.
De az is előfordult, hogy végignézették velem a valódi elmebeteg sokkolását. Tehát arra kényszerítettek, hogy nézzem, hogyan zajlik le a sokkolás. Amikor az embert sokkolják, nem látja, hogy mi megy végbe, mert akkor elveszíti az eszméletét. Láttam, amint fölteszik az elektródokat a homlokára, elkékül, lila lesz, habzik a szája, rázkódik, mint az epilepsziás, szóval szörnyű látvány. Vagy előfordult, hogy csak kis áramütést adtak, utána mindjárt magamhoz tértem. De amikor látták, hogy ragaszkodom a panaszomhoz, és folytatom az éhségsztrájkot, akkor aztán fölfektettek, és kaptam a nagy dózist. Volt, amikor inzulinkómával próbálkoztak. Ez talán még kellemetlenebb az elektrosokknál, mert ha valaki fél a haláltól, akkor tulajdonképpen átéletik vele a végelgyengülés állapotát. Beadnak egy nagy adag inzulininjekciót. Amint ez az injekció kezd hatni, úgy gyengül az ember. S akkor megvárják, amíg a kóma állapota bekövetkezik, és közben persze szórakoztatják ott kérdésekkel. Amikor bekövetkezik a kóma, akkor orrszondán keresztül tömik meg. Tehát vékony csövet az orron keresztül, és abba spriccelik bele ezt a folyadékot. Ezt egyszer talán három hétig csinálták. Ugyanakkor az ember állandóan el volt különítve. Még az elmebetegektől is. A Gyűjtő mellett kialakított megfigyelő tulajdonképpen arra a célra szolgált, hogy ha valaki ellen eljárás folyik, és fölmerül, hogy esetleg nem volt éppen tudatánál bizonyos cselekmények elkövetésekor, tehát a beszámíthatósága kérdésessé vált, akkor bevitték oda megfigyelésre. Vagy pedig ha bebizonyosodott, hogy elmebeteg, akkor nem börtönre ítélték, hanem zárt intézeti kényszergyógykezelésre. A megfigyelő épülete csatlakozott az országos börtönhöz. Ha jól emlékszem, egy egyemeletes épület, amelyik a börtönépülethez tartozik. Falkerítéssel van elzárva tőle. A zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítélteket nagy termekben helyezték el. És voltak zárkák is. A zárkákba helyezték kettesével-hármasával azokat, akiket megfigyelésre hoztak. Én börtönösként egyedül voltam egy zárkában, elkülönítve mindenkitől. Ami eleve jogtalan volt, mert hogyha ez a kérdés fölmerül, akkor két hétre, három hétre átvihetik megfigyelésre, és akkor eldöntik, hogy az illető beteg-e vagy nem. Hogyha beteg, akkor félbe kell szakítani a büntetését, és meggyógyítani, ha meg nem beteg, akkor vissza kell vinni a börtönbe. Hát engem ott tartottak 1966-tól 1971-ig mint börtönöst. A minősítésem is börtönös volt, nem pedig elmebeteg.
Manapság sokan beszélnek arról, hogy verseket írtak a börtönben, nyelveket tanultak a börtönben. A reformkorban is mondták, hogy a börtönben... Lehet, hogy a reformkorban lehetett normálisan nyelveket tanulni. Amikor a letöltésemet kezdtem, én is ezt gondoltam először. Kértem is nyelvkönyvet, de a nevelőtiszt fölvilágosított, hogy túlságosan naiv vagyok, mert azt ki kell érdemelni a börtönben, hogy valaki nyelvet tanulhasson. A könyvolvasás lehetősége szintén olyan volt, hogy erősen befolyásolási célzattal csinálták. A normális körülmények között őrzött elítélteknél időnként volt könyvcsere. És akkor tálcán vitték a könyvet, és lehetett válogatni. Persze úgy voltak összeállítva azok a könyvek, hogy agymosásra inkább alkalmasak voltak. Az egyik könyvre jól emlékszem, mert azzal érveltem is egy időben. Az egy börtönviselt kommunista regénye volt, ami azért volt érdekes, mert az illető leírta, hogy ők annak idején a Horthy-korszak kezdetén – amit manapság szeretnek így elmarasztalni – hogyan éltek a börtönben. És leírta, hogy többek között átjárhattak egymás zárkájába, levelezhettek még külfölddel is, és jártak be hozzájuk. Szóval nem olyan börtönéletük volt, mint nekünk. Sokkal enyhébb. Az éhségsztrájkról meg ilyesmiről is olvastam. Volt persze olyan könyv is, amit érdemes volt elolvasni.
Voltak a megfigyelőben politikai dolog miatt zárt intézeti kényszergyógykezelésre ítéltek, de olyan valaki, aki börtönös volt, és ott tartották éveken keresztül, olyan nem volt. Ez egy teljesen egyedi eset volt. Meg kell, hogy mondjam, nagyon szomorúan tapasztaltam egy igen fura jelenséget a szabadulásom után. Tudniillik kaptam egy levelezőlapot egy angol úrtól, aki gratulált ahhoz, hogy kiszabadultam, és írta, ha kíváncsi vagyok, hogy ők mi mindent tettek az én ügyemben, akkor készséggel tájékoztatnak. Kiderült, hogy az ő csoportjuk – ez az Amnesty International nevű intézménynek egy csoportja – három lelkiismereti foglyot adoptált. Az egyik börtönbéli szolgálatmegtagadó volt Spanyolországban, Franco uralma idején. A másik egy dél-afrikai néger, az apartheid ellen harcoló néger volt, a harmadik pedig a Kádár-rendszerben fogva tartott jómagam. Az Amnesty International nagyon meg volt sértődve rám, ahogy írta nekem az angol úr. Levelezést, személyi kapcsolatokat tartottak fönn, meglátogatták a – horribile dictu – Franco-börtönben ülő szolgálatmegtagadót, a dél-afrikai apartheidest. Ehhez képest én, aki az általuk liberálisnak tartott Kádár-rendszer börtönében voltam, én még csak nem is válaszoltam nekik arra a sok száz levelükre, amit nekem küldtek a börtönbe. Meg kell vallanom, én azt sem tudtam, hogy az Amnesty International a világon van. És amikor egyáltalán értesültem róla, hogy egy ilyen szervezet működik, és az én szabadulásomért ilyen nagy erőfeszítéseket tett, akkor próbáltam megtudni, mi az az Amnesty International. A végén a parlamenti könyvtárban találtam egy International Who is Who-t, ahol megtaláltam, hogy létezik egy ilyen szervezet, amely adoptál politikai foglyokat. Úgyhogy ebből meg lehet állapítani, hogy a moszkvai leninizmus uralma alatt tartott országok képmutató, félrevezető módszerei mennyivel hatásosabbak minden más diktatúráénál. Amikor megtudtam, hogy közbenjártak az ügyemben, természetesen megköszöntem, és próbáltam is kifejezni, hogy mennyire nagyra becsülöm az ő tevékenységüket. De hát ez már nem változtat azon a tényen, hogy udvariatlannak tartottak, hogy még csak nem is válaszoltam a börtönbe küldött levelekre.
1971 áprilisában hoztak egy olyan rendelkezést, amelyet – ha a jogszabály szerint jártak volna el – már 1966-ban meg kellett volna hozniuk. 1971 áprilisában, nyilvánvalóan ennek a nemzetközi megmozdulásnak a hatására, amiről persze én korábban nem tudtam, félbeszakították a büntetésemet, kivittek egy civil intézetbe, és ott tartottak 1971 novemberéig. És 1971 novemberében onnan is szabadon bocsátottak. De halmozódtak tovább a törvénytelenségek – egyrészt ugye azzal, hogy feltételesen szabadlábra helyeztek, másrészt pedig, hogy megfigyelés alá helyeztek. Tehát két egymást kizáró megfigyelés alatt tartottak. Egyrészt a rendőrségi megfigyelést hivatalosan elrendelték azzal, hogy nem hagyhatom el Budapest területét, havonta kétszer jelentkeznem kell a kerületi rendőrkapitányságon. Másrészt pedig az elmemegfigyelő is megfigyelés alatt tartott. Ez a kettő egymást kizárja, mert vagy-vagy, a kettő együtt nem megy. 1976-ban szűnt meg a jelentkezési kötelezettségem, ami persze nem jelenti azt, hogy megszűnt a szaglászás meg az utánam való leskelődés.
A megfigyeltség nem jó. Ha valaki a megfigyeltség, és ráadásul még a sértődöttség lelkiállapotában él, az előbb-utóbb a személyisége torzulásához vezet. Én úgy iktattam ki, hogy egyszerűen nem vettem tudomást róluk, mert végül is az igazság legyőzhetetlen. És hogyha valaki az igazságért harcol, vagy az igazság szellemében nőtt föl, és az igazság szellemében akar élni, akkor tulajdonképpen bosszantja, ha az igazságtalanságot alkalmazó hatóságok, az igazságtalanságot alkalmazó közegek kellemetlenkednek. De ha valóban jól értékelem az Úristen kegyelmét és azt, hogy ő az abszolút igazság védelmezője, akkor ezek a kellemetlenségek tulajdonképpen olyanok, mint ha egy kutyát a bolhák csipkednének. A kutya lerázza magáról a bolhákat. Ha az ember érzi, hogy igaza van, és hogy az igazság az ő oldalán van, akkor ezeket a megfigyelőket ugyanolyan kellemetlenkedőknek tartja, mint a kutyát csípő, vagy pláne vidéken a disznóólak tájékán található bolhákat.
A harc a személyiségem és a lelki épségem megőrzéséért folyamatos volt. Minduntalan tapasztalnom kellett a különböző beavatkozásokat. Hogy mást ne mondjak, ha valakit szabadlábra helyeznek, záros határidőn belül el kell helyezkednie, állandó munkaviszonyt kellett létesítenie. Engem ugye hivatalosan elmebeteggé nyilvánítottak. A jogszabály értelmében, ha fél évig munkaviszonyom lett volna, akkor jogilag megszűnt volna ez az állapot. Amikor szabadultam, mindjárt elmentem az utolsó munkahelyemre, a Műszaki Fordító Irodára. A kollégáim nagy örömmel fogadtak és mondták, hogy soknyelvű fordítóra változatlan szükség van, de a fordítási osztály vezetője nem elégséges erre, menjek el a munkaügyi osztályra. A munkaügyi osztály vezetőnője azt mondta, hogy ő örömmel, de hát a személyzetisnek kell döntenie. Az már nem örült annyira, azt mondta, hogy hát majd így, meg úgy, meg amúgy. Mondtam, hogy ez nekem sürgős és gyorsan döntsön, úgyhogy végül is azt mondta, hogy sajnos nincs keret. No, én külsős fordítója voltam az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodának is. Tudtam, hogy fogolytársaim közül, akik eddig nem is fordítók voltak, hanem valamilyen módon fordítókká váltak, többen fordítanak ott. Gondoltam, hogy engem mint régi külsős fordítójukat visszavesznek. Úgyhogy jelentkeztem ott is. Meg is beszélték az igazgató-helyettessel, hogy ekkor és ekkor megjelenek nála. És amikor bementem, az igazgató-helyettes nem fogadott. A végén kaptam egy írást, amiben közölte, hogy nincs lehetőség a foglalkoztatásomra. Akkor a volt kollégáim a saját nevükre vettek ki fordításokat, és átadták nekem. Ezt úgy hívták, hogy „négerkedés”. De továbbra is szerettem volna elhelyezkedni. Volt olyan például, hogy az Autóközlekedési Tudományos Kutatóintézetbe föl akartak venni idegen nyelvű kiadványok lektorálására és elkészítésére. Az osztályvezető biztatott, utána a főosztályvezető biztatott, hogy most már minden rendben van, már csak az igazgató van hátra. Az igazgató is biztatott, aztán végül mégse vettek föl. A Ganz Villamosságiban ígérték, hogy fölvesznek, ott se vettek föl. Így folyt ez két-három évig, amíg a végén az Országos Műszaki Könyvtár lektora, Szabó György először mert a nevemre fordítást adni. És én az OMK-nak a fordítója voltam attól kezdve mindvégig.
       A feleségem helyzete természetesen nagyon szomorú volt, mert hisz a hölgyeknek az ilyen állapot elviselése még nehezebb, mint a férfiaknak. Bár manapság a hölgyek között vannak sokan, akik azt mondják, hogy ők sokkal erősebbek, mint a férfiak. De a hölgyek idegrendszere, lelkivilága mindenképpen érzékenyebb, mint a férfiaké, így a történtek a feleségemet még jobban megviselték, mint engem. De ő hősiesen és keményen helytállt, megvárt. És utána végig kellett, hogy élje velem együtt az újabb megpróbáltatásokat is. Például amint az ötvenötödik évét betöltötte, abban a pillanatban befejezettnek minősítették a munkaviszonyát. Az Országos Széchenyi Könyvtárban dolgozott, és már előtte felhívták a figyelmét, hogy készüljön föl, amikor ötvenöt éves lesz, akkor megszűnik a munkaviszonya. Az effajta meghurcolások, megpróbáltatások természetesen mindenkire kiterjesztődtek. De a legszomorúbb, hogy elveszítette a gyerekét, akivel akkor volt áldott állapotban, amikor lefogtak. Amikor az elsőfokú tárgyalásom volt, akkor született a fiunk, és csak tíz napig élt. Biztos megmenthető lett volna.
  Előfordult például, hogy az esti felvonulás után, ami a Dísz téren, fönt a Várban fejeződött be, ahogy jöttem el a Dísz térről, mellém állt egy autó, kiugrottak belőle hárman, és fölszólítás nélkül betuszkoltak. Elindultak velem, és különböző megjegyzések közepette elvittek a budai hegyekbe, aztán kilöktek egy elhagyatott helyen. Célzásokat tettek arra, hogy mi minden történhet az emberrel ilyen esetekben. Volt például egy másik ilyen március 15-e, ha jól emlékszem 86-ban, hogy reggel elindultam, kimentem a kapun, mentem lefele, átellenben megállt egy autó, kiugrottak hárman és be akartak tuszkolni az autóba. Én kiabáltam: „Segítség, emberrablók! Segítség, emberrablók!” Jöttek segíteni ketten, de nem nekem, hanem nekik. Ezek feltehetően az ő embereik voltak. Szóval beleraktak az autóba. Mégpedig olyan pozitúrában, hogy a lábam a hátsó ajtó nyitott ablakán keresztül felkiáltójelszerűen az égre meredt. Így vittek el a II. kerületi rendőrkapitányságra. Ott felvittek a második emelet egyik szobájába, ahol én ügyészt követeltem, hogy panaszt tehessek. Erre jött egy civil, azt mondta, hogy ő ügyész, mondtam, hogy nem hiszem el, de azért elmondom a panaszomat. És mondtam, hogy én pedig most tiltakozásul állni fogok az ablakban kifele néző helyzetben. Úgyhogy a végén azt mondták, hogy elengednek. Lekísértek az autóig, ott újra beletuszkoltak az autóba, és elvittek Solymárra, majd Piliscsabára, ott lefordultunk balra, és az elhagyott kőbányai tavak mellett megálltak. Majd Tatabányán keresztül elvittek Tatára, utána átvittek Dunaalmásra. A végén Esztergomon keresztül visszahoztak a Dunakanyarba. Megálltak többször is persze. Megálltak még a Dunakanyarban is valamilyen kolhoznak vagy szovhoznak a bejáratánál, valahol Tahitótfalu környékén. Utána aztán visszahoztak Budára, majd átmentünk Pestre. Valahol a IX. kerületben ők bementek egy rendőrkapitányságra, ketten persze közrefogtak. Aztán este elvittek Kispestre, és ott egy szeméttelepszerű helyen kilöktek az autóból és otthagytak. Egész napos túra volt, és hát az állam pénzén autózhattam. Úgyhogy végül is ők tudják, hogy ezt hogy számolták el. Én minden ilyen alkalommal panaszt írtam a legfőbb ügyésznek, és ebben is tiltakoztam az effajta beavatkozások ellen. Ez lélektani hadviselés volt, beleillett abba a tevékenységi rendszerbe, amit kidolgoztak és kialakítottak, de teljesen eredménytelenül. Mert én beszélgetni velük soha nem beszélgettem, amikor így vittek. Hátul ketten közrefogtak, nem szívesen viseltem el, hogy két férfi összeszorít. Amikor próbáltak bizalmaskodni, azt elhárítottam. Egyébként, ha megszólaltam, akkor mindig csak tiltakoztam és alapvető emberi jogaimra hivatkoztam.
Ha jól emlékszem, 1986. június 9-én hazánkba látogatott Gorbacsov, és a Váci utcába vitték sétálni. Az én konzervativizmusom egyik jellemzője, hogy 1942 óta sétálok a Váci utcában, ha csak valami meg nem akadályoz. Még a budapesti egyetemi hallgató barátaim szoktattak hozzá, hogy az előadások után sétáljunk végig a Váci utcán. Ez azóta így van, persze azzal a mondjuk húszévnyi kihagyással, amikor ebben akadályoztatva voltam. A déli órákban szoktam sétálni. Úgyhogy akkor is a Vörösmarty tér felől indultam befelé a Váci utcába. Először elvonult egy rendőrkordon. Nem szóltak semmit, továbbmentek, én is sétáltam tovább. De alig tettem néhány lépést, öt vagy hat civil, Gorbacsov gorillái szerintem, megrohantak, hátracsavarták a kezemet, a bordám eltörték... Én hiszek abban, hogy időnként az Úristen az embernek jó gondolatokat ad, ez a Szentlélek működése. Hangosan angolul elkiabáltam: „Draw a return of your occupational troops! We want to enjoy our right to self-determination!” Ez magyarul annyit jelent, hogy: „Vonjátok vissza a megszálló csapataitokat, élni akarunk az önrendelkezési jogunkkal!” Erre a számat összeütötték, és hozzá még gázspray-t is kaptam. Bevonszoltak a Váci utca 4. számú ház udvarába, és ott tartottak megbilincselve délután öt óráig. Utána elvittek az V. kerületi rendőrkapitányságra. És ott folyt aztán egy úgynevezett kihallgatás, ahol én tiltakoztam és elmondtam, hogy én teljesen jogosan végeztem a napi sétámat, és hangsúlyoztam, hogy ez konzervativizmusom egyik megnyilatkozása. Ők úgy állították be a helyzetet, hogy én zavartam a rendet, holott ők voltak a rendbontók. Rendzavarási szabálysértésért vontak felelősségre és elítéltek. „[...] rendőr feljelentése alapján a Budapesten 1986. június 9. napján elkövetett 1968. évi 1. törvénycikk 99. § (1) bekezdésébe ütköző rendzavarás szabálysértés miatt. Tárgyalás nélkül 1500, Egyezerötszáz forint pénzbírsággal sújtom.” – Így hangzott ez a határozat. Hátul az indokolásban ez szerepel: „A rendelkezésemre álló adatok alapján megállapítottam, hogy dr. Pákh Tibor 1986. június 9-én 13 óra 40 perckor a Budapest ötödik kerület Váci utca 4-es szám előtt zavarta a rendet. A hivatalos személy intézkedésével szemben engedetlenséget tanúsított. A rend helyreállítása érdekében kényszerítő eszköz alkalmazása, majd előállítása vált szükségessé. Fenti magatartásával megvalósította a rendzavarás szabálysértését, melyet a hivatkozott törvény 3000 forintig terjedő pénzbírsággal büntet.” Aláírta Kiss Gyuláné rendőr alhadnagy. Természetesen ezt a határozatot is megfellebbeztem, előadtam szóban is és írásban is, hogy nem én voltam a rendzavaró, hanem ők voltak a rendzavarók. A megfelelő jogszabályokra hivatkoztam, és súlyosbító körülményként említettem meg, hogy még más következményei is voltak az esetnek. Mellékeltem az orvosi igazolást. A fellebbezésemre később jött egy határozat, amiben megváltoztatták ezt a büntetést: a pénzbüntetést elengedték, de rendőri figyelmeztetésben részesítettek. Amit újra megfellebbeztem, és legfőbb ügyészi panaszt is beadtam. Erre a panaszomra, se a legfőbb ügyésznek tett panaszomra nem kaptam kielégítő választ.
   1988. június 16-án is elvittek, amikor a rákoskeresztúri temetőben volt egy megemlékezés a kivégzettekről, Nagy Imréék kivégzésének az évfordulója alkalmából. Akkor névsorolvasás volt, miegymás. Persze hiányos névsor, mert sokkal többet végeztek ki, mint ahányat felolvastak. De utána megállapodtunk, hogy három órakor koszorúzás lesz az Ismeretlen Katona sírjánál a Hősök terén. Én pontosan három órára vittem egy virágcsokrot az Ismeretlen Katona sírjához. Azt ott el is helyeztem, de ott már rendőrségi készültség volt, úgyhogy az ott álló rendőr mindjárt fel is szólított, hogy vegyem fel a virágot. Mondtam, hogy tiszteletlenség lenne, hogyha fölvenném a virágot az Ismeretlen Katona sírjától. Erre ő fölvette, elkérte a személyi igazolványomat, de aztán vissza is adta. Fölszólított, hogy menjek el. Én mindjárt el is mentem onnan, de alig hagytam el a színhelyet, a Műcsarnok előtt három férfi – titkosrendőrök – megrohant, és gólya viszi fiát módszerrel belecipeltek az autójukba. Ott közrefogtak, jól összenyomták a vállamat. Mondtam, hogy a KGB-s gazdáikat fogdossák, ne engem. Elvittek Fótra. Egy dombtetőn volt valami eszpresszó, ott időztek. Aztán a kertek alatt elvittek Felsőgödre, és egy libalegelőn kilöktek az autóból, úgy, hogy az ott játszó gyerekek azt gondolták, egy űrutas pottyanhatott oda. Úgyhogy én akkor a felsőgödi vasútállomáson jegyet váltottam és hazajöttem. És természetesen másnap mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek, mint ahogy ez minden alkalommal szokásom volt. És akkor a legfőbb ügyésznek beadott panaszomra intézkedés is történt, az első jogszerű intézkedés. Beidéztek a Katonai Főügyészségre, ahol tájékoztattak, hogy a Legfőbb Ügyészség áttette hozzájuk az elhurcolásommal kapcsolatos panaszom kivizsgálását, és ők megállapították, hogy a kényszerítés bűncselekményét követték el velem szemben, amelynek a büntetési tétele abban az esetben, ha meghaladja a 24 órát, öt évig terjedhető, ha 24 óránál kevesebb, akkor egy évig terjedhető elzárás. De mivel a fegyveres testület tagjai követték el, és a büntetés a célját elzárás nélkül is eléri, ezért ők fegyelmi fenyítéssel büntették azokat, akik felelősek voltak ezért a dologért. Ez volt az első olyan alkalom, hogy a hatóságok effajta titkosrendőrségi túlkapásait fegyelmi fenyítéssel zárták le. Szerettem volna nyilvánosságra hozni, hogy ilyen is előfordult, végül is hogy okuljanak belőle azok, akikkel szemben ilyen atrocitásokat elkövetnek, és hogy merjenek föllépni az effajta túlkapások ellen. És mivel a Magyar Nemzet beszámolt az akkori június 16-i elhurcolásokról – engem persze kihagytak, de fölsoroltak sok más elhurcoltat –, ezért a belpolitikai rovatvezetőhöz elvittem a panaszom egy másolatát és az üggyel kapcsolatos intézkedéseket és a határozatot is. De nem tették közzé.
1980 tavaszán a lengyeleknél már meglehetősen intenzív volt az ellenállás a moszkvai leninizmus túlkapásai ellen. Különböző szervezetek alakultak. Tulajdonképpen mindenféle társadalmi csoportnak megvolt már a szervezete. Ezek közösen rendeztek egy éhségsztrájkot a Podkowa Lesna-i templomban. Erről a tömegtájékoztatási eszközök beszámoltak. Már nem a hazaiak, hanem a külföldiek. Volt egy Nowa nevű kiadójuk a lengyeleknek, egy szamizdat kiadó. Az egyik szerkesztőjét elfogták. Ez az éhségsztrájk eredetileg az ő kiszabadítása érdekében történt. Ez a tiltakozás eredményes volt, néhány nap után kiengedték. Viszont utána is folytatták az éhségsztrájkjukat a közép-európai jogsérelmek orvoslása végett. És én ebben a stádiumban utaztam el hozzájuk Podkowa Lesnába. Ott megkerestem a templomot. Bementem a templom plébánosához, jelentkeztem nála és mondtam, hogy szeretnék csatlakozni hozzájuk, mégpedig Szent Adalbert szellemében, mert Szent Adalbert volt az, aki az első évezred végén a kereszténység szellemében térített. Ugye Prága püspöke volt, akkor Szent István királyunk bérmálásában vett részt, utána Lengyelországba ment és Poroszországban halt vértanúhalált. Esztergom és Gniezno védőszentje. Úgyhogy én és rajtam kívül még elég sokan Közép-Európa védőszentjének tartják. Így én az ő szellemében csatlakozom hozzájuk most, a második évezred vége felé, a moszkvai birodalom embertelen leninizmusa elleni tiltakozásul, önrendelkezésünk visszaszerzése végett. Megengedte, hogy csatlakozzam. Velük voltam, nagyon jól éreztem ott magam, mert látható volt, hogy az összes irányzat mind közös házra talált abban a templomban. Minden este volt közös szentmise, ahova a város apraja-nagyja eljött, még a templom kertjében is tolongtak. Alig fértek ott el.
Podkowa Lesna tulajdonképpen a lengyel ellenállás és a lengyel–magyar közös ellenállás fészke. Amikor ott voltam, értesültem a lengyelektől, hogy ők mennyire nagyra becsülnek bennünket, ők mennyire 56 szellemében akarnak eljárni. És hihetetlen érdeklődéssel volt mindegyik irányzat 56 és a magyarországi események iránt. Közben személyes beszélgetések során azt is megtudtam tőlük, hogy a magyar huszárok a második világháború alatt mennyire a lengyelek védelmére keltek, és meg is mutatták azokat a huszársírokat, amelyeket azóta is rendszeresen gondoznak. És amikor 1994 tavaszán Podkowa Lesna engem díszpolgárává választott, akkor vittem is egy ilyen babérkoszorút a sárvári Huszár Múzeum baráti körének a nevében ezekre a sírokra. Egyébként Podkowa Lesna arról is nevezetes, hogy 1986-ban kommunista országban ott volt először nyilvános 56-os emléktábla-leleplezés.
Amikor 81-ben, a szükségállapot bevezetése után ki akartam utazni Lengyelországba, akkor bizony már nem engedtek ki, levettek a vonatról. Tulajdonképpen ebből is arra következtetek, hogy a megfigyelő módszerük igen alapos lehetett, mert én nem beszéltem erről a tervemről senkinek se. Magam kezdeményeztem és magam mentem. Panyókára vetett kabáttal, két aktatáskával a kezemben indultam el. És ahogy a vonat elindult a Keleti pályaudvarról, abban a pillanatban bejött hozzám egy civil meg két határőr. Elvittek egy üres fülkébe, ott megmotoztak, és azt mondták, hogy leszállítanak a vonatról, mert nem utazhatom el. Természetesen tiltakoztam, hisz semmiféle jogalapjuk nem volt, hogy megakadályozzanak az utazásomban. Ennek ellenére leszállítottak Komáromban. Ott mindjárt bejelentettem, hogy éhségsztrájkot tartok. Ott kellett töltenem az éjszakát a komáromi váróteremben, mert már késő volt. És másnap reggel útlevél meg minden okmány nélkül vissza kellett utaznom. Úgyhogy mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek. Panaszomban leírtam ezeket a visszaéléseket és bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják, addig éhségsztrájkot tartok az egyetemi templomban. Úgyhogy minden reggel nyolc órakor elmentem az egyetemi templomba, és amikor bezárták, hazajöttem. Ezt csináltam négy napig. Négy vagy öt nap után az ajtómon zörgettek mentős jellegű férfiak, és mondták, hogy ők be akarnak vinni engem vizsgálatra a bolondházba. Mondtam, hogy semmi lehetőségük és semmi alapjuk nincs erre, ők nem hatósági személyek. Erre hoztak rendőröket. És a rendőrökkel hátracsavart kézzel becipeltek egy mentőautóba, és bevittek a bolondházba. Mindjárt be is jelentettem a főorvosnak, hogy bírói szemlét kérek, és bent is folytatom az éhségsztrájkot. A főorvos beleegyezett, hogy ha iszom vizet, akkor folytathatom az éhségsztrájkot a bírói szemléig. Körülbelül három nap múlva megtartották a bírói szemlét. A bírói szemle résztvevői: volt egy hivatalnok bíró, aki a bíróságról jött ki, akkor volt két ottani főorvos, akkor volt ott pszichiáter, pszichológus, ilyen összetételű társaság volt. És én elmondtam, hogy a legelemibb jogom az, hogy ha érvényes útlevelem van, akkor utazhassak. Ezt a jogomat durván megsértették, sőt ráadásul még ilyen brutális körülmények között, és ennek az orvoslásáért tiltakozom. Abban az időben volt, hogy Angliában éhségsztrájkoltak ír terroristák, és többen meg is haltak, úgyhogy akkor ez éppen aktuális téma volt. A bíró először azt mondta, hogy folytassam. És akkor elengedtek. És egy félóra vagy óra múlva újra visszajöttek. Ugyanaz a tanács egy másik főorvossal összeült, és ugyanaz a tanács ugyanazzal a bíróval azt mondta, hogy márpedig be kell avatkozni. Félóra múlva fönn feküdtem a kezelőasztalon, lekötöztek, haloperidol-infúziót kaptam, öt perc múlva már delíriumban voltam. Miközben ez a delírium tartott, ellenzéki barátaim meglátogattak, szimpátiájukról biztosítottak. Az egyik Krassó György fogolytársam volt, a másik Solt Ottilia, a harmadik még életben van, úgyhogy azt hiszem, nem hasznos, hogyha megnevezem. Nagy jóindulattal látogattak, és persze előnyös volt nekem, hogy nyilvánosságra került az ügyem. Bár a brutalitásukon nem változtatott, mert úgy tömtek, hogy közben még a fogamat is kicsorbították. Még egy tiltakozó nyilatkozatot is aláírtak ötven-egynehányan. A lengyelek is szimpátiájukról biztosítottak. Én annak idején kiálltam a lengyelek mellett, hogy áldozatot kell hozni a szabadságért, és végül is az áldozat soha nem vész kárba, ha azt az ember igazságos ügyért, tisztességesen csinálja. Franciaországban és más különböző helyeken ennek az ügynek nagy publicitása volt a médiában.
Amikor 84-ben Demszky Gábort elvitték és elítélték, ott voltam a másodfokú tárgyaláson a Markó utcában. A büntetőeljárás – most már nem tudom, hogy van – 57. szakasza alapján a hallgatóság közül azok, akik úgy érzik, hogy a per kimenetele befolyásolja az ő helyzetüket, előterjesztésekkel élhetnek a per keretében. Én kétszer is fölszólaltam, hogy mivel én is számos joghátrányt szenvedek el a hatóságok részéről, amikor végül is a hatóságoknak adnak utólag igazat, ez az ítélet is mindenképpen megváltoztatandó. Ugyanis Demszkyt elítélték hat hónap felfüggesztett büntetésre, holott ő volt a sértett. Ennek kuriózuma, hogy ezt bemondta a Szabad Európa, persze az én említésem nélkül. Ezt én módszeresen, tudatosan csináltam, hogy precedens legyen, és ha adott esetben újra előfordul, akkor tudják az illetők, hogy a büntetőeljárás 57. szakasza az, amelyik lehetőséget ad az embereknek arra, hogy megpróbálják befolyásolni a per kimenetelét.
Ilyen precedens volt például a részemről 1991-ben az, amikor láttam, hogy kis hazánkban senki nem hajlandó belevenni programjába a jóvátétel követelését a moszkvai birodalomtól nekünk okozott károkért, akkor én az ENSZ emberi jogi bizottságánál nyújtottam be egy keresetet a moszkvai birodalom ellen a nekem okozott károkért. Tehát hogy kényszermunkatáborokban dolgoztattak, hogy 86-ban, amikor Gorbacsov hazánkba látogatott, akkor a gorillái eltörték a bordámat, és gázspray-t kaptam a szemembe a Váci utcában. Szóval ezekkel a dolgokkal az ENSZ emberi jogi bizottságához fordultam a moszkvai birodalom ellen, hogy jóvátételt kérjek a moszkvai birodalomtól. Mert ha elérem, hogy én ismeretlen személyként jóvátételt kapok Moszkvától, akkor talán észbe kap a magyar vezetőség is. No, kaptam egy választ, amelyben közölték velem, hogy a moszkvai birodalom ellen én mint magánszemély nem indíthatok eljárást az ENSZ emberi jogi bizottságánál. Ugyanis Moszkva nem írta alá az 1966. évi emberi jogi egyezményhez fűzött fakultatív jegyzőkönyvet. Magát az egyezményt aláírta, de nem írta alá a fakultatív jegyzőkönyvet. Na most, csak a fakultatív jegyzőkönyv aláíró államainak az állampolgárai indíthatnak mint magánszemélyek keresetet állam ellen. De csak olyan állam ellen, amely a fakultatív jegyzőkönyvet aláírta. Tájékoztattak viszont, hogy van a Comission on Human Rights, egy másik genfi szervezet, ahol már volt rá precedens, hogy olyan állam ellen is indítottak eljárást, amelyik nem írta alá ezt a fakultatív jegyzőkönyvet. Erre én megismételtem a keresetemet a Commision on Human Rightshoz címezve. Sajnos intézkedés erre nem történt. Ha az ember egyedül van és nincsenek támogatói, pláne, hogyha diszkriminált a saját hazájában is, akkor ez sajnos így történik.
Az is előfordult, hogy a legfelsőbb ügyésznek címzett ajánlott levelem eltűnt, még a Legfőbb Ügyészségen sem találták nyomát. Úgyhogy emiatt volt például az 1982-es éhségsztrájkom, amikor öt ajánlott levelem nem érkezett meg a címzetthez, és akkor panaszt írtam a legfőbb ügyésznek, hogy ez a KGB-módszerek hazai alkalmazására utal. Követeltem az ajánlott leveleim kézbesítését, másrészt pedig a KGB-módszerek hazai alkalmazásának a megszüntetését. És ugyanebben a panaszomban utaltam arra, hogy mivel hazánkban a leghatározottabban boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk tiltakozott az effajta moszkovita módszerek ellen, ezért követelem ennek a kiváló személyiségnek a rehabilitálását is. Mivel nem kaptam választ a panaszomra, három hét múlva megismételtem ezt, és mivel látható volt, hogy nem lesz intézkedés, bejelentettem, hogy amíg nem orvosolják a panaszomat, addig éhségsztrájkot, illetve helyesebben tiltakozó böjtöt tartok. Ugyanis én szívesebben használtam ilyen esetben a tiltakozó böjt kifejezést. A börtönben ugyanis étkezés-megtagadásnak nevezték azt, amit mi köznyelven éhségsztrájknak hívunk. Én pedig az effajta civil életbeli tiltakozásra nem szívesen használtam az éhségsztrájk szót, ugyanis a civil életben nem kötelező az étkezés. Én ezt inkább tiltakozó böjtnek neveztem. Akkor, ha jól emlékszem, hat hétig hagyták, hogy folytassam. És aztán a hetedik hét folyamán este megjelentek a lakásomon, és emberrablásszerűen, mindenféle hivatalos rendelkezés nélkül egyszerűen elhurcoltak, hátracsavart kézzel megbilincselve vittek.
A Kádár-rendszer tulajdonképpen a legsötétebb és legvisszataszítóbb valami volt, a képmutatás és a hazugság olyan erőteljesen dominált minden megnyilatkozásukban, a közvéleményt próbálták félrevezetni. Sokan azt mondják, hogy a 63-as amnesztia után kialakult itt egy konszenzus, meg belenyugvás, meg gulyáskommunizmus. Meg hogy jólétet teremtett Kádár, hogy kifogja a szelet a vitorlából. Nem teremtett jólétet Kádár! Ez ostobaság. Lehet, hogy voltak, akik jól éltek és azok most is jól élnek, de a nép maga az nem élt olyan jól a Kádár-rendszerben. És az eladósodásunk pedig főképpen nem azért van, mert a magyar nép ette föl a jövőjét, hanem azért van, mert a moszkvai birodalom kényszerített erre bennünket. Mert akár a keletnémeteket, akár a cseheket nézzük, az átlagember életszínvonala mind a két országban jobb volt, mint a magyar átlagemberé. Ami itt plusz lehetőség volt, az az, hogy később esetleg utazhattunk. Ez az egyedüli.
                                             Az úgynevezett demokratikus ellenzéknek voltak összejövetelei különböző helyeken. Ha értesítettek, akkor elmentem. De én nem tartoztam az ő belső körükbe. Ők nem osztották a nézetemet olyan szempontból, hogy a legfontosabb követelés a megszálló csapatoknak a kitakarodása. Ők fokozatos átmenetre törekedtek, amit én persze méltányoltam, és az volt a véleményem, hogy mindenféle ellenálláshoz csatlakozom, ami elősegíti az ügyet, és tulajdonképpen nekik volt publicitásuk. Úgyhogy például azt a fölszólalásomat, amelyben először követeltem nyilvánosság előtt boldog emlékű mártír Mindszenty hercegprímásunk rehabilitálását, azt is az ő lapjukban, a Beszélő 10. számában hozták le, mert a tömegtájékoztatási eszközök nem voltak hajlandók közzétenni. Voltak különböző jótékonysági rendezvényeik, amiben próbáltam a magam módján részt venni. Solt Ottiliához Krassó vitt el. Ő véleményem szerint ennek a társaságnak lényeges középponti alakja volt, aki nekem nagyon szimpatikus volt, és egészen a haláláig jó viszonyban voltam vele. Még a rendszerváltás után is ő volt az, akivel ebből a társaságból kapcsolatot tartottam.
  Amikor a rendszerváltás előjátékai voltak, akkor én a különböző pártoknak és csoportosulásoknak a programvitáira mindig elmentem, és próbáltam elérni, hogy az akkor alakulófélben lévő pártok vegyék bele a programjukba a megszálló csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonulásának a követelését, és a jóvátétel követelését Moszkvától a nekünk okozott károkért. Ezt követeltem az egyéni petícióimban, amelyeket az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez írtam angol nyelven, a Helsinki Utókonferenciához, és más szervekhez. Ilyen petíciót adtam át a Váci utcán 1987-ben Szokolovnak, aki hadügyminiszterségének utolsó heteit töltötte éppen, és ellátogatott Magyarországra. De még 86-ban Gorbacsovnak is írtam egy ilyen petíciót. Persze egyikőjüktől sem kaptam választ. Vagy amikor 89-ben délután 4-től másnap reggel 7-ig tartottunk tüntetést a moszkvai birodalom budapesti nagykövetsége előtt. Meg kell jegyeznem, hogy az akkor már tevékenykedő és föléledő pártok elhatárolták magukat ettől a tüntetéstől. Ott voltak Krassóék is, ha jól emlékszem, vonatjegyet adtak át a követségen a hazautazáshoz az oroszoknak. Én pedig szabályszerűen átadtam egy petíciót. A követség alkalmazottai kijöttek, és át is vették tőlem a petíciómnak egy példányát, amelyben követeltem a megszálló csapatok kivonását és a jóvátételt. Ezek mind olyan események voltak, amelyek véleményem szerint azért valami kis szilánkszerűen hozzájárultak, hogy ebből a sok-sok kis szilánkból valami kis konglomerátum gyűljék össze.
Én mindig is tiltakoztam az ellen, hogy engem elmebetegnek nyilvánítottak. Amikor éhségsztrájkoltam, és voltak ezek a brutális beavatkozások, ennek híre ment, akkor jött el 82-ben egy svájci pszichiáter professzor, Charles Durand, és meglátogatott engem. 1983-ban volt a pszichiátriai világkongresszus Bécsben. És Durand professzor ott többek között a következőket mondta: „Anélkül, hogy minden részletre kitérnék, megállapítottam, hogy Pákh Tibornál teljes összhang áll fenn ideológiai, vallási, erkölcsi és teljes életfelfogása, valamint a külvilággal való kapcsolata, a külső eseményekre történő reakciói között. Háromnapos vizsgálataim során soha nem tapasztalhattam nála a paranoid skizofrénia jeleit, de még csak egyfajta tudathasadásos karakterstruktúrát sem. Mindent egybevetve megállapítottam, hogy Pákh Tibor egész életében hű maradt a maga elé állított vallási és erkölcsi ideálokhoz... Politikai meggyőződése és erkölcsi felfogása késztette az ellenállásra, és ez vezette az éhségsztrájk passzív tiltakozási módjához. Pszichiátriai szempontból Pákh Tibor esetében az éhségsztrájkot nem lehet táplálkozási negativizmusnak, tehát betegségnek tekinteni. Pákh Tibor úgy érzi, hogy üldözik – de ez igaz, valóban üldözik. Ez az érzése tehát nem beteges képzelődés, hanem a valóságnak megfelelő reagálás.” És bizonyította okiratilag is, hogy itt is a moszkvai birodalom politikai pszichiátriai módszerét alkalmazzák. És én természetesen erre is hivatkoztam minden alkalommal az ilyen jellegű fölszólalásaimban. De ezt a hatóság se vette komolyan, mert párhuzamosan folytatta a rendőrségi megfigyelést ezzel az egész dologgal, úgyhogy ez önmagában véve circulus vitiosus volt.
1992-ben jelent meg a kárpótlási törvény. Az egyik az elkobzott, államosított vagyonokra vonatkozott, a másik pedig a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye volt. Én mindenképpen rehabilitáltatni szerettem volna magam. A törvény kárpótolandónak rendeli el a szabadságvesztés büntetését, a moszkvai birodalom kényszermunkatáboraiban eltöltött időt és a pszichiátriai visszaélést is. Mind a három vonatkozott rám. A kényszermunkatáborban eltöltött időről volt igazolásom. A börtönbüntetésről a Legfőbb Ügyészségtől elküldték nekem a semmissé nyilvánítási irományt. Viszont a háromszori pszichiátriai deportálást is, ami körülbelül egy évet számít, legalizálnom kellett. Ez a rendszerváltás után éveken keresztül folytatódott. Először próbáltam a Belügyminisztériumban elintézni. Tőlük 90 végén azt a választ kaptam, hogy náluk semmiféle iromány nincs rólam. Akkor fordultam az Igazságügy-minisztériumhoz. Beadtam mellékletekben mindent és követeltem a rehabilitálásomat. Aztán értesítettek, hogy a népjóléti miniszterhez tették át az ügyem, aki kiosztotta az ügyem az Egészségügyi Tudományos Tanács igazságügyi bizottságára. Ennek a bizottságnak kellett döntenie az én ügyemben. Amikor érdeklődtem, mellébeszéltek. Bementem személyesen, ott is mellébeszélés volt. Csak akkor mozdult meg a dolog, amikor ismét nemzetközi beavatkozás történt. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság hozta mozgásba ezt az ügyet. Végül 1993-ban kaptam egy levelet a Magyar Pszichiátriai Intézettől, amelyben tájékoztattak, hogy az Amerikai Pszichiátriai Intézetnek a kérésére létrehoztak egy ad hoc bizottságot, és ez a bizottság megállapította, hogy a diagnózis és a valóság között diszkrepancia áll fönn, ezért ők mind politikailag, mind szakmailag támogatják az én rehabilitálásomat és kárpótlásom.
Az Úristen különös kegyelméből olyan környezetben nőttem föl és úgy fejlődtem, hogy megszoktam a toleranciát és elfogadom más emberek álláspontját. Persze főképpen akkor, ha az a saját álláspontjuk, és nem pedig valami kényszer hatására kialakult álláspont. Az igazságot persze megpróbálom elérni, keményen is, ha kell. De ha valaki megátalkodott az igazságtalanságban, nem az én feladatom ennek megváltoztatása.
 Úgy látom, hogy végül is én abszolút kiegyensúlyozottan és nyugodtan élem napjaimat. Annak ellenére, hogy a politikai közéletből kirekesztettek, annak ellenére, hogy a megnyilatkozásaimat bojkottálják, elégedett és mondhatom, hogy teljes mértékben nyugodt vagyok. Mert hisz amiért én harcoltam, a megszálló csapatok kitakarodása, az bekövetkezett, a moszkvai leninizmus kitakarítása is bekövetkezett. Az erkölcsi győzelem a miénk, akik az önrendelkezési jogért, az alapvető emberi szabadságért harcoltak. Mert nem mi adtuk föl a világnézetünket, hanem az ellentábor. Az Úristen a leghatalmasabb és a legerősebb, és végül is az fog dönteni, hogy ki hogy és mint kerüljön az ő színe elé. Mert az élet értelme és a célja az utolsó ítélet, az isteni ítélet tükrében vizsgálandó és értékelendő.
 
 
Az interjút Balázs Eszter készítette 1997–98-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
Pákh Tibor mint kulák
Hely: 
Komárom
Készítés időpontja: 
1949

Oldalak